Balázs Attila
Yellow Submarine
A hatvanas évek vége felé történt, hogy Újvidéknél egy sárga tengeralattjáró
bukkant fel a Duna titokzatos mélységéből. Tetején rövidesen felcsapódott
a kerek ajtó, s egy szakállas férfi dugta ki a fejét rajta. Távcsövével
alaposan körbeszemlélte a vidéket, majd utasította a hajó gyomrában lévő
valakiket, hogy simuljanak a rakparthoz. Amikor a manőver befejeződött,
eltűnt, és egy darabig nem lehetett tudni, mi következik. Akkorra már kisebb,
de gyorsan szaporodó bámész csapat verődött össze a szárazon, mert vonzotta
az embereket a nem mindennapi látvány. Bámultak, mint bolond a dombtetőről,
találgatták, mi lehet a dologban. Egyesek orosz katonai járműre gyanakodtak,
mások viszont rögtön mondták, hogy az lehetetlen, mert abban az esetben
vörös lenne a szóban forgó csodagép, vagy legalább egy kis vízhatlan zászló
jelezné a büszke hovatartozást. Páran már majdnem hajba kaptak, amikor
újra mozgást lehetett észlelni odalenn, s mindenki ámulatára a tengeralattjáróból
szép sorjában előmásztak a Beatlesek, mire a szájtáti nép szinte egyként
felmorajlott. A Beatlesek fegyelmezetten felsorakoztak és barátságosan
integettek egyik kezükkel, míg a másikban gitártokot szorongattak. A dobosnál
persze nem volt teljes felszerelés, ő csak a kissé kopott pálcákat hurcolta
magával, azokkal azonban akkora bravúrral kezdte püfölni a levegőt nyomban,
hogy ott csaknem mindenki rögtön a szívébe fogadta. Milica Dobrovojev tanítónő,
aki akkor olyan bakfisféle lehetett, s éppen a fogorvoshoz indult fogszabályozó
ügyében, ma is rendesen emlékszik, mekkora erővel tört rá a sikítás, míg
legjobb barátnője, aki melléje szegődött volt, ettől a látványtól szabályosan
elájult. Ekkor szinte valószerűtlen gyorsasággal szirénázó rendőrök érkeztek
valahonnan, majd rögvest utat nyitottak a tömegben valakinek, akiről csakhamar
kiderült, nem más, mint Veselin Vukota polgármester, aki egészen helyre
kis üdvözlőbeszédet kanyarintott. Közelről látni lehetett rajta, hogy rendesen
még megborotválkozni se érkezett, ennek ellenére jól megkapaszkodott a
helyzet magaslatán, keze nem remegett, hangja egyetlen egyszer, de annyiszor
sem csuklott el. Mondta a szövegét ékes szerbhorvát nyelven, a Beatlesek
meg úgy tettek, mintha értenék, sőt, némelyikük bólogatott is. Oh, yeah,
yeah! Amikor Vukota befejezte, a legendás gombafejűek az időközben odahelyezett
pallón át egymást előzékenyen segítve partra léptek, majd a polgármester
halkan gördülő öblös fekete limuzinjába szállva: elenyésztek. Nem lehetett
pontosan látni, merre kanyarodtak, úgy tűntek el a még mindig meglepett
rajongók szeme elől. Valószínűleg a Mihajlo Pupinról elnevezett utca sarkánál
fordultak be, ahová nem lehetett rendesen odalátni a bukszusoktól.
Futótűzként terjedt a városban, hogy itt vannak a Beatlesek, sajnos
senki nem kötötte senki orrára, hol szálltak meg. Egyáltalán ki hívta őket,
mi célból érkeztek. Merthogy Újvidéken koncerteznének, azt senki épeszű
nem hitte volna el. Az ifjúság megszállta a hotelek környékét, állhatatosan
lesben állt, sokan még vacsorára se mentek haza, kétségbeesett szülőik
váltig szólongatták őket, nem és nem. De mindhiába minden odaadó igyekezet,
a Beatleseknek nyoma veszett.
Másnap hangos koccanással leesett az álla sorra mindenkinek, amikor
két órás késéssel ugyan, de a kábelgyár focipályáján arra az emlékezetes,
kemény fruskagorai bükkfából ácsolt emelvényre felkapaszkodtak a liverpooli
fenegyerekek, és ugyanúgy kedvesen, mint amikor megérkeztek, ugyanolyan
lelkesen integettek a sebtében összecsődült újságíróknak. A csarnokokból
kiterelt munkások hatalmas csalódására nem muzsikáltak ott sem. Csak meghallgattak
megint pár nem túl sokatmondó beszédet, bla-bla, obladi-oblada, ők is szóltak
pár jóvendégi szép szót idegenül, aztán ismét kámforrá lettek (hiába próbálta
meg követni őket fájdalmasra dagadt kíváncsiságában a pálya gondnoka, egy
Risztónak becézett örökké vidám macedón illető, ócska Zastaváját Veselin
Vukota polgármester sofőrje röhögve lerázta). Ja, itt annyi történt még,
hogy az amúgy kicsit molett Ringo Starr mindenki szeme láttára megivott
két pohár pezsgőt, a többiek üdítőt kértek. Élménynek azonban ez sem volt
rossz, mesélték sokan otthon. Például Hamarják István magas szakképzettségű
kábelcsévélő mester, aki azelőtt a hajógyárban dolgozott, ám ott igazából
nem találta a helyét, mert már kicsi kora óta mesebeli mód szertekúszó
kábelekkel álmodott, csak édesapjának határozott nyomására került a hajógyárba.
Szerinte a bitliszek egészen jól festettek a kábelgyárban, még ha nem is
játszottak semmit. Olyan kedvesek voltak, és hogy megjelentek egyáltalán
náluk, a kábeleseknél, ráadásul a legnehezebb ötös punkton, azt jelentette,
cseppet sem veszik semmibe az egyszerű dolgos embert, nem zárkóznak el
a velük való érintkezéstől. Hogy is zárkóznának, hisz jól tudjuk, ők is
rendes proletár szülőktől származnak. Őszintén érdeklődtek a gyárban a
legutóbbi szakaszban fellendült derekas munka iránt, nem sajnálták erre
a drága idejüket, pedig amúgy bokros teendőik lehetnek, mint tudjuk. Őket
várja a munka szerte e minőségi dalra vágyó világban, aztán mégis időt
tudnak keríteni, hogy elugorjanak ide, kíváncsian megnézzék, mit tudunk
nyújtani mi ugyanennek a világnak. Mert legyenek ők százszor is bitliszek,
de annyira, hogy a mi telepi Grízer borbélyunk keze önkéntelen mozdul a
láttukra, nagyon is okos emberek, jól tudják, mi mindannyian egymásnak
dolgozunk, egymásnak vagyunk, és nem lehetünk meg egymás nélkül, miközben
mindenki teszi a magáét. Ki itt, ki ott, ki így, ki amúgy, hát nem? Bármely
pontján a földkerekségnek, ki-ki a maga szintjén. És bárhogy nézünk is
ki, mindannyian emberek vagyunk. Méghozzá a javából, egyszerű, kétkezi,
szorgos emberek. Örülök, hogy nem kellett csalódnom bennük. Mer' aki ennyire
híres, lehetne egészt kankó is. Tennap is, ma is.
Hamarják István telepi szomszédja, ifj. Méder Alfréd villanyszerelő
ugyanakkor azt hangoztatta, ő kevésbé ad hitelt annak a teóriának, miszerint
a bitliszek hajóját éppen Újvidéknél érte volna súlyos rövidzárlat (kurslussz),
ezért lettek volna kénytelenek felmerülni. Szerinte akkor sokkal savanyúbb
lett volna a mosolyuk, és sokkal kevésbé találták volna helyüket - ellenére
a szívélyes fogadtatásnak. És ha úgy lenne, biztosan sokkal többször nézegettek
volna az órájukra, meg álldogáltak volna egyik lábukról a másikra. Márpedig
ezt nem tették, a vak is láthatta. De hogy mért nem muzsikáltak? Hát… hiába
a kábelgyár sikertörténete, ugyanez a vak is láthatja, hogy itt még sincs
pénz igazából, csak valaki esztelenül pumpálja beléje a pincében kinyomott
bankókat. Mért? Mert valami torz, önös érdeke fűződik hozzá. Ifj. Méder
Alfréd felesége szerette volna megtudni, vajon mi lehet ennek az illetőnek
a jól felfogott érdeke mégiscsak, de nem sikerült neki, mivel ifj. Méder
Alfréd végletekig elcsigázott villanyszerelő, amúgy valóságos Beatles-mániás,
az elfogyasztott pálinkákra elköltött nehéz vacsora után egyszerűen lefordult
a székről. Csupán annyit tudott még mondani, hogy ahol nincs pénz, ott
nincs muzsika. És hagyja békén őt az asszony, mert ő már ezer kilométert
vésett a falba, csakhogy az ő neve nem marad fenn soha. Akié meg fennmarad,
az vessen magára. - Érdekes gondolatmenet, állapította meg magában ifj.
Méder Alfréd felesége, miközben levetkőztette urát, majd bevonszolta az
ágyba.
Közben nem gondolt a Hard Day's Nightra.
Vagy ha igen, nem mutatta.
A kábelgyárhoz fűződik az is, hogy a rögtönzött emelvény elbontása
után harmadnap barátságos focimeccsre került sor a Kabel és a Jugopetrol
csapata között. A mérkőzésen, amelyet nagypályán játszottak meglehetősen
kedvező időjárási viszonyok között - csak a Dunáról fújt némi szél, kevéske
homokot szitálva, de az nem zavarta a lelkes játékosokat -, a Kabel mutatkozott
jobbnak, nyert is kettő-nullra. Az egyik gólszerző egy Milan Agbaba nevű
félkezű munkás volt, a másik pedig John Lennon. Agbaba gólja tizenegyesből
született, amelyet Jan Kiągeci játékvezető, civil foglalkozására nézve
ügyész, ítélt meg egy kivételesen durva fault után a tizenhatoson belül,
míg a hórihorgas John Lennoné remekbe szabott fejes gól gyanánt maradt
meg a jelenlévők emlékezetében. (De azokéban is, akik csak sztoriból hallották
később.) Mondjuk, nem lehetett olyan nehéz neki, Lennonnak, ez a haditett,
hiszen majd egy fejjel magaslott ki a többiek közül, de arról nem ő tehetett,
hogy a magasak akkoriban ott inkább a kosárlabdát választották. Ugyanakkor
úgy sikerült, hogy fejelés közben eltört a legendás kerek szemüvege, amit
aztán a pálya már említett gondnoka átmenetileg sebtapasszal ragasztott
össze. Mivel Lennon nem lehetett meg pápaszem nélkül, Josip ©iket arany-
és finomműves személyében azon mód mestert kerítettek, kinek boltja a régi
Duna utcában üzemelt, és ©iket új keretbe foglalta a híres lencséket, míg
a töröttet megtartotta emlékbe. Látván a temérdek csillogó aranyat, a közismerten
fejlett szociális érzékenységgel rendelkező Lennon egy petákot sem fizetett
a maestrónak, csak megköszönte hálás mosollyal. Kisebb összeget csúsztatott
viszont a focipálya gondnokának cúgos zsebébe, amikor is visszaröpítették
őt a pálya szélére. Ott aztán - mihelyst John Lennon visszajött - behemót
tüzet gyújtottak nagy vígan az elbontott tribün darabkáiból a lelkes vendéglátók,
majd a keletkezett parázson annyi csevapcsicsát sütöttek, hogy abból bőven
jutott mindenkinek. Még a Blökinek is, a pálya öreg, immár jócskán flúgos
keverék kutyájának, aki attól a pillanattól kezdve imádta a Beatleseket.
Következő nap a híres együttes álruhában, turistáknak öltözve, hosszú
hajat sapka alá gyűrve, ahol lehetett, jócskán változtatva a külsőn: ellátogatott
a Duna utcába, amely Újvidék óvárosának gyöngyszeme. Akkora egy fényes
kincs, hogy az újabb kori sajnálatos, hovatovább tragikus események során
a NATO bombái is szándékkal kerülték. Ott aztán körülnéztek Beatleseink
jól, majd a török cukrászdában megittak egy-egy kávét. Kicsit meglepődtek,
mert nem olyan zaccoshoz szoktak, de ha már egyszer török, el lehetett
fogadni. George Harrison ugyanitt addig szemezgetett egy csakugyan szemrevaló,
magát porcukrosan illegető-kínálgató kis ratlukkal, míg hamm! Be nem kapta.
Túl édesnek találván, gyorsan kért rá egy pohár kimondottan savanyú limonádét.
Ugyanitt Paul McCartney gabonából erjesztett bózalét ivott, Ringo Starr
hatalmas rezgő krémessel igyekezett boldogulni, míg John Lennon, aki töprengve
nézett ki az utcára a kicsit maszatos kirakaton át, nem kért a kávé után
semmit. Sosem árulta el, akkor épp melyik földkerekséget körbefutó sláger
volt kialakulóban a fejében. Talán épp az Imagine?
Vagy akkor az még távol volt?
Mindegy, mint azt tudjuk, illetve éppenséggel el tudjuk képzelni, nem
csupa muzsikaszó és boldogság az édes élet, és hogy minden szépnek és jónak
vannak árnyoldalai is, rossz pillanatai. Itt esett meg ugyanis, a Duna
utca környékén, hogy Paul McCartneynak eltűnt a pénztárcája, amit ő valóságos
sorscsapásként élt meg. Nem volt benne fontos papír, készpénz is kevés,
mégis nagyon rosszul esett mindannyiuknak a dolog, amelyet sehogy sem sikerült
megfejteni.
- Biztos kirántottad, puszta véletlenből - vélte George Harrison.
- Ugyan már, tudod, hogy nem szoktam csak úgy elszórni tárgyakat -
bosszankodott Paul McCartney.
- Bocs', tényleg nem szoktál, ne haragudj.
- Nem hagytad a töröknél? - szólt közbe John Lennon.
Mivel a kissé lemaradt, de erre a végszóra őket beérő Ringo Starr (eredeti
nevén Richard Starkey) is valószínűnek tartotta, fogták hát magukat, és
visszakanyarodtak a török (tkp. albán) cukrászdába, libasorban kelve át
a zebrán a templom oldalában, ami rögtön arra késztetett egy arra leskelődő
fotóst, hogy gyorsan megörökítse a jelenetet. A cukiban a tulaj zavartan
tárta szét két tömzsi karját, gyér idegen nyelvtudásával igyekezvén meggyőzni
őket, hogy amennyiben úgy történt volna, most egész biztosan visszakapnák
a tárcát, azzal együtt mindent pontosan az utolsó krajcárig. Ebben a patthelyzetben
a cukrász, hogy elterelje kedves vendégeinek drága figyelmét a kellemetlenségről,
ingyen kört ajánlott fel a Beatleseknek. Ő fizeti, mondta, kérjenek csak,
amit akarnak, és a Beatlesek kértek. Amúgy kellemes napjuk volt, melynek
részletesebb leírásába most, mivel emitt a finom gőzölgő leves az asztalon,
nem mennénk bele. Elég az hozzá, hogy este, midőn nyugovóra térni készültek
rejtett, vagy legalábbis nagydobra nem vert szálláshelyükön, valaki bekopogott
az éppen a fogkrémmel vacakoló Paul McCartney ajtaján. Egy ismeretlen,
könnyű ballonkabátos férfi, udvariasan mosolygott, köszönt is, majd odanyújtotta
a sértett félnek az elveszettnek hitt pénztárcát, aztán szempillantás alatt
felszívódott a folyosó homályában, Paul McCartneynak jóformán még ideje
sem jutott megköszönni. Láss csodát, a bukszából nem hiányzott semmi. Csak
valami furcsa flekk volt az egyik oldalán. Vérnek tűnt, de Paul Mc Cartney
elhessegette ennek aggasztó, hovatovább visszataszító gondolatát.
A következő délelőttre Veselin Vukota polgármester egy kis kirándulást
tervezett a zobnaticai méntelepre, amely nem csak remek formájú és kitűnő
képességű arab telivérjeiről volt híres, hanem arról is, hogy egész Jugoszláviában
ott lehetett megnézni az egyetlen kétfejű pónit, amelynek valamilyen csoda
folytán - valószínűleg konok dupla vagy semmi alapon - sikerült életben
maradnia. Mentek is volna mind a négyen, ha George Harrison előzőleg nem
szerez tudomást arról, hogy márpedig épp ez a csütörtök az az izgalmas
nyári nap, amikor Gombos után Újvidékre érkezik a dunai regatta. Ja, lehet
naggyal is írni, persze, hiszen ez a neve! A Dunai regattáról tehát tudni
illik, hogy az egy régi, ugyancsak lelkes és népes amatőr rendezvény, amelynek
önkéntes részvevői minden évben Németországból indulnak, ha nem is épp
a Fekete-erdőtől, s a víz hátán leereszkednek egészen a Fekete-tengerig.
Útközben megállnak sok helyen, ahol általában nagy örömmel látják őket,
mint szokás a híres vendégeket. Van, ahol valóságos eszem-iszom, dínom-dánom,
táncom-máncom alakul ki. A tábortüzek körül éjfélig szól a nóta az
alkalmi kulturális program után, óriási bulizás folyik, míg a szemfülesebbek
és gyengébb étvágyúak az éj leple alatt igyekeznek némi előnyre szert tenni
a többiekkel szemben. Így aztán gyakorta szétszakadozik a csónakkaraván,
ám eléggé gyorsan kialakul a magja, amelyről minden pillanatban tudni lehet,
pontosan hol tart, s uszkve mennyi kell neki, hogy az egyik helyről a másikra
érkezzen. - Apropó, amennyiben nem csak helyesírási, de terminológiai vizsgálat
alá is vetnénk ezt az alakuló, itt csordogáló szöveget, gyorsan megállapíthatnánk,
hogy az imént használt csónakkaraván kifejezés aligha fedi a valóságot,
ugyanis a regatta mindenféle vízi alkalmatosságból áll, amely gyakorta
távolról sem emlékeztet csónakra. Így aztán már az újabb korban ugyan,
de - megírta a pesti bulvársajtó - egy óriási krokodil bukkant elő a Margit-sziget
takarásából a horgászok rémületére, s tartott feléjük megállíthatatlanul.
Persze, csakhamar kiderült, hogy nem látomás az egész, való igaz, csak
éppen a sárkányba is beillő állat gumiból van, közepén pedig mélyedés,
amelyben egy a regattáról leszakadt, a horgászoknál nem kevésbé illuminált
társaság utazik sörrel-borral a kezében, fittyet hányva erre az ócska világra.
Mindenesetre eléggé "pszichedellikus" látvány lehetett, mint a Beatlesek
Lucyja, példának okáért, odafenn a gyémántos szivárvány derekán. Vagy valami
hasonló.
Szóval, Harrisont nem érdekelték se az arab telivérek, se a kétfejű
póni, sem Josip Broz jugoszláv köztársasági elnök közeli vadászmezei, ahová
Tito elvtársbá' gyakran kiruccant kicsit vadászni. Nem izgatták fácánjai,
nyulai, őzei, vaddisznai (ürgéi, vakondjai), mert George Harrisont a regatta
érdekelte, némi fejtörést okozva a vendéglátóknak, de gyorsan megoldották,
így aztán a további kötelező fekete napszemüveggel és egy BOB DYLAN feliratú
trikóval, meg még pár aprósággal álcázni igyekezett Harrison rövidebb időre
elkanyarodhatott a csapattól. Őt az egykori hideg napok második világháborús
tömegmészárlásának színhelyére vitték az újvidéki strandhoz, ahol alkalmi
tribünt emeltek volt a strand és a Danubius evezőklub között. Minden feltűnést
kerülve egy rokkantaknak gyártott, kétszemélyes, háromkerekű kisautón szállították
oda. Tarka napernyőt kapott a feje fölé, ürögi könnyű száraz vöröset hoztak
tálcán elébe, és onnantól kezdve már csak várni kellett a regatta megjelenésére.
George Harrison azzal ütötte agyon az időt, hogy a vadi új fényképezőgépén
lévő gombokat csavargatta, próbaképp párszor el is kattintotta a csodás
szerkentyűt. Aztán nagyon melege lévén, lehúzta trikóját, s az ölébe tette.
Itt tűnt fel a kissé arrébb bámészkodó "őrangyalának", hogy a képek alapján
nem gondolta volna George Harrisont ennyire kigyúrtnak, ennyire bicepszesnek.
Ám nem sokat agyalhatott rajta, mert rövidesen befutott a regatta, az emberek
lelkesedésükben felugráltak, tapsoltak, füttyögtek és integettek - pont
úgy, mint amikor a The Beatles megérkezett Újvidékre -, neki meg arra kellett
ügyelnie, nehogy közben valami baj érje a rája bízott személyt. Nem utolsósorban
arra, nehogy valamiképp itt is megismétlődjön az a pénztárcás blama.
Amikor a regatta szabálytalan formációban, itt-ott erősen vízikacsázva,
bukdácsolva elhaladt a tribün előtt, a nézők gyorsan felszedelőzködtek,
és a töltésen követték a versenyzőket - vagy, na jó, inkább felvonulókat
- a Horgász-sziget holtágáig. Ott kénytelenek voltak megtorpanni, és onnan
már csak integetni, lévén akkor épp eléggé magas a vízállás. Azon az egyébként
eléggé fülledt, szúnyogilag viszonylag nehezen viselhető nyáron. George
Harrison kifejezett óhajára, aki úgy gondolta, nem fotózott eleget, tüstént
belevágták magukat a rokkantkocsiba, aztán felpergetve a durrogó motort,
hosszú füstcsíkot húzva maguk után, gyorsan megkerülték a strandot, a Kábel
focipályát, a hadihajósok kaszárnyáját, nem utolsósorban a hajógyárat -
ahová egyesek szerint a Beatlesek sárga tengeralattjáróját is bevontatták
volt hosszabb reparációra -, elébe vágva a hatalmas, csiricsáré karavánnak.
Ott George Harrison nagy megelégedésére készített még egy remek sorozatot,
mire ismét nagyon megszomjazott. Valahogy úgy esett, hogy a Horgász-sziget
víkendtelepén az Újvidéki Rádió nyílt turisztikai egységként működő teraszára
kapaszkodtak fel. Itt találkozott George Harrison Dimitrijevics Bogdánnal
és nagyzenekarával. Jó, ha nem is épp az egésszel (például a gitáros Perica
Bahun, lévén épp elvonókúrán, igazoltan hiányzott.)
Dimitrijevicsről tudni illik, hogy kitűnően szaxofonozott, és már hosszú
idők óta ő volt a rádió big bandjének ellentmondást nem tűrő főnöke. Príma
hallással rendelkezett, ami még csak finomult azáltal, hogy gazdájának
látását erősen lerombolta a balkáni abszint egyik formája, amelyet odaát
pelinkovácnak, vagy nemes egyszerűséggel csak pelkónak neveznek. Szóval,
Bogdan kolléga imádta a pelkót meg a dzsesszt, bandavezérként példaképének
Duke Ellingtont tekintette, estére a sziget holdfényes ege alatt rendezett
nagy hagyományos nyári koncertjére készült épp, az ő lassacskán gyülekező
embereivel, és hiányzott az egyik gitárosa. Valószínűleg a sors vitte oda
George Harrisont, akit Dimitrijevics már csak azért sem ismerve fel, mert
a dzsessznél tovább nem látott fél centit sem, előbb semmibe vett, de utána
- miután George nem tudott nem tanúsítani érdeklődést az arra cipelészett
hangszerek meg a közelgő esemény iránt, és tette mindezt ékes angol hablaty
kíséretében - határozottan felfigyelt rá, odament, bemutatkozott, leült.
Eléggé jól összemelegedhettek, mert rövidesen átbillegtek ők ketten egy
távol eső asztalkához, olyannyira messzihez, hogy az őrangyal hiába hegyezte
fülét, nem tudta kideríteni, miről diskurálnak. Ennek aztán az lett az
eredménye - csaknem minden egyébként, ami gyökeresen eltért a tervtől,
szinte gutaütésbe kergette a legnagyobb hőségben is sötét bőrkabátkás angyalt
-, hogy még le se ment rendesen a nap és fel sem jött a hold, George Harrison
- változatlanul sötét napszemüveggel, de ezúttal egy mélyen a homlokába
húzott horgászsapkával is - beállt Bogdan Dimitrijevics zenekarába. Beugrott
olyan dallamokat játszani, amelyeket nyilván rég játszott, de nem felejtette
el azok különleges technikáját, előadásuk különleges örömét. A koncert
ezzel együtt prímán sikerült, csak mintha Harrison eme lélegzetelállító
drive&swinges gyönyörzenélésével valamilyen szigorú tiltást szegett
volna meg, egyezséget rúgott volna fel. A többiek oly dühösek és sértődöttek
lettek, hogy alig akartak szóba állni vele a villásreggelinél.
Például történt az, hogy hiába kérte Harrison Lennont, ha már arra
jár, hozzon neki is még egy kiflit, John Lennon eleresztette a füle mellett.
Ringo Starr meg a sótartót nem akarta odaadni. Paul McCartney meg csak
hallgatott konokul, miközben tömte magába a sonkás rántottát paradicsomos
babbal, ahogy előzőleg kérte. Aztán, miután megitták erős teájukat, úgy
elmentek, angolosan, a megfeddett Harrisonnal együtt, mint akik soha többé
vissza nem akarnak térni. Aki előzőleg látni vélte a hajógyár falai mögött
a legnagyobb folyami járművek számára épült dokkban a szerelés alatt álló
sárga tengeralattjárót, rövidesen annak eltűnését jelentette. Valaki meg
persze tudni vélte, hatokos, hogy a Beatlesek csak az Adriára ugrottak
le egyet fürödni - ők tehetik, mert bár producerük, Brian Epstein öngyilkos
lett, van ott dohány bőven -, később még biztos visszajönnek, mert megtetszett
nekik ez a különleges atmoszférájú, barátságos városka, és eltökélték,
koncertet adnak majd fenn a történelmi várban. (Melyik történelmi bárban?
A várban, hülye.) Vajon ki gondolta volna, hogy ennek az őrültnek lesz
igaza? Esküszünk, senki. Mert egyszer csak színes, ordítón figyelemkeltő
valójukban megjelentek a Beatlesek péterváradi koncertjét hirdető plakátok.
Pont arra a helyre szólítván mindenkit, ahol jóval később majd az EXIT
nevű pop&rock fesztivál találja meg a maga helyét, ugyanakkor szóbeszédben
elterjedt, hogy a hihetetlen esemény fényét és hitelességét olyan illusztris
vendég igyekszik majd derekasan mintegy a négyzetére emelni, amilyen maga
az ugyancsak kétségbevonhatatlan hírnevű és nagyságú, legendás fasisztaverő
partizán és népvezér: csillagszemű és csillaghomlokú Josip Broz Tito. -
Mit mondjunk, nem árulunk el titkot, ez is igaz lett.
A Beatlesek tényleg: fergeteges koncertet adtak azon a nyáron a péterváradi
várban. A tömeg kitűnően szórakozott. Olyan katartikus és emlékezetes esemény
volt ez, mint kevés dolog, ami ebben az életben történhet bárkivel bárhol.
És ott, a színpad közelében emelt külön páholyában, mint valami éjjeli
vaddisznólesen, ott ült Josip Broz Tito. A kamerák hol a Beatlesekre, hol
rája irányultak. Az akkor még természetesen fekete-fehér felvételen - sokan
ma is úgy emlékeznek rá, mintha tegnap lett volna - Tito elvtárs jól látható
elégedettséggel, sőt, határozott boldogsággal mosolygott. Direkte megifjodva.
Mégis némi jól kivehető és elkönyvelhető gúnnyal-fölénnyel, évek terhével.
Pár nap múlva aztán a haverok között akadt egy ünneprontó kétkedő Tamás,
bizonyos Majoros Csaba, későbbi sikertelen lemezlovas, aki azt állította,
két fülével hallotta a koncert szünetében a színfalak mögött egy kis spanglira
összejött Beatleseket németül beszélni, de valahogy ezzel az állítással
nem jutott semmire. Egy idő múlva már nem erőltette maga sem. A Beatlesek
pedig végül tényleg elmentek Újvidékről, és soha többé senki nem látta
őket arra. Se ma, se jesztördej. Viszont annyi, az amerikai stúdiókban
készült felvételeknél kissé gyengébb, de eredeti angol lemezük érkezett
oda, hogy azzal Dunát lehetett volna rekeszteni. Ám semmi gond, vitte a
jó nép, mint a cukrot, fennakadás nélkül. Gazdára lelt valamennyi. Gu-gu-gu-dzsub.
Csak a Back to the USSR valamiért nem lett siker. Valahogy. Béke poraira.
Lettre, 81. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|