Cristian Teodorescu
Dobrudzsai történetek Isten veled, Ada Kaleh Virginica tizennnyolc éves korában találkozott először Fănică Theodorescuval,
amikor kényszerűségből a nagynénjeinél lakott Ada Kaleh szigetén. A férfi
magasocska volt, de nem túl magas, kövérkés, de az arca aggasztóan sötétbőrű
a Şocaraciuban született leány igényeihez és félelmeihez képest. Miután
az anyja meghalt, Virginicát az apai nagynénjei vették magukhoz. Tizenkét
évesen az egész gazdaság a nyakába szakadt, és néhány hónapig még a kisebb
testvéreiről is ő gondoskodott. Az apja Turtucaianál elesett a háborúban,
az anyja pedig belehalt a sok munkába. Szántás közben összeesett a mezőn.
Fogta az eke szarvát, és messziről mintha csak megbotlott volna. Ott maradt
a földön elterülve. A Ionică nevű ló csak állt mellette és addig nyerített,
amíg oda nem jöttek valami öregemberek, hogy hazaszállítsák. Amikor megérkeztek
a nagynénjei, hogy Ada Kalehra vigyék, Virginia tetves és sovány volt,
mégse akart menni. Két osztályt járt ki a falusi iskolában, első tanuló
volt, de miután abbahagyta a tanulást, majdnem teljesen elfelejtett írni,
olvasni. Aztán Ada Kaleh szigetén apránként egyedül megint tanulgatott.
A nagynénik se tudtak írni, olvasni, és őt inkább a háztartás vezetésére
akarták megtanítani, úgyhogy előbb a házat takarította, aztán kiküldték
a konyhába főzni, tanuld meg, leányom, hogy ha majd saját otthonod lesz,
ne csaphasson be a szakácsné.
A víz és a légiósok Az egész városban mindenki kinint szedett a hidegrázás ellen. A nyomorult
folyó vizét, amely nyáron elapadt, nem lehetett meginni, és azt beszélték,
hogy maláriát terjeszt. De ugyanezt mondták a medgidiai kutakról is. Mihalache
gyógyszerész kiadta a Váltóláz okai című brosúráját, de az még sokáig eladatlanul
ott hevert a gyógyszertárában, pedig tussal ráírta a borítójára: "Hogyan
védekezzünk a váltóláz ellen". De váltóláz nélkül is poshadt volt a város
vize. Néhány tehetős tatár fuvaros naponta bekiabált a kapukon, "Jó ivóvizet
vegyenek!" Vödrökkel árulták a vizet. A jómódú kuncsaftok egyszerre két-három
napra megvették a fuvarosok egész tartály vizét. A legnagyobb forgalmat
a vízhordókkal a két szódavizes, a szállodák és az igényesebb kocsmák bonyolították.
Reggelenként tartályvagonokban hozták Feteştiről a vizet. A vasút ingyen
szállította. Egy részét a hadsereg furgonjaiba rakták, a többi az állomáson
maradt, és először az juthatott egy vödör vízhez ingyen, akinek szegénységi
bizonyítványa volt, ha eljött érte az állomásra. De ki jött volna egy vödör
vízért az állomásra, ha a város másik végében lakott? Vagy akár a piacnál?
És a város szegényei nem az állomás környékén laktak. Az állomásfőnöknével,
Musica nagysáddal beszélgetve Virginica nagysád azt is megtudta, hogy miért
kell fizetni azért a vízért, ami a vendéglő tartályába folyik. Stelian
úr, akinek szódavíz és jéggyártó üzeme volt, a teljes vízkészletre szerződést
kötött a vasúttal, és aztán ő maga osztotta szét. És még a vízhordó fuvarosoktól
is dézsmát szedett. Az állomásfőnökné, amióta lelőtték a bíró kutyáját,
és kigyulladt a szőrmekereskedő boltja, félt Stelian úrtól. A férjét is
megfenyegették a város légiósai, mert eszükbe jutott, hogy amikor a király
- Károly, nem ez a kicsi Mihály - leszállt a királyi különvonatról, amíg
a mozdonyt feltöltötték, a férje kezet fogott vele. És az állomásfőnökné
tudta, hogy Stelian egy követ fúj a légiósokkal. Virginica nagysád még
Sloboziáról ismerte a légiósokat: templomba jártak, neki kezicsókolomot
köszöntek, énekelve járták az utcákat, meszelték a fák törzsét és takarították
az árkokat. Amikor az állomásfőnökné elmondta neki, hogy akik Fănicăt megverték
meg a boltoslegények, akik felgyújtották a szőrmekereskedést, szintén légiósok
voltak, Virginica megkérdezte, hogy akkor az állomásfőnök miért nem hívta
a csendőröket, ahogy a felesége kérte? Azért, mert a konstancai csendőrség
parancsnoka is légiós - meg a bukaresti csendőrség főnöke is az, világosította
fel Musica nagysád. És Virginica nem látja, hogy mi történik itt, amióta
ezek vezetik az országot? Talán nem olvas újságot? Hogy olvasna, ha egész
nap a vendéglővel van elfoglalva és már a látása sem olyan jó? Virginica
a világ minden kincséért sem vallotta volna be, hogy nem nagyon tud olvasni,
még az újságcímekkel sem igazán boldogul. Késő éjjel, ha lefeküdtek, Fănică
az ágyban mondott neki ezt-azt, de hát neki nem ilyesmiken járt az esze
olyankor. Csak úgy tett, mintha egy kicsit aludna, aztán máris sietett
a konyhába, segíteni az erdélyi szakácsnénak, ha az másnapos volt. Ötkor
már kiadta a meleg perecet és péksüteményt a segédeknek, hogy vigyék árulni
az első vonatokhoz és a munkába érkező vasutasoknak. Az állomásfőnökné,
akinek ilyen gondjai nem voltak, azt is elmondta, hogy a városban hoztak
egy rendeletet a zsidók ellen. Ki se mehetnek az utcára, ha nem varrják
fel a ruhájukra a Dávid-csillagot. De hát hogy is lehetne a nagybani kereskedőt,
Haikis urat arra kötelezni, hogy arra a gyönyörű kabátjára bármit is rávarrjon?
Vagy Lea doktorasszonyt, a bundájára?
A luxusvarrónő Amikor Pomenea, a rendőr meghallotta, hogy a kocsmáros azon töri a fejét,
hogy a fényképezőgéppel ijeszt rá azokra, akik betörték az ablakait, harsány
nevetésben tört ki. Ezt nem egyenesen Fănică szemébe mondta, hanem egy
pohár rum mellett este vallotta be Ionică pincérnek. Volt listája a gyanúsítottakról,
de ha nem kapja el őket kővel a kezükben, semmit se tehet ellenük. És ha
valamelyik fejbe akarná verni Fănică urat, biztosan megfutamodna, mert
úgy berezelne a fényképezőgépétől. Ezek még az egyenruhától és a golyótól
se ijednek meg. Ebből a városból már kiveszett a jóérzés. Az embereknek
már sétálni sincs kedvük miattuk, mert a nyílt utcán nekiugranak az embernek.
A bíró, pedig bátor férfi, még ő se tudta megakadályozni, hogy csúfolódjanak
vele és a járását utánozzák a háta mögött. Senki se mer szólni nekik, hogy
nyughassanak már. Márpedig Pomenea az utcai majomkodásért csak egyféle
büntetést ismer: botütést a hátukra és néhány órás kiképzést az őrsön.
Csakhogy ő azt a parancsot kapta Konstancáról, hogy ne kötözködjön ilyen
gyerekességek miatt. Neki a fiatal légiós állam ellenségeit kell éberen
szemmel tartani, és nem ilyen hülyeségekkel foglalkozni. A bíró volt az
első a listán, akit ellenőriznie kellett, őt követték Scipion őrnagy úr,
az állomásfőnök és a kocsmáros. A gyanúsítottak listáján szerepelt Caraeni
tanár úr özvegye, aki a bíró uszítására azzal vádolta a városi bajtársakat,
hogy megölték a férjét. Pomenea biztos volt benne, hogy ő is szerepel valamilyen
listán. Egykedvűen gondolt erre a felvetésre. Senkije sem volt. Katonagyerekként
ahelyett, hogy a seregben maradt volna, beállt rendőrnek. Szerette a rendet,
mégis, már fiatalkorától ki nem állhatta a kaszárnya légkörét és bizonyos
laktanyai fogásokat. És bár nemigen használta a botját, egyszer mégis ájultra
verte vele azt a tatárt, akit elkapott amint megkínzott egy gyereket a
temetőben, még a salaváriját is lehúzta róla. Zsebest, a híres vasúti tolvajt
mindig szemmel tartotta, ha a városba jött, de meg volt győződve róla,
hogy sohasem fogja tetten érni, amint éppen valakinek a zsebében kotorászik.
De amikor egyszer egy károsult a vonatról leszállva megkérte, hogy fogja
el az állomás vendéglőjében, inkább örült neki, hogy nem találta meg a
Könnyű Kezűnél a feljelentő aranyóráját. Egy keménygalléros tolvaj jobb
sorsot érdemel annál, mint hogy elkapják, akár egy közönséges csirketolvajt,
csak mert megtalálják nála a bűntárgyat. Pomenea Zsebes után szimatolt
és abban reménykedett, hogy egyszer majd egy teljes jelentéssel állhat
elő ellene, amelynek alapján bárhol letartóztathatják. Azt se bánta
volna, ha ő maga kapja el, de akkor ne akármilyen lopásért, amilyenért
olcsón megússza, hanem olyanért, amelybe minden vonattolvaji technikáját
bele kell adnia. A bárca nélküli prostituáltakkal, akik a Traian szállóban
tartották fenn műintézetüket, szépszerével megegyezett. Szomorúan bekopogott
hozzájuk, és közölte, hogy vagy fölmennek a dombra, a Chelu szállóba, ahol
szervezetten folytathatják a mesterségüket, vagy elhagyják a várost. Nem
fogadta el a meghívásukat, hogy szervezetlenül próbálja ki ő is a szolgáltatásaikat,
míg végül az egyik, mielőtt elhagyta a várost, a saját vulgáris szavaival
kifejtette róla a véleményét, hogy vagy onanizál, vagy pederaszta, mert
nincs az a normális férfi, aki ellenállna neki a szobájában. Talán az ellenállhatatlan
prostituált rikoltozása, amellyel a vonatablakból búcsúzott, hatott rá.
Mindenki tudta, hogy Pomenea még a dombon lévő Chelu bordélyba se járt
soha. De később arról is tudtak a városban, hogy hetente egyszer, soha
sem ugyanazon a napon, a rendőr civilruhába öltözve fölszáll a konstancai
vonatra és felkeres egy bizonyos hölgyet, egy luxusvarrónőt, az egész napját
nála tölti, vele varratja a díszegyenruháját. A bennfentesek azt is mondták,
hogy az egyetlen luxus, amihez ez a varrónő valójában ért, hogy a kiválasztottjai
péniszéről az összes penetráns nyílása segítségével veszi a méretet.
Cigány munka Amióta Fănică kijött a börtönből, nem igazán tudta, hogy mihez is kezdjen. Amihez értett, minden tilos volt, vagy neki megtiltották. Vissza akart térni régi gyorsfényképészi mesterségéhez, de a város új polgármestere nem adott neki erre engedélyt. A népi hatalomnak nem volt szüksége a hozzá hasonló fényképészekre. Új ajánlattal kereste fel a városházát. Hogy visszavenné a pékséget, mert a kenyér, amit jegyre adtak, legtöbbször savanyú volt; márpedig ő tudta, hogyan kell az ilyen kellemetlenséget a barna kenyérnél kiküszöbölni. "Miről beszél maga Zsebes bá? Hogy pont a maga kezére bízzuk Medgidia stratégiai pékségét?" A kockázással és pörgettyűzéssel szerzett némi pénzt Konstancán, de nagyon óvatosnak kellett lennie. És még ha nem félt volna is, a játszótársainak úgysem volt mit elveszteniük. Egy éjjel megtömte a zsebeit cédulákkal - Ştefan Theodorescu úrnak……… összeggel tartozom". Ezzel be is gyűjtött vagy tízezer lej értékű nyugtát, új pénzben, de készpénzben csak kétszáz lejt. Otthon se volt valami jó a helyzet. Virginica egyre reménytelenebbül nézett az urára. Tudorica összeállt Leţa szabó fiaival és a cigánygyerekekkel, horgászni jártak. Fănică egy párszor össze is törte a pecabotokat, de nem tudta észhez téríteni. A veréssel se ért el semmit. Tudoricában felismerte Virginică makacsságát és saját vállalkozó szellemét, hogy olyasmibe fogott, amibe lehetett ilyen időkben. A legkisebb gyerek vakmerőbb volt, mint Mircea, bár rosszul használta, mégis úgy tűnt, több esze van, mint a bátyjának. Fănică, amióta kijött a börtönből, keveset aludt és folyton hegyezte a fülét. Hallotta, hogy Tudorică kiosont az előszobába, és utána ment. Iskolai ruhában volt, ami a szorgalmát bizonyíthatta volna, de nem hajnali négykor, "Hová, hová, hékás?" : "Horgászni!", ismerte be Tudorică, és nyugodtan várta, hogy pofon vágja. "Várjál, apám, mert én is jövök." "Hogy jönnél te horgászni?" "Hadd lássam, mit művelsz te ott!" Fănică csendben felöltözött, nehogy Virginicát felébressze. Tudorica kint várta, vállán a pecabotokkal, kezében a tarisznyával. Mióta nem volt meg az állomás melletti vendéglője, a korcsmáros éjszaka soha sem ment ki a házból. Ahogy kiléptek az utcára, Tudorica sietve megelőzte, pedig ő szeretett volna még egy pillantást vetni az állomásra. Ilyenkor érkezett meg a perec és a friss kenyér a pékségből. Az utcán csak egy kialvatlanságtól szédelgő milicistával találkoztak, de hagyta őket továbbmenni, anélkül hogy bármit kérdezett volna. Amikor a hídhoz értek, Tudorică kihúzott a tarisznyából egy vasutaslámpát. Meggyújtotta és elindult vele a lejtős ösvényen a láp felé, a nádasba. A gyengén pislákoló lámpa miatt Fănică váll váll mellett haladt a fiával. Tudorică vezette az ösvényen, amely nem akart véget érni. Olykor felrebbent egy-egy madár a nádasban, mert megijedt tőlük. Mire végre megállt a kölyök a víz mellett, Fănică már alig érezte a lábát. Tudorică elkezdte előkészíteni a horgokat, előhúzott a tarisznyájából egy pléhdobozt, kivette belőle a kukacokat, és egyenként ráhúzogatta a horgokra. Aztán a lámpafényben sorra behajította őket a megcsillanó víztükörbe. Körülöttük cirpeltek a tücskök. Tudorică odasúgta, hogy gyújtson meg egy cigarettát, hogy távolabb tartsa. "Hékás, te cigarettázol!", Fănică biztos volt benne, és meggyújtotta a cigarettát. A fia hallgatott és csak a horgokat figyelte, aztán húzni kezdte az egyiket. Kiemelt vele egy kövér halat a vízből, és berakta a tarisznyába. És nem is volt ideje a horgot az új kukaccal visszadobni a vízbe, mert közben a másik pecabot is megfeszült, és megint kifogott egy halat. Világosodni kezdett az ég. Brekegtek a békák. Az ő Tudoricája egyik halat a másik után emelte ki a vízből, és neki is megjött a kedve, hogy kipróbálja a szerencséjét, mint a pörgettyűvel. De még csak az kellett volna, hogy megtudják róla, ilyen cigány munkába fogott, amióta ezek elvették a vendéglőjét. KOSZTA GABRIELLA FORDÍTÁSA
Lettre, 81. szám Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|