Jostein Gaarder
Globális felelősség – kozmikus felelősség
(A dzskartai előadás)
Minden erkölcsi rend fontos alapvetése az „aranyszabály”, avagy a kölcsönösség
elve: ne tedd másokkal, amit nem akarod, hogy veled tegyenek. Ám az aranyszabálynak
nemcsak vízszintes vetülete van – más szóval nem „mi” és „mások” között
húzódik csupán. Fel kell ismernünk, hogy a kölcsönösség elve függőlegesen
is fennáll: tégy a következő nemzedékkel úgy, ahogy az előző nemzedéktől
elvártad volna, hogy veled cselekedjen.
Ennyire egyszerű ez. Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat. Ez nyilvánvalóan
magában foglalja a következő generáció felebarátait is. Sőt kivétel nélkül
mindenkit, aki miutánunk lakja majd a Földet.
Az emberek nagy családja nem egy időben él a Földön. Előttünk is voltak
itt, van, aki most él, megint mások majd csak ezután fognak. Ám a jövőben
születendők sem kevésbé embertársaink. Úgy kell velük cselekednünk, ahogy
megkívántuk volna tőlük, hogy fordított esetben velünk tegyenek – ha közös
bolygónkat ők lakják előbb.
A törvény nemesen egyszerű. Nincs jogunk olyan Földet magunk után hagyni,
amely értéktelenebb, vagy romosabb állapotban van, mint az a bolygó, amelyen
nekünk élnünk adatott. Ahol kevesebb a hal. Kevesebb az ivóvíz, az étel.
Ahol kevesebb az esőerdő, a korallzátony. Ahol kevesebb állat- és növényfaj
él…
S ahol kevesebb a szépség, a lélegzetelállító csoda, és kevesebb a
fenség, az öröm!
*
Élete vége felé Immanuel Kant, a nagy német bölcselő alapvető erkölcsi
parancsként jelölte meg, hogy minden nemzet összefogjon, és megalkossa
a „nemzetek szövetségét”, melynek feladata biztosítani a népek békés együttélését.
A 19. és 20. század folyamán aztán egyre világosabbá vált, hogy a világ
népeinek szüksége van bizonyos nemzetek feletti egyezményekre. Ennek példáit
minden egyes nap megfigyelhetjük. A nemzeteken átívelő normák és jogszabályok
hiányában lehetetlen felelősségre vonni a háborús bűnösöket, az emberiesség
elleni bűntettek elkövetőit, vagy azokat, akik másokat személyes szabadságukban
korlátoznak. Egyetemes korlátok közé szorították azt, amit a nemzetközi
közösség még eltűr egy adott nép belső törvényeként.
E tekintetben fontos áttörést hozott az Emberi jogok egyetemes nyilatkozata,
melyet az ENSZ 1948-ban adott ki. Talán ez korunk legfőbb filozófiai diadala,
hiszen ezt az „egyetemes nyilatkozatot” nem valami felsőbb hatalom nyilatkoztatta
ki, és nem is holmi légből kapott szeszély. E dokumentum egy évezredes
érési folyamat lezárulásának méltó eredménye.
A 21. század kezdetén a kérdés az, hogy meddig beszélhetünk a „jogainkról”
anélkül, hogy egyúttal a felelősségeinket is ne hangoztatnánk. Talán újabb
egyetemes nyilatkozatra volna szükség. Megérett az idő az Emberi kötelezettségek
egyetemes nyilatkozatára. Nincs többé értelme egy személy vagy nép jogait
emlegetni anélkül, hogy egynémely kötelezettségére is föl ne hívnánk a
figyelmet, beleértve korunk legnagyobb kihívását: miként biztosíthatjuk
bolygónk és az eljövendő nemzedékek egészségét és jólétét?
*
Milyen széles az etikai látókörünk? Végső soron ez önazonossági kérdés.
Mi az emberi lény? Ki vagyok én? Ha csak magam vagyok, más szóval az a
test, amelyből e szavak egymás után távoznak, menthetetlen volnék. De mélyebb
önazonossággal rendelkezem, mint a testem s az általam a Földön töltött
röpke idő. Része vagyok, s egyúttal résztvevője valaminek, ami nagyobb
és hatalmasabb, mint én magam.
Ha eldönthetném, hogy ebben a percben meghaljak, míg szavatolva lenne,
hogy e bolygót további évezredeken át fogják emberek lakni, vagy hogy jó
egészségben éljek száz éves koromig, ám azon az áron, hogy velem együtt
az egész emberiség kipusztuljon – nos, akkor nem haboznék. Az azonnali
halált választanám, itt és most. Nem áldozat gyanánt, hanem azért, mert
egy része annak, amire „én”-ként tekintek, az egész emberiséget teszi jelenvalóvá.
És félek attól, hogy ezt az identitást elveszítsem. Még az is lehet, felhatalmazva
érzem magam arra, hogy az egész bolygó nevében emeljek szót. A Föld – én
vagyok! De persze nem csak én. Mindegyikünk felszólalhat az általunk lakott
bolygó nevében. Sőt, mindnyájunknak szót kellene emelnie közös Földanyánkért.
Rádhakrisnan volt indiai elnök így fogalmazta meg mindezt: „Azért kell
felebarátodat úgy szeretned, mint önmagadat, mert te magad vagy a felebarátod.
Csak egy téveszme hitetheti el veled, hogy a felebarátod valaki más, nem
te vagy.” Talán hozzátehetnénk: nem téveszme-e az is, ami elhiteti velünk,
hogy a földi élet olyasmi, ami idegen tőlünk, mimagunktól?
Vagy ahogy az angol költő, John Donne fogalmaz: „Senki sem különálló
sziget; minden ember a kontinens része, a szárazföld egy darabja…”
*
Mi minden tekintetben kivételes korban élünk. Egyrészt egy diadalmas
generáció tagjai vagyunk, amely felfedezi az univerzumot, és feltérképezi
az emberi géneket. Másrészt mi vagyunk az első nemzedék, amely megsemmisíti
saját bolygója környezetét. Láthatjuk, hogy az ember ténykedése kimeríti
a Föld készleteit, és lerombolja a természetes élőhelyeket. A környező
világot oly mértékben alakítjuk át, hogy nem túlzás egészen új földtörténeti
korról, antropocénról beszélni. Egyesek szerint ez visszafelé mintegy 8000
évig, az első agrár kultúrák megjelenéséig terjeszthető ki. Mások azonban
az antropocént az ipari forradalomtól datálják.
Minden arra utal, hogy a jelen pillanatban is az ember okozta klímaváltozások
drámai következményeivel kell szembenéznünk, ám a közvélemény-kutatások
azt mutatják, a világ lakosságát ez mégsem aggasztja különösebben.
A növények és állatok, a talaj és a tenger, valamint az olaj, a szén
és a gáz tömérdek szénmolekulát tartalmaz, ami mintha csak arra várna,
hogy oxidálódhasson, és eláradjon a légkörben. Az élettelen bolygók – például
a Vénusz és a Mars – légköre túlnyomórészt CO2-ból áll, és a Földdel sem
volna ez másként, ha az élő természet és a földi folyamatok nem kötnék
meg a szenet. A 18. század közepe óta azonban az ásványi üzemanyagok tartalékai
kísértésbe vittek minket, akár a palackba zárt szellem. „Engedj ki a palackból!”
– suttogta a szén. Mi pedig nem sokat teketóriáztunk – most pedig iparkodhatunk,
hogy a szellem visszakerüljön a palackba.
Ha a bolygónkon jelenleg még megtalálható kőolajat, szenet és földgázt
kivonjuk és a légkörbe engedjük, civilizációnk egyszerűen nem maradhat
életben. Sokak szemében mégis istenadta jog kitermelni és elégetni az országuk
területén fellelhető összes kőolajat és szenet. De miért ne volna ugyanilyen
istenadta joga az esőerdővel rendelkező országoknak azt csinálni erdeikkel,
amit csak akarnak? Miben lenne ez más? S mi a különbség, ha a globális
szénegyensúlyt nézzük? Vagy ha a biodiverzitás visszaszorulására vetünk
egy pillantást?
Az ipari forradalom kezdetén a légkörben egymillió egységből 275 volt
a CO2-molekula. Ez a szám ma 390, és folyamatosan nő – vitathatatlanul
erősítve az éghajlat pusztító változásait. Előbb vagy utóbb meg kell kísérelnünk
visszaállítani a CO2-szintet az iparosodás előtti állapotba. Dr. James
Hansen, a NASA tudósa, napjaink talán legkiválóbb klímakutatója rámutatott,
hogy első lépésként a legfeljebb 350-es irányszámot kell megcéloznunk,
hogy viszonylag biztosak lehessünk abban, elkerülhetjük a bolygónkat és
civilizációnkat fenyegető legszörnyűbb katasztrófákat. A tendenciák viszont
épp ellenkező irányba mutatnak.
Itt nem csupán az ásványi üzemanyag elégetéséből fölszabaduló üvegházgázok
kibocsátásáról van szó. Civilizációnk az erdőirtás során is beleavatkozik
a bolygó természetes szénkörforgásába. Említettem, micsoda szénmennyiség
van fölhalmozva az olajban, a kőszénben, a földgázban. De az erdőkben,
a tőzegvidékeken, a tengerekben is rengeteg a megkötött szén.
Az ásványi üzemanyag elégetéséből, az erdőirtásból és a tőzegtelenítésből
származó szén azonban nemcsak a légkörre van hatással. Mindeddig a tenger
is nagy mennyiségű CO2-ot nyelt el, melynek egyik következménye a tengervíz
aggasztó elsavasodása. Nincs tisztázva, hogy a tenger még mennyi CO2-dal
képes könnyíteni a légkör terhelésén, mint ahogy az sem, hogy az óceánok
élővilága milyen mértékben képes eltűrni a felmelegedést és elsavasodást.
*
Indonézia leginkább avval tud hozzájárulni a bolygó éghajlatának megóvásához,
hogy megőrzi esőerdőit, és gyökeresen csökkenti hatalmas méretű tőzegföldjeinek
kimerítését. Hosszú távon ezek az intézkedések biztosíthatják az indonéz
szigetvilág felvirágzását is. Ha a globális felmelegedést tekintjük, Indonézia
a Föld egyik legvédtelenebb pontja – s egyúttal egyike a világ azon kevés
rendkívüli államának, amelyek tevőlegesen részt vehetnek a globális folyamatok
megváltoztatásában.
A Föld esőerdőinek léte és fenntarthatósága nem csupán a bolygó általános
klímájáért létfontosságú, hanem kiemelt jelentőséggel bír a trópusi égöv
számára. A globális felmelegedés elleni védőpajzs központi elemei, a Föld
megmaradt esőerdői pótolhatatlanok és nélkülözhetetlenek.
Ám az esőerdők és tőzegföldek védelme nem jelenthet kifogást egy olajnemzetnek,
hogy cserében az utolsó csepp kőolaját is kitermelje. Két intézkedésre
van szükség egyidejűleg: meg kell védenünk a megmaradt esőerdőket, és ki
kell gyógyulnunk az ásványi üzemanyag okozta függőségünkből. Az olaj és
kőszén maradéktalan kiaknázása és elégetése sokkal több, mint amit a bolygónk
még képes elviselni.
Az utóbbi évtizedekben rámutattak, hogy mi vagyunk az első földi klímaváltozást
előidéző generáció – s az utolsó nemzedék, amelynek még nem kell nagy árat
fizetnie ezért. Ám ez a kijelentés nem tartható tovább. Már mi is megszenvedjük
azokat a káros következményeket, amelyekre alig pár éve figyelmeztettek.
Sosem látott viharok, árvizek, aszályok, futótüzek és éhínségek tombolnak,
s már meg is jelentek a klíma elől menekülők első hullámai. A bolygó gleccserei
olvadoznak, s a sarki jégsapka máris drasztikusan csökkent. Sőt e jelenségek
jóval hamarabb bekövetkeztek, mint amire számítottunk – a klímakutatók
által közölt legborúlátóbb várakozásokon is túltettek.
*
Ha sikeresen meg akarjuk menteni élelmiszer-tartalékainkat és a Föld
biológiai sokszínűségét, gondolkozásunkban kopernikuszi fordulatnak kell
bekövetkeznie. Éppoly naiv ostobaság úgy élnünk, mintha a mi korunk lenne
a világ közepe, mint abban hinni, hogy az égitestek a Föld körül keringenek.
A mi korunk ugyanis semmivel sem különb vagy kiváltságosabb azoknál a koroknál,
amelyek utánunk következnek majd. Számunkra persze a saját időnk a legeslegfontosabb.
De nem élhetünk úgy, mintha az utánunk jövők számára is az volna.
Nem önzés vagy egoizmus szeretni azt a kort, amelyben a Földön élünk.
Ám éppúgy tekintettel kellene lennünk a jövő nemzedékekre, amennyire a
magunkéra gondot viselünk. Ebben áll a „szeresd felebarátodat” parancsának
kopernikuszi fordulata.
Az egyének, illetve a nemzetek közti viszonyok rendezésében már sikerült
kilépnünk a „természeti állapotból”. Ám ha a nemzedékek viszonyáról van
szó, a dolgok jelen állása szerint tombol a durva törvényenkívüliség.
A naiv földközpontú kozmológia megbukott, de vajon mennyivel kevésbé
naiv úgy élnünk, mintha több bolygót zsigerelhetnénk ki, nem pedig ezt
az egyet, amelyen osztozunk?
Korábban a környezetkutatók azt vizsgálták, miként kímélhetnénk meg
a földi természetet az emberi civilizációtól. Ma már valószerűbb az a kérdés,
hogy civilizációnkat miként óvjuk meg a természettől, vagyis a természet
által felállított korlátoktól.
*
Semmi sem tiltja, hogy higgyünk, mint ahogy azt sem, hogy éppen a világ
megmenekülésében higgyünk. Egyáltalán nem biztos azonban, hogy új Ég és
új Föld vár ránk. Nem biztos, hogy földi pályánk megfutása után paradicsomi
létre számíthatunk. Még kétségesebb talán, hogy mennyei hatalmak valaha
is elhozzák-e az ítélet napját. Annyi azonban bizonyos, hogy leszármazottaink
egy nap megítélnek bennünket.
A klímaproblémák és a biodiverzitást fenyegető tényezőkből adódó gondok
a kapzsiság számlájára írhatók. Ám történelmi példák sora tanúsítja: a
kapzsi ember az, akit mindez a legkevésbé aggaszt.
A kölcsönösség elve alapján csak annyi nem megújuló erőforrás felhasználását
engedélyezhetnénk magunknak, amennyi mellett még biztosíthatjuk, hogy leszármazottaink
megéljenek ugyanezen erőforrások nélkül. Az erkölcsi kérdések megválaszolása
önmagában nem nehéz – csak a feleletnek megfelelni, sokszor az nem sikerül.
Ha viszont mi elfeledkezünk az utódnemzedékeinkről, azt ők sosem felejtik
el nekünk.
Látom magam előtt saját unokáink kétségbeesett szomorúságát a földgáz-,
kőolaj- és egyéb készletek kimerülése s a biodiverzitás ebből következő
csökkenése miatt: „Mindent elvettetek magatoknak! Nekünk nem hagytatok
semmit!”
Több oka van annak, hogy csökken a biológiai sokféleség. Hosszú távon
azonban az éghajlati változások minden egyéb különálló tényezőt elhomályosíthatnak.
Mégis, bolygónk biodiverzitásának tekintetében – paradox módon – talán
épp az éghajlati probléma jelentheti a fényt az alagút végén.
Ha elpusztulnak az esőerdők, ahol emberi ésszel szinte felfoghatatlan
a biológiai sokszínűség foka és a honos fajok döbbenetes száma, a Föld
életközösségei oly mértékben fognak túltelítődni, hogy gyakorlatilag minden
földi ökoszisztéma veszélybe kerül, beleértve az emberiség számára életfontosságú
tényezőket is. Vagy megint máshonnan szemlélve a dolgot: ha nem okoz gondot
a klímaváltozás, talán sosem sikerülne megmentenünk az esőerdők biodiverzitását.
Amennyiben pedig az esőerdőket meg tudjuk menteni, remélhetőleg a bolygó
egyéb ökoszisztémái is megóvhatók.
*
Az emberi természetre jellemző a nagyrészt vízszintes és egysíkúan
rövidtávú tájékozódás. Az emberi szem folyton vándorol, lehetséges veszélyt
és potenciális zsákmányt keresve. Természetünkből fakad, hogy meg akarjuk
védeni magunkat és a rokonságunkhoz tartozókat. Ám ha az utánunk következőkről
van szó, hiányzik belőlünk az efféle irányultság, a más fajokat illető
érzékenységről nem is szólva.
Élő mivoltunkba mélyen bele van kódolva, hogy a saját génjeinket részesítsük
előnyben. Ám nem természetes adottság, hogy génállományunk négy vagy nyolc
nemzedékkel ezutáni állapotára is gondunk legyen! Ezt meg kell tanulnunk.
S úgy kell megtanulnunk, ahogy pontról pontra bebifláztuk az emberi jogok
teljes tárházát is.
Amióta Afrikában először ragyogott ránk a nap, elkeseredett harcot
folytatunk azért, hogy fajunk ágát senki ne törhesse le az evolúció családfájáról.
Küzdelmünket siker koronázta, hiszen máig itt vagyunk. Fajként azonban
mi, emberek, annyira eredményessé váltunk, hogy immár saját létünk alapjait
fenyegetjük. Sőt akkora diadalt arattunk, hogy minden faj létének alapjait
veszedelembe sodortuk.
Olyan szempontok merülnek föl ennek kapcsán, amelyek az emberiség és
a bolygó történetében egyaránt újak. Új kiindulópontot jelent, hogy nemcsak
a saját gyermekeimet védelmezhetem meg, hanem száz vagy ezer év múlva születendő
utódaim érdekében is tehetek valamit. Másként megfogalmazva, felelős vagyok
azokért a leszármazottaimért, akik száz vagy ezer év múlva jönnek majd
világra. Mi több: felelős vagyok e bolygó minden életformájáért mindörökké.
Felelősséggel tartozunk minden ökoszisztémáért, s mindenért, ami a biológiai
sokszínűséget gazdagítja. Talán nincs is más lény, aki felelős lenne a
Föld jövőjéért. Bolygónk jövője csakis a mi kezünkben van.
*
Szempontom nem csupán erkölcsi, hanem mélyen emberi, és említettem
már, hogy a Természet mi mindennel látott el bennünket. Ám egyúttal olyan
kultúrában élünk, amelynek legfőbb gondja az „itt és most”. A természet
és a kultúra együttesen határozza meg az életet illető vízszintes gondolkodásmódunkat:
„Én rád nézek, te meg vissza rám.” Sokak számára a függőleges – vagyis
történelmi és geológiai – dimenzió igen messzi, majdhogynem elvont kategória.
Gyakran mondjuk, hogy meg kell óvnunk kulturális gyökereinket és hagyományainkat.
Ám romboló erőnk hatalmától természeti gyökereinket is oltalom illetné.
Civilizációnk alig néhány ezer éves, de létünk természeti feltételei jóval
öregebbek. Igen helyénvaló, hogy a görög vagy indiai filozófia kincseit
sok-sok nyelvre lefordítják, és ezt bátran nevezhetjük kulturális kötelességünknek
is, ám ezzel egyidejűleg olyan növény- és állatfajokat törlünk el a Föld
színéről, amelyeket a Természet évmilliók alatt hozott világra.
Nem csupán kulturális örökségünkre kell gondot viselnünk, hanem genetikai
– ha úgy tetszik, természeti – örökségünkért is felelősséggel tartozunk,
amellyel kényünk-kedvünk szerint bánunk. (Sok ember több focistának vagy
popzenésznek tudja a nevét, mint ahány növényt vagy madarat ismer. Ezt
bízvást tekinthetjük a szellemi szegénység egy formájának.)
Egyetérthetünk abban, hogy az emberszabású majmok nélkül szegényebb
lenne a világ. Félő, hogy a bennünket a nagyszerű Természethez fűző láncolat
fontos szemeit veszíthetjük el így, ami még mélyebb elvakultságba taszíthat
bennünket.
Ám a Természet is szegényebbé és védtelenebbé válik a további leépüléssel
szemben, amint fogy a növények, gombák, gerinctelenek fajszáma, és csökken
a halak, hüllők, kétéltűek és madarak sokfélesége. Bolygónk szegényedik
így el, de vele szegényedünk mi is. A szó legszorosabb értelmében: a biodiverzitást
fenyegető veszély közvetlenül a saját portánkra leselkedik. Ha már nem
döngicsél a méh, odalesz a gyümölcs, a lekvár is…
Nem utolsósorban e háttér miatt kell beszélnünk a természetgazdálkodásról.
Az éghajlati egyensúly összeomlása, s ennélfogva az ökoszisztémák és az
élettani sokszínűség hanyatlása egyúttal a világ készleteinek egyensúlyát
is kiemelten veszélyezteti, hiszen a világ leggazdagabb részein élő emberek
hozzászoktak, hogy a legtöbb probléma pénzzel megoldható.
*
A veszélyeztetett növény- és állatfajok vörös könyvei egyre csillogóbb
kiadványok, amelyekben művészi színes fotók illusztrálják a „kritikus”
állapotú, a „veszélyeztetett” és a „sérülékeny” fajokat. A sors iróniája,
hogy ugyanakkor exkluzív képeskönyvek sora kápráztat bennünket mindazon
fajok színpompás felvételeivel, amelyek már kipusztultak. Mind több olyan
képet találunk, amely átkerült a kihalás által néhány éve még csak veszélyeztetett
fajok közül a kipusztult életformák közé, s a nem túl távoli jövőben talán
úgy fogunk hivatkozni ezekre a hajdanvolt élőlényekre, mint „fotófosszíliákra”,
más szóval olyan fajok gyanánt gondolunk majd rájuk, amelyek még éppen
befértek a fényképészeti kollekcióba, mielőtt eltűntek volna – élőhelyükkel
egyetemben. Hát nem fantasztikus, ha eszünkbe jut, hogy a fotóművészet
pont akkor érte el bámulatos fokát, amikor nekiláttunk a földi biodiverzitás
végső felszámolásának?
Egy ilyen luxuskönyv – az egyik első ilyen kiadvány – borítóját tartom
a kezemben. (A könyvet túl nehéz lett volna Oslóból elhozni Dzsakartába.)
A címe A Gap in Nature [Rés a természetben], és alcíme szerint a világ
kihalt állatainak felfedezését kínálja. Szerzője Tim Flannery, a kiváló
ausztrál őslénytudós és környezetvédő, akinek első kutatóútja Új-Guineára
vezetett. A borítót egy mauritiusi dodó képe díszíti, melynek utolsó példányáról
1681-ben érkezett hír. A könyvben elsőként leírt áldozat az utolsó moa-faj,
egy új-zélandi madár, amelyet a maorik 1600 táján pusztítottak ki, bár
népművészetük a mai napig megőrizte. Új-Zélandon – avagy a honos maorik
nyelvén Ao-tea-roa szigetén – máig hallik a siralom: „Nincs moa, nincs
moa az ősi Ao-tea-roán. Nincsenek. Megétettek mind. Eltűntek, s nincsen
többé moa!”
Nem csupán modern civilizációnk tett hát kárt a Föld biodiverzitásában.
A különbség csak annyi, hogy a kihalások üteme mára oly mértékben gyorsult
fel, mint azelőtt soha – egyebekben megőriztük emberi természetünket.
Amikor ma globalizációról beszélünk, általában egyszerre jut eszünkbe
a gazdaság és a kultúra. Sokunk találkozott már olyan emberekkel, akik
kis lélekszámú, hagyományokkal átitatott közegben élnek, és mély szomorúsággal
tekintenek arra a roppant kulturális veszteségre, amelyet a helyi környezet
az (új)gyarmati viszonyok miatt szenvedett el, például a Csendes-óceán
védtelen szigetvilágában. Ám e globalizáció nem csupán a kulturális életre
mér csapást. A fizikai környezetet érő támadások súlyosak, hatásuk pedig
visszafordíthatatlan, ha az őshonos növény- vagy állatfajok teljes vagy
részleges kihalására gondolunk a mesterséges monokultúrák és az új, idegen
fajok behozatala következtében. A kihalt fajok egy része máig él a helyi
folklórban, a népdalokban, vagyis a népi kultúrában. Csak éppen a Föld
színéről tűntek el – akár Ao-tea-roa moái.
Az ősi élőhelyekre leselkedő veszély egyúttal egy nép kultúráját is
fenyegeti. Még a hagyományos gazdálkodás aláásása is veszélybe sodorhatja
a tradicionális kultúrát. A kultúra alapja a természet. A nemzetközi fogyasztói
társadalomban, ahol irdatlan űr tátong a gyártó és a fogyasztó között,
könnyű persze elfeledkeznünk erről. Ám ha egy népet a természetétől fosztunk
meg, akkor kultúráját és lelkét is elraboljuk tőle. Nincs értelme a veszteségeket
méricskélni. Olyan ez, mintha a között kellene választani, hogy a testünket
vagy a lelkünket adjuk-e oda.
A „test és lélek” kettős nézőpontja a természet és a kultúra tekintetében
központi jelentőséggel bír élő bolygónk egészére nézve. Ha a mai gazdasági
rend szembemegy a természet diktálta korlátokkal, ez a kulturális élet
teljességére jelent veszélyt.
A magunkfajta pajkos, ötletes és hiú főemlős könnyen elfeledkezhet
arról, hogy végső soron mi vagyunk a Természet. De pajkosságunk, ötletességünk
és hiúságunk vajon felhatalmaz-e arra, hogy játékaink, találmányaink és
művészetünk kioltsák a bolygónk jövője iránti felelősségünket?
Nem elég immár, hogy egymással együtt éljünk. A Földhöz is hozzátartozunk.
Ez is identitásunk jelentős részét képezi. Még ha a fajunk átmenetinek
bizonyul is, felelősséggel tartozunk egyedülálló bolygónk, illetve a bioszféra
iránt, amelyet itt hagyunk magunk után.
Ne jöjjön el a nap, amikor olyan gyönyörű képeskönyvekben kell lapozgatnunk,
melyek oldalairól a kipusztult csimpánzok, gorillák és orangutánok, oroszlánok,
leopárdok és tigrisek néznek vissza ránk. Sajnos nem tartom elképzelhetetlennek,
hogy egy efféle gigantikus és lenyűgöző kiadvány sorolja fel szigorú rendben
a kihalt növény- és állatfajokat.
Elhatároztam azonban, hogy nem leszek borúlátó. Nem engedhetjük meg
magunknak a pesszimizmus luxusát. A pesszimizmus csak a felelősség alóli
kibúvók egyike. A pesszimista más szóval rest és lusta.
A ború- és derűlátás között félúton húzódik egy harmadik kategória.
Ezt nevezzük reménynek, s a remény gyakorlati vetületét hívjuk küzdelemnek.
Ahogy az emberi jogokért való küzdelem nem zárul le, úgy az ökoszisztémák
és a biodiverzitás védőharca sem érhet véget soha.
*
A modern embert túlnyomórészt kulturális és történeti előzményei alakítják,
épp a bennünket fölnevelő civilizáció keretein belül. Úgy mondjuk, sáfárkodunk
a kulturális örökségünkkel, de ezenfelül a Föld biológiai története is
alakít minket. Genetikai örökségünkkel is sáfárkodunk. Főemlősök vagyunk.
Gerincesek.
Pár évmilliárdra volt szükség ahhoz, hogy létrejöjjünk. Igen, nem tévedés,
az emberi lény több milliárd évnyi fejlődés eredménye! De vajon a harmadik
évezredet túléljük-e?
Mi az idő? Az egyén horizontja az első, ami megjelenik, aztán a család,
a jelen kultúrája, majd az írott nyelven ránk maradt hagyományok világa.
Aztán ott van még, amit földtörténeti koroknak nevezünk. Olyan négylábúak
leszármazottai vagyunk, amelyek valamivel több mint 350 millió éve másztak
ki a tengerből. Végül pedig eljutunk a kozmikus időtengelyhez. Az univerzum,
amelyben élünk, hozzávetőleg 13,7 milliárd éves.
Az idő ilyetén felosztása azonban nem olyan széteső, amilyennek látszik.
Jó okunk van otthon érezni magunkat az univerzumban. A bolygó, ahol élünk,
viszonylag pontosan harmadannyi idős, mint a világegyetem, s a gerincesek
törzse, amelyből származunk, a Föld és a Naprendszer teljes életkorának
10 százalékában már jelen volt. Univerzumunk sem végtelenebb ennél. S ha
megfordítjuk a dolgot: gyökereink ilyen mélységekbe hatolnak le az univerzum
ismerős talajában.
Meglehet, az ember az egész univerzum egyetlen olyan élőlénye, akinek
univerzális tudata van, vagyis aki érzékeli és felfogja ezt a teljes, óriási
és titokzatos univerzumot, amelynek része. Bolygónk élő környezetének megőrzése
tehát nem pusztán globális felelősség – kozmikus felelősség!
(University of Indonesia, 2011. október 12.)
SZÖLLŐSI ADRIENNE FORDÍTÁSA
Lettre, 85. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|