Katarina Mazetti
Kinőttem az életem
(A pasi a szomszéd sír mellől)
Kinőttem az életem
Jöhet egy új élet
az sem baj, ha kissé használt
Inez a hetvenes években vette a iratszekrényeit, amikor a hadsereget
megszüntették. Húsz éven keresztül gyűjtögette benne az aktákat.
Eleinte a rokonairól a hetedik felmenőkig. Családkutatást végzett.
Így kezdődött, jöttem rá később.
De vajon miért gyűjt valaki adatokat olyan régen elhunyt emberekről?
Aztán elkezdett aktákat összeállítani a szomszédokról, kollégákról,
régi osztálytársakról. Barátai soha nem voltak.
– Semmi érdekem nem fűződött hozzájuk – állapította meg Inez
tárgyilagosan. Az egész olyan kétélű, olyan nehéz. Az ember soha többé
nem érezheti magát szabadnak.
Volt aktája a szemközti élelmiszeráruház pénztárosnőjéről, a
ház közös képviselőjéről és a levélkihordó postásról. De ezek nem voltak
nagyon vastagok.
– Nehéz megtudni róluk valamit – mondta Inez bocsánatkérően.
– Előfordul, hogy közvetlen megfigyeléseket teszek, néha a lapok családi
oldalairól szerzek információt. Az otthonukban sohasem látogatom meg őket..
– Közvetlen megfigyeléseket? – ámuldoztam.
Elégedetten nevetett.
– Soha nem vetted észre, igaz?
Mit nem vettem észre? Mi van!?
– Nem kémkedek – mondta. – Egyáltalán nem akarok beavatkozni
senki életébe, nem akarok ártani senkinek, és segíteni sem akarok senkinek.
És eszembe‘ sincs bármire felhasználni az adatokat. Azok az adatok, amelyeket
én gyűjtök, amúgy se érdekelnek másokat. Egy ügyvéddel megállapodtam, hogy
halálom esetén olvasatlanul megsemmisítik az egészet. De a saját aktádat
megnézheted.
Kihúzott egy zöld fémfiókot „Kollégák“ felirattal és kiemelt
egy aktát. Egész vastag volt.
– Ülj le! – mondta parancsolóan, mint egy különösen lusta kutyának.
Az aktát elém tette az asztalra.
Voltak benne fekete-fehér fotók rólam a könyvtárban, az utcán,
az erkélyemen, és az utolsót mintha alulról vették volna fel az utca szemközti
oldaláról. A munkahelyi fotók szemcsések voltak, mintha titokban, távolról
készítették, majd felnagyították volna.
– A fürdőszobában van előhívó felszerelésem is!– büszkélkedett
Inez.
A munkahelyi beosztásom is benne volt egészen aznapig. Aztán voltak
körlevelek, szakszervezeti gyűlések jegyzőkönyvei, és általam szignált
és szétküldött feljegyzések. Volt egy kis jegyzetfüzet „Ruhák“ felirattal,
ahol a valóságnak teljesen megfelelően fel voltak tüntetve kedvenc
szineim és anyagaim, ezt követte néhány megjegyzés a viseleteimről: „Karácsonyi
ünnepség:
piros, mintás ruha, hosszú kardigán, hosszú, hegyes galléros blúz;
máj.15: sötétkék kabát, túl nagy rá. Az elhunyt férjéé?“ Szerepel egy lista
a könyvekről, melyeket kikölcsönöztem és néhány számla az élelmiszerboltból,
ahol vásárolni szoktam.
– A te számláid!– mondta. – Kellemetlennek érzed, hogy tudtod
nélkül lefényképeztelek, és összegyűjtöttem a bolti számláidat amikor vásároltál?
Nem tudtam őszintén azt felelni, hogy igen, annak érzem, különösen
ahogy ott állt velem szemben, és félrehajtott fejjel nézett rám, mint egy
szürke veréb.
Egy nagy, fehér zsebkendőt húztam elő a mappából, mely ismerősen
illatozott. Inez elvörösödött.
–- Igen,ez is a tiéd! – mondta. – Soha nem szoktam eltulajdonítani
tárgyakat. A parfüm miatt tettem, meg akartam őrizni a parfümöd illatát.
Calvin Klein Eternity igaz? Legalábbis ezt állapítottam meg a Domus parfüm-részlegén.
– De valamit csak kezdesz ezzel a rengeteg adattal, amit begyűjtesz?
Vagy csak kiéled a gyűjtő- és archiváló szenvedélyedet? Netán regényt készülsz
írni? – jutott eszembe hirtelen. Olvastam szerzőkről, akik így dolgoznak.
–Jaj dehogy –, felelte méltatlankodva. – Már így is túl sok a
regény. Deee... néha... előfordul, hogy egy kicsit kipróbálom az életeteket,
ahogy az ember ruhát próbál egy boltban. Tulajdonképpen eszébe sem jut,
hogy megvásárolja, de szívesen látja magát valami új ruhában! Kiülök
a balkonra, és a helyedbe képzelem magam, mintha te ülnél a te balkonodon
egy tavaszi kora reggelen, a régi filc-kabátodban és gomba mintás sapkádban
és ugyanazt a Finn Crisp kekszet rágcsálom, amit mindig veszel. Behunyom
a szemem és elképzelem, hogy a hajam hirtelenszőke és kócos, és csak harmincvalahány
éves vagyok. Komolyan, előkészületeket is tettem, vettem Finn Crisp-et,
és már majdnem egy kis üveg Eternity-t is! Ott ülük, és azon gondolkozom,
mit vegyek fel holnap, a zöld hosszú ruhát vagy inkább farmert és pulóvert?
A barátnőmmel menjek ebédelni, vagy inkább kimenjek a temetőbe? Aztán elhunyt
férjemre gondolok, sokszor láttam, tudod, amikor érted jött a könyvtárba!
Nem mintha nagyon mélyen belemennék ebbe. A valódi érzéseid nem igen érdekelnek.
– Milyen vastag az aktám – motyogtam. – Látom, Lilianról korántsem
gyűjtöttél ennyit.
– Az ő élete nem érdekel annyira. Néhány külső megfigyelésem
azért természetesen van róla, sokszor megakad rajta a tekintetem mikor
éppen valaki más vagyok. És születésnapi ajándékot neki is kell kapnia!
Születésnapi ajándék! Nem csoda, hogy mindig ő veszi a legjobb
ajándékokat!
– Te viszont nagyon is érdekelsz – mondta Inez. Te is olyan vagy,
aki inkább megfigyel, és nem vesz részt a dolgokban. De azt hiszem, túl
türelmetlen vagy ahhoz, hogy el is raktározd amit megfigyelsz. Talán majd
később az is eljön.
Úgy beszélt, mint egy türelmes általános iskolai tanár. „Idővel
majd te is ilyen dilis leszel, aranyom!“ De vajon ő tényleg az?
– Tudsz nekm valami olyasmit mondani az életemről, amit én nem
tudok?– kérdeztem hirtelen.
– Igen – felelte. – Csakhogy eszembe‘ sincs megmondani.
Elrontanék mindent. És talán veszélyes is volna? Talán olyan lenne, mint
azokban a science
fiction-regényekben, tudod, amelyekben valaki véletlenül megváltoztat
valami apró részletet a múltban és attól minden megváltozik a jelenben.
Hát, nem is tudom. Tény az, hogy tulajdonképpen csak olykor-olykor kipróbálom
az életedet. Kölcsönveszem mindössze! Nem használom el.
Egyszer hallottam egy finn tudóstól, hogy normálisnak azt mondják,
akit még nem vizsgáltak meg elég alaposan. Vajon miért lenne nagyobb őrültség
feltérképezni mások életét, mint a madarakat megfigyelni?
Természetesen Inez nem bolondabb nálam, és nem is keserű vagy
szentimentális. Csak gyakorlatias, hatékony és nagyon költői.
– Az az új férfi – szólalt meg újra Inez – teljesen összezavart.
Vagy teljesen téves választás, vagy az egyetlen lehetséges.
– Benny? Tényleg, Inez, mihez lezdjek Bennyvel?
– Tanácsokat aztán végképp nem adok!– közölte Inez.
F Kertész Judit
fordítása
Lettre, 85. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|