Jorgosz Szkambardonisz
Rönkfa a Beleszből
(Aknamező)
Korán indultunk Alexandrúpoliból, a deltavidékre, Gyaur Adára tartottunk.
Peplosznál Dimitrisz, az unokatestvérem, aki százados a gyalogságiaknál,
jobbra, a folyó felé kanyarodik. Tíz méterrel az őrség előtt megáll a Toyotával,
mert a két görög szolgálatos határőr igencsak szúrós szemmel néz bennünket,
és fegyverüket lövésre készen tartva értésünkre adják, hogy ne menjünk
közelebb. Egy harmadiknak a vállán lóg a géppisztolya, jobb kezében pedig
hosszú szíjon egy feketepofájú németjuhászt tart, mely szemmel láthatóan
nagyon türelmetlen.
-- Várj, majd én beszélek velük.
Dimitrisz civilben van. Kiszáll, felmutatja a görög katonai igazolványát,
valamit mond nekik; halkan váltanak néhány szót egymással.
Már dél elmúlt, ferdén tűz a nap. Október van.
Miközben beszélnek, én előveszem a fényképezőgépet, és titokban lefényképezem
őket a szélvédőn keresztül; jobbra szemben, az Evrosz túlpartját övező
fák között a török őrbódé úgy ágaskodik felfelé, mint az acélhegyű lándzsa.
Csúcsán a félholdas vörös lobogó.
Dimitrisz visszajön, és int, hogy szálljak ki.
A fényképezőgépet beteszem az ülés alá, kiszállok, közelebb megyek.
Üdvözlöm a két görög határőrt. Kinézetre értelmes, jó arcú fiatalember
mind a kettő, értelmiségi kerek szemüveget viselnek. Szemük fürkésző, éber,
jól képzett. Kitartóan, alaposan végigmérnek bennünket.
Lejjebb megyünk, rátérünk egy földútra. Mezőkön, vízmosta gödrökön
és egy kis hídon is átkelünk, aztán átvágunk egy bekerített terület mellett,
melyen a dróthálóra erősített piros halálfejes tábla is figyelmeztet:
Aknamező.
Aztán megint mező.
Jobbra fordulunk; megállunk a folyó, az Evrosz mellett. A lábunk előtt
kígyózik, mint egy hatalmas állat; mint egy nyugodt, alattomos, bivalyerős
szörnyeteg.
Szemben a török oldalon a lapos partszakaszon két hosszú csővel szivattyúzzák
a vizet a folyóból, nyilván azzal öntözik odafent a sárgadinnyét.
Az innenső oldal egyenes, mintha egy kettévágott futballpálya volna.
A százados jobbra, a nyílt mező felé mutat:
- Mozgósításkor kicsit arrább, a folyó előtt táboroztunk. Hány éve
is már... majdnem harminc. Ott, azon a részen, kicsit alacsonyabban van
a túlpart. Első nap semmi mozgás szemben; egy teremtett lélek se, egy-két
falusi talán. Még aznap éjjel megjelent legalább száz török tank odaát.
M-48-as, M-47-es és AMH-3O-as - a semmiből bukkantak elő. Felállnak, lövegük
felénk fordítva, kibiztosítva; ráteszik a reflektort, a világítást, a mennyezeti
infravörös világítást, és amilyen erővel csak tudnak, megindulnak egyszerre.
Tudod, mit jelent az, amikor egyszerre száz tank megy, egész éjszaka? Némelyik
álló helyzetben képes manőverezni, nagy pontossággal tud irányt változtatni,
fenyegetően visszafordul; fülsértő hangon csikorognak a lánctalpak, látjuk,
ahogy reflektoraik a sötétet pásztázzák. Akár egy rémálom; hogy aludtunk
volna? Hajnaltájban aztán hirtelen eltűntek. Másnap este, mihelyt besötétedett,
megint kezdődött elölről; harmadnap reggel jöttünk rá, hogy a föld alatt
állomásozik a lövészalakulatuk, minden a föld alá van beásva. Fentről semmi
se látszik; csak a szárazságtűrő sárgadinnye-ültetvény, amit időnként meglocsolgatott
egy-egy falubeli. Úgy, ahogy most is látod, ott szemben.
Átnézek, szemben török parasztok; ráérősen locsolgatnak. Legalábbis
úgy látszik.
Visszamegyünk, hogy folytatjuk utunkat Gyaur Ada felé. Dimitrisz egyik
kezével sebességbe teszi az autót, a másikkal meggyújtja a cigarettáját;
megszólalok:
- Egy héttel ezelőtt azt mondja a feleségem, október van, hozhatnál
néhány zsák fát a fűrésztelepről, hogy legyen mivel begyújtanunk majd a
kandallóba. Kocsiba ülök, elmegyek a fűrésztelepre, pár kilométerre tőlünk,
Thermitől valamivel távolabb. Jó nagy, körbekerített terület, rengeteg
a fűrészelt fa, a legkülönfélébb helyeken, a legtöbb bádog féltető alatt.
Jobb kéz felől két mérleg. Az egyik, a bal kéz felőli mellett a fűrész.
Leparkolok, kiszállok, és mondom, hogy miért jöttem. Az egyik férfi a telepen,
aki a főnök is, megtölt nekem egy jókora zsákot fával, aztán indulunk a
mérleghez lemérni; a másik, a beosztott, öles rönkfát aprít a szalagfűrészen,
tőlünk úgy ötméternyire... Abban a pillanatban éles köszörülés, aztán egy
reccsenés, és már repül is a kettétörött, acélfogas szalagfűrész, akár
a lándzsa, kis híján lekaszabolja a munkást; bárhol is találja el, neki
azonnal vége. Aztán még sokáig tekereg a földön, akár az eleven kígyó,
melyet kettévágtak.
A főnök, aki berakta nekem a fát, elengedi a zsákot, és rémülten szalad
megnézni, hogy mi történt.
Én is közelebb megyek.
A főnök lehajol, és figyelmesen vizsgálgatja a kettéfűrészelt farönköt.
Megfordítja, majd egy hosszúkás, eléggé rozsdás vasdarabkára mutat. Én
is közelebb lépek, a rönk fölé hajolok, és látom, hogy máshol is tele van
ilyen apró, hosszúkás vasdarabkákkal. A férfi megszólal: -- Tegnapelőtt
hozták, jó vastag, nehéz fa. A Belesz-hegységből való. Ott vágták ki. Több
mint hetvenéves fák voltak. A bandaháború óta bennük vannak ezek a golyók
- így mondta, szó szerint, nem úgy, hogy a polgárháború óta. A golyókban
elakadt a fűrész, aztán elszakadt; közben mutatja is a hosszúkás, rozsdás,
kissé ferde golyót, miközben a két ujja között tartja, és közelről, öthüvelyknyi
távolságból is figyelmesen szemügyre veszi.
Jobbra fordulok, és az unokatestvéremet, a századost kérdezem, aki
vezetés közben figyelmesen az útra mered:
- Mit szólsz?
Dimitrisz ingatja a fejét, lassan lehúzza maga felől az ablakot, és
fújja kifelé a füstöt.
PÁVAI PATAK
MÁRTA FORDÍTÁSA
Lettre, 80. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|