Márton László
Idő, tér, táj
(Olga Tokarczuk könyvéről)
"Őskor egy hely" - így szól a regény első mondata -, "mely a világmindenség
közepén fekszik." A következő mondatokból kiderül, hogy Őskor azonosítható,
vagy legalábbis rokonítható a Genezis könyvében szereplő Édenkerttel, a
könyv egészének ismeretében pedig az is tudható, hogy a szerző nézőpontjából
Őskor éppúgy menthetetlenül elveszett Paradicsom, mint a bibliai előkép.
Olga Tokarczuk regényét - a látomások szuggesztív ereje, gondolati mélysége
és költőisége mellett - az teszi kiváló alkotássá, hogy az írónő az első
mondatba foglalt nagyon erős állításnak megtalálta a történetformáló konzekvenciáit.
Nézzük még egyszer: "Őskor egy hely". Másképpen szólva: ami
idő, az tér. És megfordítva. De megfordítva jóval kevésbé.
Ismerünk regényeket, melyek legfontosabb szervezőeleme
a tér. Ezek egy részében, talán többségében a hős egy lezárt vagy lehatárolt
térből próbál (vagy nem is próbál) kijutni. Ilyenek a börtön- és lágerregények,
és ilyen a Robinson. Más művekben a hős, éppen fordítva, be- vagy eljutni
próbál valahová, ahová nem lehet: gondoljunk Kafka kastély-regényére. Megint
más művek - csavargótörténetek, pikareszk regények, expedícióleírások -
a tér átjárhatóságáról szólnak. Ezekben a térregényekben az idő nem egyszerűen
alárendelt szerepet játszik, hanem maga is beleolvad a térbe. Az idő múlása,
annak mérése a tér egyik - igaz, kitüntetetten fontos - eszközeként működik.
És vannak regények, melyek egy korszakot próbálnak bemutatni.
Ha ez a korszak úgy él a köztudatban, mint az egykori valóságban létezett,
ám azóta már letűnt idő, akkor történelmi regényről vagy korrajzról beszélünk.
Ha azt próbálja elhitetni a szerző az olvasóval, hogy a történet a fiktív
(esetleg mitikus) jövőben játszódik, akkor utópiát, antiutópiát, sci-fi-t
vagy fantasy-t olvasunk. Ezek - állítólagos jövőidejűségük ellenére - éppúgy
múltban játszódó fikciók, mint a történelmi regények, csak a fikció szervezettsége,
az ismert és az ismeretlen dolgok aránya más. Ez furcsa, ám ennél is különösebb,
hogy az időregényekben az időfaktor legfontosabb szerepe a regénytér strukturálása
és behatárolása, legyen szó akár egy bolygóközi űrutazásról, akár egy régi
királyságról vagy egy eljövendő szörnyállamról. Végső soron tehát az idő
az ilyen típusú regényekben is alárendelődik a térnek.
Ezt azonban az írók ritkán veszik tudomásul, elvégre az
írók figyelmét általában nem elméleti kérdések, hanem saját alkotói ötleteik
és a hozzájuk kapcsolódó részfeladatok kötik le. Ám Olga Tokarczuknak éppen
ez volt az elbeszélői alapötlete. Hogy ami idő, az tér. Minden egyéb -
a kompozíciótól kezdve a szereplők megrajzolásáig - ebből következik.
Az Őskor és más idők nyolcvannégy rövid (ám a rövidség
ellenére zárt egészként ható) fejezetből áll. A fejezetcímek nagyszabású
monotóniával követik egymást: felidézik, sőt egy kicsit meg is testesítik
az idő múlásának egyhangúságát. Ideje van a szereplőnek, és ideje van a
szereplő angyalának. Ideje van a hársfának, és ideje van a gombák földalatti
szövedékének. Ideje van a kutyának, és ideje van a vízihulla szellemének.
Ideje van a Szűz Mária-szobornak, és ideje van a kávédarálónak. (Róla ezt
olvassuk: "A tárgyak egy más valóságba merült létezések, ahol nincs idő
és mozgás. Csak a felszínüket látjuk. A többi rész, amely valahova máshova
merült, határozza meg minden anyagi dolog jelentését és értelmét. Például
a kávédarálóét. A daráló olyan anyagdarab, amelyet áthat az őrlés ideája.
A darálók őrölnek és ezért léteznek. De senki sem tudja, mit jelent általában
a daráló. Senki sem tudja, mit jelent általában minden. Talán az átváltozás
valamilyen egyetemes alaptörvényének egy szilánkja a daráló; egy törvénynek,
amely nélkül nem boldogulna a világ, vagy egész más lenne. Talán a kávédarálók
a valóság tengelyei, amely körül forog és kibomlik ez az egész." Ebben
a rövid szövegrészben fölsejlik az a vergiliusi gondolat, mely szerint
"vannak könnyeik a dolgoknak", a platonizáló ideatan, valamint egy északi
eredetű ősrégi monda arról a kozmikus malomról, mely a tenger fövenyét
- más változat szerint a világ anyagának egészét - őrli.)
Ideje van a világ kvartettekre való felosztásának: ez egy Izydor
nevű gyengeelméjű férfi ötlete, valamivel azután, hogy egy ártalmatlan
hóbortja miatt megverik és megalázzák az államvédelmisek, és valamivel
azelőtt, hogy sógora beszállítja az idősek otthonába, ahol meghal.
És ideje van a Játéknak, ennek a rejtélyes, gnósztikus-kabbalisztikus
világ- és teremtés-magyarázatnak, melynek állomásait Popielski, a deklasszálódó
földbirtokos követi nyomon.
Ebben a regényben a félkegyelműség éppúgy elvezethet a
világról való lényegi tudáshoz, mint a bölcsesség vagy a misztikus megvilágosodás;
és a puszta létezés éppúgy katartikus lehet, mint az életvesztés, legyen
szó véletlen balesetről vagy tömeggyilkosságról.
Ebben a regényben mindennek és mindenkinek "rendelt ideje"
van, ami azt is jelenti, hogy az időmonászok élesen elkülönülnek egymástól.
Ezáltal az olvasónak olyan illúziója támad, mintha a regénynek egységes
cselekménye volna, méghozzá izgalmas fordulatokban bővelkedő (akit érdekel,
tegyen egy próbát: az egyes történetszálak mentén olvassa újra a regényt),
továbbá a "rendelt idő" egyszerre kelti a bezártság és a tágasság érzését.
A fejezetek időhalmozása óhatatlanul felidézi a Prédikátor könyvének híres
időkatalógusát, ám az Őskor és más idők forrásvidékének csak egy viszonylag
kis részét adják a Biblia meditatív könyvei. Olga Tokarczuk művének legfontosabb
előzményeit azokban a regényekben látom, melyek a rurális környezetbe helyezett
életanyagot és a megfigyelések pontosságát (végső soron a realizmust) regénypoétikailag
releváns módon ötvözik az idő folyamatából adódó gondolatisággal és költészettel.
Ilyen mű García Marquez Száz év magánya, melyben a nyomorral és a véres
elnyomással a szélső tudatállapotok csodái állnak szemben, melyek aztán
a mulandóságnak esnek zsákmányul. Ilyen mű Reymont Parasztokja, mely egy
zárt falusi közösséget az évszakok örök visszatérésének tükrében egyszerre
láttat mikroközelségből és ruház fel mitikus távlatokkal. És ilyen Ivo
Andrić regénye, a Híd a Drinán, mely az emberi kéz egy nagyszabású alkotásán
keresztül mutatja be az ember és az emberi társadalom csodálatraméltó képességeit,
ugyanakkor az emberi törekvések nemzedékeken és évszázadokon átívelő hiábavalóságát
is.
Fussunk neki harmadszor, utoljára: Őskor egy hely, egy
terület. Egy kis falu és annak határa. Némely szereplők úgy érzik, hogy
Őskor területét nem lehet elhagyni. Nem azért, mert kerítés vagy fal veszi
körül, hanem mert Őskor maga a világ, Őskor vége a világ vége. Egy Ruta
nevű lány az erdő egyik pontján így szól az akkor még gyermek Izydorhoz:
"Itt ér véget Őskor, tovább nincs semmi". Arra az ellenvetésre, hogy hiszen
a falu lakói átjárkálnak a szomszédos településekre, olykor utaznak, némely
férfiak cári katonaként megjárták Oroszországot is, különös magyarázatot
kapunk: "Csak hiszi mindenki. Elindulnak, eljutnak a határig, s itt megmerevednek.
Nyilván azt álmodják, hogy utaznak tovább, hogy van Kielce és Oroszország.
(…) Aztán egy idő után felébrednek, hazamennek, az álmaikat meg emlékeknek
gondolják."
Ám ez nem jelenti azt, hogy az archaikus Őskortól távol
maradna a modern történelem. Nagyon is jelen van: átzúg, átsöpör rajta,
és ezt a szerző némely epizódokban pontosan, hitelesen ábrázolja, máshol
pedig megbízhatóan kihelyezi a szükséges emlékeztetőket. Másképpen szólva:
ideje van a regénynek is, ez az idő pedig az első világháború kitörésekor
kezdődik, és az 1980-as évek elejéig, nagyjából a Szolidaritás-időszakig
tart. Hét évtizedet fog át, három nemzedék életét kíséri végig. Ennek,
a műfaji következményeken kívül (vagyis, hogy az Őskor és más idők családregényként
is olvasható), egyik fontos következménye az általános mitikus idő és a
konkrét történelmi idő mindvégig fenntartott feszültsége, a látomásos jelképiség
és a szociográfiai tárgyilagosság hiánytalan együttállása. Őskorba az olvasó
éppúgy beleláthatja az elveszített Édenkertet, ahogy a 20. századi Kelet-Európát,
de akár az egész emberi világot is, hiszen, ahogy Ruta mondja: "Itt véget
ér minden". Ugyanakkor az őskori tájat könnyű megtalálni a térképen: Kielce
környéki vidék, a II. világháború utáni, nyugatra tolt Lengyelország délkeleti
részén fekszik; lakosai a regény első lapjain cári alattvalók, 1939-ben
viszont a Wehrmacht szállja meg, nem pedig a Vörös Hadsereg (az majd később
jön). Láthatárán két további híres hely rajzolódik ki, Krakkó és Csensztohova.
Egyfelől van az almák és a körték éve (az almák éve savanyú, ilyenkor "a
nyomás, a növekedés, a terebélyesedés vágya" érződik; a körték éve édes,
ilyenkor a fák "a puszta létezés édességét ízlelgetik"), másfelől van a
kozákdúlás, a zsidódeportálás, az államosítások, a sztrájkok stb. éve.
A kétféle idő felesel egymással, egyszersmind ki is egészíti egymást. Az
ősi, mitikus világ megrajzolása pedig egybevág azzal a tapasztalattal,
hogy a kelet-európai tájakon a rohamos modernizáció tőszomszédságában archaikus,
már-már középkori viszonyok maradtak fenn, egészen a II. világháborúig,
s e kettősség emléke ma is elevenen hat.
Mindez meghatározza a szereplők megformálását és mozgatását
is. A személyiségek - legalábbis első látásra - egyszerűek; néhány mondatban
leírhatók, megragadhatók. Sokan egy cselekvéssorban ragadnak benne (az
öreg Boski egy életen át zsindelyeket rakosgat, a plébános a kaszálóját
próbálja megoltalmazni a menetrendszerű koranyári árvíztől), mások egy
állapotban (Kłoska a szegénységben, Florentynka a tébolyban). Csakhogy
a bentragadásnak és a bentragadt embernek is erős jelképisége van: a könyvnek
ez a rétege a mítosz, a monda felől a legenda felé billen. Mintha kora
középkori szentek élettörténetéből olvasnánk részleteket. Továbbá Olga
Tokarczuknál a szegénynek és a tébolyultnak hiánytalanul megőrződik ember
mivolta (márpedig az ettől való megfosztottság a legújabbkori nyomor lényege);
sorsuk ugyanolyan determinált és kiszámíthatatlan, mint a regény középpontjában
álló figuráké.
Más szóval: van sorsuk.
Az idő térré alakítása mellett Olga Tokarczuk másik jelentős
ötlete vagy írói meglátása az, hogy szereplőit függetleníti a modern értelemben
vett, sokrétű jellemtől, miközben a modern történelemtől nem függetleníti
őket. Ez egy másmilyen szerkezetű (egységes cselekményre törekvő, oksági
vagy lélektani összefüggéseket teremtő) regényben kétes sikerű próbálkozás
volna, és alighanem súlyos aránytalansághoz vezetne. Itt azonban, a mozaikos
szerkesztésnek köszönhetően, a regény költőiségének egyik fontos forrása,
hogy nemcsak a különböző idők viselkednek monászokként, hanem a pszichés
motivációtól tehermentesített sorsok is. Bármelyik szereplő bármikor puszta
nézőponttá csupaszodhat, és rajta keresztül hirtelen olyan mélységek és
magasságok tárulnak fel az olvasó előtt, hogy az még az írói eszközökön
és trükkökön keresztüllátókat is csodálkozásra készteti.
Olga Tokarczuk nem annyira kitalált, mint inkább megtalált
valamit. És az olvasót is hozzásegíti, hogy megtalálja.
Lettre, 80. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|