Andri Snaer Magnason
Hogyan kerüljünk gazdasági válságba – és hogyan jussunk ki belőle?
Izland kicsit olyan, mint egy nagyszabású kísérleti telep. Tegyünk háromszázezer
embert egy szigetre, és nézzük meg, mi történik. Izland sok szempontból
különös hely, és ami ott megfigyelhető kisebb léptékben, tükörképe lehet
a világban zajló sokkal nagyobb léptékű folyamatoknak. Előfordul, hogy
marketingszakemberek Izlandon tesztelnek egy terméket vagy egy marketingkampányt
(persze anélkül hogy erről tudnánk). Ha a termék vagy a kampány sikeres
Izlandon, alkalmas arra, hogy bevezessék a világ többi részén is. Ugyanez
érvényes a szellemi termékekre, az irodalomra, a zenére és filmekre is.
Noha nincsenek túl sokan, az izlandiaknak valamiképpen sikerült kialakítaniuk
egy olyan mintát, amely híján van minden monotóniának, és más, nagyobb
társadalmakhoz képest több ellentét jellemzi. Izland esetében világosan
látható, hogy a nagyszabású elgondolások milyen közvetlen hatással járnak
az emberek mindennapi életére.
Izlandnak sok évszázadon keresztül nem igazán jutott szerep a
világtörténelem meghatározó eseményeiben. Másfelől a szigetországban mindig
is látható volt e meghatározó események miniatűr képmása. A Höf?i nevű,
Reykjavíkhoz tartozó fehér faházban zajlott Reagan és Gorbacsov találkozója
1986-ban, amely a hidegháború végét, illetőleg a Szovjetunió felbomlásának
és a kommunizmus bukásának kezdetét jelezte. Ez a találkozó vezetett el
végső soron egy izlandi katonai bázis felszámolásához, aminek következtében
ezer ember veszítette el az állását. Nem messze innen találjuk a Kaupthing
Bank székházát, ahol az izlandi szuperkapitalizmus összeomlott a Lehman
Brothers csődjét követően – közvetlenül azelőtt, hogy ugyanez történt volna
az egész globális pénzrendszerrel.
Ugrásnyira a Höf?itől van egy kis sziget, rajta hatalmas fénypászma
az égnek irányítva: az Imagine Peace Towernek nevezett emlékmű, amelyet
Yoko Ono emeltetett John Lennon emlékére. Jól kivehető innen a Hvalfjordur
fjord gigantikus alumíniumkohója, amely több energiát használ fel, mint
egy milliós metropolisz. Óriási területeket áldoztak fel annak érdekében
Izlandon és Jamaicában, hogy működtessék és nyersanyaggal lássák el ezt
az üzemet, amely még így is pusztán a töredékét állítja elő annak az alumíniumdoboz-mennyiségnek
és csomagolóanyagnak, amit a világ népessége évente a kukába hajít. A Höf?itől
nem messze kicsiny acélkunyhó áll, melynek kéményéből keskeny gőzcsík száll
az égbe: az egyetlen látható jele a geotermikus energiának, amelyet itt
nyernek ki a talajból, és amely a város fűtését biztosítja – és amely csupán
töredékét jelenti a világ egyik legnagyobb geotermikusenergia-programjának,
amely évente sok ezer tonnányi széndioxid kibocsátását váltja ki. A becslések
szerint világszerte mintegy hatszázmillió ember élhetne hasonló technológiával,
ami a világ teljes energiafelhasználásának 10%-át biztosíthatná.
A globális problémák milliónyi olyan lokális probléma és kihívás
összegződéseként jelentkeznek, amelyekkel az embereknek mindennapi életük
során szembe kell nézniük. Ha képesek vagyunk megérteni, miként kezeljük
a lokális problémákat, valamivel jobban fogjuk érteni, miként működik a
világ.
A 20. század kezdetén Izland Európa egyik legszegényebb nemzete
volt, de a II. világháborút követően gyors modernizációs folyamat indult
el. 1980-ra az izlandi életszínvonal már nem maradt el a legfejlettebb
nyugat-európai államokétól. Teljes modern társadalom jött létre kórházakkal,
iskolákkal, uszodákkal, színházakkal és klubokkal; a születéskor várható
életkor Japánnal együtt a világon a legmagasabb, a csecsemőhalandóság a
világon az egyik legalacsonyabb. Az ország teljes energiafelhasználásának
csaknem 80%-át helyi, tiszta és megújuló energiaforrásból biztosították
már jóval azelőtt, hogy a globális felmelegedés témája világszinten napirendre
került volna. Az emberek életvitele modernizálódott, de megtartották nyelvüket;
szinte alig létezett társadalmi megosztottság; az ország területének nagy
részét érintetlen természeti táj alkotta; a szavazók pedig hatalomra juttatták
a világ első demokratikusan megválasztott női vezetőjét.
Aztán amikor a globális pénzügyi válság kitört, Izland egyszer
csak a világ híreinek élére került. A szalagcímek megdöbbentőek voltak:
összeomlás, államcsőd, tüntetések az utcákon. A Vanity Fair magazinban
lángoló Range Rover terepjárókról és élelmiszert felhalmozó emberekről
lehetett olvasni. Igazából egyik hír sem felelt meg a valóságnak; egyetlen
ember gyújtotta fel a luxusautóját, és Izland továbbra is exportált halat.
De az összeomlásról szóló hírek nem túloztak. Izland volt a globális pénzügyi
válság egyik legnagyobb áldozata. Az izlandi tőzsde, amely a csúcson 9000
pont körül mozgott, az összeomlás után 14 ponton állt. Ez az iszonyatos
hullámvasút éppolyan drámai volt, mint a napvilágot látott statisztikák.
Mennyire gazdagok a mi újgazdagjaink
A 2002 és 2008 között eltelt öt évben az izlandi bankok kis helyi piacokat
ellátó intézményekből óriási nemzetközi vállalatokká alakultak át. Méretük
a korábbi tízszeresére növekedett, és akkora vagyonnal rendelkeztek, amely
a tizenkétszerese volt az izlandi nemzeti jövedelemnek, de még magasabbra
törtek. Minden egyes bank elkészíttette már a tervrajzokat az új székházról,
amely tízszer akkora lett volna, mint amellyel 2007-ben rendelkeztek.
Ezek a bankok fiatal, jelentékeny önbizalommal megáldott szakembereket
alkalmaztak, akik jól kiismerték magukat London, New York, Tokió és Sanghaj
üzleti negyedeiben. Kiváló képesítésekkel rendelkeztek: egyetemi diplomájukat
az Izlandi Egyetemen, posztgraduális fokozatukat pedig a Harvardon, a Massachusetts
Institute of Technologyn vagy a London School of Economicson szerezték.
A szüleiknél jobban beszéltek idegen nyelveket, és értettek hozzá, hogyan
kell bonyolult pénzügyi tranzakciókat, szerződéseket és ezekhez hasonló
dolgokat nyélbe ütni, amelyeket a hétköznapi emberek nem értenek. Soha
nem volt még ennyire jól képzett réteg Izland történetében, a bankoknak
pedig kielégíthetetlen volt az igénye a szakképzett munkaerő iránt. Olyanok
voltak, mint egy óriási fekete lyuk, amely felszippantotta a legkiválóbb
tehetségeket. A legjobb geológusokat és fizikusokat átirányították a kockázati
menedzsment, az elektronikai mérnököket a tőkemenedzsment területére; a
programozókat jól tudták használni a valutakereskedelem és a fedezett adósságkötelezvények
területén; a meteorológusok és történészek pedig piackutatóként végezték.
Egy átlagos bróker akkora fizetést vett fel, amekkorát egy normál méretű
vállalkozás vezetője sem engedhetett meg magának. A legjobb munkaerők elhagyták
az amúgy jól működő vállalkozásokat, hogy a bankszektorban dolgozhassanak.
Az átlagemberek csak csodálkoztak, miként kereshet egy bank tízmillió dollárt
azzal, hogy megvesz, majd elad egy olyan céget, amely alig termel profitot.
Erre persze készen álltak a szakszerűen megalapozott magyarázatok. A bankok
a nemzetközi pénzügy legújabb módszereit alkalmazták, s a nemzetközi üzleti
iskolákban tanított legfrissebb mintákat követték.
A fiatal, gazdag férfiak nemzeti ikonokká váltak – olyan varázslókat
láttak bennük, akik egyik napról a másikra ezerszer akkora profitot képesek
elérni, mint egy átlagember éves keresete. A kulcsszó a siker volt. Ezek
az emberek óriási léptékben játszottak – hatalmas méretű felvásárlásokat
bonyolítottak, csillagászati fizetéseket vettek fel, és kockáztattak. Az
izlandi emberek jóindulatára alapozva építették ki gigantikus üzleti birodalmaikat.
Úgy tűnt, csaknem korlátlan mennyiségben kaphatnak hitelt az Egyesült Államoktól,
Németországtól, Japántól és az Egyesült Királyságtól. A pénz egyre csak
áramlott a bankokon keresztül, és rendszeresen érkeztek híradások arról,
mennyire gazdagok is a mi újgazdagjaink – csak éppen arról nem, hogy mennyivel
tartoznak másoknak. Az izlandi államnak jóformán nem voltak adósságai,
és az ország még mindig egyike volt a hagyományos skandináv demokráciáknak.
Egy rendkívüli és szélsőségekkel teljes időszak vette kezdetét.
Az egyik ember a magánhelikopterével hozta el Elton Johnt, hogy énekeljen
a születésnapi partiján. Egy másik ember 40. születésnapján a 50 Cent nevű
rapper lépett fel, a Kaupthing Bank által rendezett londoni újévi bulin
pedig a Duran Duran játszott. A Landsbanki egy alkalommal két repülőgépet
indított az ügyfeleivel Olaszországba, ahol aranypelyhekkel ízesített pastát
szolgáltak fel nekik. „Azt hittem, csak az istenek esznek aranyat” – mondta
állítólag egyikük. Az izlandi emberek első ízben tapasztalták meg a valós
társadalmi különbségeket. A bankárok egészen más világban éltek. Úgy hírlett,
hogy a bankszférában a repülőgépek economy class részét monkey class-nak
csúfolják. Mások szerint a valódi monkey class a magánrepülőgépeken található,
amihez a 12. századi eposz, az Edda egyik sorát idézték: „A pénz a legtöbb
embert majommá változtatja.” Az ősi bölcsesség igazsága hamarabb bebizonyosodott,
mint ahogy a legtöbben gondolták volna.
Energia-aranyláz: ahol pénzt lehet teremteni a semmiből
2008 októberében egyik bank a másik után omlott össze, és a vezetésük
állami kézbe került. Először a Glitnir Bank, aztán a Landsbanki, végül
a Kaupthing, mely akkor már Izlandnak messze a legnagyobb cége volt. A
Moody’s hitelminősítő cég adatai szerint a Kaupthing csődje a harmadik
legnagyobb mértékű csőd volt a világon 1920 óta – valamivel több mint 20
milliárd dollárral. A Glitnir Banké ugyanezen összehasonlítás szerint az
ötödik legnagyobb, és a Landsbankié sem maradt el túlságosan emögött. Persze
ezek az összegek messze elmaradnak a rekordertől, a Lehman Brothers csődjétől
a maga több mint 120 milliárd dollárjával, de egy 300 000 lelket számláló
országban csillagászati összegnek számítanak.
Az izlandiakat sokkolták a sorra napvilágra kerülő adatok és
az események. A brit kormányzat a terrorizmus ellen hozott törvényi szabályozás
alapján fagyasztotta be a Landsbanki Egyesült Királyságban vezetett számláit.
A Landsbanki korábban online betétszámlákat nyitott az országban, amelyekre
sok tízezernyi magánszemélytől, jótékonysági intézménytől és helyi önkormányzattól
gyűjtött össze eurómilliárdokat. A 2001. szeptember 11-i események következtében
hozott szabályozást most először alkalmazták olyan összefüggésben, amelynek
semmi köze nem volt öngyilkos merényletekhez, bombarobbantásokhoz, emberrablásokhoz
vagy szélsőséges csoportokhoz. A Brit Államkincstár honlapján közzétettek
egy listát azokról az államokról és szervezetekről, amelyekkel összefüggésben
ezt a szabályozást alkalmazták. A lista eléggé ijesztő volt: a Talibán,
az Al Quaida, Irak, Szíria, Észak-Korea – és a Landsbanki. A listán nem
szerepeltek sem az olasz maffia csoportjai, sem fegyverkereskedők, sem
nigériai pénzmosók vagy kolumbiai drogbárók – csak az Al Quaida és a Landsbanki.
A terrorizmus-ellenes törvények alkalmazása óriási gazdasági veszteséget
okozott Izlandnak, és nem segítette elő a globális gazdasági válság hatásainak
csökkentését. Még ha a bank egy magánkézben lévő és az Egyesült Királyságban
működő cég volt is, mégiscsak izlandi volt, és az izlandi adófizetőknek
kellett felelniük a szóban forgó betétekért – melyek teljes összege megközelíti
az izlandi éves nemzeti jövedelmet, s így bizonyos kalkulációk szerint
az Izlandot sújtó fizetési kötelezettség meghaladhatja azt a terhet, amelyet
a versailles-i békeszerződés határozott meg Németország esetében az I.
világháború után. Az álom, amely Izlandot globális pénzügyi központtá tette
volna, egyre inkább rémálommá vált. A nem létező pénzt abból az adóból
kellett volna kifizetni, amelyet az átlagemberek napi keresetéből vonnak
le, akiknek semmi közük nem volt ehhez az őrülethez. A közvélemény felzúdult
– az emberek az utcákra vonultak, a kormányzat lemondásra kényszerült,
és új választásokat írtak ki. A munkanélküliségi ráta emelkedett, a nemzeti
valuta összeomlása után pedig az idegen valutában felvett hitelek értéke
megduplázódott. Vannak, akik kétszer akkora összeggel tartoznak a házuk
után, mint amennyit az valójában ér. Hogyan történhetett meg ez?
A LoveStar című regényem 2002-ben jelent meg Izlandon. Így utólag
úgy tűnik, lehetett valami a levegőben, amit éreztem, az őrület, a hübrisz,
a fantazmagóriák lehelete, amely beszivárgott a valóságunkba, egy olyan
világba, ahol pénzt lehet teremteni a semmiből. Az izlandi tőzsde a 2002-es
1000 pontról éppen 9000 pontig száguldott 2006 októberében, amikor megjelent
az Álomország – Kézikönyv egy félelmekkel teli nemzet részére című
könyvem. Talán meglepőnek tűnhet a cím – amikor Izland éppen jó úton volt
afelé, hogy nemzetközi gazdasági csodává váljon, miért lett volna tele
a nemzet félelmekkel?
Az igazság az, hogy már 2002-ben is világos volt, hogy 2007 körül
gazdasági válság sújtja majd Izlandot. Amikor 2008-ban végül összeomlott
a pénzügyi rendszer, az IMF az alábbi állásfoglalást tette közzé az okokról:
„A vállalatvezetők megfigyelték, hogy az izlandi gazdaság nehézségekkel
terhes fordulóponthoz érkezett. Az elhúzódó gazdasági növekedés, amelyet
az alumíniumszektorban eszközölt beruházások indítottak el, a magánszférában
tapasztalható robbanásszerű fogyasztásnövekedés tartott fenn és a külső
forrásból származó finanszírozási formákhoz való könnyű hozzáférés táplált,
hozzájárult a makrogazdasági egyensúlyt megbontó tényezők és a pénzügyi
gyenge pontok felhalmozódásához.”
Az izlandi gazdaság összeomlása végső soron arra a tényre vezethető
vissza, hogy a politikusok úgy döntöttek, egyidejűleg próbálkoznak meg
két külön-külön is óriási horderejű társadalmi kísérlettel. Az egyik egy
forradalmi, csaknem szovjet léptékű ötéves terv volt: megduplázni Izland
áramtermelését annak érdekében, hogy ellássák az amerikai Alcoa megavállalat
tulajdonában lévő alumíniumkohót. Önmagában ez a terv – megkettőzni egy
jóléti állam energiatermelését – elég ahhoz, hogy aranylázat indítson el.
A szóban forgó energiamennyiség elegendő milliónyi háztartás ellátásához;
nagyjából felér az angliai Manchester teljes energiaszükségletével. A tervek
szerint vízeséseket, völgyeket és természetvédelmi területeket, vadludak
és rénszarvasok élőhelyeit árasztották volna el Európa legnagyobb gátja,
egy 190 méter magas, 700 megawatt teljesítményű duzzasztógát megépítéséhez.
Egy 300 000 lakosú országhoz mérten a beruházás kolosszális mértékű volt:
nagyjából hárommilliárd dollár. Az izlandi fizetőeszköz, a króna jelentős
mértékben erősödött így, hogy gyakorlatilag minden eladó volt; a kamatlábakat
megemelték, hogy féken tartsák az inflációt. Ám ez éppen ellentétes következményekkel
járt: a megemelt kamatlábak az egész világból vonzották a tőkét, s a valutaüzérek
világszerte kezdtek az izlandi koronával üzletelni. Ha a valutaüzérek egykor
képesek voltak kikezdeni a fontot, képzelhetjük, mit vihettek véghez egy
olyan kis valutával, mint az izlandi korona. A kormány szerint a kohó és
a gát megépítése az építési szakaszban komoly mértékű fellendülést jelent
majd az országnak – miközben egyértelmű volt, hogy amint az építési szakasz
befejeződik, visszaesés következik.
Mialatt az energia- és alumíniumágazatban eszközölt beruházásoknak
köszönhetően milliárdok áramlottak az országba, a politikusok rátértek
az üzletre, és privatizálták a legnagyobb izlandi bankokat, miáltal igen
nagy hatalmat juttattak kisszámú egyén és vállalat kezébe. Mindez a liberalizálás
és a szabadpiac kiteljesítése Milton Friedman-féle ideológiájának szellemében
zajlott. A mottó ez volt: „Minél több nyereségre tesz szert az egyén, annál
többet nyer a társadalom mint egész.” Ez az ideológia eleinte varázsszóként
működött. A bankok kihasználták az embereknek az energia-aranyláz kezdetén
jelentkező optimizmusát, és idegen valutában felvett kölcsönökkel pumpálták
tele a gazdaságot. Száz százalékban finanszírozott kölcsönöket lehetett
felvenni autóra, ingatlanra és a régóta meglévő családi vállalkozások fellendítésére.
A folyósított kölcsönök összege többszörösen meghaladta Izland éves exportbevételét.
A lakásárak néhány év leforgása alatt megduplázódtak, a tőzsdei forgalom
a kilencszeresére növekedett. A közvélemény a csodálat és a féltékenység
elegyével szemlélte mindezt a gyarapodást; a szegényebb és a gazdagabb
rétegek közötti különbség kiéleződött. A lakásárak és lakbérek emelkedése
sokakban azt az érzést keltette, hogy különösebb erőlködés nélkül dollár-tízezrekre
tettek szert. Az izlandiak több Toyota Landcruisert és Range Rover terepjárót
vásároltak, mint Norvégia, Dánia és Svédország lakói együttvéve.
Az Izlandi Álom
Láthattuk az Izlandi Álom valóra válását, azt, hogyan érnek el néhányan
hihetetlen mértékű sikereket. Az egyik vállalkozás, apa és fia társulása,
megvett egy régi izlandi sörfőzdét, és sört kezdett gyártani Oroszországban,
Szentpéterváron. A vállalkozás virágzott és terjeszkedett. Nem igazán lehetett
érteni, hogyan – egy olyan városban, ahol az orosz bűnszövetkezetek jelentékeny
befolyással rendelkeznek. Aztán eladták a céget a Heinekennek – 200 millió
dollár készpénzre tettek szert, többre, mint bármelyik izlandi ember ez
idáig. 2003-ban megvették a Landsbankit, Izland legrégebbi bankját, és
azonnal bővíteni kezdték. Mielőtt mindennek vége lett volna, a cég tulajdonában
volt két bank, egy telekommunikációs cég Bulgáriában, egy nagy gyógyszercég,
egy hajózási és egy légitársaság, valamint a West Ham United futballklub.
A fiú felkerült a Forbes listájára, amelyen a világ 500 leggazdagabb embere
szerepel.
Néhány testvér ugyancsak kicsiben kezdte: halikrát exportáltak
Japánba és Németországba. A vállalat virágzott és terjeszkedett, mígnem
Nagy-Britannia egyik legnagyobb élelmiszeripari konszernjévé vált. A tulajdonukba
került a Kaupthing, amely hamarosan Skandinávia egyik legnagyobb bankja
lett. Finn és izlandi biztosítókat vásároltak fel, vettek egy telekommunikációs
vállalatot, és világszerte sok tízezernyi alkalmazottat foglalkoztattak.
A legutolsó hír egy 600 négyzetméteres nyaraló építéséről szólt – mielőtt
minden összeomlott volna.
Azok, akik felvállalták, hogy nagyban és a kockázatot vállalva
játsszanak, milliárdosokká váltak. Amíg a pénzpiacok világszerte emelkedést
mutattak, szinte semmi nem sülhetett el rosszul. Izlandon mindez közvetlenül
a szemünk előtt zajlott: egyszerű áruház-tulajdonosokból a globális gazdaság
nagyhalai lettek. Még 1996-ban megállapodtam egy izlandi áruházlánccal,
hogy kiadják a verseskötetemet, melynek címe ez volt: Bonus Költemények.
A kötetet valamiféle irodalmi tréfának szántam: egy misztikus utazásról
szólt a Bonus szupermarketen keresztül, a Paradicsomtól (zöldség-gyümölcs
osztály) a Poklon (hentes részleg) át egészen a Tisztítótűzig (drogéria).
A kötet az uralkodó ideológiát igyekezett tükrözni – hiszen minden ideológia
igényt tart a költészetre, és úgy gondoltam, a pénz-realizmus mint irodalmi
műfaj még nem bukkant fel idáig. A kötet első verse az ember elsődleges
természetéről szólt, mely nem a vadászösztön, hanem a gyűjtőszenvedély.
A költemény utolsó sorai így hangzanak:
Érzem, hogy előtör belőlem az ősi ösztön
ahogy száguldok a bevásárlókocsival
és csak gyűjtök és gyűjtök és gyűjtök…
A megállapodást az áruházlánc tulajdonosával kötöttem. Egy ablaktalan
irodában ült három hölggyel, akik a könyv példányait készítették az áruházlánc
tizenkét üzlete számára. Tíz évvel később ugyanez az ember közel 50 000
alkalmazottat foglalkoztatott. A tulajdonában volt két központi bolt Londonban
és Koppenhágában, számos divatüzlet, egy játékáruházlánc, két ékszerüzletlánc,
volt továbbá egy fekete jachtja, egy színben hozzáillő motorcsónakja, egy
szállodája, többségi tulajdont szerzett egy bankban, volt egy Rolls Royce
Phantomja, az övé volt Manhattan legdrágább lakása és a legjobb outlet
elektronikai szaküzletlánc Izlandon. Átültette a gyakorlatba azt, amiről
a könyv első verse szólt: az ősi ösztön felébredt, és csak gyűjtött és
gyűjtött és gyűjtött… Amikor cége, a Baugur Group csődöt jelentett, a tulajdonában
lévő társaságok tartozása az izlandi bankok felé 6 milliárd dollárra rúgott.
2006-ban már érzékelni lehetett, hogy az egész dolog kezd elszabadulni.
A hitelpiac kezdett bezárulni, és a helyzet még rosszabbra fordult a következő
két évben. A bankok úgy próbálták megoldani az önfinanszírozást, hogy magas
kamatú online bankfiókokat nyitottak az Egyesült Királyságban, Németországban
és Hollandiában élő ügyfelek számára, amiben segítette őket Izland jó hírneve.
Eurómilliárdok folytak be ezekre a bankszámlákra, és mindenért az izlandi
emberek vállaltak garanciát – anélkül hogy a legtöbbjük tudott volna erről.
Közben a kelet-izlandi hatalmas duzzasztógát csaknem elkészült.
Annak érdekében, hogy el lehessen kerülni a visszaesést Izland történetének
legnagyobb szabású építkezési projektje után, a kormányzat újabb ötéves
tervvel rukkolt elő, amely az izlandi energiatermelés újbóli megkettőzését
tűzte ki célul 2010 és 2015 között két újabb alumíniumkohó megépítésével,
ami a világ alumíniumgyártásának egyik központjává tette volna az országot.
Úgy tűnt, feltaláltuk a függőségen alapuló gazdaságot: nem bírtuk megállni,
hogy ne építsünk egyfolytában erőműveket és alumíniumkohókat. Hiszen az
építési szakaszban több pénz áramlik az országba, mint azután, hogy a felépített
üzemek termelni kezdenek; az építési szakaszban több munkahely teremtődik,
mint amennyire később egy termelőüzemnek szüksége van.
Egyszerre csak az ország egyik természeti kincse került közvetlen veszélybe
a másik után. Geotermikus energiában gazdag, festői gejzírforrásokkal rendelkező
vidékek, csodálatos vízesések, hatalmas természeti területek országszerte
– mind-mind megjelentek a tervezőasztalokon, hogy néhány nemzetközi nagyvállalat
érdekeit szolgálják, és hozzásegítsék őket, hogy Izland gazdasági szuperhatalmaivá
váljanak. Szinte bármi feláldozhatóvá vált a fogyasztás fenntartásának
oltárán, illetve azért, hogy biztosítva legyen a túlságosan is erős valuta,
a tőkeáramlás és a munka a kivitelezőknek, és hogy munkahelyek jöjjenek
létre a gazdaságilag elmaradottabb régiókban. A kockázat még így is hatalmas
volt – az izlandi emberek csupán az áram 20%-át használták volna, míg az
alumíniumgyártó cégek a maradék 80%-ot –, és még több áldozatra lett volna
szükség, miközben az áramszolgáltató cégek kolosszális mértékű adósságot
halmoztak volna fel. Az alumíniumgyártás miatt – amely messze a legtöbb
energiát igénylő iparág – rendkívül nehéz döntéssel kellett szembenéznünk.
Az izlandi hegyvidékek, illetve a sziget egész természeti világa egyszerre
csak a politikai csatározások középpontjába került. Olyan vidékekről szóló
tudósítások kerültek az újságok címoldalára, amelyeket alig néhány ember
ismert. Ha így folytatódik, a legnagyobb vízesések és a geotermikus energiában
leginkább gazdag területek néhány éven belül ipartelepekké válnak. Művészek,
természettudósok és környezetvédők mindent megtettek azért, hogy az emberekkel
megismertessék ezeket a területeket – mielőtt áldozatul esnek a pusztításnak.
Érdekes időket élünk: az összeomlás tanulságai
Van egy kínai átok, amely így hangzik: „Élj meg érdekes időket!” Nos,
Izlandon mostanában kifejezetten érdekes időket élünk. Az összeomlás tény.
A munkanélküliségi ráta emelkedik, és csődáradat fenyeget. Ám közben számos
érdekes tény került napvilágra, és az összeomlásból különféle tanulságokat
szűrhetünk le.
Ha túl sok munkahelyet teremtünk a természeti erőforrások, illetve
kölcsönök mértéktelen igénybevételével, szűkítjük más ágazatok lehetőségeit,
és hosszú távon gyengítjük a gazdaságot. Az átláthatóság és az információ
létfontosságú, ha azt szeretnénk, hogy az emberek megalapozott és demokratikus
döntéseket hozzanak. Ha az egyének csak azt tartják szem előtt, hogy a
lehető legtöbb nyereségre tegyenek szert, és nem törődnek az országuk érdekeivel,
végül mindenki vesztes lesz. Ha a miénknél nagyobb országok tanulnak ezekből
a hibákból, akkor az egész ügy nem volt teljesen haszontalan.
Az újabb kutatások szerint a tőzsdézés felszítja az ember ősi
ösztöneit különösen, ha fiatal férfiakról van szó. A bróker vásárol – máris
felébred az ősi ösztön, és a nyálában kimutatható a megnövekedett mennyiségű
tesztoszteron. A kutatók megállapították, hogy a tartósan magas tesztoszteronszint
irracionális és impulzív döntésekhez vezethet, beláthatatlan következményekkel.
Ha egész cégek építenek csaknem kizárólag fiatal és kockázatra éhes férfiakra,
a beláthatatlan következmények garantáltak – ezt láttuk Izlandon, ezt látjuk
nemzetközi szinten, és ezt fogjuk látni a jövőben is nemzetközi szinten,
ha a pénzügyi szektorban nem változik a nemi megoszlás. Talán a nemek és
az életkorok jobb aránya hozzájárulhat a piac egészségesebbé válásához.
Ha a gyorsan elért nyereség azonnal a bankszámládon landol, a hatás körülbelül
olyan, mint ha szerencsejátékot játszol. De talán sikerült jó példával
elöl járnunk az összeomlást követően: az új izlandi miniszterelnök azzal
került a hírek élére, hogy nő, és a világ első nyíltan meleg vezetője.
Ismertté vált néhány érdekes statisztikai adat. A közlekedési
hatóságok jelentései szerint az autóbalesetek száma 40%-kal csökkent Izlandon,
ha az év első öt hónapjának adatait összevetjük a válságot megelőző ugyanezen
időszakéival. A súlyos kimenetelű balesetek száma is 13%-kal csökkent,
miközben a járműforgalom csupán 5%-kal esett vissza. Mi lehet a háttérben?
Az emberek valószínűleg kevésbé stresszesek, kevésbé sietnek, és talán
jobban odafigyelnek egymásra. Mostanában valószínűleg kisebb mennyiségű
tesztoszteron van az autóvezetők vérében.
A recesszió emlékeztette az embereket arra, hogy mik a valóban
értékes dolgok – hiszen mire jó a képzettség, ha az ország legokosabbnak
vélt emberei csaknem államcsődöt idéztek elő? Az uszodákat és színházakat
mindig sokan látogatják, népszerűek a síparadicsomok – de a munkanélküliség
egyik hatása az volt, hogy mostanában sokan látogatják az egyetemeket is.
Az embereknek több idejük jut a gyerekeikre, és arra, hogy műveljék kertjeiket.
A burgonya- és kertizöldség-vetőmag hiánycikk lett, és több fonalat meg
kötésmintát vesznek az emberek, mint korábban bármikor. Persze mindez nem
elég ahhoz, hogy rendezzük a tartozást. De van új kormányzatunk, a parlament
fele is lecserélődött. Megvan mindenünk, hogy az alapvető szükségleteinket
kielégítsük. Az iskolák állnak, és rendelkezésre áll a tudás, amelyet tanítani
lehet bennük. A tengerben van még hal, a földben ott az energia, és megvan
a nyelvünk, amelyen történeteket mesélhetünk.
A közgazdászok körében ismert a láthatatlan kéz koncepciója,
a kézé, amely kiigazítja a szabadpiac mozgásait, ha az egyensúly megbomlik.
Izlandon olyannyira megbomlott a gazdasági egyensúly, hogy azt mondhatjuk:
egy láthatatlan guillotine lépett működésbe. Mindaz a hatalom, amely az
utóbbi időben néhány ember kezébe került, gyakorlatilag elpárolgott egyetlen
hét leforgása alatt. Egy csapásra felszívódott az egész üzleti elit. S
a hatalmi struktúra, amely kézben tartotta a médiát, az üzleti életet és
még a művészetet is, eltűnt, mintha sosem lett volna. Új kormány került
hatalomra, a demonstrációk szervezői pedig saját politikai pártot hoztak
létre, amely bejuttatta képviselőit az új parlamentbe. Az állami tulajdonú
vállalkozások és ágazatok régóta zajló privatizációja majdhogynem a visszájára
fordult, mégpedig vér vagy sajátos ideológia nélkül. Visszatértünk a kiindulóponthoz,
ami hihetetlenül érdekes pozíció; ami azt illeti, eléggé ijesztő, veszélyekkel,
lehetőségekkel és bizonytalanságokkal terhes – igen érdekes idők járnak.
„Preface – how to get into and out of an economic crisis” © Andri Snaer
Magnason, 2009
BÖRÖCZKI TAMÁS FORDÍTÁSA
Lettre, 85. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|