Yudit Kiss
Utazás a "másik" felé
(Havanna)
1989 nyarán, az utolsó nyáron, amikor még állt a berlini fal, egy forró,
fülledt hajnalon, útban Mexikóváros felé, megérkeztem Havannába. Ekkor
már több mint 2o órája utaztam; átszállásokkal Moszkvában és Shannonban.
Az út Havanna és Mexikó közti szakaszára szóló jegyeimet Havannában kellett
átvennem. Éjjel egy óra tájt lehetett, de a repülőtér tömve volt emberekkel
és olyan hőség volt, hogy alig lehetett levegőt kapni. Nem sok idő kellett,
hogy megállapítsam, hogy képtelen vagyok felverekedni magam a reptér előtt
időnként feltűnő buszok valamelyikére, úgyhogy beálltam a taxiért harcolók
seregébe. Jó néhány eredménytelen próbálkozás után sikerült megkaparintanom
egy helyet, és onnan néztem, ahogy a hátsó ülés egy szempillantás alatt
megtelik utasokkal. Hajnal felé, miután gondosan hazaszállította összes
alkalmi útitársamat és beszerezte a reggeli tortillákat, a taxisofőr egy
hatalmas szálloda elé kanyarodott, és e szavakkal bocsátott utamra:
- Fizess dollárral. Adj borravalót.
Útmutatását követve hosszas könyörgés után sikerült dollárral fizetnem
és borravalót adnom, amiért cserébe a portás kezembe nyomott egy szobakulcsot.
A szálló kongott az ürességtől. A szoba ajtaját nem lehetett rendesen bezárni,
de ez a legkevésbé sem izgatott; egyedül az érdekelt, hogy minél előbb
az ágyba rogyhassak. Pár óra nyugtalan alvás után felkeltem, hideg vízben
lezuhanyoztam, megtekintettem az éttermet és úgy döntöttem, hogy nem fogok
a reggeliért harcolni, és gondosan magamhoz véve irataimat és összes pénzemet,
elindultam az utazási iroda felé. Az irodista kisasszony felvilágosított,
hogy jegyeim még nincsenek készen, de pár óra múlva visszajöhetek értük.
Addig járj egyet, mosolygott rám az ifjú hölgy, visszamosolyogtam, és elmentem
járni egyet. Fáradt voltam és kába, de kétségkívül el voltam bűvölve. Lassan
lépegettem, mintha álmodnék, mintha a tér puha vattából lett volna körülöttem.
Kora reggel volt, friss szellő fújt a tenger felől.
Ahogy a központ felé haladtam, egyre inkább látszott, hogy a város
nagyon lepusztult állapotban van, de még így is gyönyörű. A gyarmati korból
megmaradt egykor fenséges paloták romokban álltak. Hamarosan egy nagy térre
értem. A tér üres volt, csak néhány középkorú férfi sietett keresztül rajta,
frissen vasalt fehér guayaberaban, minden bizonnyal útban az iroda felé.
Nem messze tőlem egy öregember sétáltatta az unokáját egy özönvíz előtti
babakocsiban, kicsit távolabb egy kisfiú ment, zsinóron maga után húzva
minden kincsét, egy lim-lommal teli kartondobozt. Váratlanul valaki megütött
és durván ellökött, letépve vállamról a táskámat. Egy tizedmásodpercre
elém villant egy fiatalember eltökélt pillantása, aztán már csak a gyorsan
távolodó hátát láttam. Teljes erőből futni kezdtem utána. Olyan volt, mint
a rémálmokban, amikor az ember minden erejét megfeszítve rohan, mégis csak
kínos lassúsággal halad előre. Úgy tűnik, mégis haladhattam valamelyest,
mert a helyszín megváltozott körülöttem; emberekkel zsúfolt keskeny utcácskákon
rohantam végig, és még kiabáltam is: "Segítség, tolvaj!" Az emberi testek
labirintusa szétnyílt és bezárult körülöttem, egy-egy pillanatra újra megpillantottam
a hátat, láttam, amint balra fordult, aztán bevetette magát egy sötét sikátorba,
aztán egyszercsak teljesen eltűnt. Kifulladva megálltam és próbáltam levegőt
kapni. Ömlött rólam a verejték. Nem hittem el, hogy ez velem történik.
Az emberek körbeálltak és bámultak, mint valami cirkuszi attrakciót.
- Mért nem segítettek? Mért nem állították meg? - kiabáltam rájuk.
Senki sem felelt. Bámultunk egymásra, mint a marslakók. Aztán egy férfi
megszólalt.
- Mi történt, szöszi?
A világ más részein általában cigánynak szoktak nézni, mert fekete
a hajam és kreol a bőröm. De itt, jutott el tudatom egy még működő szegletébe,
külföldi voltam, tehát szőke. Mindenki látta, hogy mi történt. Mélyet lélegeztem,
és szépen elmagyaráztam, mi történt. Menjünk a rendőrségre, indítványozta
egy másik férfi, és a kis csoport néhány tagja azon nyomban körbefogott
és elkísért a legközelebbi rendőrőrsre. A rendőrőrsön teljes zűrzavar volt.
A hosszú folyosókon rengetegen tülekedtek, és egyáltalán nem volt világos,
ki a sértett, ki az elkövető. Szék nem volt a láthatáron. Több órás álldogálás
után végre behívtak egy fülledt levegőjű irodába, ahol két rendőrtiszt
figyelmesen végighallgatott, majd közölték velem, hogy semmit sem tehetnek
érdekemben. Keresd meg a nagykövetséget és menj szépen haza, javasolták.
Kora délután volt, amikor kiléptem a rendőrség épületéből, a kezemben egy
pecsétes papírral, hogy kiraboltak. Kint az utcán olyan hőség volt, hogy
akaratlanul is visszaléptem a kapu hűvösébe. A kis csoport, amelyik pár
órával azelőtt odakísért, türelmesen várakozott a szembenlévő járdán.
- Na, mi történt, kicsikém? - kérdezte egy férfi.
Nem voltam többé szöszi. Megváltozott a státuszom: semmim sem volt
és segítségre szorultam; egy voltam közülük. Röviden összefoglaltam, mi
történt. Úgy bólogatták, mintha előre tudták volna a fejleményeket. Aztán
egy idősebb asszony megragadta a karomat.
- Ide figyelj - mondta. - Ennek az embernek itt, van kocsija. Menj
vele, ő majd segít neked.
Az eszembe sem jutott, hogy teljesen egyedül vagyok, egy szál nyári
ruhában, iratok és egy fillér nélkül, és egy ismeretlen városban engedelmesen
beülök egy ismeretlen férfi autójába, és hálásan intek búcsút egy csoport
vadidegen embernek. Az ismeretlenről hamarosan kiderült, hogy igazi aranyember.
Addig jártuk a várost, amíg meg nem találtuk a magyar konzulátust. Ott
megtudtuk, hogy a konzul hazament. A konzul otthonában megtudtuk, hogy
a konzul épp elment, de addig mentünk utána, amíg rá nem bukkantunk valami
rendezvényen, és végre valahára ott ültem vele szemben, és előadtam, hogy
mi történt velem aznap hajnalban. A konzul szórakozottan jegyzetelt, megvárta,
hogy befejezzem a mondókámat, majd így szólt:
- Feltesszük a következő gépre és szépen hazamegy Budapestre.
- Szó sincs róla.- feleltem.
A konzul kissé meglepve nézett rám. Rémesen nézhettem ki, valószínűleg
nem számított ellenállásra. Megköszörültem a torkomat.
- Hétfő reggel 10 órakor előadást kell tartanom a Mexikóvárosi Egyetemen.
Szocialista hazánkat képviselem.
A konzul elképedve nézett rám. Mióta találkoztunk, most először figyelmesen
végigmért. Ezek szerint ez nem egy pórul járt turista, hanem egy kóros
hazudozó. Vagy, bár ez nem valószínű, Szocialista Hazánk képviselője? De
Szocialista Hazánk képviselői nem úgy néznek ki, mint egy csavargó, nem
utaznak harmadosztályú repülőjáratokon, a körmük ki van lakkozva, és kiskosztümben
járnak. Mindez igaz volt, de én is igazat mondtam. Tényleg Mexikóvárosba
mentem, és tényleg előadást kellett tartanom. Néhány évvel korábban, egy
állami ösztöndíjnak köszönhetően, két évet töltöttem Mexikóban. Amikor
legelőször megérkeztem abba a távoli, egzotikus országba, kezdetben minden
- a színek, a szagok, a nyelv, a gesztusok - új és idegen volt. De pillanatok
alatt megtaláltam a helyem; rátaláltam a rokonlelkekre, akik segítettek
megérteni, hogy mik a fontos ügyek és mire kell odafigyelni, milyen újságot
érdemes olvasni és milyen helyekre kell járni ahhoz, hogy megértsem, mi
történik abban a hatalmas, idegen országban. Ráadásul egy idő után számos
megdöbbentő hasonlatosságot is felfedeztem a magyar és mexikói fejlődési,
viselkedési, kulturális minták között. Hazafelé tartottam a szeretteimhez,
amikor csapdába estem Kubában. Ki volt zárva, hogy visszaforduljak.
A konzul kérdezgetni kezdett és hamarosan kiderült, hogy szerencsémre
mindketten a Közgazdasági Egyetemre jártunk és számos közös ismerősünk
volt. Még mindig úgy méregettük egymást, mint két gladiátor a porondon.
De a konzul tekintete egyszercsak megváltozott. Átlépte a láthatatlan határt.
Úgy döntött, hogy hinni fog nekem. Ami ezek után történt, olyan volt, mint
egy felgyorsított kalandfilm. Hozzá kell tennem, hogy péntek délután volt,
egy trópusi szocializmust építő, folytonos ellátási hiányoktól szenvedő
országban. De attól a perctől kezdve, amikor elhatározta, hogy egy vagyok
"a mieink" közül, az unatkozó diplomata Osztap Benderré változott. Mit
neki bezárt irodák, hiányzó pecsétek, nem működő fényképezőgépek és rég
hazament titkárnők! A konzul nem ismert lehetetlent. Este tízkor, egy vadonatúj
ideiglenes útlevéllel a táskámban, a konzul patióján üldögéltünk és elégedetten
szürcsölgettük a Cuba Librét. Előzetesen még visszamentünk a szállodába,
hogy összeszedjük a holmimat, és beugrottunk az Aranyemberhez is. Neki
adtam a poggyászomban található összes szappant, sampont és fogkrémet.
Alig tudtunk a lakásból kiszabadulni. Az Aranyember meg volt róla győződve,
hogy ő tartozik nekem köszönettel.
Hétfő délelőtt 10-kor ott álltam a Mexikóvárosi Egyetem előadótermében
és azt magyaráztam, milyen párhuzamok találhatók Magyarország és Mexikó
között. Mindkét országban évtizedek óta egypártrendszer volt, amely az
erőltetett iparosítás gyümölcseit újraelosztva, a kíméletlen elnyomás,
megvesztegetés és ügyes kompromisszumok változatos módszereivel tartotta
fenn magát. A hallgatóság el volt bűvölve. Én is.
*
(Moszkva)
Útban hazafelé a moszkvai átszállásnál a szovjet hatóságok nem rendültek
túlzottan meg pecsétes papíromtól, amely azt tanúsította, hogy rablás áldozata
voltam Havannában. Kiemeltek a budapesti gépre várakozók sorából és bekísértek
a rendőrőrsre. A szertartás már ismerős volt, bár ezúttal nem volt trópusi
zamata. Használhatom a telefont, kérdeztem Havannában. A telefont használhatod,
de nincs vonal, hangzott a válasz. Moszkvában nem érdeklődtem a távközlés
állapotáról. Szófogadóan lépegettem a két állig felfegyverzett katona között,
akik egy ablak nélküli épületbe vezettek a repülőtér egy félreeső fertályában.
Most mi lesz, kérdeztem kísérőimet, de válasz helyett a vállukat vonogatták
és kinyitották egy szám nélküli szoba ajtaját. Odabent három ágy volt.
Az ajtó melletti ágyon egy férfi feküdt, a fal mellettin pedig egy talpig
feketébe öltözött öregasszony kuporgott. Üdvözöltem őket; a férfi biccentett,
az asszony csak szorongva rám nézett, de nem reagált.
Rámosolyogtam és leheveredtem a középső ágyra. Csend volt. A férfi
időnként felállt és kiment a folyosóra cigarettázni. Egész idő alatt egy
szavát sem hallottam. Amikor kinyitotta az ajtót, láttam, hogy az őrök
az ajtó előtt állnak. Pár óra múlva, amikor a férfi újra felkelt és kiment
a folyosóra, az asszony odalépett az ágyamhoz. Ruhája redőiből sietve egy
összegyűrt papírdarabot húzott elő. A papíron néhány szám volt és egy szó
"Ghulam".
- Mit jelent ez? Mi az, hogy Ghulam? - ültem fel.
Az asszony mondott valamit, de nem értettem. Minden lehetséges nyelvet
kipróbáltam, de semmi sem működött. Később, amikor az egyik őr kikísért
a mosdóba, elmesélte, hogy az öregasszony afgán és a fiát keresi, aki megsebesült
vagy foglyul esett valahol. Akkoriban nem sokat töprengtem azon, hogy vajon
mit is keres a Szovjetunió Afganisztánban. Arra már kezdtem ugyan rájönni,
hogy a rendszer, amelyben élünk, nem a létező világok legjobbika, ahogy
kislánykorom óta hittem, de hogy vezérünk és védelmezőnk, a Szovjetunió
imperialista ábrándokat táplálna, az eszembe sem jutott. A szovjet katonák
szabadítottak meg minket Hitlertől. Igaz, hogy a szovjet katonák nem hagyták,
hogy kimenjek a szobából, de nem viselkedtek csúnyán. A fiatalabb, aki
a mosdóba kísért, egészen barátságos volt. Senki sem érti, magyarázta,
hogyan tudott ez az asszony átjutni a határokon.
Amikor visszatértem a szobába, odaültem az öregasszony mellé.
Csendben üldögéltünk az ágy szélén. Kis idő múlva értésemre adta, hogy
aludni szeretne, és azt kéri, őrködjek felette. Ültem az ágy szélén egy
könyvvel a kezemben, és úgy tettem, mint aki olvas. Este az őrök átkísértek
minket egy üres szolgálati étterembe a repülőtér egy távolabbi pontján.
Előtte kiosztottak nekünk egy pár sárga korongot, amelyekért cserébe kaptunk
egy adag hideg kását, egy szelet ismeretlen eredetű húsféleséget és valami
sárgás folyadékot. Olyan boldogan vetettem magam az ételre, mintha egy
osztályon felüli étteremben lettem volna. Az öregasszony velem szemben
ült és figyelmesen nézett. Aztán lassan, óvatosan ő is enni kezdett, minden
egyes falatot gondosan megrágva. Iszonyatosan éhes lehetett. És ahogy figyelmesebben
megnéztem, a csupasz égő hideg fényében láttam, hogy egyáltalán nem is
öreg. A harmincas éveinek vége felé járhatott, alig pár évvel volt idősebb
nálam.
Az éjszaka közepén különös zajra riadtam fel. A fekete ruhás
asszony az ágyam szélén ült, és ujjait széttárva az arcom előtt, valamit
lázasan mormolt.
- Mi történt? - ültem fel rémülten.
- Ghulam, Ghulam! - suttogta izgatottan.
- Megtalálták? - kérdeztem felélénkülve.
Nem válaszolt, hanem folytatta az imádkozást és a különös jelvetést
az arcom előtt. Az ágy mellett ott volt a batyuja. Útra készen állt. Kis
idő múlva beléptek a katonák és intettek neki, hogy jöjjön. Felálltam,
hogy kikísérjem, de megállítottak az ajtóban. Álltunk a küszöbön és némán
néztük egymást. Aztán egy pillanatra odaléptem az asszonyhoz és megöleltem.
- Gyerünk már nagymama, mozgás! - szólalt meg a fiatalabbik katona
és elindultak. Visszamentem az ágyhoz, lefeküdtem és azon nyomban újra
elaludtam. Amikor felébredtem, a szoba üres volt.
***
(Tarnow)
Néhány éve munka ügyben Tarnowban jártam. Tarnow egy gyönyörű középkori
kisváros Dél-Lengyelországban. A reneszánsz főtér szinte érintetlenül megmaradt,
a belvárosban szűk, macskaköves utcácskák kanyarognak, van néhány szépséges,
régi faragott fatemplom, néhány emlék az egykor virágzó zsidó kultúrából,
és egy egyedüllálló cigány néprajzi múzeum. Amint megérkeztem, leraktam
a csomagomat egy barátságos kis panzióban és elindultam csavarogni. Ez
az egy szabad délutánom volt és kíváncsi voltam a városra, körbe akartam
járni, bele akartam merülni a vasárnapi sétálók seregébe. Több mint húsz
éve Európa nyugati részén élek, de még mindig hazajövök Kelet-Európába.
Ide tartozok, ez a hátterem; itt érteni vélem a legapróbb gesztusokat is,
felismerem a szagokat, észreveszem a történelem nyomait. Itt magától értetődően
vegyülök el a sokaságban, egy vagyok az itteniek közül. A városközpontban
barangolva rábukkantam egy Bem szoborra. Elfelejtettem, hogy Bem apó innen
származik, és amikor váratlanul megláttam, olyan volt, mintha rég nem látott
ismerősbe botlottam volna bele. Ahogy hátraléptem és emlékeimben megpróbáltam
felidézni a budai Bem szobor testtartását, mintegy százméternyire az emlékhelytől,
észrevettem valami különös építményt. Egy üres telek közepén négy fekete
oszlop állt.
Közelebb mentem. Az üres tér egyik oldalán romos fal állt. A
négy furcsa oszloppal szemben egy nyilvános vécé volt: Hölgyek, Urak. A
tér kicsit meg volt emelve, és ahogy a felfelé vezető lépcsők felé mentem,
elhaladtam egy csoport gyerek előtt, akik a fal mellett álldogáltak. Ha
jól emlékszem, két kislány volt ott, egy nyolc éves forma kisfiú és egy
valamivel idősebb fiú, aki a fal tetején üldögélt. Jól megbámultak, amikor
elmentem előttük, aztán összebújva kuncogtak valamin. A nyár véget ért;
kevés turista lehetett a városban. Mikor elindultam az üres tér közepe
felé, a fiatalabb kisfiú futkosni kezdett a közelemben és valamit motyogott
magában. Ahogy a négy oszlop felé közeledtem, újra elnyargalt mellettem,
valamit odaszólt, aztán visszafutott a barátaihoz. Megálltam a különös
építmény előtt, értetlenül nézegettem, aztán hirtelen rájöttem, hogy ez
nem lehet más, mint a Bimah, a második világháborúban leégetett 17. századi
zsinagóga egyetlen megmaradt része. És ebben a percben megértettem azt
is, amit a kisfiú kiabált a tér másik feléről, most már teljes hangerővel.
- Zsidó! Zsidó! - kiabálta.
Dermedten álltam a Bimah előtt. Minden erőmmel arra koncentráltam,
hogy el ne sápadjak, el ne vörösödjek, egyetlen arcvonásom se mozduljon
el. Úgy tettem, mint aki csak nézelődik és egy kukkot sem ért abból, amit
a kisfiú teli torokból üvölt a tér másik sarkából, miközben a barátai dőlnek
a nevetéstől. Úgy tettem, mint akinek fogalma sincs, mit jelentenek ezek
a szavak és hova vezetnek, ha így üvöltik őket. Egy kis idő múlva megmozdultam,
és lassan elindultam a tér másik vége felé. Most észrevettem a Dávid csillagokat
az üres telek szélén megmaradt kerítésdarabon. Úgy vánszorogtam, mint akinek
fáj a lába. Nem voltam többé otthon.
*
Egész biztos vagyok benne, hogy az ordítozó kisfiúnak halvány gőze
sem volt, hogy mit jelent az, hogy zsidó. A tarnowi zsidók a Szpitalna
úti temetőben laknak, már a szerencsésebbek, akiknek sikerült 1939 előtt
meghalniuk. Pont úgy néztem ki, mint bármelyik járókelő, és nem csináltam
semmiféle rejtélyes hókusz-pókuszt a Bimah előtt. A kisfiú csak annyit
látott, hogy egy ismeretlen áll a különös építmény előtt és nézi. Személyes
szótárában a "zsidó" szó állt az "idegen" helyén. Mindazok, akikkel később
találkoztam a városban, a boltostól a gyárigazgatóig, úgy találták, hogy
mulatságos vagy érdekes egy idegennel találkozni. De a kisfiúnak azt tanították,
hogy az "idegen" az ellenség. A kisfiú úgy tudta, hogy a "zsidó" szó sértés,
és ekként alkalmazta egy olyan helyzetben, amikor az ellenséget el kellett
távolítani. Földünk más helyein, hasonló helyzetekben mások azt kiabálták
volna: "Színesbőrű!", "Muzulmán!", "Terrorista!", "Bevándorló!", "Feketeszemű!".
Ahogy ott álltunk azon üres téren, egy láthatatlan határ választott el
minket, amely sokkal áthatolhatatlanabb volt, mint a beton és szögesdrótból
épült határok, amelyek körülvették a gyerekkoromat. És a láthatatlan határ
mentén alá volt aknázva a föld. Olyan volt, mint a Senkiföldje Kelet- és
Nyugat-Berlin között, pár héttel a Fal leomlása után; mint a Kelet- és
Nyugat-Jeruzsálemet elválasztó vonal az első Intifada idején. Vagy mint
a Koszovó és az akkor még Jugoszláviának nevezett ország közötti sáv egy
évvel a koszovói válság után. Mindenütt ugyanaz történt: egy autó elvitt
egy utcasarokig, ahol a sofőr hirtelen megállt és így szólt:
- Innen már egyedül kell mennie.
A láthatatlan határ mögött a "mások" éltek. "Ők" rendszerint ugyanazt
a nyelvet beszélték és ugyanazt ették, mint "mi", de mindkét fél halálos
ellenségként kezelte egymást. Berlinben megpróbáltam a sofőrrel vitatkozni.
Jeruzsálemben egy szó nélkül kiszálltam a kocsiból. Az egykori Jugoszláviában
összegörnyedve, sietős léptekkel vágtam át az üres földúton. Magányos lépteim
zaja bizonyította, hogy egy határon kelek át.
Ha bátrabb lennék és tudnék lengyelül, átléptem volna a láthatatlan
határt, és odamentem volna a tarnowi kisfiúhoz, hogy elmeséljek neki egy
történetet a gyerekkoromból. Amikor kislány voltam, alig pár évvel fiatalabb,
mint ő, nem voltam hajlandó kezet fogni az első fekete bőrű emberrel, akivel
életemben találkoztam. Ugyanolyan szép, napos vasárnap délután volt, mint
Tarnowban, és anyám elvitt az Állatkertbe. Fodros, fehér kimenő ruhácskámat
adta rám és nagy boldogan sétáltunk a zöldben, amikor szembejött velünk
egy fekete fiatalember. Anyám szívélyesen üdvözölte. Kiderült, hogy a hallgatója
a Kertészeti Egyetemen. Abban az időben Magyarország meglehetősen el volt
szigetelve a külvilágtól, Budapest utcáin nagyon kevés külföldit lehetett
látni. Időnként megjelent ugyan egy-egy testvéri szocialista turistacsoport,
de a varázsos Nyugatról vagy egyéb egzotikus helyről érkezett látogató
ritka holló volt. A kivételek közé tartoztak azok a baráti harmadik világból
érkező diákok, akik állami ösztöndíjjal tanultak nálunk.
Anyám bemutatott a fekete embernek. Udvariasan rámosolyogtam,
de nem nyújtottam kezet. Attól féltem, hogy a szép fodros fehér ruhácskám
összepiszkolódik, ha megérintem azt a fekete kezet. A fiatalember rám mosolygott.
Anyám nagyon zavarba jött. Próbált a lelkemre beszélni, de nem hagytam
magam. Ez az egy kimenő ruhám volt, nem hagyhattam, hogy tönkremenjen.
Anyám tovább érvelt, aztán hirtelen megragadta a fekete férfi kezét és
jó erősen megrázta. Aztán az arcom elé tolta a felfordított tenyerét. Nem
volt rajta nyom. Jól megnéztem, aztán lassan, óvatosan kinyújtottam a mutatóujjamat
és óvatosan megérintettem a fekete kezet. Meleg és puha volt, akárcsak
az enyém. Megvizsgáltam az ujjamat: nem lett koszos. A biztonság kedvéért
megismételtem a műveletet. Semmi. Szörnyen megkönnyebbültem. Finoman
megfogtam a meleg, puha kezet, rákulcsoltam az ujjaimat és nem is akartam
elengedni többé.
Együtt mentünk tovább. Büszkén lépegettem; nekem volt a legszebb
ruhám és a legérdekesebb barátom az egész Állatkertben. Ráadásul, miközben
a ketrecek, rózsák és szomorúfüzek között sétálgattunk, felfedeztem valami
fontosat: minden nyelvnek saját zenéje van. A felnőttek szokás szerint
számomra érthetetlen ügyekről tárgyaltak. A fekete fiatalember nagyon jól
beszélt magyarul, mégis, amikor megszólalt, az egészen másként hangzott,
mint amikor mi beszéltünk egymás között. Hiába volt a szavak jelentése
a helyén, a beszédének más volt a zenéje Minden bizonnyal a saját anyanyelvének
dallama ütött át a magyar szavakon, és adott nekik hol mulatságos, hol
gyönyörű új hangzást. Az a vadidegen afrikai ember valami fontos új dolgot
tanított meg nekem a saját kultúrámról.
**
(Várna felé félúton)
Egy forró nyári délután, valamikor a hetvenes évek elején, éhesen,
izzadtan és elcsigázva stoppoltam egy barátnőmmel a Fekete tenger felé
valahol Bulgáriában. Abban az időben, ha a magyar ifjúság a tengerbe akarta
vetni magát, két választása volt: a hideg északi vizek az NDK-ban vagy
a Fekete tenger a bolgár partokon. Ott volt még persze Jugoszlávia is,
a szép terjedelmes dalmát tengerparttal, de mióta Tito elvtárs külön utakon
kezdett járni, az illetékes hatóságok megnehezítették az oda utazni vágyó
egyszerű turisták dolgát. Barátnőm és én kispénzű gimnazisták voltunk;
vonattal elmentünk Szófiáig és onnan stoppoltunk tovább. Akadt egy pár
jólelkű kamionsofőr, aki hosszabb-rövidebb útszakaszokra fölvett minket,
de azon a bizonyos délutánon már órák óta főttünk a tikkasztó hőségben
az út mentén, mindhiába. A forgalom meglehetősen gyér volt és az arra vetődő
néhány kocsi még csak le sem lassított. Reménytelennek tűnő helyzetekben
az ember sokszor vágyálmaiba menekül; mi is édes fantáziaképekkel szórakoztattuk
egymást. "Egy jó hideg vizes medence….nyammm…..egy pohár hideg víz…..ooohhhhh,
egy légkondicionált fehér Mercedes …"
És már jött is. Egy fehér Mercedes suhant el előttünk, befordult
a sarkon, aztán fékcsikorgást hallottunk, és döbbenten láttuk, hogy a kocsi
visszafelé farol és megáll előttünk. A kocsiból egy elegáns, talpig fehérbe
öltözött úriember lépett ki és intett, hogy szálljunk be. Először egy kicsit
tétováztunk, de aztán fürgén bemásztunk a fehér bőrülésekre. Az ezután
következő, tört angolsággal lefolytatott beszélgetésből kiderült, hogy
megmentőnk egy török üzletember, aki fontos tárgyalásra siet egy közeli
városba. Amikor megértette, hogy mért álldogáltunk a kánikulában hátizsákunkkal
az út szélén, elvitt minket egy elegáns étterembe, gondoskodott arról,
hogy jóllakjunk, aztán a legközelebbi vasútállomásra hajtott, jegyet váltott
Várnáig és feltett minket az első induló vonatra. Nem tukmálta ránk a névjegyét,
nem akarta tudni, hol találhat meg minket, nem nyúlkált a térdünk után
az asztal alatt az étteremben. Amikor a kalauz sípolt, kedvesen búcsút
intett és eltűnt.
Mikor a vonat kigördült az állomásról, elégedetten és teljesen értetlenül
néztünk egymásra. A nagyvonalú úriember nemcsak burzsoá, tehát osztályellenség,
hanem török, tehát történelmi ellenségünk is volt. Mint minden rendes magyar
gyerek, mi is olvastuk az Egri csillagokat és az óvodában nagy átéléssel
énekeltük, hogy "gólya, gólya, gilice, mitől véres a lábad, török gyerek
megvágta, magyar gyerek gyógyítja…" A másik dal, amit akkor énekeltünk,
amikor egy katicabogár szállt a szobába, egész gyerekkoromban szent borzadállyal
töltött el. Kiderült belőle, hogy vannak helyzetek az életben, amikor nincs
menekvés. "Katalinka szállj el, jönnek a törökök, sós vízbe vetnek, onnan
is kivesznek, kerék alá tesznek, onnan is kivesznek, ihol jönnek a törökök,
mindjárt agyon lőnek". Igaz ugyan, hogy a török megszállás régen volt,
de a történelmi sérelmek emléke, úgy tűnik, időtlen. A történelmi emlékezet
persze ijesztően kurta is tud lenni - erre építenek minden idők nagy manipulátorai,
akik folyton az ócska régi trükköket vetik be, hogy a népeket egymásra
uszítsák.
Az elegáns úriembernek nyilvánvalóan fogalma sem volt, hogy kétszeresen
esküdt ellenségünk. Pár évszázados közös történelmünket ő egészen másként
értelmezte, mint mi. Az ő olvasata is elfogult volt, akárcsak a miénk,
de számára meggyőző érveken alapult és ennek alapján viselkedett velünk.
Elveszett honfitársai voltunk egy rég elvesztett történelmi terepen, ráadásul
kiskorúak, éhesek és nőneműek. A vendéglátás és a lovagiasság íratlan,
de kötelező aranyszabályait követte, amikor segített rajtunk. Az is lehet
persze, hogy ritka nagylelkű emberbarát volt, de amikor jó pár évvel később
egyszer Törökországba vetett a jószerencse, ugyanilyen nagylelkű, barátságos
fogadtatásban részesültem. A legtöbb idegen, akivel összetalálkoztam, úgy
kezelt, mint egy távolra szakadt unokahúgot; amit rendszerint meglepett
vihorászással nyugtáztam. De amikor megláttam Isztambul elkápráztató gazdagságát,
Sinan mecseteinek törékeny szépségét, a Topkapi kincseit, a pazar történelmi
emlékeket, lenyűgözve mondogattam magamban: micsoda fantasztikus, kifinomult
szépség, mennyi felhalmozott tudás és bölcsesség! Lehetséges, hogy ezek
ugyanazok a törökök, akik végigrabolták fél Magyarországot, felégették
a falvakat, megerőszakolták az asszonyokat, és janicsároknak hurcolták
el a kisfiúkat?
Hasonló érzés kerített hatalmába, amikor Attila Durak Ebru című kötetének
képeit nézegettem. Micsoda gazdagság, változatosság, micsoda lenyűgöző
sokféleség! A fényképész egy hét éves utazása során megismert, a legkülönfélébb
népcsoportokhoz tartozó embereket mutatja be otthonukban, munka közben
vagy ünnepeiken, egyedül, vagy a családjuk, barátaik között. A képeket
a legkiválóbb török értelmiségiek rövid szövegei kísérik, akik saját identitásukról
beszélnek. Amikor elhatározta, hogy útnak indul, Attila Durak azt akarta
megtudni, hogy kik is azok a törökök, akik nevében a nacionalisták "Törökországot
a törököknek" követelik. És az út végén így válaszolt: "Ezek vagyunk: törökök,
kurdok, örmények, arabok, cserkeszek, görögök, zsidók és sokan mások, mindnyájan
a magunk nyelvével, kultúrájával, szokásainkkal és hagyományainkkal, a
legkülönbözőbb körülmények között, mi alkotjuk ezt az országot, örüljünk
neki együtt!"
Az Ebru projekt képeiből ingyenes, nyilvános vitákkal kísért vándorkiállítást
szerveztek Törökország számos városában, a tereken, közkönyvtárakban, városházákon.
A portrék az alkalmi nézővel együtt újra végigjárják az utat, amit Attila
Durák megtett. Közel hozzák azt, ami első látásra beláthatatlanul távolinak
tűnik. Ugyanez a szándék vezérelte a "face2face" projekt két alkotóját,
akik az izraeli szeparációs fal két oldalán élő emberekről készítettek
portrékat. Az életnagyságúnál nagyobb képeket aztán egymás mellé kifüggesztették
a falra, amelyet azért építettek, hogy a két népet hermetikusan elzárja
egymástól. Ahogy az ember végignézi az arcokat, mosolyt, grimaszt, indulatot,
bánatot lát, de képtelen megállapítani, hogy ki melyik oldalhoz tartozik.
Amar Kanwar, egy indiai dokumentumfilm-rendező, a "The Lightening Testimonies"
című filmjében egymás mellett szólaltat meg olyan asszonyokat, akik közeli
családtagokat vesztettek el vagy maguk voltak etnikai erőszak áldozatai.
A filmvásznon megjelenő nők különböző népcsoportokhoz tartoznak, más-más
istenekben hisznek, de a történeteik hátborzongatóan egyformák. Amikor
ezekkel a művekkel találkozik, az ember önkéntelenül felteszi a kérdést:
várjunk csak, akkor most melyik is vagyunk "mi"? Vagy, fordítva, egyszercsak
rádöbben, hogy "ők" pontosan ugyanúgy élnek, dolgoznak, nevetnek és szenvednek,
mint "mi". És egy idő után a "mi" és az "ők" elvesztik abszolút értéküket.
Miközben az Ebru projekt fényképeit nézegettem, váratlanul megszólalt
bennem egy hangocska. Mázlista törökök, mondta a hang magyarul. Ti még
ilyen sokfélék vagytok. Persze, sok minden örökre elveszett, de azért nálatok
még mindig több tucat népcsoport él, a maga nyelvével, kultúrájával, hagyományaival,
tárgyaival. Még van mit megőrizni, feltárni, fejleszteni. Micsoda termékeny
talaj ez! Akárcsak az andalúz Aranykor vagy Irán az első Safavid uralkodók
alatt, amikor a legkülönbözőbb népek, vallások és kultúrák találkozásából
valami egyedülállóan gazdag és új született. Akárcsak az egykori Jugoszlávia,
ahol tucatnyi népcsoport élt együtt, ismerték egymás szokásait, együtt
nőttek fel, dolgoztak, keveredtek, alkalmasint össze is házasodtak, ellentétben
a mai, "etnikailag tiszta", szomorúságba süppedt utódállamokkal, amelyeket
a testvérnépek százezreinek holtteste fölött építettek fel…
Száz éve Magyarország is egy többnemzetiségű, többnyelvű, többkultúrájú
ország volt. Azok a gyerekek, akik ilyen több-kultúrás országokban nőnek
fel, nemcsak a közösségük, hanem az országuk született nagykövetei is.
A két világháború alatt és után Magyarország elvesztette területének több
mint kétharmadát, és mellesleg megszabadult "terhes" nemzetiségeitől is.
Magyar honfitársaink döntő többsége úgy érzi, hogy az ország történelmének
legnagyobb tragédiája a területvesztés és a nagy létszámú magyar közösségek
határon kívül rekedése volt. De ehhez a kétségkívül hatalmas veszteséghez
hozzájárult a nemzetiségek elveszítése is, azoké a népcsoportoké, amelyek
évszázadokon át az ország fejlődésének szerves részei voltak. Ez valószínűleg
meg sem fordul azok fejében, akik nagy Magyarország matricával autóznak
közöttünk. Külföldiekkel beszélgetve általában szívesen emlegetjük, hogy
mi, magyarok tartjuk az egy főre jutó Nobel díjak világrekordját, de viszonylag
kevesen szokták hozzátenni, hogy e díjak többségét olyan magyarok kapták,
akik mellesleg zsidók is voltak, és származásuk vagy politikai okok miatt
elűzték őket az országból. A világ kétségkívül gazdagabb lett, de a mi
országunk jóval szegényebb a sváb, szlovák, szerb vagy zsidó közösségek
megcsappanásával.
A mai Magyarország egy fehér, egynemű, egy kultúrájú ország. Az országban
a Fidesz Polgári Párt van hatalmon, amelynek legfőbb célkitűzése, hogy
a nemzeti érdekeket mindenek fölött érvényesítse. De hogy ki tartozik a
nemzethez, az politikai akarat kérdése, és hogy mi a nemzet érdeke, azt
mostani bölcs vezéreink döntik el, megkímélve minket az önálló gondolkodás
és demokratikus döntéshozás fáradalmaitól. A Parlamentben ülő pártok közül
a Jobbik a jelek szerint a nemzet érdekeit még a kormányzó pártnál is következetesebben
képviseli, amikor azt követeli, hogy a magyarok kapják vissza Magyarországot.
Ennek útja egyebek között a cigányság megregulázása, akiknek jó magaviseletükkel
"ki kell érdemelniük, hogy közöttünk élhessenek". Kétségtelen, hogy nagyjából
a 15. század óta engedély nélkül élnek országunkban. A történelmi hűség
kedvéért azonban azt is hozzá kell tenni, hogy egyelőre az sem egészen
világos, kitől kapott Árpád atyánk engedélyt, hogy seregeivel a Kárpát
medencébe bezúdulhasson. Lapozzuk csak fel újra az Egri csillagokat! A
Török Bálint kiszabadítására igyekvő Bornemissza Gergelyék egy "törökül,
oláhul, perzsául, görögül, bosnyákul, rácul, horvátul, olaszul, magyarul,
németül, csehül, franciául, spanyolul és valamicskét muszkául is" beszélő
cigányvajdával találkoznak, aki vendégül látja őket, és segítőtársul melléjük
adja Sárközit. Később, amikor Gergő a reménytelen helyzetben lévő Egerbe
tart, újra rábeszéli a cigányembert, hogy tartson vele fegyverigazítóként,
és, ellentétben számos magyar nemessel és paraszttal, Sárközi nem lesz
áruló, nem menekül el és a maga módján mindvégig segít a várvédő hősöknek.
A magyar nemzeti öntudat rendszerint a felsőbbrendűségi érzés és az
"örök áldozat" mítosza között ingázik. A nemzeti fennhéjázás és a nemzeti
kisebbségek mélységes lenézése óriási szerepet játszott az egykori nemzeti
területek és magyar közösségek elvesztésében. Ezt a kínos történelmi tényt
nem szokták emlegetni az ország feldarabolását siratók. Sokkal könnyebb
külső és belső bűnbakokra kenni az ország történetének tragikus fordulatait,
mint végigelemezni a történelmi tényeket és megállapítani, hogy ki volt
a felelős és miben. És, uram bocsá', levonni bizonyos következtetéseket.
Minden ország történelmének vannak ragyogó és sötét fejezetei. Az ember
eldöntheti, hogy mivel azonosul, és mit utasít el. Talat pasa és Szmirna
katonai parancsnoka is a török történelem része, de míg az egyik az örmény
népirtás szellemi atyja volt, a másik nem engedte, hogy városából deportálják
az örmény származású lakosokat. Jó török hazafiként el lehet dönteni, melyikük
képviselte inkább a nemzet érdekeit és kire lehet ma is büszkének lenni.
Az én személyes történelmemnek azok az egyértelmű hősei, akik megértették,
hogy egy nemzet vagy egy társadalmi csoport szabadságáért vívott küzdelem
egyben egyetemes szabadságharc is, és nem azok, akik a nemzet és szabadság
eszméjét csak kizárólagosan voltak képesek használni. Bem apó, aki nemcsak
a lengyel nemzeti függetlenségért, hanem mindnyájunk szabadságáért harcolt;
Károlyi, aki képes volt túllépni úri osztálya korlátain az ország érdekében,
hogy aztán elvei miatt kénytelen legyen hazájától elszakadni; Bibó, aki
csendes következetességgel állította, hogy az ország nem nemzeti vagy faji
ideológiák hevében, hanem csakis a szabad állampolgárok demokratikus rendjében
lesz képes felvirágozni. Kíváncsi lennék, milyen gyakran jut ez eszébe
az ország mai vezetőinek, az egykori Bibó kollégistáknak.
Az Ebru projekt egy ősi török kézműves technikától kölcsönözte a nevét.
A "márványozás" során a művész egy nedves felületre különböző színű festékeket
visz fel, rendszerint egy csepegtető segítségével. A színek összekeverednek,
elvegyülnek, körbefogják egymást. A művész egy ecsettel vagy pálcikával
tovább tudja módosítani a formákat, a színek természetes kavarodását. A
véletlen és tudatos művészi szándék ily módon megszülető eredménye egy
álomszerű kép lesz, összefolyó formákkal és a színek végtelen kombinációival.
Az Ebru projekt résztvevői azért választották ezt a nevet, mert úgy érezték,
ez tükrözi a leghűségesebben a mai Törökország kavargó sokféleségét. Napjaink
Európája, a különböző népek, nemzeti kisebbségek, bevándorlók kultúráinak,
nyelveinek, hagyományainak keveredésével ugyanilyen mozgó, sokszínű egység.
Lehetetlen az egyes csoportokat teljesen különválasztani vagy eltávolítani.
A márványozás legérdekesebb mozzanata az, amikor új szín kerül a felületre
és az egész kép megváltozik. Minden mozgásba lendül, minden elem reagál
egymásra. Még akkor is, ha a képet nem érinti az ecset, lehetetlen visszaállítani
az előző status quót. Elképzelhető, hogy egy rendkívül precíz pipetta segítségével
el lehetne távolítani egy "nemkívánatos" színt, de nehéz elképzelni, hogy
pár csepp ne maradjon hátra vagy, hogy a már összekeveredett árnyalatok
ne őriznék az eltávolított szín emlékét. A művelet mindenképpen nyomot
hagyna az egész képen. Éppen úgy, ahogy a történelmi emlékezet megőrzi
a lemészárolt népek emlékét, még akkor is, ha a tárgyi kultúrájukat is
elpusztították. A hiány is hagy nyomokat.
Az Ebru technika a természet egyik legnemesebb és legerősebb anyagát,
a márványt idézi fel. A márvány keménysége és szépsége az évszázadok során
egymáshoz préselt különböző anyagok együtteséből származik. Lassan kezdjük
elhinni a természettudósoknak, hogy a biodiverzitás rendkívüli, ritka érték,
amely elengedhetetlenül szükséges a természet egészséges fejlődéséhez.
Mért ne lenne az analógia érvényes a társadalomra is? Miért annyira nehéz
belátni, hogy a sokszínűség gazdagabbá, rugalmasabbá és összetartóbbá teszi
a társadalmat, és nem ellenkezőleg? Hogy lehetséges az, hogy 65 évvel a
második világháború után Európa újra tele van kirekesztő mozgalmakkal,
amelyek legfőbb célja, hogy a társadalmat minden áron megszabadítsa az
önkényesen definiált "idegenektől"?
Genfben, ahol most élek, előfordul, hogy törökök, örmények, kurdok
és magyarok ülünk együtt egy asztalnál, és kiválóan érezzük magunkat. Vagy
bosnyákok, szerbek, horvátok és koszovárok, akik nem átallanak közös nyelvet
használni, és nem szégyellik kimondani, hogy jugoszlávnak születtek. Lehetséges,
hogy a népek közti párbeszéd a száműzetés luxusa lesz? Ezt nem kéne hagyni.
Amikor a gyerekeim kicsik voltak, mint rendes magyar anya, felolvastam
nekik az Egri csillagokat. És amikor a könyv legszebb jelenetéhez értünk,
szándékosan lelassítottam. Arról a részről van szó, amikor a döntő csata
után, a lerombolt vár udvarában a szembenálló felek kicserélik az egymás
fogságában lévő kisfiaikat. "Mind a két anya kitárt karokkal röppent a
maga gyermekéhez. Az egyik azt kiáltotta: Szelim! A másik azt kiáltotta:
Jancsikám! S letérdeltek a gyermekükhöz. Ölelték, csókolták. S amint a
két asszony ott térdelt egymással szemben, egyszer csak összepillantottak,
s kezet nyújtottak egymásnak."
Ma kamasz fiam törökül tanul. Meg sem fordul a fejében, hogy a történelmi
ellenséggel paktál; az a vibráló, eleven kultúra vonzza, ami Kelet és Nyugat
találkozásából született. A nagylányom németül tanul, és számára ez Goethe
és Hölderlin nyelve, nem azoké, akik a második világháborúban kiirtották
családunk nagy részét. A gyerekeink nemzedékének talán megvan az esélye
arra, hogy ne ismételje meg az eddig elkövetett hibákat, de csak akkor,
ha megtanítjuk őket a történelemre és segítünk nekik kiválasztani a fényes
fejezeteket. És ha viszonylag korán megmutatjuk nekik, hogy lehet a "másikat"
megérteni és értékelni.
Kíváncsi lennék, mi történt a kubai Aranyember gyerekeivel? Ott maradtak-e
a szigeten, vagy autógumiba szálltak, hogy átevickéljenek Amerikába, hogy
ott gyökereiket elvágva belemerüljenek a fogyasztói társadalom gyönyöreibe?
Mi történt Ghulam testvéreivel? Tálibok lettek, és ma lányiskolákat robbantgatva
szerzik vissza lépésről lépésre rommá lőtt országukat? Mi lett a sorsa
anyám egykori hallgatójának, amikor tanulmányait befejezve hazatért? Megölték,
mert a "rossz" népcsoporthoz tartozott, vagy, mert szemüveget hordott,
vagy épp ellenkezőleg, beállt azok közé, akik fegyverrel szolgáltatnak
igazságot, sosem feledve azt a fehér ruhás kislányt, aki nem akart vele
kezet fogni? A tarnowi kisfiú "idegenekkel" körülvéve fog-e felnőni, hogy
egy nap fekete egyenruhát és bakancsot öltve követelje, hogy takarítsák
el őket a városából? Vagy szerencséje lesz, és találkozik egy ismeretlennel,
egy rokonnal, baráttal, tanárral, politikussal, aki segíteni fog neki,
hogy átlépje az előítéletekből, tudatlanságból és félelemből épült láthatatlan
határt? Valakivel, aki rá tudja vezetni, hogy a "másik" nem az, akivel
megteheted, amit nem tennél meg a tieiddel, valaki, akit büntetlenül lehet
megalázni, kirekeszteni, kizsákmányolni és alkalmasint megölni?
Pár évvel ezelőtt egy török fiatalember, aki egy "Törökországot a törököknek"
típusú mozgalom tagja volt, hátulról lelőtte az örmény származású újságírót,
Hrant Dinket, aki egész életében a két nép közötti párbeszédért fáradozott.
A fiatalember a szerkesztőség előtt várta, hogy Hrant Dink a munka végeztével
kijöjjön és elinduljon hazafelé. Valószínűleg az áldozata arcát sem látta.
Egy fehér ing hátára célzott, a démonizált "másik" céltáblájára. Akárcsak
a tatárszentgyörgyi gyilkos, aki az éjszakában lapulva várta, hogy a felgyújtott
házból a mozgó céltábla kirohanjon. Talán, ha Hrant Dink gyilkosa látta
volna az áldozata arcát, ha látta volna az Ebru projekt arcait, tétovázott
volna egy kicsit. Talán ha a magyar gyilkos látta volna a Cséplő Gyurit,
a Nincs kegyelem című filmet, olvasott volna Lakatos Menyhértet vagy egyszer
is hallotta volna, hogyan zenél a Parno Graszt, más is lett volna a fejében,
mint pusztító előítélet. Naivan, ostobán, kétségbeesetten reménykedve abban
bízom, hogy talán nem húzták volna meg a ravaszt.
www.ebruproject.com
www.facetofaceproject.com
http://www.youtube.com/watch?v=KZtZYuKSxMU
http://www.youtube.com/watch?v=jgg0GIfbszg
Lettre, 80. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|