Clare Azzopardi
Megmerítve
(Rasi Gol-ilma)
Éjszakai ügyeletben voltam Martinnal, a Betegsráccal és Pawluval, másnéven
Toplákkal. Aznap hiányos volt a személyzet, mert Konrad betegállományban
volt, Denist pedig áthelyezték. Ültünk és kávéztunk, a Betegsrác pedig
elkezdte nyomni:
- Bírnám, ha a hugid leparkolná a seggét az ágyamra!
- Szállj le rólam!
- Nemár, Gordon, jófiú leszek...
- Miért nem a saját öreglányodon járatod az agyad?
- Meg van dumálva. Viheted anyámat, én meg viszem a hugidat. Úgy hallottam,
nem beszél, mármint a húgod. Én komálom a csendes típust.
- Figy, miért nem húzol a picsába és...
- Vagy szerinted nyögdécselne?
Ennyi volt. Felálltam a székről és a torka után nyúltam. Lenyomtam
a padlóra, és már kezdtem volna a gyomrába térdelni, ha Toplák nem választ
szét minket. Azt mondta, húzzunk a picsába, mindketten, ezért hagytam a
fenébe és az A blokk felé vettem az irányt. A Betegsrác is kijött utánam
az irodából, és a B blokk felé indult. Menet közben visszanéztem a vállam
fölött a tisztiirodába, de Toplák már nem állt az ajtóban. Jó. A cellák
felé rohantam, ahová a bevándorlókat zárták. A beszélgetés azonnal elhalt,
amint megláttak. Megint kimentem. A Betegsrác a vészjelző mellett állt,
és intett, hogy kikapcsolta. Gyors pillantás a tisztiiroda felé. Topláknak
semmi nyoma. Visszamentem a börtönblokkba, és egymás után kinyitottam a
fémajtókat. Senki sem moccant. Utána megint kimentem. A Betegsrác őrt állt.
Tíz óra. Toplák valószínűleg már gyönyörű nők látogatását horkolja.
Visszamentem a börtönblokkba, és intettem nekik, hogy lassan jöjjenek
ki a cellájukból. Amikor elkezdtek szivárogni kifelé, a hátsó fémajtóhoz
rohantam. Winta odakint várt a teherautóval. Amikor kinyitottam az ajtót,
sorban kiléptek a börtönblokkból. A teherautó a Szaglászé volt, de már
nem használta, mióta vett pár újat, nagyobbat. A Szaglász most Wied iż-Żurrieq-nél
lógott, és várta a teherautó érkezését. Az őrizetesek tíz perc alatt felmásztak
a teherautóra, mind a százhúszan. Winta begyújtotta a motort és elhúzott.
Nem keltett nagy feltűnést, a teherautó egy régimódi darab volt, úgy nézett
ki, mint egy rozoga busz..., és bár jó ideje nem használták, mégis elég
jó állapotban volt. Akárhogy is, pár darab még szaladgált belőle az utakon.
A lebukás miatt nem fájt a fejünk.
Kis idő múlva a Betegsrác és én elmentünk a petróleumos kannákért,
amiket korábban a szekrényeinkbe rejtettünk, és fellocsoltuk vele a cellákat,
ahová a bevándorlók voltak bezárva. Egy szál gyufa simán lángra lobbantotta
az egészet. Kicsit vártunk, míg mindent ellepnek a lángok, aztán a kunyhóhoz
rohantunk, ahol Pawlu még mindig az igazak önfeledt álmát horkolta. Izzadtam,
mint egy disznó, és össze is brunyáltam magam..., tényleg magamon kívül
voltam. Aztán a Betegsrác alaposan megrázta Toplákot, mire az felébredt...
miva? mitört? mia?
- Tűz van
- Mi?
- A blokkban
- Miafaszt mondsz?
- Mindenhol ég... húzzunk innen a francba
- De a vészjelző, nem szólalt meg...
Végül sikerült, a Toplák magához tért.
- Valaki hívja a tűzoltókat! És mi van az őrizetesekkel?
- Nemtom.
- Mi az, hogy nem tudod?!
- Hát, senki sem kóválygott odabent, amikor benéztünk.
- Ja, aztán az egész mindenség lángba borult, mi pedig ide rohantunk,
szólni.
- És ti ketten, ti hol voltatok?
- Hát tudod, Toplák, haverom... én mégis úgy gondoltam, bepróbálkozom
a kishúgánál vagy mi.
Ez a tohonya geci, ez a Toplák, ez semmin sem húzza fel magát. Nem
izgatta magát különösebben a bevándorlók miatt sem, akár bennragadtak és
szénné égtek, akár felszívódtak. Csak az érdekelte, hogy baleset volt-e,
mert ha baleset volt, akkor ő szárazon megússza. A Betegsrác a pénzért
volt benne. Szaglász is így került képbe. Elég szép rakás pénzért, egy
része lopott, a másik részét a bevándorlók dobták össze.
Mire megérkeztek a tűzoltók, a mentők és a rendőrök, már vagy húsz
percnyi előnyük volt. Úgy számítom, Wintának bőségesen volt ideje Wied
iż-Żurrieq-be érni, Ibrahim pedig, aki a tengeren várt rájuk a Rekedt hajóján
(Rekedt persze ezzel a bulivaL is jól járt), valószínűleg járó motorral,
már fel is vette őket a fedélzetre. Azt hiszem, mire a tűzoltók visszajöttek
az A blokkból, hogy közöljék, senkinek sincs nyoma, Ibrahim már lelépett,
és a Żurrieq-ben lakó Szaglász is szétkapta már a teherautót. Ezután jöttek
a kérdések - temérdek kérdés -, és egy hat hónapos felfüggesztés. Már semmit
sem tudtak a nyakunkba varrni. Fogalmam sincs, Ibrahimnak sikerült-e eljutnia
Szicilíába. És Wintának talán sikerült a nagybátyja nyomára bukkaNnia,
talán nem. Ahogy a másik százhúsznak is... hát, fasz tudja.
Mostanában a Betegsrác még mindig beteg, és még mindig a hadseregnél
van. És soha esélyes sem volt a húgomnál. Ami engem illet, ha lejár a felfüggesztett,
talán szolgálok még pár hónapot, aztán úgy döntök, elég volt. Szaglásznak
nemcsak arra volt ideje, hogy szétkapja a régi teherautót, hanem kihajította
az újakat is, és vásárolt még újabbakat. Toplák meg jó mindenkinél. Tulajdonképpen
kétlem, hogy befejezte a harmadik elemit. Még mindig éjszakás, és még mindig
áthortyogja az éjszaka javát. Egy vödör kávé sem képes ébren tartani. Ami
pedig engem illet, én nézem a sirályokat, és egyetlen könnycseppet sem
ejtek.
Djego Grech
Vasárnaponként néha felbukkant, adott egy tízdollárost nekem és a húgomnak.
Tudtam, hogy le van égve. A húgom meg hallgatott. Olyan volt, mint a pálló
víz egy vödör alján, amit valaki megtöltött, aztán megfeledkezett róla.
Rosszallóan nézett rá és elmarta a pénzt. Aztán mint a villám, elfordult
és vetett rám egy gyors pillantást. Én jelentőségteljesen bámultam, azt
akartam, hogy tartsa meg a pénzt. Nem számított, hogy lopott vagy kölcsönbe
kapott vagy..., mert hát, még jól jöhetett, pénzszűkében voltunk.
Apa leült és várta, hogy készítsek neki egy gyenge Comforto kávét,
amit néhány biskutellivel habzsolt be. A húgom mellénk telepedett a babáival
és a világoskék felmosóvödörrel, aminek az alján egy kevés víz lotyogott.
Soha nem beszélt a babáihoz, de szerette megmeríteni a babákat a vödörben,
aztán kiemelte őket és megfésülte a hajukat. Apa soha egy szót sem szólt
hozzá, de engem kérdezgetett az iskoláról és anyámról - ő sosem volt otthon,
amikor apa jött. No, és hova ment az anyád kurválkodni? - kérdezte. Erre
én: A Nannába. Erre ő: Meglátogatta azt a másik ribancot, elment az anyjához,
mi? AkkorIban csak tizennégy voltam. A húgom meg tizenkettő, és még mindig
babázott.
Kristi egy szót sem ejt ki soha.
Tízéves koromban apa még velünk lakott, és néhanapján egy babával állított
haza. A húgom pedig, a fejét mélyen, a melléig lehajtva, kikapta a kezéből
és eliszkolt vele. Emlékszem, egy időben apa mindig azt ígérte, hogy hoz
neki egy csomó babát, mert azt remélte, hogy Kristi így majd beszél hozzá.
Emlékszem, ahogy a szemébe fúrta a tekintetét, a szemébe, mint egy nyitott
koporsóba, amely lecsapódó fedéllel akármikor a földbe süllyedhetett volna.
Aztán pedig lelépett: A picsába, csak bámulsz itt, mint egy idióta, Kristi,
nézz már apura, az isten verjen meg, láss engem... Apámnak soha nem volt
munkája. Ez az üres ígérgetés és hantázás már jó ideje tartott, amikor
egy nap Kristinél betelt a pohár, és megállíthatatlan zokogásba és vijjogásba
kezdett. Apu pedig soha többé nem ígért neki babát - olyan rettenetes hang
volt, mint a hajnali tenger fölött gyülekező sirályoké.
Néha igazán szerettem nézni a sirályokat. Úgy értem, rengeteg sirályt,
úgy, ahogy a tévében is látni őket. Velük ríttam, és a zokogásom beleveszett
a rikoltozásukba, százezernyi sirály rikoltozásába. Azon a napon apu is
károgni kezdett, mint egy varjú (ilyeneket is lehet látni a tévében), és
minél jobban károgott, Kristi annál rondábban zokogott. Ha sírt, könnyek
nélkül sírt, de a hang szívszaggató volt. Apu meg, mint a vörös posztóra,
dühbe gurult, kinyitotta a bejárati ajtót és kiment a gangra, hogy elszívjon
egy cigit, kinyírlak, motyogta, elkapom a nyakad és szorítom, míg..., aztán
teljes erőből belerúgott a vaskorlátba a jobb lábával. Bevittem Kristit
a hálószobába, és megígértem neki, hogy majd én szerzek neki egy babát.
Amikor kijöttem, láttam, hogy apám szóváltásba keveredett a gang túloldalán
lakó Pawluval. (Nemtom, említettem-e már, de apámat mindenki utálta.)
Az apám káromkodása és a korlát temetési harangokat idéző rezonálása
az őrületbe kergette Pawlut. Visszament a lakásba, előkerítette a vadászpuskáját,
megtöltötte, kilépett a gangra és az apámra fogta a fegyvert. Bumm. Aztán
Kristi sikoltOzását és apám nevetését hallottam.
Hirtelen minden vörös ködbe borult.
A kurva anyját, hát eltalált.
A húgom sikoltozása. Az apám, térdre esve. Kis vértócsa. Pawlu és a
fegyvere. Az apámra meredtem. Húzz már be neki egyet! Állj már ki egyszer
az öregedért! Hát csak ennyire vagy tökös gyerek?
Amikor kiskölyök voltam, az apám szerette megtölteni a kádat, és a
víz alá nyomni a fejemet. Ez volt az egyetlen módja annak, mondogatta,
hogy erősítsük a tüdőmet. Valahányszor a tanító azt üzente, hogy Gordon
már már megint sípol (egy kifejezés, amit sosem értettem meg igazán) -
vagy még inkább, valahányszor Djego Grech bal lábbal kelt fel -, a hajamnál
fogva bevonszolt a fürdőszobába, megnyitotta a hidegvizes csapot, félig
megtöltötte a kádat, aztán térdeplő helyzetbe kényszerített. Amikor félig
megtelt a kád, kihúzta a lábamat, előredöntött és a víz alá nyomta a fejemet.
Az arcom a kád aljához préselődött. És isten mentsen attól, hogy akár csak
moccanni merjek.
Anya mindig munkában volt, amikor ezek történtek.
A lövöldözés után mindketten hűvösre kerültek. Pawlu két évet, apám
nyolc hónapot kapott (kiderült, hogy adósságai voltak, és a drogbizniszbe
is belekeveredett), valamint egy 5000 máltai lírára rúgó bírságot is ki
kellett fizetnie, amit gyorsabban egyenlített ki, mint amennyi ideig ennek
a történetnek az elmondása tart. Anyám beadta a válópert, ő kapta meg a
lakást és a gyerekfelügyeletet. Ettől kezdve apám csak vasárnaponként vihetett
el minket, reggel tíztől délig. Nem mintha vitt volna. Inkább csak beugrott
egy bögre Comforto kávéra meg egy kis biskutellire. Szétvetett lábakkal
leült egy székre, a hóna alól előhúzott egy pisztolyt, és az egyik kezével
azt dédelgette, míg a másikkal a kekszet tunkolta a kávéba. Gordon, mondta,
egy nap neked magadnak is szükséged lesz egy ilyenre, majd meglátod. És
én megtanítalak, hogy kell bánni vele.
Két éven keresztül tartotta magát ehhez a menetrendhez, és csak vasárnaponként
tűnt fel. Körülbelül háromhetente jött. Soha nem vett babát Kristinek,
ő pedig soha nem nézett többet apa szemébe, még akkor sem, amikor pénzt
kapott tőle. Néha attól féltem, hogy Kristire fogja a pisztolyt, de szerencsére
soha nem vetemedett ilyesmire.
Egy nap láttam, hogy az iskola kapuja körül őgyeleg, rám várt. Gyere
velem, mondta. Tudod, hogy nem beszélhetek veled, válaszoltam, ha anyu
megtudja, kitekeri a nyakadat. Bőven elég a vasárnap. Csak az anyám tudott
kicsit ráijeszteni az öregemre. Anyám úgy félt tőle, hogy a szar is beléfagyott.
A kurvák között is, mondta apám, ő a legkurvább kurva. Az anyám nem volt
kurva, biztosan nem volt az. Miután sikerült kiraknia apámat, soha nem
keresett másik férfit. Most már te vagy a férfi a háznál, mondta nekem.
Jól elleszünk, majd meglátod. Csak te, én és a húgod. Apa egy szívességet
kért tőlem aznap, amikor felszedett az iskolánál.
- Csak most az egyszer, Gordon.
- Mit akarsz?
- Szükségem van egy kis segítségre.
- Mire...?
- Hogy megmutasd az öregednek, tökös gyerek vagy.
- Ezt meg hogy érted? Mit akarsz, mit csináljak?
- Nem, most nem tudom elmondani.
- Akkor felejtsük el.
- Esküszöm, hogy kérhetsz bármit, ha most segítesz nekem. Esküszöm
annak a kurvának az életére, akit anyádnak nevezel.
- Anyát hagyd ki ebből.
- Gyerünk, fiam, te vagy az egyetlen fiam, hisz tudod.
- Ja, biztos. Biztos, hogy én vagyok ágyékod egyetlen gyümölcse.
- Jaj, ugyan már. Úgy viselkedsz, mint az anyád.
- Mondtam, hogy anyát hagyd ki ebből.
- Figyelj. Figyelj csak ide...
- Ez most komoly? Kérhetek bármit, megteszed?
- Hát, ha muszáj. Igen. Az öreged a szavát adja.
- Ha muszáj? Vagy megteszed, pontosan azt, amire kérlek?
- Bármit.
- Rendben. Segítek neked, ha szavadat adod, hogy soha többet nem teszed
be a lábad a lakásunkba.
Így felszálltam a motorjára és elhúztunk. Az volt a dolgom, hogy bemenjek
egy ilyen bárba, az iskolai egyenruhámban, és adjam oda az iskolatáskámat
annak a srácnak, Bobbynak. Semmi komoly. Az egyetlen gáz az lett volna,
ha eltévesztem a csávót (akit soha nem láttam még), és ha mondjuk Peppi
kezébe nyomom a táskámat, akkor nagy bajba kerülhettem volna.
Az iskolatáskám: benne kábé 5000 darab ecstasy tabletta.
Bobby: magas, sovány, a homlokára tolt napszemüveg. Kopasz. Tetkó a
bal karján.
Szóval elsétáltam a Jessie's bárig, és egyenesen beléptem. Egy kólát
kérek. A tekintetem körbejárta a helyiséget, megpihent minden hasadékon
és szögleten. Bobbynak nincs nyoma. És egy csomag Twisteest is. Úgy tettem,
mintha nem lenne kéznél elég pénzem. Lehajoltam, lehúztam az iskolatáskám
első zsebének zipzárját és apró után kotorásztam. Ebből a pozícióból alaposabban
szemügyre vehettem a kocsma közönségét. És ott volt Bobby. Továbbra is
a táskámban kotorászva kitartóan bámultam rá, míg végre elkapta a pillantásomat
és finoman bólintott. Erre gyorsan kiegyenesedtem, a pultra potyogtattam
35 centet, és azt mondtam, Elnézést, nem találom a pénzem. Aztán felmartam
a kólát és a Twisteest, és kisiettem, menet közben egy utolsó pillantást
vetve Bobbyra, amikor felharsanT a kiáltás, Hé, fiacskám! Itt felejtetted
a táskádat! De én már az apám motorjára másztam fel épp, amikor Bobby kijött
utánam a kocsmából, kezében az iskolatáskámmal. Az apám ránézett, felbőgette
a motort, aztán elhúztunk.
Kristi Grech
A húgom kizárólag Golden Harvest zsemlét evett La Vache Qui Rit fóliázott
szeletelt sajttal. Az apám furának, ijesztőnek találta, hülyegyereknek
hívta, meg vadállatkának. Tulajdonképpen anyu is úgy vélte, hogy Kristi
afféle furcsa játékbaba. Ami pedig engem illet, én tényleg nem tudom, mit
mondhatnék róla. Csak annyit mondhatok, hogy a szeme olyan, mint egy csukott
könyv, olyan semmitmondó, mint ő maga; hogy a számomra minden látható ok
nélkül kirobbanó sikolyai az idegeimre mennek. Kristi soha nem ölelt meg
senkit, még anyát se. Azért eszik Golden Harvest zsemlét, mert az szezámmaggal
van meghintve. Hozzá sem érne olyan zsemléhez, ami nem szezámmagos. Pedig
az a helyzet, hogy nem is eszi meg a magokat. Lepiszkálni szereti őket,
egyesével, és beledobálni egy ilyen nagy befőttesüvegbe, ami már félig
tele van, és minden nap beírja a kis kék füzetébe, hogy hány szezámmagot
szedett össze. A húgom szezámmagokat gyűjt. Ha már itt tartunk, ő maga
is olyan kicsit, mint egy ilyen apró mag: pöttöm termet, olajos bőrszín,
az arca tele apró, fehér pöttyökkel, egyik a másikon, egymás után... pont
mint a szezámmagok a nagy befőttesüvegben.
Kristi rengeteget időt tölt el egymagában, az ágya alá bújva. Eltekintve
attól a ténytől, hogy a társaságunkban is meglehetősen egyedül van, szüksége
van egyedül egyedüllétre is, ilyenkor a karjait szorosan átfonja a térdei
körül, az állát pedig a combjai között húzódó résbe temeti. Pillantása
elvész szobája mozaikos padlójának foltjai között, és nem hallatszik más,
csak a nagy óra ketyegése, amit egy vasárnapi zsibvásáron szajréztam néhány
évvel ezelőtt. Ilyenkor előre-hátra hintáztatja magát, mint az ágya fölé
szerelt nagy óra rozsdás ingája. A húgom órákat tölt azzal, hogy csak az
óra ketyegését hallgatja (amit szintén kékre kellett festenem). Talán a
ketyegés visszaviszi őt az anyaméhbe, ahol nem volt más hang, csak a szívdobogás,
ami arról mesélt neki, hogy eleven. Anyám azt mondja, hogy korábban kellett
megszülnie, a húgom hét hónapra jött a világra; akkoriban én csak kétéves
voltam és nem emlékszem pontosan, de azt hiszem, nagyon a szívére vette,
hogy néhány hónappal korábban kiűzetett onnan. Talán ő így tiltakozott
a kiutasítás ellen, annak a napnak a nem múló emléke ellen.
Kristi soha nem ejtett ki egyetlen szót sem.
Az emberek talán ezért találták őt ijesztően furcsának, ha ez jó szó
erre. Mondjuk inkább azt, hogy más, ő más. Kicsit olyan, mint egy teáskanna,
tényleg. Soha nem mutatja ki az érzéseit, és tökéletesen közönyösnek tűnik.
De néha rettenetesen tud sivítani. Máskülönben csak hűvös. Csak akkor sivít,
ha eléri a forrpontot. Máskülönben teljesen közönyös. Mindig úgy gondolok
rá, mint egy csillogó fém teáskannára, amelynek tükörfényes felszíne egyenesen
visszaveri a látványt. De ha belepi a korom és a vízkő mocska, akkor már
nem látszik semmi. Ilyenkor nagyon gyorsan ki kell fényesíteni, különben
a korom odakövesedik és nehéz, vagy akár lehetetlen eltávolítani. Akárhányszor
nézek is a húgomra, nem látom őt. Mintha nem is létezne, vagy mintha még
nem sikerüLt volna elég alaposan kiismernem. Helyette magamat látom. Próbálom,
hiábavalóan, megérteni.
Kristi soha nem fogta meg senkinek a kezét.
Egy teáskannát bárki kifényesíthet, ha bepiszkolódott, ehhez képest
Kristinek, mint egy macskának, saját tisztálkodási technikája volt, az
ágya alatt az arcát a térdeihez szorította és hallgatta a sötétben a ketyegést,
amelyhez hozzáigazította a lélegzését, testét előre-hátra hintáztatva.
Gordon Grech
Tizennyolc éves koromban álltam be katonának. A tiszti egyenruha távol
tartott a zűröktől. Egész büszke voltam arra az egyenruhára. Ahogy az anyám
is. Elfutották a szemét a könnyek, amikor először látott meg uniformisban.
Kristi viszont frászt kapott. Behátrált az ágya alá, és három napig fel
sem bukkant onnan. Fogalmam sincs, mit hitt, mivé változtam át. De attól
a naptól fogva mindig várnom kellett az átöltözéssel addig, amíg beszálltam
a furgonba, vagy csak akkor vettem fel az egyenruhát, amikor beértem a
munkahelyemre. És mielőtt hazaértem volna, a bejárati ajtó előtt, a lépcsőházban,
ahol Pawlu meglőtte apámat, megint visszaöltöztem civilbe, apám hitetlenkedő
nevetésének emlékei között. Na, most ki a tökös gyerek, Djego Grech? Látod
a gumibotot és a géppisztolyt? Sokkal jobb, mint egy Glock 17-es, nemde,
apám? Aztán célba veszem a korlátot, kibiztosítom a fegyvert és... és a
kezem csepeg a vértől. Megint látom, ahogy Pawlu beront a lakásba, a felesége
hisztérikusan kiabál, Kristi zokog, és a szirénA, ami nem sokkal később
elhallgattatta a százezernyi sirály rikoltozását, míg én megpróbáltam a
puszta kezemmel megállítani a sebéből ömlő vérfolyamot. Akkor már rég,
Bobby és az 500 ecstasy pirula esete óta nem láttam az apámat, és megesküdtem
a szezámmagos befőttesüvegre, hogy soha többet nem keveredek bele ilyen
slamasztikába.
Az egyenruha némi önbecsülést nyújtott a számomra. Tiszteletet kaptam
azoktól az emberektől, akiket óvtam; büszkén masíroztam el a házaik előtt,
a mellkasomat düllesztve, az oldalamon a gumibot fityeg, a vállamra szíjazva
pedig a géppisztoly, a megfelelő pillanatra várva, hogy használjam, ez
akkor érkezett volna el, ha megpillantom Djego Grech-t. Élvezettel gúnyoltam
volna: Na, halljuk, károgj, mint a varjak, akiket sohasem hallottál. Lássuk
a félelmet, te disznó, lássuk legalább egyszer a félelmet, lássuk, ahogy
átéled azt a félelmet, amit a lányod a hallgatásban rejtegetett. Gyerünk,
nagyfiú, halljuk azt a zokogást, ahogy a lányod zokogott, hasra, te csúszómászó,
aztán meg ne lássak egyetlen könnycseppet is legördülni az arcodon! De
igazából fogalmam sincs, mi történt az öreggel, még a nevét sem emlegette
soha senki. Nem volt börtönben, de sehol sem láttam Máltán, és a lakásunkra
sem jött el ősidők óta. Aggódni kezdtem, hogy már sohasem lesz lehetőségem
arra, hogy rászegezzem a fegyveremet, hogy mélyen a szemébe nézzek,
míg a torkának nyomom a puskatust, hogy a mellkasára tapossak, egyre erősebben
és erősebben, míg el nem akad a lélegzete... és hogy ekkor hangosan a képébe
röhögjek.
Dátum: 2005. január 13.
Állomáshely: ?al Safi
Kora: 25 év
Foglalkozása: tiszt
Keresztneve: Gordon
Vezetékneve: Grech
Harci jelek: Nincsenek
Egyenruhában feszítve, gumibotot lóbálva..., az egyenruha hatalmat adott
nekem. Többször is belerúgtam, teljes súlyommal az ágyékába préseltem a
térdemet. Belemarkoltam a hajába és addig vertem a fejét bele a sárba,
míg megtelt vele a szája, összekente a fogait és beszivárgott a nyelve
alá. Egyre erősebben préseltem a földhöz, és közben képzeletben azt mondtam
neki: Ez az egyetlen módja annak, hogy erősítsük a tüdődet, fiacskám. És
isten mentsen attól, hogy csak moccanni merj, te mocskos állat! De nem
szóltam egy szót sem. Csak néztem bele a szemébe, ő pedig sárral és kavicsokkal
teli szájjal azt mondta, Kérem, én ártatlan. Kérem, segít.
Azok a szemek... Ibrahim szemei... kicsik, feketék, rémültek, rángatóznak,
mégis valahogy éberek... azok a szemek arra kényszerítettek, hogy felálljak,
elmenjek, hogy úgy tegyek, mintha csak azért vertem volna meg, mert megérdemelte.
Érezte, hogy már nem nyomom a sárba a fejét, mégis csendben maradt, nem
mozdult.
Később... a bevándorlók ?al Safiban lezajlott tüntetése után jóformán
minden nap láttam Ibrahimot, ő mindig felvillantott egy mosolyt, én pedig
mindig ugyanazt a mondatot olvashattam ki a szemeiből: én ártatlan, kérem
segít. A cellákban megváltoztak a dolgok. A menedékkérők visszautasították
az élelmet, amit adtunk nekik, kidobták, amint megérkezett, végül már napokon
át éheztek. A tisztek egyre durvábbak és durvábbak lettek. Én viszont lassan
visszafogtam magam. Nemtom, mi ütött belém. Mindenesetre megkaptam érte
a Tökös gúnynevet, és ki mástól, mint pont Charlie-tól. Nem sokra rá pedig
már gyávának hívott. Pedig nem voltam gyáva. Egyszerűen csak eldöntöttem,
már amennyiben ennek köze van a tökösséghez, hogy jobban kell bánnunk velük.
A menekültek szabadon engedésének gondolata attól a naptól fogva kísértett,
hogy Ibrahim a segítségemet kérte. Hat hónappal később megkapta a menekült
státuszt, egészen addig az érintkezésünk csak néhány jelentőségteljes pillantásra
szorítkozott. Aztán egy nap, nem sokkal azután, hogy szabadon engedték,
kint várt rám, a fogolytábor előtt. Winta is vele volt, a lány is megkapta
a menekült státuszt, miután egy évig és három hónapig volt bekasztlizva
egy patkányodúnak is alig nevezhető, szűk kis lukba. Boá! Mennyire utálom
azt a helyet. Utálom a paradicsomos tészta meg a háromhetente cserélt,
avas olajban sülő krumpli szagát.
- Mit kerestek itt?
- kell segítséged
- Ne most.
- igen, igen, én tud. Hol?
- Bárhol, csak nem itt. Bajba sodortok. Tudod mi az... baj?
- Hol?
- Gżira. Ma este. Manoel-sziget. Képben vagy?
- Mi megtalál, oké. Tíz?
- Király.
Tehát: az első találkozóm Ibrahimmal és Wintával a Manoel-szigeten,
tízkor. Elmondtam nekik a tervemet, és ők is elmondták nekem a magukét.
És megállapodtunk egy újabb találkozóban. Egy hónappal később, Xufi's-nál,
ugyanabban az órában. Egy hónapra rá a Tigris Bárban, utána pedig Ta' Soldiban.
Ez volt az utolsó alkalom, hogy találkoztam velük. Az volt a tervem, hogy
kiszabadítom az illegális bevándorlókat, és pontosan ezt is tettem. Azon
a napon Ibrahim szemében a húgom szemét láttam. Ha tehetném, őt szabadítanám
ki onnan, ahová be van zárva, a saját börtöncellájából, de hát nem lehet
válogatni. Ibrahimot és a cimboráit szabadítottam ki helyette. Az ő ötletük
volt, hogy gyújtsunk tüzet a cellákban. És ?al Safi's már csak egy kiégett
műemlék a menedéket kérők számára, akik elszöktek a hazájukban dúló háború
elől, és most elszöktek a cellákból is, ahová a vendégszerető máltaiak
zárták őket.
A hat hónapos felfüggesztésem alatt végig otthon voltam. Nem dolgoztam,
nem is akartam. Sikerült félretennem egy kis pénzt. A húgom észrevette,
hogy valami furcsa dolog történik, ezért megpróbáltam elmagyarázni neki,
mit tettem.
-
- felfüggesztettek, csak egy kis időre
-
- ne aggódj, legfeljebb kerítek más munkát
-
- mit mondasz? különben sem szeretted az egyenruhát
-
- elég nyomasztó egy hely volt, ahol voltam
-
- vigyáznom kellett azokra az emberekre a börtönben
-
- és ez nem igazság, azok a csávók olyanok voltak, mint te, nem tettek
semmi rosszat, csak nem tudtak beszélni, ahogy te sem
-
- ezért hagytam, hadd menjenek. tudtad, hogy én engedtem szabadon azokat
az embereket?
-
- és fel is gyújtottunk az egész kócerájt
-
- ha ott lettél volna, tetszett volna neked, ahogy terjednek a lángok,
Kristi. és nekem is tetszett volna, ha látom, hogy megelevenedik a szemed
a lángoktól
-
- kiszabadulni, ez jól hangzik, ugye, Kristi?
-
- elmehetnénk valahova, ahol a sirályok vijjognak... Kristi... Kristi
Joyce Grech
Kétszer látogattam meg apámat a kórházban. Végül is, ő volt az öregem.
Az egyetlen, aki jutott nekem.
Azért hívtak, hogy megmondják, rákja van. Ez a felfüggesztésem idején
történt. Olyan rákja volt, ami a vérét támadta meg, leu-valami-vagy-másvalami,
és a gyógyszeres kezelés, amit kapott, túl soknak bizonyult a számára.
Ezért letudtam egy látogatást nála a Boffa Kórházban, ahol egy kétszemélyes
szoba egyik hideg ágyán feküdt. A lélegzete tétova.
- No, és van csajod?
- Semmi.
- Nem voltál még nővel?
- Nem.
- Azt mondod, hogy nem szoktad becsempészni a lompost?
- Ez az én dolgom.
- De nem vagy köcsög, ugye?
- Ez is csak az én dolgom.
- Jaj, ne hervassz már ilyenekkel, fiam!
- Jobb volna, ha megpróbálnál csendben maradni, apu, nem?
Megragadta az oxigénmaszkot, az orrára és a szájára szorította, mélyeket
lélegzett.
- És mi van a húgoddal, még mindig ugyanolyan?
- Igen.
- Tuti, hogy nem az én lányom, basszameg.
- Ne kezdd ezt, mert elhúzok.
- Tuti, hogy az anyád Pawluval kefélgetett. Az is egy nyomoronc, az
a Pawlu.
- Az anyám nem kefélt senkivel, csak veled.
- De akkor hogy lett a húgod olyan, amilyen?
- Miért, te nem látod a hasonlóságot?
- Van pasija? Talán attól észre térne, soha nem lehet tudni.
- Nincs.
Megint feltette az oxigénmaszkot.
- És mi van anyáddal, kavar valakivel?
- Ez nem tartozik rád.
- Miért nem jön be soha?
- Nemtom.
- Mondd meg neki, hogy nemsokára elmegyek.
- Ez csak rajta múlik.
- Mondd meg neki, hogy ő volt az egyetlen, akit szerettem.
- Átadom. Nyugodj meg, apu. Most lépek.
- Munkába mész?
- Perpillanat nem dolgozom.
- Néha azért benézel majd, ugye, Gordon?
- Attól függ. Ha továbbra is kurvázod anyámat, akkor nem.
- De én vagyok az öreged. Ezt tudod, ugye tudod?
- Magasról szarok rá. Ezt meg te tudod, nem?
- Nem kéne így beszélned apáddal. Ezt is attól az ócska lotyótól tanultad?
- Anyám nem lotyó.
Jó volt nézni, ahogy kinyúlt a maszkért, valahányszor kifogyott a szuszból.
- Elég felvágós lettél, mióta egyenruhába bújtál, azt kell mondjam.
- Már nem vagyok a seregnél.
- Mi? Leszereltél? Miért?
- Nem a te dolgod. Hosszú.
- Mondd meg anyádnak, hogy még mindig a férje vagyok, és látni akarom.
- Van különbség? Csak megint elkezdenéd kurvázni, szokás szerint.
- Csak tedd, amit mondtam...
- Egyébként miért mondtad, hogy meg fogsz halni?
- Innen senki sem jut ki élve. Ezt megmondták nekem.
Nem volt módom arra, hogy megkérjem anyámat, látogassa meg. Az halál
lett volna. Kizárt. Azok után, hogy megállás nélkül pocskondiázta és lelotyózta,
Lord Djego elvárta volna, hogy anyám meglátogassa. Én még csak említést
sem tettem a látogatásomról, de biztos vagyok benne, hogy anyám kiszagolta.
Előbb vagy utóbb, de mindig megtudta, amit meg kellett tudnia. Ezután még
egyszer meglátogattam apámat, vittem neki egy fényképet a családról. Elállt
a szava, amikor meglátta, hogy anya milyen gyönyörű maradt, és Kristi milyen
gyönyörű lett. Én nem sokat beszéltem, de ő sem. Csak hátrahanyatlott,
alig volt már benne erő. Már csak egyszer említette anyámat. Azt mondta,
hogy szerette... hogy mindig szerette... hogy csak őt szerette...
Joyce gyönyörű asszony és remek ember. Djego Grech nem érdemelte meg
őt. Ha belegondolunk, tulajdonképpen Gordon és Kristi Grech sem. De Kristi
és Gordon nem egyedül csak az övéi. Ők Joyce és Djego közös gyümölcsei,
és talán épp ettől olyanok, amilyenek. Ezt ő érti, az anyám. Ezért szeretem
őt.
Ma Kristi és én ülünk az eleven ég alatt, amelyen sirályok repkednek.
Ő a babáival játszik, megmeríti őket a jégkék tengerben. Ami engem illet,
én a sirályokat figyelem, és nem ejtek egyetlen könnycseppet sem. Néha
a kávézó felé fordulok, és integetek az anyámnak. Egy Danielle Steel regényt
olvas egy csésze kávé mellett. Néha ránk néz és integet. Roger mellette
ül és újságot olvas. Biztos vagyok benne, hogy anya néha rápillant. És
felfénylik az arcán az a ritka mosoly.
MÁRTON RÓZA KRISZTINA FORDÍTÁSA
Bibliográfia
AZZOPARDI, Clare
"Nincs rá szó leírni történet"
Magyar Lettre Internationale, 61
Lettre, 80. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|