Brînduşa Armanca
Átmenetek: a bokorugrástól a külmelóig
(Temesvár/Budapest) Az ENSZ Menekültügyi Főbiztosság hivatalos adatai
szerint 1969-1989 között több mint százezer román kért politikai menedékjogot
Nyugaton. Többségük illegálisan lépte át a határt Jugoszlávia vagy Magyarország
felé, vállalva a szörnyű kockázatot, hogy elfogják és sok évi börtönnel
büntetik, vagy egyszerűen agyonlövik őket. A menekülőket "bokorugróknak"
nevezték. A kommunista hatóság és a határőrség szerint a "határsértő" egyet
jelentett a politikai törvénysértővel. A Büntetőtörvénykönyv 245. cikkelye
szerint a tiltott határátlépés szándéka is büntetetést vont maga után,
a törvényszegés hat hónaptól három évig terjedő szabadságvesztéssel volt
büntethető. Akik megúszták, a megbélyegző "határsértő" státust valamelyik
demokratikus országban menedékjogra válthatták. Ők ma világpolgárok Nyugat-Európában,
az USA-ban, Kanadában vagy Ausztrá¬liában. De százával voltak, akik fennakadtak
a szögesdróton, akiket a határon agyonlőttek, azután a helyi temetőben
lelték végső nyughelyüket.
Sokszor a családjaikat sem értesítették, és így abban a hiszemben ringathatták
magukat, hogy a hozzátartozójuk a széles nagyvilágban életben van valahol.
A kilencvenes években "a letartóztatott gondolat" Memoria című folyóirat
Eltűntek rovatában tízesével voltak olvashatóak a családok felhívásai 1989
előtt eltűnt hozzátartozóik felkutatására.
Húsz évvel a román forradalom után a mai fiataloknak a "bokorugró"
szó semmit vagy egészen mást jelent. Olykor megütközést kelt az olyan értesülés,
hogy Nadia Comăneci, a világ legismertebb tornásznője, 1989 novemberében
határsértést követett el, ahogy 1977-ben a Phoenix együttes tagjai is,
akik a Marshall-hangfalakban elbújva szöktek meg. Mára a világhálón és
az újságokban a hajdani "határsértő" jelentése is megváltozott; "a kutyás
határőrök" feladata legtöbbször a kábítószer keresésére korlátozódik stb.
Manapság a román határ inkább a korrupciót, az elegáns villákat és
gépkocsikat idézi fel, amelyeket egyes vámosok és a határőrök a bűnözőkkel
összejátszva szereztek, és Románia schengeni övezethez csatlakozásának
tárgyalásai alatt többnyire ilyen képek tömkelegét sugározták a tévéadók
is.
1989-ben lezárult a román "bokorugrók" korszaka, akik az életüket kockáztatták
a szabadságért, a románok kivándorlása ennek ellenére folytatódott. A statisztikák
szerint a forradalom után tíz évvel több mint egymillióan hagyták el hivatalosan
Romániát és telepedtek le külföldön. Az 1989-ben kivívott szabad utazási
joggal, 2007-ben az ország Európai Uniós csatlakozásával és a románok európai
állampolgárságával új, globalizációs jelenségnek lehetünk tanúi: a hajdani
bokorugrók helyébe a vendégmunkások lépnek.
A temesvári televíziónál 1999-ben forgatott dokumentumfilmem előkészítő
munkálatai közben derült ki, hogy a Temesvári Katonai Ügyészség, amelynek
felügyelete az ország egész nyugati területére kiterjedt, több kötegnyi
dossziét őriz az 1983-1989 között a szögesdrótnál meggyilkolt határsértőkről,
de a dossziékat az akkori katonai archívumokra vonatkozó rendeletek értelmében
nyolc év után meg fogják semmisíteni. Tudtam, hogy sietnem kell, mert az
utolsó dossziék is hamarosan eltűnnek.
Az aktákban rendszerint az állt, hogy gyilkosság vagy gyilkossági kísérlet
miatt a Büntetőtörvénykönyv 1971/367 rendelete értelmében a határőrök jogszerűen
használtak éleslőszert. A határőrök a legtöbb esetben tisztázták magukat,
ez volt a bevett gyakorlat. Például a 192/P/1985-ös dossziéban az áll,
hogy a temesvári alakulat 02872 számú sorkatonája, a gyilkosság gyanúsítottja
ellen azzal az indoklással szüntették meg a nyomozást, hogy a Büntetőtörvénykönyv
174. cikkelye értelmében ő csak a határt védte: "Tényállás: Románia Sz.
K. és a Magyar Népköztársaság kormányai közötti, a Hivatalos Közlöny 34-ik,
1986 június 6-i számában közzétett román-magyar kétoldalú kölcsönös meg
nem támadási szerződésben foglaltak szerint határsértés történt, Románia
Szocialista Köztársaság határának tiltott átlépése a Magyar Népköztársaság
felé." A katona, aki halálos lövést adott le a tizenkilenc éves fiúra,
kijelentette, hogy a szabályzatnak megfelelően lábra célzott. A dossziéban
talált fényképek és ábrák alapján Leşan Savir áldozat halálát mégis tüdőlövés
okozta. Máshol a szolgálatot teljesítő katonák kijelentik, hogy rájuk támadtak
és megpróbálták lefegyverezni őket, következésképpen ellenük nem is indult
eljárás. "A szolgálatot teljesítő katona sem volt rózsás helyzetben, éjjel,
a szögesdrót mellett, tizenkilenc-húsz évesen, sokszor magányosan, nagy
megpróbáltatást jelentett neki eldönteni, hogy tüzet nyisson-e, vagy sem."
- mondta Romeo Bălan, a Temesvári Katonai Ügyészség egykori parancsnoka,
aki rendelkezésünkre bocsátotta néhány katona dossziéját. Az író Daniel
Vighi saját bőrén tapasztalta az illetékes katonai kiképző hatóság galádságát,
amely a sorkatonákat kegyetlenkedésre kényszerítette: "Ennek a generációs
háborúnak a drámáját sorköteles katonaként naponta a saját bőrömön tapasztaltam
Románia nyugati határán, ahol mindennaposak voltak a szögesdrót és a járőrök
elleni támadások - az országunkat Jugoszláviától elválasztó folyton felújításra
szoruló szakaszon -, a közelben lévő határőrségi laktanyában bántalmazták,
bebörtönözték, akiket nem lőttek agyon a szögesdrótnál, mert nem szerették
a hazájukat, vagyis gimnazistákat, egyetemistákat, munkásokat, fiatal szerelmeseket.
A temesvári vagy az aradi határőrség kiképzésén meggyőzték a katonákat,
hogy Románia ellenségeit a közismert szólás szerint kell kezelni: »inkább
az ő anyja sírjon, mint az enyém.« Különben a katonát és a határsértőt
közös sors kötötte össze: ha a katona ügyetlen vagy túl engedékeny volt,
a határsértő helyett ő került hűvösre. Így bebiztosították a járőrök elszántságát,
buzgalmát, harci kedvét." (Daniel Vighi: Akaemmel a miniszoknya ellen,
megjelent a Dilema 340/13-as, 1999 augusztusi számában).
Bokorugróknak nevezték címmel készült a temesvári körzeti stúdió és
a nemzetközi tévétársaság romániai, ausztriai, németországi és jugoszláviai
helyszíneken több mint egy évig forgatott dokumentumfilmje. Alkotók: Brînduşa
Armanca; rendező: Dan Raţiu; forgatókönyv: Brînduşa Armanca és Dan Raţiu;
vezető operatőr: Gheorghe Şfaiţer; zene: Ilie Stoian (Bestiar), Nicu Covaci-Phoenix
(Mugur de fluier). A film alkotói Belgrádban, Újvidéken, Markovácon, Ovćán,
Bécsben, Treiskirchenben, Regensburgban, Berlinben, Temesváron stb. órákig
beszélgettek olyan emberekkel, akik felidézték a határsértés drámai tapasztalatait.
Egyikük sem felejtette el a határátlépés megrázkódtatását, amikor a legkisebb
zörej vagy árnyék a golyózáporral járó véget, vagy éppen ellenkezőleg,
a szabadságot jelenthette. Húsz évvel a forradalom után ezek a vallomások
dokumentum értékűek. A mai fiatalok, akik személyi igazolvánnyal járnak
shoppingolni egész Európába, a képzelet szüleményének tekintenék ezeket
a tragédiákat, ha a fennmaradt dokumentumokat és visszaemlékezéseket nem
tárnánk fel előttük.
Jóval később a Gardianul napilap egyik cikkéből értesültem arról, hogy
"közel ötvenezer, a volt Securitate tulajdonát képező dosszié került a
Temesvári Katonai Ügyészség birtokába. A bánáti hegyekben működő antikommunista
ellenállás, a téeszesítés, a légionárius lázadás, a tiltott határátlépések
és a kommunista állam által megtorolt más bűncselekmények dokumentumai.
Annak ellenére, hogy a volt Securitate vizsgálati anyagát a MIRA (Román
Rendészeti és Közigazgatási Minisztérium) őrizte, majd átadta a CNSAS-nak
(Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács), ezek mégis a Temesvári
Bíróságon kötöttek ki. A Temesvári Katonai Bíróság és Katonai Ügyészség
épületének legfelső emeletén tárolják őket, a Popa Şapca utcában." (Vlad
Enciu: "A Temesvári Katonai Bíróságon őrzik a volt Securitate archívuma
egy részét", Gardianul, 2007. november 15.)
A román kommunizmus történetéről ma már számtalan forrás áll rendelkezésünkre.
Könyvek, visszaemlékezések, életrajzok, filmek. Az ellenállás és a kommunizmus
áldozatainak Máramarosszigeti emlékháza a múlt megismertetésének egyik
nagyszabású vállalkozása. A volt Securitate archívumának CNSAS-nél (A Securitate
Irattárát Vizsgáló Országos Tanács) őrzött anyaga, a Kommunizmus Romániai
Áldozatai Kutatóintézet tanulmányai sőt, 2006. december 18-án a közelmúltat
feltáró Elnöki tanácsi jelentés a romániai kommunista diktatúráról, röviden
a Tismăneanu-jelentés, a román kommunizmus hivatalos elítélésének tekinthető.
Ennek ellenére a médiának fontos szerep jut a közelmúlt megismerésében.
Lucia Hossu Longin A fájdalom emlékirata című, a közszolgálati televízióban
is bemutatott munkája kiemelkedően fontos lehet "az iskolafalakon kívül
elsajátított" történelem terjesztésében. Először fordult elő, hogy a központosító
rendszer titkos börtönei, a még életben lévő és időközben tisztes nagyapákká
avanzsált kínzók, a szenvedésben tönkrement emberi sorsok - a sorozat jóvoltából
- érzékelhetően feltárultak a nagyközönség előtt. "Harc volt az idővel,
mert az öreg harcosok eltűntek, a börtönöket gyanús gyorsasággal felújították
vagy lerombolták, a halálraítéltek celláit helyes, pasztellszínű szobákká
alakították át" - nyilatkozta a rendezőnő, akinek a munkásságára érdemes
odafigyelnünk (Lucia Hossu Longin: A fajdalom emlékirata, Humanitas, 2007,
421-es oldal) Szerencsére voltak román újságírók, akik 1989 után érdeklődtek
a határsértők után, felkutatták a túlélőket, a tanúkat, és feljegyezték
a történeteiket. A korabeli román, magyar, szerb vagy nyugati sajtót, ezt
a valóban oral history-t, szintén érdemes kutatni, ahogy ez a kötet is
ezt teszi.
Lettre, 81. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|