David Zábranský
A múlt fölött hullatott könnyek
(birtokba venni azt, ami volt, irányítandó azt, ami lesz)
Permanens forradalom: hányszor hallotta Polina ezt a fogalmat! S csak
a legrosszabbat hallotta róla.
A permanens forradalmat a forradalom betegségének, trockista elhajlásnak
tartották. A permanens forradalom volt a forradalom rákfenéje.
Sokan próbálták már a mibenlétét megmagyarázni, de nem értette meg
soha senki. A népnek adott magyarázattal - sikertelenül - maga V. I. Lenin
is megpróbálkozott.
Képzeljük el őt egy téren a csendes hallgatóság gyűrűjében, képzeljük
el a kabátját és a kézmozdulatait. Az elgondolása nem volt rossz: a permanens
forradalmat a nép olyasmi révén fogja megérteni, ami közel áll hozzá, gondolta
ő, beszélni kezdett tehát a kályhán álló kannáról, beszélt a felhalmozódó
energiáról, a növekvő hőmérsékletről, s aztán, egy pillanat múltán, a forrásban
lévő vízről, ami a legfőbb a forradalomban, s mindaz, ami előtte volt,
a láthatatlan energia, értsék meg, maga volt a permanens forradalom, és
így tovább. Az elgondolása nem volt rossz, de nem értették meg őt. A nép
ugyan elégedetten bólogatott, de azzal az érzéssel oszlott szét, hogy az
efféle gondolatok a nép számára mégiscsak túl bonyolultak. Ez a példa nem
bizonyult jó választásnak, mert lehetetlen volt belőle bármit is megérteni.
Nemsokára azonban már nem volt mit magyarázni és megérteni, mert a
permanens forradalmat veszedelmes képtelenséggé nyilvánították.
A forradalom a forrás állapota, a víz nem forr, aztán forr, s mindez
együtt maga a forradalom. Ennek valóban semmi értelme. De mi az oka annak,
hogy a permanens forradalom elképzelése egyszeriben félelmet ébreszt?
A válasz egyszerű: e gondolat kiötlőit muszáj volt kiutasítani a józan
forradalmi ész határain túlra, mert egyszer minden forradalomnak
be kell fejeződnie.
Egy bizonyos pillanatban le kell tenni a fegyvert és le kell menni
a tribünről, s a gondolatoknak a munkára és a szerelemre kell irányulniuk,
mert a véget nem érő forradalom nemcsak alvás nélküli forradalom, hanem
munka és szerelem nélküli forradalom is egyben. Hangosan ki kell mondani:
A harcnak vége!, mert már nincs mit lerombolni. Hangosan ki kell mondani:
A harcnak vége!, mert már nincs, aki romboljon. Nem Lenin volt az egyetlen,
aki megértette a permanens forradalom elviselhetetlenségét és veszedelmes
voltát. Ugyanezt Hitler is megértette.
S Hitler (mintha a permanens forradalom gondolatát csakis egy költői
kép segítségével lehetne érzékeltetni) a véletlenek elbűvölő egybeesése
folytán egy Leninéhez hasonló kép révén magyarázza a permanens forradalom
fogalmát. Hitler is a vízről beszél!
Mindketten, Lenin és Hitler is egyugyanazon probléma megoldásán dolgoztak
(hogyan lehet nagy embercsoportoktól megszabadulni), ugyanarra az álláspontra
jutottak (meg kell szabadulni tőlük), ezen túl pedig mindketten költői
leírással éltek. Lenin a forrásban lévő vízről beszélt, Hitler pedig 1933-ban
azt magyarázta az SA és az SS tagjainak, hogy a forradalmat nem permanens
forradalomként kell felfogniuk, hanem úgy, mint egy folyót, melynek vizét
az evolúció biztonságos medrébe kell terelni. Az evolúció biztonságos medre!
Igen, mindkét nagy forradalmár szükségét érezte a láncukról elszabaduló
forradalmárok megpofozásának (s ezt a lehető legbrutálisabb módon mindketten
meg is tették) és a nyugodt, kispolgári evolúció helyeslésének. A legradikálisabb
forradalmat is olyasvalakinek kell irányítania, aki észnél lesz, és időben
véget vet a forradalomnak, olyasvalakinek, aki majd szól, hogy ideje papucsot
húzni és visszatérni a kanapéra, mert nemcsak a kispolgár vagy a zsidó
szokott a kanapén heverészni, hanem az éber szomszéd is, aki mindkettejüket
feljelentette: az osztályharc vagy a fajok küzdelme folyik ugyan tovább,
de mindenkinek előnyösebb, ha a nép telefonon folytatja a harcot, s a piszkos
munkát szakemberekre bízza.
A permanens forradalom volt a legnagyobb forradalmárok legrosszabb
álma.
Mindez azonban már rég a múlté lett. A forradalom, legyen bár permanens
vagy romantikus, a legutolsó azon dolgok sorában, ami a madridiakat vagy
az ukránokat érdekli. A Nyugat szemében (s mivel jószerivel minden a Nyugathoz
tartozik, ezért jószerivel az egész világ szemében) a forradalom nevetséges
dolog. És naiv. Okulni, igen, ez a megfelelő kifejezés: a forradalom nem
okult, a Nyugat viszont okult.
Olyannyira okult, hogy nevetnie kell, ha elképzel valakit, aki a téren
összegyűlt csendes hallgatóságnak a permanens forradalom gondolatát magyarázza.
Elvégre a forradalmak a történelmet jelentik. A nagy dolgokat. Az évszámokat.
Ugyan ki törődne ilyesmivel? Polina azonban valami másról beszél a versében.
Megértette, hogy a forradalom útjának nincs vége, mert a forradalom egy
folyamat, egy szenvedély. Megértette, hogy lényegéből fakadóan permanens,
mert éppoly végtelen, mint a vágy és a futó idő.
Megértette, hogy az időt lehetetlen megállítani: megértette, hogy ha
nem a forradalom árulóira leadott lövésekkel mérik, az nem az elnémulását
jelenti, megértette, hogy csak más hangot ad ki, meglehet, rosszabbul hallhatót,
mint az, amit például a bevásárlóközpontok pénztárgépei adnak ki.
(Bumm, bumm, bumm! - ez valóban hangosabb, mint a Zara, Zara, Zara,
Karcsú, karcsú, karcsú és a Szeretni, szeretni, szeretni.)
*
Az ágyában fekszik, verset ír, egyik oldaláról a másikra fordul, gyötrődik.
- S ebben a pillanatban valami hihetetlen történik.
Vágyakozás ébred benne, amely követeli a jussát. Vágyakozás Ukrajna
után! A jövőn kívül nem gondol semmi másra, s egyszercsak itt terem a seholból,
az ürességből, a múltból. Az ukrán szeretőjével töltött boldog évek idéződtek
fel az emlékezetében.
*
Tulajdonképpen semmi meglepő nincs ebben: a forradalomnak és a vágynak,
az eljövendő iránti sóvárgásnak mindig a múlt fölött hullatott könnyek
jelentik a végét.
A vágyakozó ember nem alszik, szívesen lenne bárhol, csak az ágyában
nem, egy lépéssel mindig önmaga előtt jár, önmagán kívül van, lélekben
valahol másutt. A jelen kétségbeejtő. Szenvedés és álmatlanság. A cél se
nem közeledik, se nem távolodik, állandóan ott van közvetlen szem előtt,
de a kéz nem érinti meg soha.
Ezért van kéznél a múlt, ezért van az, hogy amikor már elbírhatatlan
a teher, itt van nekünk a vágyakozás. Ez az ellensúly, annak a nehezéknek
a szükségszerű kiegészítője, amely a vágyakozókat és a forradalmárokat
belehúzza a jövőbe. Az egyensúly iránti ösztönszerű igény maga idealizálja
a Történelem valamelyik darabját, vagy szállítja az emlékeket, a kommunista
kissé ostobán megkedveli az ősközösségi társadalmat (nemcsak azért kissé
ostobán, mert ezáltal olyasvalakit tesz meg előfutárává, aki biztosan nem
olvasta Marxot, hanem főleg azért, mert az ősközösségi társadalom csak
a képzelet szüleménye), Polina kissé ostobán sírva fakad a Harkov fölött
magasló rozsdás konstrukció miatt (kissé ostobán, mert a szóban forgó konstrukció
e pillanatban semmivel sem szolgált rá erre jobban, mint azelőtt).
Miért fordulnak elő ilyen ostobaságok? Azért, mert se a forradalom,
se a vágy (ha már nincs más hátra, mint elképzelni, milyen eredménnyel
jár mind a kettő) nem alapulhat olyasvalamin, ami elképzelhetetlen.
Nem, ez nem színtiszta nosztalgia, s nem is hidegvérű számítás (birtokba
venni azt, ami volt, azzal a céllal, hogy irányítani lehessen azt, ami
lesz), ezek a könnyek őszinték, a kommunista igazi érzelmet visz az ősközösségi
társadalomról kialakított elképzelésébe, s e tekintetben a lelke vezérli,
az az ösztön, amely maga teremti meg a csodálatra méltó, rég eltűnt (és
sosem volt) valóságot.
Térjünk vissza Polinához: Rubio után vágyakozik, de ama hihetetlen
távolságból (a Rubióval közös jövőből) ismét egykori ukrán szerelmét látja,
s egészen másként látja, látja, hogyan szerethetné őt, látja, hogyan kellene
szeretnie őt, látja, hogyan szeretné őt, ha mindez már nem lenne visszavonhatatlanul
a múlté.
Igen, ebben a pillanatban jobban szereti azt az ukránt, mint bármikor
máskor, s csak most, amikor a leküzdhetetlen távolból szereti (a bizonytalan
jövőből az elveszett - és megálmodott - múltba), csak most, amikor nem
szeretheti, szereti őt felülmúlhatatlan szerelemmel.
*
Hosszú idő után felajánlotta a testét Samnek:
"Szeretkezni akartam veled. Vártalak."
Teste Sam érintését érzi, de semmi akadálya sincs annak, hogy lelke
Rubióval szerelmeskedjen a malagai strandon, s közben az ukrán szeretővel
eltöltött boldog évekre gondoljon.
Van ugyanis még valami, ami közös a forradalomban és a vágyban: mindkettő
univerzális és megkérdőjelezhetetlen mentségül szolgál, általános érvényű
bocsánatkérésként, mert az erkölcsi ítélet, ha egyáltalán lesz majd ilyen,
egészen biztosan nem ebben a pillanatban és ezen a helyen fog megszületni.
Halasztást szenved, ugyanúgy, mint a forradalom befejezése és a vágy kielégítése,
bizonytalan ideig.
( …)
… minden egyes forradalom kockázatos vállalkozás, vagy-vagyként fölvetődő
kérdés, sorsjáték, játszadozás a halállal, vagy a sajátunkkal, vagy máséval.
Legyenek a forradalom motívumai bármily nemesek, a nem létező hatalmat
minden esetben terrorral kell helyettesíteni.
Mondhatja talán egy forradalmár, hogy nem tudja teljes bizonyossággal,
hogy voltaképpen mit is csinál? Mondhatott volna ilyesmit Lenin vagy Hitler?
Nem azt, hogy Ez rossz!, hanem azt, hogy Nagy valószínűséggel igen. De
nem vagyok biztos benne! Ezért a forradalomért nem tehetem tűzbe a kezem.
Ez is elég lett volna. Elég lett volna ennyit mondani: "Igen, ez egy forradalom,
az alapoktól kezdve megváltoztat mindent, meg vagyunk győződve a helyességéről,
kiállunk mellette, hisszük, hogy ez az alapvető változás, merthogy ma minden
abszolút rosszul van, meghozza az abszolút jót, de nem tudjuk kizárni,
hogy nem sikerül minden, mi több, azt se tudjuk kizárni, hogy abban az
esetben, ha minden sikerül, nem lesz végül mindez, noha logikus módon abszolút
jónak kellene lennie, abszolút elviselhetetlen és semmire se való. Rosszabb
annál, ami volt."
Persze Hitler is kételkedhetett abban, amit tesz, de bizonyára sose
kételkedett abban, hogy amit azok tesznek, akiket gyűlöl, az túlmegy minden
határon - és számára nem maradt más, mint hogy önmagában eltöröljön minden
határt. Az összes többi emberrel azonos módon Hitlert is elvakította saját
perspektívája, egyszerű színész volt az általános emberi komédiában, ő
is csak úgy táncolta át az életét, hogy tévedések sokasága maradt utána,
és neki is joga volt (ha ember voltát elismerjük - és sajnos egyetlen bizonyítékunk
sincs arra nézvést, hogy nem volt ember) a saját tévedéseihez - csupán
nem lett volna szabad, hogy csak azok legyenek körülötte, akik a tévedéseiért
a kezét csókolgatják, hanem olyasvalakinek is ott kellett volna lennie,
aki a tévedései miatt időben ráüt a kezére.
(…)
Milyen nevetséges ez a Nyugat! Egyszer felszabadította a koncentrációs
táborokat, aztán összecsomagolt és eltűnt. Azóta nem szabadított fel senkit,
mert kinyilvánította, hogy Auschwitz az egyetlen olyan hely, amelyet fel
kellett szabadítani. Merthogy Auschwitz megismételhetetlen. Ezért Agymah
haláláig egy rozsdás konstrukción fog üldögélni, Ukrajna pedig mindvégig
a kerítés túloldalán lévő ország, munkaerőforrás és a nevetségesség tárháza
marad. S biztos, hogy a Marie-Claire egyszer majd a címoldalán fogja a
hónap slágerévé nyilvánítani az Ukraine Lookot.
Merthogy se Ukrajna, se Uganda nem Auschwitz. Merthogy Ukrajna és Uganda
Auschwitzhoz képest vicc csupán.
Polina a fürdőszobában állt, kifeszített karjaival a mosdónak támaszkodott,
nézte magát a tükörben, s az volt az érzése, hogy egy kutyát lát: egyfelől
a Nyugat úgy bánik vele, mint egy kutyával, merthogy minden ukránnal úgy
bánik, mint a kutyákkal, másfelől pedig egészen mostanáig pontosan ugyanúgy
ugrált, ahogy a Nyugat fütyült, merthogy Nyugaton úgy szokás ugrálni, ahogyan
a Marie-Claire fütyül.
Milyen nevetséges ez a Nyugat! Auschwitz az övé, ezért mindenki úgy
viselkedhet, mint a gyerekek.
A dolog egészen másképp áll, mint ahogy Ukrajnában beszéltek róla:
amikor gyerek volt, azt mondták neki, hogy Auschwitz után a világ már sosem
lesz ugyanaz, ezért kommunistává kell lennie: felelősségteljessé, komollyá
a munka világában. Akkoriban azt bizonygatták neki, hogy Auschwitz egyszer
s mindenkorra felnőtté, azaz kommunistává változtatta a gyerekeket.
(A kommunisták szerették, ha a gyerekek nevettek, meg is követelték,
a gyerekeknek feladatul adták: nevetniük kellett, mert a nevetésükkel tanúsították,
hogy olyasmi, mint Auschwitz, már nem történhet meg. Olyan szerencsétlenség,
mint az a rendszer, már nem lehetséges, tehát a kommunista gyerekek szükségszerűen
- és felelősségteljesen!, tehát komolyan, gyerekhez egyáltalán nem illően
- boldogok. Mintha a gyárakból hangzott volna fel a gyerekek nevetése,
s tulajdonképpen miért is ne, lehet, hogy nem is hallották félre, hiszen
annak a győzelemnek a visszhangja volt, amelyet a szovjet magaskemencék
arattak a nácik gázkamrái fölött.)
A Nyugat azonban másvalamire használja fel Auschwitzot: a Nyugat számára
Auschwitz végtelen mentség a végtelen gyerekkorra; Auschwitz nem volt mulatságos,
egyébként azonban minden mulatságos. A Nyugatnak vannak kutyái (ukránjai,
ugandai gyerekei), vannak cipőgyárai, melyek termékeit Ukrajnában akarja
eladni, s vannak jónak vélt tanácsai arra nézvést, hogy Ukrajnának mezítlábasnak
kell maradnia.
Úgy viselkednek, mint a gyerekek, holott nem gyerekek, mert gyereknek
lenni annyit tesz, mint nem tudni Auschwitzról, nem tudni Ukrajnáról és
nem tudni Ugandáról, csakhogy Rubiónak és Samnek mindegyikről tudomása
van.
Mit jelent ez? Mit jelent Auschwitzról tudni és kisgyerekként játszani?
Annyit tesz, mint ignorálni az egészet.
Ignoráns: ennek a szónak ereje van. Megforgatta a szájában, aztán kilőtte.
Ily módon telelövöldözte egész Madridot. Ignoráns! Ignoráns! Ignoráns!
S mivel az, aki lövöldöz, először a győzelemre gondol, s csak aztán a lelkiismeretére,
minden lövés után jobban érezte magát: az a hely egy pillanatra elvesztette
a fehérségét.
A Nyugat csupa ignoránsból áll! A szenvedéssel is képes játszadozni,
mert Auschwitz után semmilyen szenvedés nem elég szomorú ahhoz, hogy ne
lehessen vele játszani.
Amikor még hitt a Nyugatnak, mindenben hitt, amit a Nyugat tett. A
tévében a nyári paralimpiát nézte. - És hitt abban, hogy boldog jövő áll
előtte! Hitt abban, hogy ugyanez a boldog jövő vár az egész világra, mintha
a kamerák azt a kort közvetítenék neki, amelyet a Nyugat kitartóan épít,
azt a kort, amely már itt van a kapuk előtt, s amely tökéletesen igazságos
lesz: minden mindenkié lesz, s nem lesz semmi, ami csak egyvalakié volna.
(S ezt Polinának, a kommunista gyermeknek muszáj volt értenie! - Csak
azt nem vette észre, hogy a Nyugat "korlátok nélküli projektje" [ugyanúgy,
mint az "osztály nélküli társadalom" kommunista projektje] csak látszólag
korlátok nélküli, nem vette észre, hogy mindkettő csak andalító utópia.)
G. KOVÁCS LÁSZLÓ FORDÍTÁSA
Bibliográfia
ZÁBRANSKÝ, David
"Mindig más strandra vágyik“
(részletek)
Magyar Lettre Internationale, 64
Élet és Irodalom, 2007. 04. 06.
Lettre, 66. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|