Amy Sackville
A holtpont
Holtpontján a forgó világnak. Se test, se testtelen,
Sem oda, sem vissza; a holtponton, ott a tánc,
De se megállás, se mozgás. És ne mondjátok, hogy állandóság,
Hol múlt és jövő találkozik.
T. S. Eliot: Burnt Norton (Vas István fordítása)
Várj:
…
Tessék. Egy kis kihagyás, egész rövid szünet, megnyílik, hogy a férfi
belécsúszhasson. Aztán vissza, és pont.
Azután leválnak egymásról, és leváltan újra két külön test, a
túlfűtött szobában. Az ágy megnyikordul, ahogy a férfi súlyosan kiül a
szélére, fölkel, hogy kirángassa az ablakot, amely a régi keretbe dagadt,
az éjszaka zajait beengedi, de a hőségen nem enyhít. Egy kocsi hajt el,
nem látszik, a nő elképzeli odabent az arcot, sápadt a műszerfal halvány
derengésében, ahogy késő éjjel egyedül hajt át a csöndes városon. A nő
hanyatt fordul (nyikorgás), egy kéz pihen a melle közötti csonton; a bőre
síkos, ragad még, odatapad a lepedőhöz. Újra megfordul, hogy a fejét a
férfinek döntse, érzi a combja közt az új, bár nem friss levegőt, és ebbe
az emlékképbe kacskaringózik el a tudata, alámerülőben:
Kislány koromban lukakat vágtunk a világba. A nővérem fogott egy ollót,
és két párhuzamos vonalat vágott a levegőbe, vízszintesen, aztán bevágott
közöttük, láthatatlan függönyöket csinált, ezeket gondosan a mutató és
a hüvelykujja közé csípte és széthúzta, nekem meg szólt, hogy dugjam át
a kezem a résen. Túloldalt a levegő másfajta levegő volt, erre megesküdtünk
volna. Tisztább, én azt mondtam rá. Hűvös, elhasználatlan. Tekergettem
az ujjaimat, köröztem a csuklómmal, aztán visszahúztam. A nővérem később
elfelejtette a játékot, de én magamban újra kipróbáltam, aztán újra meg
újra, még azután is, hogy elkaptak és megszidtak, amiért az ollóval játszom.
De akkora lukat sosem vágtam, hogy átférjek rajta, mert féltem, hogy ott
ragadok abban a másik levegőben.
Most már azt hiszem, mégiscsak átsiklottam valahogy az egyik
lukon, észrevétlenül.
Hajnal
Eltelik néhány eseménytelen óra. Egy kicsit elmozdulnak. Hamarosan
kezdődik a születő nap; türelem. Abban az időben nézzük őket, amely általában
elvész, késő éjjel, de még a fenyegető hajnal előtt - az időnek abban a
terében, amikor ha felébredünk, nem tudjuk biztosan, hogy még alvásra váró
órák jönnek, vagy pár pillanat, és felráz, ami általában a napot jelzi:
a zene, az ébresztő éles pittyegése; egy kitartó madár az ablak alatt;
a szeretőnk; a rémület.
Ha nagyon csendben tudsz maradni, közelebb jöhetsz. Tedd az arcod
a férfié közelébe, olyan közel, hogy érezd a lehelete enyhe morajlását
és büdösét; érezd a nő leheletének nedves melegét az arcbőrödön. Úgy alszanak
el, mint más párok, előbb összegabalyodva, aztán külön; mire ideérünk hozzájuk,
már rég túl jutottak ezen az utolsó tudatos lépésen, ezen a finom különváláson,
közvetlenül az álom peremén.
A férfi testhelyzete suta, a karja éles szögben, az ökle a füle
mellett, úgyhogy megeshet, hogy a könyökével arcba veri a nőt, mint már
megesett néha. Kifelé fordított, behajlított térde már-már hozzáér a nő
combjához. Ezen az egy ponton, a térd és a comb között, ezen a verejtéküktől
nyirkos, kicsi, forró térben nem tudnád közéjük dugni az ujjadat. Mindketten
a takarón fekszenek, a férfi teljesen, a nő félig. Most, hogy mélyebb az
éjszaka, a nyitott ablakból jön egy egészen kis szellő, megédesíti az álmukat,
bár ezt csak akkor érzékelik, amikor az ébredés közelébe sodródnak.
Nézd: a férfi már súrolja a felszínt. A karja enyhén kinyújtózik,
a könyöke veszélyesen megközelíti a nő járomcsontját, aztán ahogy elfordul
tőle, mégis elvonja onnan, lefelé húzza, lágyan a hasára. A légzése elhalkul,
és hosszú, álmodó sóhajjal a nő is összébb húzódik: magára. Elrendeződtek,
nem moccannak.
A nő megfordult, teljesen kiemelkedett a takaró alól, így most már egy
váza egyenetlen vonalát alkotják: a szájánál széles, lévén a fejük távol,
a fenekük felé beszűkül, alig néhány hüvelyknyire; behajlított térdük adja
az edény öblét, a lábfejük felé ismét elkeskenyedik. A férfi testének cikcakkja
élesebb, mint a nőé, tehát hiába magasabb, ha most a lábfejüket egyenesen
hátratolnák, összeérne a talpuk. Szinte kísértést érez az ember, hogy megcsiklandozza,
annyira szépen van elrendezve mind a négy; a nő vadul elhúzná gonosz ujjunk
elől a lábát, a férfi azonban alig moccanna, mert sokkal csiklandósabb
a törzsén.
A szemhéjuk behatóbb tanulmányozása elárulja, hogy a nő álmodik.
A bőr mögött megfigyelheted a bíbor homályban, ahogy a pupilla kitágult
karikája nyargal és cikázik, miközben a szemgolyó forog a gödrében. Szeretnéd
tudni az írisz rejtett színét. Helyes: a nőé barna, és a férfié is barna,
csak sötétebb. És ha meg lehetne kérdezni, mit álmodik a nő:
Észak, észak, kék és fehér; néma, mozdulatlan. A világon túli kék levegőben.
Elhasználatlan vagyok, csupaszon, a havon fekve. Medvebundán fekszem, várok.
Várok. Éjszaka van, már jó ideje, kék-fehér éjszaka. Mindig éjszaka van,
vagy mindig nappal, és közte a hosszú alkonyat; az idő, a test egész enyhe
fájdalommal nyújtózik. Az égnek nincs piszkos városi színe, nincs mélysége,
és valószínűleg örökké tart. Fent a Menny. Nem a Menny, csak levegő, mély,
kék, indigókék levegő, tört ezüst. Néha jáde, rózsaszín és arany is van
benne. Nyújtsd el a szót: szi-por-ká-zó. A szívem ver: portyázik. Várok.
Az egész bőröm megmerül a levegőben. Senkit nem látni itt, meggondolatlan
vagyok.
Egy egész kicsit átfordul álmában. A férje, aki közben fölébredt, arra
gondol: soha nem ismertem olyan nőt, aki ennyire könnyen elalszik, és ilyen
mélyen alszik. Talán ideje elárulni a nevét: Simon.
Simon szintén messze északon járt álmában: és még mindig a fagyos tengerből
száll ki, amiről álmodott, a zajló tengeri jégtáblák közül. Az észak az
ő számára is sötét és néma, de csipkézett, kegyetlen, kemény. Simon álmában
egy csatornában siklott, amíg a járat be nem szűkült, amíg a hajója mindkétfelől
be nem szorult. A hajó nyögött; Simon összefagyva ébredt, miközben a levegő
olyan forró, hogy a mozgás az úszásra hasonlít. És most itt fekszik beszorulva
az ágyba, háttal a barna éjszakának, a mormoló felesége mellett. Hallgatja
a felesége mormolását, és arra gondol, Julia megint álmában beszél. Ismeretlen
szavakat. Julia olyan ember, tudja róla, aki álmodik, emlékszik az álmaira,
és elraktározza őket. Simon azok közé tartozik, akik esküsznek, hogy nem
álmodnak, de a mai zaklatott éjszaka kábulatában mégis bevallja, nincs
ereje tagadni. Hány óra telt el azóta, hogy lefeküdt a felesége mellé,
szeretkezett vele, hallgatta, ahogy álomba merül, és talán maga is aludt
egy keveset, vajon hány óra? Három és fél, hozzávetőleg. Alig több mint
három maradt, és föl kell kelnie. Az ébresztőóra piros kijelzőjén 03:42.
Az órája, ahogy kell, az ébresztő mellett, szintén mutatja, hogy negyvenkét
perccel múlt egész. Sötét van és csend, és a hajnalig maradó alig pár óra
ásítva várja.
MESTERHÁZI MÓNIKA FORDÍTÁSA
Lettre, 80. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|