Végel Lászlóval Eve-Marie Kallen beszélgetett
"Van egy magyar és egy szerb oldalam" Végel László író, aki magyarként él Újvidéken, a szerbiai Vajdaásgban,
a nyugat-európai szemlélő számára értékes kifejezője a különböző kelet-közép-
és dél-európai sajátosságoknak. Íróként egyszerre kritikus megfigyelője
és elkötelezett résztvevője az őt környező társadalomnak. Ha többnyire
elfogadják, hogy a Magyarországon élő magyarok, főleg az értelmiségiek,
úgy vélik, hogy aggódniuk kell hazájukon kívül került, expatriált, határon
túli honfitársaikért és sajnálniuk kell őket, meglepve értesülhetünk a
magyarországi és a kisebbségiként Magyarországon kívül élő magyarok közötti
mentális feszültségről.
EMK:
VL: Szerintem a probléma mélyebben fekvő. Azt kell mondanunk, hogy Európa
két részből áll, van egy keleti és egy nyugati fele. A keleti felén
az államok később jöttek létre, mint a nemzetek, tehát előbb voltak meg
a nemzetek, és csak ezután alakultak ki az államhatárok. Európa nyugati
felén ezek a dolgok párhuzamosan történtek. A megkésett államalakulást
keleten nagyon is tragikusnak lehet nevezni. Ezzel függ össze, hogy a határok
nagyon bizonytalanok, nem is lehet jól meghúzni a határokat. Ezzel hatalmas
konfliktuspotenciál keletkezett Kelet-Közép-Európában és a Balkánon.
***
VL: Márai nekem valóban különösen fontos magyar író, fontosabb, mint a magyarországiak számára. Kassa annak idején egy multikulturális város volt. Később ott is kisebbséggé váltak a magyarok, és Márai tudta ezt. Amikor írt, mindig a kassai kisebbségi élet lebegett a szeme előtt. Budapesten egyébként rosszabb könyveket írt. Amikor később elhagyta az országot, és Olaszországban meg Amerikában élet, megint nagyon jó prózát írt, regényeket és naplókat, amiket még mindig nem ismernek eléggé Magyarországon. Számomra azért olyan érdekes eset, mert Magyarországtól távol élt, és másmilyen nyelvi vereséget szenvedett. EMK: Hogyan hat a szövegeire az a körülmény, hogy olyan író, akinek nem polgárok az olvasói? VL: Különbözőképpen. Művészként például sokszor jobban megfigyeltem
a világot, mint értelmiségiként. Értelmiségiként sokszor tévedtem, ez talán
az utópikus gondolkodáshoz való ragaszkodásommal magyarázható. Amikor azonban
regényt írok, ott vannak olyan alakok, akik eleven lények, és ezért ott
nincs helye az utópiáknak. Ezért tudtam igazabb módon ábrázolni a magam
összetett világát regényekben vagy esszékben. Írok olyan nem tudományos
szövegeket, amelyek félig irodalmiak, félig esszéisztikusak. Ez modern
irodalom. Ebben sokszor előfordulnak olyan történetek, amelyeket aztán
kommentálok. Ez mégis egyfajta irodalom, és nekem az irodalom a legfontosabb.
A 80-as évek végéi, a 90-es évek elejéig nem voltam olyan elkötelezett
író, mint mostanában. Nem akartam diktátorokról írni, azoktól természetesen
távoltartottam magam. A problémáim majdnem mindig kizárólag irodalmi jellegű
problémák voltak.
EMK: Tudna beszélni nagy művei, a regények, színdarabok, esszék fogadtatásáról? Hogy hogyan fogadták a környezetében? Van sok szerb, horvát, szlovén, boszniai és macedón kritikus és olvasó, aki reagál a műveire, foglalkozik velük, és akikről el lehet mondani, hogy általuk a gondolatai eljutottak szélesebb társadalmi körökhöz? VL: Vannak ilyenek, de kisebbségben, és most kisebbségként is nehéz helyzetben vannak. Jelenleg inkább a szerb társadalmat ismerem. Ennek nagyrésze még mindig a nacionalista irányba tart. De még mindig van ennek a társadalomnak egy kis része, amelyik európai módon gondolkodik, és amelyikkel nagyon jól együtt tudok gondolkodni. Velük szoros barátságban állok. Ezek az emberek bátrabbak nálam. Előfordul, hogy együtt írunk valamit, egy petíciót például. Erre aztán a nemzeti újságok olyan cikkekben reagálnak, ahol így írnak: "Végel László ilyen kritikusan nyilvánul meg. Ezt megértjük, mert ő magyar. De ha saját szerb íróink is kritikát gyakorolnak, az sokkal nagyobb, az valódi veszély." Jól együtt tudok dolgozni egy belgrádi kiadóval, az Exterritórium ott is megjelent. EMK: Mit tud nekünk mesélni a többi fontosabb művének anyagáról? Az Exterritóriumot leszámítva csak újságcikkek és esszék jelentek meg öntől német fordításban. VL: Második fontos regényem az Áttüntetések. Ez búcsú az 1968-as generációtól,
mégpedig sajátos módon. Egy filmről van szó, amelyik az 1941-es évvel foglalkozik,
és a fiatalabb nemzedékhez tartozók készítik. Amikor a 60-as évek elején
ezt a könyvet írtam, úgy képzeltem, hogy jobban vissza kell menni az időben
ahhoz, hogy jobban megértsük a 60-as évek aktuális problémáit, a legjobb
egészen az 1941-es háborús évhez visszamenni. Egyszerűen még nem beszéltek
róla eleget, és egy nagy titoknak érezték a második világháborút. De a
fiatal emberek a könyvemben elégedetlenek a filmjükkel, bár a voltaképpen
jó, mert ismerik az igazságot. De az igazság újból elveszett.
EMK: Akkor a művész jóval előbbre járt, mint a gondolkodó! VL: Igen, valóban. Ez az az ösztön, ami szépprózaírás közben bennem működik. ***
VL: Az Osztrák-Magyar Monarchiában nem volt hivatalos államvallás. Volt katolicizmus, protestantizmus, de ezen kívül még az iszlám és az ortodox egyház is, de egyik sem élvezett elsőbbséget a többivel szemben. Ezt nevezem az osztrák slamperájnak. Újvidéken volt például egy ortodox és egy katolikus templom, közöttük pedig a piactér. Ott lehetett venni és eladni, és ott vásároltak és árultak a katolikusok és az ortodoxok egyaránt. Megvoltak egymással. A vallás csak akkor kezd el negatív szerepet játszani, amikor van egy államvallás. És most van ilyen Szerbiában. Szerbia mostani elnöke nagyon vallásos ember, ortodox. EMK: Lehet azt mondani, hogy a hazája most éppen azon van. hogy elfelejtsen valamit, amit valamikor másoknál is jobban tudott, a tolerancia és az alternatívák érvényesítését? VL: Igen. Az emberek érzik ezt, és elmondják magánbeszélgetésekben,
hogy annak idején jobban éltek, barátságosabb volt a légkör, és magasabb
volt az életszínvonal. De ezt csak magánbeszélgetésekben mondják ki, a
nyilvánosságban valami egészen más van, egy kommunista antikommunizmus.
Ma ugyanúgy beszélnek a kommunistákról, ahogy annak idején a kommunisták
beszéltek a burzsujokról. Sok egykori kommunista ma a legnagyobb antikommunista.
Olyan ez, mint egy másik bőr a fejükön, és ez irreális helyzetet teremt.
Ezért nem lehet ma ott reális megítélést hallani a múltról, különösen nem
a Tito-korszakról. Tito valójában "puha" diktátor volt. Ő volt az utolsó
osztrák császár, csak bolsevik volt a szíve. Bevezette az egypártrendszert,
és különben is rengeteg hibát követett el, és erősen korlátozta a szabadságot.
De a szocialista rendszert és a pártot nagyon is lehetett kritizálni, csak
három dolgot nem: őt magát, a hadsereget és a titkosszolgálatot. Ezek tabuk
voltak, de más nem.
Lettre, 81. szám Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|