Mikola Rjabcsuk
Rossz béke vagy jó háború
KIJEV - A hazafias dráma és a családi bohózat keveréke volt. Pünkösd
hajnalán, úgy három óra felé Ukrajna legfőbb vezetői - a köztársasági elnök,
a miniszterelnök és az országgyűlés elnöke - megjelentek az újságírók előtt,
akik ott virrasztottak az elnöki hivatal közelében. A vezetők bejelentették,
hogy megegyezésre jutottak az elhúzódó politikai válság tárgyában. A békés
megoldás az volna, ha előrehoznák a parlamenti választásokat szeptember
30-ra. Úgy látszik a Szentháromság megvilágosodáshoz vezette az ukrán hármast,
és segítségükre sietett a saját maguk által előidézett katasztrófa elhárításában.
Kezd sajátos ukrán hagyománnyá válni, hogy a legkényesebb politikai
ügyeket éjfélre rendezik el, vagy mint az új alkotmány elfogadása esetében,
1996-ban, hajnalra. A középkor óta a megegyezésre jutásnak ezt a módját
gyakorolták a pápát választó bíborosok. Míg tehát ez jól ismert Európában,
újdonságszámba megy a poszt-szovjet világban, ahol a golyók nyomósabb politikai
érvek szoktak lenni a voksoknál.
Ukrajna 1991-es függetlenné válása óta a nemzetközi média nem sok jót
jósolt az ország jövőjére nézve. Egyes médiaszakértők azt jósolták, hogy
Oroszország be fogja kebelezni Ukrajnát, mások polgárháborút jövendöltek
és elkerülhetetlen szakadást az ország "nacionalista nyugati" és "oroszbarát
keleti" fele között. Megint mások a Krím és más régiók leválását prognosztizálták,
majd megintcsak polgárháborút és orosz beavatkozást, amolyan baráti segítségnyújtást.
De a Krímből nem lett második Csecsenföld, az engedetlen parlament nem
lett tankokkal feloszlatva, és a közvélemény-kutatásoknak az évek során
nem sikerült a szeparatizmus támogatására utaló komolyabb adatokat feltárni.
(S ahol mégis, a válaszolók többsége ott is ellenezne minden radikális
lépést.)
Valóban nagyon sok volt a feszültség az egész országban az elmúlt másfél
évtized folyamán. Időnként úgy látszott, hogy Ukrajna a vérontás küszöbén
áll, mint 2004-ben, a narancsos forradalom első hetében. De minden egyes
esetben az történt, hogy a poszt-szovjet politikusok, legyenek bármilyen
ostobák, középszerűek és valószínűleg önzők, leültek tárgyalni riválisaikkal,
ellenfeleikkel, és kötöttek egy olyan megállapodást, amely teljesen nem
felelt meg egyiküknek sem. De éppen erről szól a demokrácia.
Lehet azon elmélkedni, hogy vajon az ukrán politikusok miért viselkednek
annyira másképpen, mint poszt-szovjet testvéreik másutt. Lehet ezt az eltérő
politikai kultúrának tulajdonítani, amit Ukrajna hosszú ideje sajátíthatott
el, amikor még a Habsburg Birodalomhoz és a Lengyel-Litván államszövetséghez
tartozott. Lehet a nemzeti karakter sajátosságának, ahogy ez a közismert
viccben kifejeződik: "Az oroszok az utolsó csepp vérükig harcolnak, mi
ukránok az első csepp vérünkig." De a legvalószínűbb, hogy ez merőben politikai
és gazdasági kérdés. Az ukrán oligarchák, a "narancssárgák" és a "kékek"
egyaránt túl sokat veszítenének, ha a politikai stabilitás a gazdaság rovására
menne. És még többet veszíthetnének, ha erőszakhoz folyamodnak, amire könnyen
előrelátható a nemzetközi reagálás.
Egyelőre a "farkasszemet nézés" gyerekes játékát játsszák. És az ukránok
többsége éppen így képzeli a belviszályokat - éles ellentétben a nemzetközi
médiával, amely többé- kevésbé szó szerint veszi a politikusoktól a "lassú
államcsíny" és a "hazaárulás" veszélyének emlegetését. Április 2-a óta,
amikor Viktor Juscsenko bejelentette nagy vihart kavart döntését, hogy
feloszlatja a parlamentet és előrehozza a választásokat, az ukránok nagy
érdeklődéssel figyelték a hatalmi ágak között kiéleződő konfliktust. De
ez az érdeklődésük a legtöbb esetben olyan volt, mintha egy újabb szappanoperát
néznének, nem pedig mintha személyesen volna mélyebb közük a történésekhez,
mint volt a látványos narancsos forradalom idején.
Bármit beszélnek a politikusok "válságról", "államcsínyről" és "árulásról",
a nemzetgazdaság majdnem egy százalékkal növekszik havonta, az átlagkereset
megháromszorozódott az elmúlt pár évben, és a média elég szabad ahhoz,
hogy feltárja valamennyi érintett párt ostobaságát, kapzsiságát és korruptságát.
Eddig tart a történet jó oldala Ukrajnára nézve, és itt kezdődik a
rosszabbik. Mert a politikai józanság és kétkedés fonákja a kiábrándultság
és a cinizmus. Lehet, hogy nehéz, talán egyenesen lehetetlen olyan rossz
dolgokra mozgósítani a választókat, mint egy polgárháború, de olyan jó
dolgokra is nehéz mozgósítani, mint a demokrácia és a társadalmi önszerveződés.
A közvélemény nyilvánvalóan a rossz és nemtelen békét választja a jó
háború, a nemes küzdelem helyett, a jó béke pedig egyszerűen nem szerepel
a műsoron.
A jó béke ebben az esetben az állami intézmények alapos megreformálását
jelentené, elsősorban a bíróságokét, amelyeket Ukrajna még a Szovjetunióból
örökölt. Valamit keveset módosítottak rajtuk, részben változtattak a bírói
kar összetételén, olykor átneveztek egyes bíróságokat, egészükben mégsem
igazodnak a demokratikus rendszer és a jogállamiság követelményeihez. A
válság Ukrajnában a szovjet-stílusú intézmények diszfunkcionális voltából
fakad, amelyek mindig csak dekorációként szolgáltak, alárendelt szerepet
töltöttek be a kommunista párt mellett. Amint eltűnt a szovjetrendszernek
ez a gravitációs centruma és hajtó ereje, az intézmények hiányosságai túlságosan
is szembeötlővé váltak.
A 90-es évek közepére Leonyid Kucsma államelnök ismét működtethetővé
tette az állami intézményeket. Ezt mindazonáltal nem azzal érte el, hogy
megreformálta volna őket a demokrácia szabályai és eljárásai szerint. Egyszerűen
egy másik kontrollmechanizmussal és a közvetlen, kézi -vezérlés más módszereivel
helyettesítette a kommunista pártot. Kucsma egy "zsaroló államot" hozott
létre - bonyolult uralmi rendszert, amely "kompromatok" (kompromittáló
matériák) gyűjtésén alapult mindenkiről, az igazságszolgáltatás szelektív
alkalmazásán a nem lojális alattvalókkal szemben. A KGB helyett az adórendőrség
lett a rendszer legfőbb kényszerítőereje.
A narancsos vezérek leszámoltak a rendszerrel, de nem hoztak létre
egy újat. A szovjet-stílusú intézmények diszfunkcionalitása megint megmutatkozik,
és Ukrajna zsenge demokráciáját fenyegeti. Átfogó reformok hiányában az
intézményes űrt ki kellett tölteni; a régiók neo-szovjet autoritárius pártja
Viktor Janukovics vezetésével természetes módon tért vissza a hivatalába
a 2006-os parlamenti választások után. Most mindenesetre meg kell osztani
a hatalmát a köztársasági elnökkel. Az utóbbi nem kedvelte a zsaroló államot
és hajthatatlanul ellenállt Janukovics arra irányuló próbálkozásainak,
hogy monopolizálja a hatalmat, és visszaállítsa az állami dominancia Kucsma-féle
mechanizmusait.
A krízis elkerülhetetlenné vált. Egyfelől Ukrajna elért egyfajta demokráciát
a hatalom megosztásával. Másfelől ez "tökéletlen demokráciának" bizonyult,
hatékony intézmények (főleg bírói testület) nélkül, amely garantálni tudná
a hatalom megosztását a megfelelő eljárások, korlátok és konfliktusmegoldás
értelmében.
Ennélfogva a legutóbbi politikai kompromisszumnak, amelyre a rivalizáló
ukrán vezetők jutottak, csak akkor volna értelme, ha maga után vonna átfogó
intézményi reformokat, elsősorban a jogintézmények terén, ami működőképessé
tenné a demokratikus rendszert függetlenül attól, hogy ki van hatalmon,
és ki van ellenzékben. Enélkül Ukrajna egyik válságból esik majd a másikba
- amíg a politikai osztály be nem látja, hogy soha senkinek nem sikerül
a teljes hatalmat megszerezni az országban, ezért aztán az ismételt leállások
és zsákutcák elkerülésére az a legjobb, ha kialakítják a hatalommegosztás,
átadás és felügyelet szigorú szabályait.
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Lettre, 66. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|