Adam Phillips
A felejtés múzeuma
Van egy furcsa mozzanat, legalábbis a mai olvasó számára különös momentum
Rousseau-nak az emberek közti egyenlőtlenség eredetéről írott értekezése
(1754) bevezető ajánlásában. A rómaiakról elmélkedik, "valamennyi szabad
nép mintaképéről", arról, hogy még a római nép sem volt képes kormányozni
önmagát, miután felszabadult a Tarquiniusok elnyomása alól. Mint írja,
sokáig tartott, mire hozzászoktak "a szabadság üdvös levegőjéhez" ezek
"a zsarnokság uralma alatt megfáradt vagy inkább eldurvult lelkek". A rómaiak
traumatikus múltja - persze Rousseau nem így fogalmazott -, amelynek során
ők kegyetlenkedtek másokkal és mások kegyetlenkedtek velük, valamint
ennek utóhatása, ami miatt nehezükre esik, hogy szabadon irányítsák saját
társadalmukat, vezeti Rousseau-t furcsának tűnő óhaja megfogalmazásához:
"Valamely boldog és békés köztársaságban kerestem volna tehát hazát magamnak
- írja -, ahol az állam kezdetei mintegy az idők éjszakájába vesznek, s
ha meg is esett, hogy ellenség támadt rá, a támadás mindig csak nyilvánvalóbbá
és erősebbé tette lakosaiban a bátorságot és a hon szeretetét, s polgárai,
hosszú ideje megszokván a bölcs függetlenséget, nem csupán szabadok, de
méltók is a szabadságra." (J. J. Rousseau: Értekezések és filozófiai levelek,
Helikon, 1978. Szerk. Ludassy Mária, 63. old. Kis János fordítása)
Rousseau-nál az ellentmondások és a homályosságok épp olyan sokat
mondóak, mint a kimondott javaslatai. Vajon ez az óhajtott ország azért
olyan boldog és békés köztársaság, mert a történelme az idők homályába
vész? Azért békés és boldog köztársaság, mert csak olyasfajta ellenséges
támadásnak volt kitéve, ami a legjobbat hozta ki a lakosaiból; és ha így
volt, miért kellett ennek a történelemnek az idők sötétségébe vesznie?
A római nép példájára való hivatkozását tekintetbe véve világossá válik,
hogy Rousseau szerint a rossz történelem kárára válik a köztársaságnak,
amiből persze súlyos konzekvenciák adódnak, ahogy ezt Rousseau és az olvasói
nagyon jól tudják, mert nagyon kevés társadalomnak van ilyen ártalmatlan
múltja - ha egyáltalán - (az aranykor mítoszai tanúsítják ezt azzal, amit
elfedni igyekeznek). A mai olvasó számára ebben az a furcsa, hogy Rousseau-nak
határozott meggyőződése, hogy a boldog jövő, "a boldog és békés köztársaság"
előfeltétele a múlt elvesztése, egy olyan múlt más szóval, amit elfelejtettek,
amit ténylegesen el kell felejteni, mivel minden bizonyítéka elveszett.
Manapság inkább hajlunk arra, hogy sajnáljuk múltunk elvesztését,
hogy tartsunk ettől, igyekezzünk elkerülni ezt, és újra megtalálni elveszett
múltunkat. A felejtést a személyes és a politikai életben (a privát- és
a közéletben egyaránt) egyfajta babonás rettegés övezi. Úgy vélik, még
azok is, akik már nem hisznek a megválthatóságunkban, hogy az emlékezet
segíthet, hogy a visszaemlékezés a megváltás mítoszának utolsó nyoma. A
múlt eltörlésére irányuló kísérleteket vagy azokat, amelyek a múltat dogmatikus
módon egy számunkra tetszetősebb változatával igyekeznek helyettesíteni,
mostanában sokan szemlélik gyanakvással, még azok is, akik úgy gondolják,
hogy a történetírás nem lehet más, csak a történelem újraírása; hogy minden
történelem revizionista történelem, csak az a kérdés, hogy minek az érdekében
revideálják a történelmet.
A holokauszt-tagadók eltérnek azoktól a történészektől, akik
egészen pontosan fel akarják tárni, hány embert öltek meg a koncentrációs
táborokban - , de még mindig tudni akarhatjuk, pontosan mi is volna az,
amiről - akarva-akaratlanul - meg akarnak győzni bennünket (és saját magukat).
Akik meg akarják mondani, mire emlékezzünk, azt is meg akarják mondani,
hogyan éljünk. Az elvárható élethez hozzátartozik bizonyos elvárható emlékek
egész készlete is. Akarva-akaratlanul - tehát ha rá akarnak venni,
vagy ha azt akarják, hogy tartózkodjunk tőle - az emlékezést mindig valami
jövőkép irányítja.
Úgyhogy amikor azt mondjuk, hogy mindenkinek emlékeznie kellene
a holokausztra, a lehető legvilágosabban tisztáznunk kell, hogy mit akarunk
kezdeni ezzel az emlékezéssel. Tudjuk például, hogy azt mondani, hogy "aki
elfelejti, mi történt a múltban, könnyen megismételheti azt", még nem jelenti
azt, hogy aki emlékszik rá, nem fogja megismételni. És amennyiben
megismétlik - nem minden trauma ismétlődik meg, ha csak nem definiáljuk
úgy a traumát, mint ami megismétlődik -, nem ugyanúgy ismétlődik meg. Hajlamosak
vagyunk azt hinni, miközben ez a kép lebeg a szemünk előtt, hogy akik emlékeznek
a múltra, és megismétlik, ezt a restaurálás, megújítás, ünneplés, újraértelmezés
stb. aktusaként teszik; míg akik elfelejtették a múltat - vagy elfojtották,
ahogy mostanában a traumatizáltakról mondjuk -, hajlanak erre , anélkül
hogy tudnák, hogy ezt teszik. Gondoljunk úgy rájuk, hogy szerencsétlenek,
hogy megszállottjai valaminek, aminek nincsenek a tudatában, mint akiket
valami arra késztet, hogy megismételjék, újrajátsszák a múltat. A megváltó
emlékezésnek ebben a mítoszában visszaemlékezni a szörnyűségre - az eredendő
bűnre, a kulturális vagy személyes traumára -állítólag csökkenti vagy megelőzi
az újra bekövetkezés lehetőségét. Visszaemlékezni a traumára annyi, mint
újra elképzelni azt az életet, amelyben előfordult, mint ahogy visszaemlékezni
egy bűncselekményre annyi, mint felidézni a törvényt, amit nem lett volna
szabad megszegni.
Valami önáltatás húzódik meg az emlékezés megváltó erejének mítosza
mögött, amely szerint az, amire emlékezni kell, - ha a megfelelő dolgokra
emlékszünk a megfelelő módon -,a javunkra válik, sőt erényesebbé tesz.
Ha helyesen emlékezünk, úgy fogunk élni, ahogy szeretnénk. Éppen ez az
emlékezet tesz minket jóvá. Ugyanakkor józan ésszel tudjuk, hogy az emlékezet
mindig csak annyira erényes, mint azok, akik élnek vele. A nácik kialakították
a saját változatukat az emlékezésre azzal, hogy feltámasztották az árja
eredetükről szóló mítoszukat. Az elkövetett atrocitások rekonstruálása,
dokumentálása, tanúsítása, elemzése és nyilvánosságra hozása láthatólag
nem változtat az ő látásmódjukon. A nácizmus nemcsak egy másikfajta használható
ikonográfia és ideológia - a kulturális színtéren - pro és kontra. A megszállott
emlékezés vakká tesz az emlékezettel való visszaélések és a felejtés előnyei
iránt. Bizonyos dolgokról - és talán a holokauszt is ilyen, talán csak
egy a többi között - nem azt kellene kérdeznünk, hogy hogyan kellene rá
emlékeznünk, hanem hogy hogyan lehetne elfelejteni.
Az a modern félelem gyötör bennünket, hogy nem fogunk megfelelően
felejteni, vagy hogy nem lehet felejteni; . Lehet persze azt kívánni, hogy
az atrocitásokat ne legyen szabad elfelejteni; nem tudnánk elviselni, hogy
olyanok legyünk, akik képesek az ilyesmit elfelejteni.
Hajlamosak vagyunk olyan élmények kitörlésére az emlékezetünkből, ami
túl sok volt nekünk, azaz a pszichológia redukáló nyelvén szólva: vagy
túl élvezetesek, vagy túl fájdalmasak. A feledhetőt a triviálissal vagy
a kibírhatatlannal azonosítjuk, de ugyanakkor azt hisszük, hogy (az emlék,
az élmény, a vágy) még mindig megvan valahol, és visszahozható. Úgy gondoljuk,
hogy fenn van tartva egy hely a trivialitások számára, ahova hathatósan
el vannak rejtve. ("Mindenre emlékezni az őrültség egyik fajtája - ezt
mondja Brian Friel Translations" ének egyik szereplője.) Vannak visszajáró
és vannak elhessegetett emlékek, és nem mindig tudjuk eldönteni, hogy melyikről
van szó. És mindenekfelett talán éppen ez az, ami miatt emlékezésre kényszeríteni
az embereket, akárcsak evésre kényszeríteni, olyan kétes és morálisan olyan
problematikus vállalkozás.
Ha azt akarjuk, hogy a német emberek emlékezzenek a holokausztra,
mégpedig úgy emlékezzenek rá, mint valami szörnyűségre, a legjobb esetben
valami ilyesmit mondhatunk nekik: mindig hajlamosak vagyunk megfeledkezni
arról, hogy mások miatt aggódjunk, holott talán éppen a mások miatti szorongás
az az igazi trauma, amit mindenáron szeretnénk elfelejteni. Soha többé
nem felejthetitek el. És az ebben a legrosszabb, hogy szépen követve a
talio-elvet, a kínzókat kínozva magunk is a minket elborzasztó szörnyűség
egyik válfaját műveljük. (Talán nem véletlen, hogy a bűntudat sokszor agresszívvé
teszi az embereket, és így a bűntudatkeltés olykor éppen azt váltja ki,
amit el akarunk kerülni.) Az embereket emlékezésre késztetni azt feltételezi,
hogy kiszámíthatónak tartjuk az emlékekre való reagálásukat. Megpróbálunk
megtervezni bizonyos megoldásokat, holott a megtervezett megoldások maguk
is részei a problémának. A kierőszakolt emlékezés - az az elvont elgondolás,
hogy az ember megtanulhatja kívülről a saját személyes történetét, mégpedig
a helyes változatában - a történelemtől való félelem kifejeződése; egy
megalapozott félelemé attól, hogy a történelem ki van téve sokféle és változó
értelmezésnek. Hogy mire emlékszünk, és hova vezethet minket az emlékezet
- hogy mi mit tehetünk vele, és az mit tehet velünk -, nem lehet előre
látni. Az ún. liberális demokráciák nem rejthetik véka alá azt a tényt,
hogy vannak olyan állampolgáraik, akik azért akarnak emlékezni a holokausztra,
hogy ösztönzést merítsenek belőle.
Más szóval az emlékezés nem az instrumentális ész egyik formája. Tökéletesen
érthető, ha a holokauszt esetében vannak, akik nem akarják, hogy az emberek
erről a saját fejükkel gondolkodjanak. A holokauszt körül konszenzus kívánatos,
minden más a terror táptalaja. Megvan-e most bárkinek a lehetősége arra,
hogy saját véleménye legyen a holokausztról? Igen helyesen senki sem bátorítja
a holokauszt áldozatait, hogy idézzék fel elmondhatatlan élményeiket, méghozzá
egy meghatározott módon idézzék fel. Mit várunk akkor az elkövetőktől és
a leszármazottaiktól?
Egy dolgot akarunk, olyan visszaemlékezést, ami szavatolja, hogy az
soha többé meg ne ismétlődhessen. De lehet, hogy maga ez a kívánság - ami
inkább hasonlít ördögűzésre, mint párbeszédre - maga is túl megfélemlítő
és túl irreális. Lehet, hogy inkább olyan, mint a történelem Rousseau
által áhított elvesztése. Mivel megmondták nekik, hogy mire kell emlékezniük,
és azt is, hogy mit kell érezniük ezzel kapcsolatban, nincs sok esély rá,
hogy minden egyes német egyén történetét és élményeit megismerjük egyszer.
Ahol konfliktus volt - különösen az ún. szemtanúk milliói esetében, akik
azáltal játszottak össze a rendszerrel, hogy szemet hunytak -, ott engedelmesség
is lesz.
A kényszerű emlékezés, mint mindenfajta indoktrináció, félelem az emlékezettől,
attól, hogy mit hozhat felszínre, ha csak rajta múlik. Ahhoz, hogy magára
lehessen hagyni az emlékezetet, felejtésre van szükség; a felejtés időeltolására,
metabolizmusára, halasztó hatására. A felejtést meg kell engedni, ha azt
akarjuk, hogy az emlékezésnek - a nem-engedelmes, nem-manipulált emlékezetnek
- legyen esélye. De esélyt adni az emlékezésre lehet, hogy olyasmi, amit
most nem igazán mernénk megkockáztatni. Annyi sok hivatalos emlékmúzeum
után érdemes volna elgondolkozni azon, milyen is lehetne a felejtés múzeuma?
KARÁDI
ÉVA FORDÍTÁSA
(Index on Censorship 2005/2, eurozine 2005/ 06-29.)
Lettre, 66. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|