Pierre Nora
Emlékezetdömping
(Az emlékezés hasznáról és káráról és hasznáról)
Az emlékezet világméretű diadalmaskodásának korát éljük. Húsz vagy huszonöt
éve minden ország, minden társadalmi, etnikai csoport, családi egység mély
változáson volt kénytelen átesni a múlthoz fűződő hagyományos kapcsolatait
illetően.
A változás sokféle formát öltött: a történelem hivatalos verzióinak
kritikája és a történelmi elfojtások felszínre törése; a megszüntetett
vagy kisajátított múlt visszakövetelése; a gyökerek kultusza és a családfakutatások
virágzása; a megemlékező szertartások tömege; a múlt bírósági rendezése;
mindenféle múzeumok elszaporodása; a levéltárak megnyitásával járó érdeklődés
fellángolása; újfajta kötődés ahhoz, amit az angolok "heritage"-nek, a
franciák "patrimoine"-nek neveznek. Bármilyen kombinációban álljanak is
össze ezek az elemek, egy mélyről jövő emlékezethullám zúdult rá a világra,
amely mindenütt szorosan összekapcsolta a (képzelt vagy valódi) múlthoz
való hűséget és a hovatartozás-érzést, a kollektív és az egyéni öntudatot,
az emlékezetet és az identitást.
(Poszt-gaullizmus és a francia múlt átértékelése)
Talán Franciaország lépett be elsőként a szenvedélyes, konfliktusokkal
terhes, már-már megszállott emlékezésnek ebbe a korszakába. Aztán a fal
leomlása és a Szovjetunió eltűnése után aztán jött Kelet-Európa "megtalált
emlékezete" következett. Majd a latin-amerikai diktatúrák bukásával, a
dél-afrikai apartheid rendszer végével és a Truth and reconciliation commissionnal
megjelentek az emlékezés világméretűvé válásának a jelei és a múlttal való
leszámolás igen eltérő, bár összehasonlítható formái. Az a francia sajátosság,
amelyet első lépésként szeretnék megvilágítani, három fontos jelenség merőben
véletlenszerű találkozására vezethető vissza. A 70-es évek közepén járunk,
s a három jelenség látszólag független egymástól, összhatásuk azonban a
történelmi öntudattal rendelkező Franciaországot az emlékező öntudatba
taszította bele. Ha kicsit szorosabbra vesszük a kronológiát, még az is
tartható, hogy 1975 volt az az induló év, ahol a leginkább megfigyelhető
módon keresztezik keresztezték egymást a gazdasági válság következményei,
a de Gaulle utáni korszak hanyatlása és a forradalmi eszme kifáradása.
A gazdasági válság, amelyet 1974-ben az olaj árának drasztikus
emelkedése váltott ki, maga is világméretű volt: minden fejlett ipari államot
érintett. Franciaország számára azonban azért volt különösen húsbavágó,
mert a válság egy harminc éve tartó, gyorsuló növekedésnek, intenzív iparosodásnak
és urbanizálódásnak vetett véget, s ezek a folyamatok a maguk lendületével
brutálisan elsodortak teljes hagyományrendszereket, egész tájegységeket,
foglalkozásokat, szokásokat, olyan életformákat, amelyek Franciaországban
sokkal hosszabb ideje léteztek változatlan formában, mint az összes többi
szomszédos iparosodott országban. Franciaország csak a növekedés visszaesése
láttán mérte fel hirtelen nemcsak a fejlődés okozta károkat, hanem és azt
is, hogy véglegesen kihúzták alóla mindazt, ami, egészen a második világháborút
követő időkig, bázisa és támasza volt, mindenekelőtt mélyen gyökerező paraszti
alapjainak ezeréves stabilitását.
A Bár a parasztság végét a szociológusok és a történészek már tizenöt
éve évvel korábban leírták, de hirtelen ismét szinte a bőrén érezte mindenki,
olyan fájdalmasan, mint egy amputálást: mert ez a par excellence "közösségi
emlékezet" végét is jelentijelentette. 1975 volt az az év, amikor a mezőgazdaságban
foglalkoztatott aktív népesség aránya a kritikus 10 százalékos küszöb alá
esett, holott a háborút követő időszakban közel 50 százaléknyi volt még.
Ugyanebben az évben válik vált nyilvánvalóvá - olyan könyvek váratlan és
döbbenetes sikere nyomán, mint Pierre-Jakez Hélias Le Cheval d'orgueil-je,
amely egy hagyományos breton falu krónikája, Emmanuel Le Roy Ladurie
könyve, a Montaillou, egy okszitán falu életrajza, vagy a Georges Duby
és Armand Wallon szerkesztette Histoire rurale -, hogy a "paraszti emlékezet"
már csak néhány érzékeny vagy tudós ember közvetítésével létezik. A parasztság
vége, amelyet hamarosan a latin misézés eltűnése követ, valóban elszakítása
volt annak a köldökzsinórnak, amely Franciaországot - a történész Jacques
Le Goff szavaival - a maga hosszú, nagyon hosszú középkorához fűzte; a
későbbiekben ez alapozza majd alapozta meg azt az egyre növekvő érdeklődést,
amelyet a középkor és emlékei azóta is folyamatosan kiváltanak a nagyközönség
körében.
Nem tarthatjuk kizártnak, hogy ez a távoli múltban gyökerező képzelőerő
segítette hozzá, pontosan 1974-ben, Valéry Giscard d’Estaing-t a köztársasági
elnökséghez. Miféle rejtett paraszti Franciaországot testesített meg ez
a fiatal és ragyogó képességekkel megáldott közgazdász, aki a nagypolgársághoz
tartozott, lelke mélyéig európai volt, hirdetője a politikai élet "feszültségmenetesítésének",
és aki a maga hétéves elnökségét a "változás", azaz a modernizáció jegyében
kezdte meg? Valószínű, hogy az új elnök friss kezdéselendülete, hangsúlyozottan
technokrata és párizsi modora nem volt idegen az elvesztett és megtalált
mélységekbe könnyedén alámerülő franciáktól; ám hogy közben mégis minden
a felszínre került, az, általános meglepetésre, 1980-ban derült ki, abban
az évben, amelyet a köztársasági elnök maga javasolt a kulturális örökség
évének.
Annál is inkább, mert Giscard d’Estaing megjelenése, aki minden
területen világos szakítást jelentett a gaullista hagyománnyal, bizonyára
hozzájárult ahhoz, hogy a de Gaulle-utániság következményei iránti lelkesedést
váltson kihez - és ez volt a második nagy horderejű jelenség. A következmények
számosak voltak, éppoly erőteljesek, mint amilyen alattomosak, és még korántsem
tanulmányozták őket érdemük szerint. A nemzeti múlt újraértelmezésénél
- a sematikus megkülönböztetés érdekében - három hullámothosszt on jött
vehetünk számításba.
Rövid távon a "Felszabadító" halála 1970 novemberében azonnal előidézte,
hogy véget ért a háború "ellenálló"-értelmezésének monopóliuma, amelyet
de Gaulle tábornok Párizs felszabadítását követően azonnal kikényszerített;
eszerint minden francia, egy maroknyi áruló és megtévedt kivételével, fellázadt
a német megszállás ellen. Általában három jelét szokták említeni annak,
hogy megkezdődött a Vichy-Franciaország sötét emlékének térhódítása: az
ellenálló szervezetek felháborodott reagálása, amikor Pompidou elnök kegyelemben
részesítette a milicista Touvier-t (1971); Marcel Ophüls (betiltott) filmje,
a Le Chagrin et la Pitié (1972), amely a kevéssé hősies Franciaországot
mutatta be, és Robert Paxton könyve, a La France de Vichy (1973), amely
szakított a hivatalos történetírással.
Hosszabb távon a poszt-gaullizmus a múlt mélyebb megismerését
képviselte. Az ötödik köztársaság intézményeinek túlélését látva - ezekről
kezdetben azt hitték, a Tábornok személyére voltak szabva, ám François
Mitterrand, aki ellenzékből ezeknek még a legnagyobb ellensége volt
ezeknek, mihelyt hatalomra került, átvette őket -, igazolódott az
az előérzet, hogy de Gaulle tábornok megnyerte történelmi fogadását, azoknak
az intézményeknek a kiegyensúlyozását, amelyeket az abszolút monarchia
bukása a forradalomtól kezdődően megrontott. Arról az előérzetről van szó,
amelyet François Furet 1978-ban, Gondoljuk újra a francia forradalmat című
könyvében ezzel a híres mondattal fogalmazott meg: "A francia forradalom
véget ért." Az utolsó két évszázad is simán beilleszkedett a nemzetállam
hosszú távú és kontinuus történetébe. Az egész monarchikus múlt pozitív
értelmű újraértékelése vette kezdetét. Capet Hugó valószerűtlen ezeréves
évfordulója 1987-ben, majd Chlodvig ezerötszázadik születésnapja 1996-ban,
minden várakozással ellentétben nagy közönségsikernek bizonyult, méghozzá
ennek a jelszónak a jegyében: Franciaország ezer éves!
Még ennél is általánosabban: amikor a nemzet nagy alakjainak utolsó
figurája felemelkedett a csúcsra, ez az egész arcképcsarnokba új életet
lehelt. Lehetetlen nem kapcsolatba hozni a "nagy ember" újraértékelését
a történelmi életrajzok újbóli megjelenésével: a műfaj, hosszú száműzetés
után, felvirágzott az utóbbi években; de ugyanerről szól a franciák megújult
érzékenysége "egy sajátos Franciaország-kép iránt": nemcsak az ország történelméről
van itt szó, hanem a tájairól, a konyhájáról, a borvidékeiről és a hagyományairól.
Minden bizonnyal ez az érzékenység magyarázza a szélsőjobboldal és Jean-Marie
Le Pen Nemzeti Frontja nyílegyenes emelkedését, de a baloldalon ugyanez
fejeződik ki abban, hogy gondot fordítanak a nemzet újralegitimálására,
miközben szívesen hangsúlyozzák, a forradalmi eszme hanyatlásának oltalma
alatt, hogy a marxizmus megbukott.
És ez a harmadik, kevésbé megragadható jelenség, de a súlya talán
ennek a legnagyobb, mert jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a franciák
újraalakítsák a viszonyukat a saját múltjukhoz. A marxizmus intellektuális
összeomlása, a Szovjetunió radikális hitelvesztése, annak a kommunista
pártnak a gyors hanyatlása, amely alig néhány évvel korábban még a választók
egynegyedét tudta mozgósítani, befolyásának elvesztése a francia értelmiség
nagy részénél - ezek a szóban forgó évek legjelentősebb fejleményei. Az
összképhez tartozik, hogy 1975-ben még hatalmas siker volt Alexander Szolzsenyicin
könyvének, a Gulág-szigetcsoportnak a fordítása. A jelenség ez esetben
is messze túllépi a nemzet kereteit, de az erős és mélyen sztálinista kommunista
párt léte erőteljes hangsúlyt adott neki Franciaországban. Egy ilyen országban,
amely 1789 óta a forradalom hazája volt, a forradalmi eszme vége, amely
korábban a történelmi idők és a jövő közt a legerősebb orientációs erő
volt, szükségképpen csak a múlt iránti érzelmek gyors átalakulását hozhatta
magával. A forradalmi típusú időfogalomban tudjuk, mit kell megtartani
a múltból, hogy előkészíthessük a jövőt; azt is tudjuk, mit kell eltörölni,
elfelejteni belőle, szükség szerint lerombolni. A történelmi időt a szakítás
szándéka uralja. A szakítás gondolatának elértéktelenedése adta vissza
a hagyomány gondolatának legitimitását. Nem arról a hagyományról van szó,
amelynek mi vagyunk az örökösei és folytatói, hanem arról, amelytől valójában
sohasem szakadtunk el, és már pusztán ennél fogva is értékessé, titokzatossá
vált, s amelynek bizonytalan tartalmát nekünk maguknak kell felfedeznünk.
A kulturális örökség kultusza rohamosan terjedt ezekben az években, és
ennek nincs más magyarázata. Ez a titka: a forradalmi gondolat által vezérelt
történelmi idő eltűnése visszaadta a múltnak a maga szabadságát, bizonytalanságát,
jelenbeli súlyát, anyagi és szellemi értelemben egyaránt.
(A nemzeti emlékezet eszméje)
Ez a három fontos jelenség - amelyek nem kizárólagosak, de a leghatásosabbak
és talán a legelsők is - váratlanul összekapcsolódott, és megteremtette
a nemzeti "emlékezet" gondolatát. Új gondolatról van szó, amely nem régebbi,
mint harmincéves, de azóta is egyfolytában növekszik és gazdagodik. Az
emlékezetmozgalom, amelyre én a "megemlékezés korszaka" elnevezést javasoltam,
olyan általános, olyan mély és olyan erőteljes, hogy talán érdemes elgondolkoznunk
az okairól - még akkor is, ha netán általánosságoknál és közhelyeknél nem
jutunk többre. Úgy látom, hogy az emlékezet korszakának diadala két olyan
nagy történelmi jelenség eredőjeként értelmezhető, amely rajta hagyta nyomát
ezen a korszakon: egy időbeli és egy társadalmi jelenségről van szó. Ezeket
szeretném kiemelni, és vitát kezdeményezni róluk.
Az elsőt talán helyes lenne "a történelem felgyorsulásának" nevezni.
A megnevezésnek, amely Daniel Halévytől származik, világos az értelme:
a leginkább kontinuus és állandó jelenség már nem az állandóság és a kontinuitás,
hanem a változás. És a változás egyre gyorsul, egyre gyorsabban billen
ki eredeti helyéből a múlt összes eleme, miközben maga a múlt egyre erőteljesebben
távolodik. Az emlékezet megszervezése érdekében fel kell mérni ezt a fordulatot,
amely megtörte a történelmi idő egységét, a szép és egyszerű linearitást,
amely a jelent és a jövőt a múlttal egyesítette.
Minden társadalom, nemzet, csoport, család kialakít magának egy
képet a jövőjéről, és ez a kép diktálja neki, mit tartson meg a múltból,
hogy előkészíthesse az eltervezett jövőt, amely így az eddig csak összekötő
kapocsként működő jelennek is saját értelmet ad. Némileg sematikusan megfogalmazva:
a jövőt három alakban lehet megkonstruálni, s ezek a múlt arcáról kialakított
képet is uralják. Elképzelhetjük a jövőt, mint a múlt restaurálásának formáját,
mint a haladás egyik formáját és mint a forradalom egyik formáját. Ma ennek
a három olvasati sémának a felülvizsgálata folyik, hogy újra megszervezhető
legyen egyfajta "történelem". Vagyis teljes a bizonytalanság atekintetben,
hogy milyen lesz a jövő. És ez a bizonytalanság arra kényszeríti a jelent
- amely ráadásul a megőrzés korábban elképzelhetetlen technikáival rendelkezik
-, hogy emlékezzen. Nem tudjuk, hogy utódainknak miféle tudásra lesz szükségük
rólunk ahhoz, hogy megértsék önmagukat. A jövő anticipálására való képtelenségünk
viszont azt a kényszert szabja ránk, hogy áhítatosan gyűjtögessük, némileg
differenciálatlanul, azokat a látható nyomokat és materiális jeleket, amelyek
egykor (talán) majd tanúsíthatják, kik vagyunk vagy kik lehettünk. Más
szavakkal, itt a vége a történelem mindenféle teleologikus értelmezésének
- vége annak a történelemnek, amelynek ismerjük a végét -, s ez terheli
meg a jelent az "emlékezés kötelességének" parancsával, amelyről oly sokat
hallunk már. Paul Ricoeur barátunkkal ellentétben, aki hangsúlyozottan
távolságtartó ezzel az elkoptatott megfogalmazással szemben, és inkább
az "emlékezetmunka" kifejezést kedveli, én a magam részéről elfogadom,
azzal a feltétellel, hogy sokkal szélesebb értelmet adunk neki a szokásosnál:
sokkal tágabb, mechanikusabb, materiálisabb, az örökséghez jobban kötődő
értelmet, mint a szokásos morális értelem. Olyan értelmet, amely nem az
adóssághoz, hanem a veszteséghez kapcsolódik, a kettő ugyanis teljesen
különböző.
A "történelem felgyorsulásának" ugyanis van egy brutális következménye,
a jövőre nézve is, mégpedig az, hogy a teljes múltat eltávolítja - mintha
el lennénk vágva tőle. Egy angol demográfiatörténész híres megfogalmazása
szerint ez az a világ, amelyet elvesztettünk - "The world we have lost".
Többé nem vagyunk otthon benne, csak közvetett jelekkel szól hozzánk, ráadásul
ezek a jelek is titokzatossá váltak, amelyeket meg kell fejtenünk, mert
ezek rejtik a titkot, hogy kik vagyunk mi, azaz "identitásunk" titkát.
Ezzel a múlttal már nincs közvetlen kapcsolatunk. Csak dokumentációk, levéltárak,
emlékművek rekonstrukciójával tudjuk fellelni, s ez alkotja az "emlékezetet",
amely maga is művi, és a mai megnevezését jelenti annak, amit egykor egyszerűen
csak "történelemnek" hívtunk. A szavak igen mély és súlyos értelemvesztésének
vagyunk itt tanúi, ami maga is a korszellem kifejezője. Az "emlékezet"
olyan általános értelmet kapott, és annyira eláraszt mindent, hogy egész
egyszerűen kiszorítani látszik a "történelem" szót, és a történelem kutatását
is az emlékezet szolgálatába állítja.
Így tehát "a történelem felgyorsulása" véleményem szerintem az emlékezet
megjelenésének két következményeként összegezhető:
- egyfelől Egyfelől itt van a felhalmozódás mint következmény,
amely a veszteség érzéséhez kötődik; ez felelős azért, hogy az emlékezet
funkciója így felfúvódott, és hogy az emlékezet intézményei és eszközei
túlzottan elszaporodtak: múzeumok, levéltárak, könyvtárak, gyűjtemények,
számítógépes állományok, adatbankok, kronológiák stb.
- másfelől Másfelől egy megjósolhatatlan jövő és egy saját kuszaságának,
homályának átadott múlt közt a jelen önjáróvá válik, úgy tűnik fel, mint
önmagunk megértésének központi kategóriája, noha ez a jelen is történelmi
már, amelyet megkettőzött a saját önképe és a saját valósága. A történelmi
kontinuitásnak és az időben korlátozott kontinuitásnak ez a robbanásszerű
megjelenése adja meg szerintem az emlékezetnek a maga aktualitását: a múlt
többé nem garancia a jövőre, s ez az elsődleges oka az emlékezet előléptetésének:
ő a dinamizáló tényező és a folyamatosság ígérete. Egykor létezett összetartozás
a múlt és a jövő közt, és a jelen csak az összekötő kapocs volt. Ma összetartozás
a jelen és az emlékezet között van.
(A történelem "demokratizálása": különféle kollektív emlékezetek)
Ennek az emlékezetdömpingnek a második oka, amely ezúttal társadalmi,
ahhoz kapcsolható, amit a történelem "demokratizálásának" nevezhetünk.
Azoknak a népeknek, etnikumoknak, csoportoknak, sőt egyéneknek az erőteljes
felszabadítási, egyenjogúsítási mozgalmáról van szó, akik a mai világot
működtetik; egyszóval a kisebbségi emlékezetek mindenféle formájának gyors
felvirágzásáról, mert a kisebbségek számára a saját múltjuk visszaszerzése
szerves része saját önazonosságuk megerősítésének.
A kisebbségi emlékezetek alapvetően háromfajta dekolonizációs
folyamatból származnak. A világméretű dekolonizációból, amely történelmi
öntudathoz és emlékezetszerzéshez, illetve -gyártáshoz juttatta az addig
a gyarmati elnyomás etnológiai álmában vegetáló társadalmakat. A klasszikus
nyugati társadalmakban a belső dekolonizációból, amely a már az integrálódás
útjára lépett szexuális, társadalmi, vallási, vidéki kisebbségeket érintette.
Az ő számukra saját "emlékezetük" - azaz valójában történetük - megerősítése
egyfajta módja volt annak, hogy elismertessék a különbözőségüket a többségi
társadalommal, amely ezt addig megtagadta tőlük, csakúgy, mint a jogot
ahhoz, hogy ápolják a másságukat, és hűek legyenek már felbomlóban lévő
identitásukhoz. Van végül egy harmadik típusú dekolonizáció, amely a 20.
századi totalitárius rezsimek - kommunisták, nácik vagy egyszerűen csak
diktatúrák - eltűnésével virágzott fel: az ideológiai dekolonizáció, amely
kedvező feltételeket kínál a felszabadult népeknek ahhoz, hogy ismét felfedezzék
a saját hosszú távú, hagyományos emlékezetüket, amelyet ezek a rezsimek
kisajátítottak, elpusztítottak vagy meghamisítottak: ez a helyzet Oroszországban,
Kelet-Európa, a Balkán, Latin-Amerika vagy Afrika országaiban.
A kisebbségi emlékezetek robbanásának az lett a következménye, hogy
mélyen megváltoztatták a történelem és az emlékezet egymáshoz való státusát
képest és kölcsönös kapcsolatukat. Pontosabban fogalmazva: hogy felértékelték
magát a "kollektív emlékezet" -fogalmatfogalmát, amely addig alig volt
használatos.
A történelemhez viszonyítva, amely mindenkor a hatalmasok, a
tudós vagy szakmai autoritások kezében volt, az emlékezet olyan újfajta
kiváltsággal és presztízzsel rendelkezik, amelyet a népi és tiltakozó követelésektől
kapott. Eleve úgy jelent meg, mint a megalázottak és megsértettek, a szerencsétlenek
revansarevánsa, azoknak a története, akiknek nem volt joguk a nagybetűs
történelemhez. Az emlékezet eddig is magáénak mondhatta, ha nem is az igazságot,
de legalábbis a hűséget. Ami új benne, hogy "igazabb" igazságot követel
magának, mint a történelmi igazság: a megélt tapasztalat és az emlékek
igazságát.
Minden történelem mint tudományos rangra igényt tartó diszciplína,
mindmáig épp ellenkező módon született: az emlékezet alapján, de az emlékezettel
szemben, mert az emlékezetet individuálisnak, pszichologikusnak, megtévesztőnek
tekintette. A történelem a közösséghez tartozik, az emlékezet az egyénhez.
A történelem egy, az emlékezet pedig már fogalmilag is többféle, hiszen
lényegét tekintve individuális. A kollektív emlékezetnek már az ötlete
is teljes felfordulást feltételez. Az egyéneknek megvolt a maguk emlékezete,
a közösségeknek meg a maguk történelme. A gondolat, hogy a közösségeknek
is van emlékezetük, mély változást eredményez az egyének társadalmi helyzetében,
illetve a közösséghez fűződő kapcsolataikban: ez a titka ennek a másik
misztikus sikernek, amely némileg magyarázatra szorul: az identitásról
van szó, ami nélkül nem érthetjük meg az upsurge of memoryt.
Az identitás-fogalom hasonló és párhuzamos értelemváltozáson
ment át, mint az emlékezet. Individuális kategóriából közösségi kategória
lett, és szubjektív kategóriából formálissá és objektívvé vált. Az identitás
hagyományosan az egyént jellemzi, azt jelöli, ami egyedi benne, olyannyira,
hogy alapvetően adminisztratív és rendőri jelentést kapott: az ujjlenyomataink
kifejezik az "identitásunkat", az "identitásunkat" jelölő személyi igazolványunk
és okmányaink vannak. A kifejezés csoportkategóriává vált, külső meghatározása
annak, akik vagyunk. "Senki sem születik nőnek, csak azzá válik", írta
Simone de Beauvoir egyik híres meghatározásában. Ez lehetne a meghatározása
minden identitásnak is, amelyet önmagunk megerősítése érdekében hoztunk
létre. Az identitás, mint az emlékezet is, egyfajta feladat. Köteles vagyok
azzá válni, ami vagyok: korzikaivá, zsidóvá, munkássá, algériaivá, feketévé.
A kötelezettségnek ezen a szintjén születik meg a döntő kapcsolat az emlékezet
és a társadalmi identitás közt. Ebből a szempontból mindkettő ugyanannak
a mechanizmusnak engedelmeskedik: a két szó gyakorlatilag szinonimává vált,
és egyesülésük jellemzi a történelmi és társadalmi dinamika új rendjét.
(A franciák nagy közös családregénye: a hon megszentelt története)
Ez az átalakulás, melynek során a történelmi öntudatból társadalmi
tudat lesz, Franciaországban rendkívül intenzív módon ment végbe, hiszen
az ország hagyományosan lényegi és meghatározó kapcsolatban áll a múltjával,
a történelmével. A III. köztársaság idejétől ez a viszony központi helyre
került, mert a történelem vált a társadalmi és politikai kötelék lelkévé.
Az iskolán keresztül - lásd Ernest Lavisse kisiskolás tankönyveit és az
olyan híres gyerekkönyveket, mint a Tour de la France par deux enfants
- rögzül a nemzeti közösség nagy elbeszélése: hatalmas szága saga ez, sokféle
és variálható változatban, amely azonban mindenkinek a rendelkezésére áll,
és amely minden egyedit a saját képére gyúr át - legyen az egy adott vidékhez
tartozásból eredő, családi, nyelvi, vallási, társadalmi, szexuális sajátosság
-, ha nem látszik illeszkedni a nagy nemzeti történetbe. Volt tehát egyfelől
egy geszta, egy nagy erejű, eposzi lélegzetű elbeszélés a maga lentjével
és fentjével, nagy pillanataival és megpróbáltatásaival, személyiségek,
jelenetek, szellemes riposztok, cselszövések, dátumok, jók és rosszak kimeríthetetlen
tárházával, egy lélegzetelállító családregény, amely Vercingétorixszal
és az alésiai csatával indul, hogy eljusson a köztársaság és az emberi
jogok győzelméig, miközben útba ejti a keresztes- háborúkat, XIV. Lajost,
a felvilágosodást, a forradalmat, a napóleoni hőskölteményt, a gyarmati
hódításokat, az 1914-es háború nagy megpróbáltatásait, amelyeknek végül
de Gaulle lesz az örököse. És voltak másfelől az egyéni sajátosságok és
személyes hűségek. Egyik oldalon a kollektív és nemzeti történelem. Másikon
a magánemlékezetek. Szent történelem, mert ugyanolyan természetű, mint
a vallási katekizmus, amelyet le akart győzni; megszentelt történelem,
mert a haza története, s a haza azt is megérdemli, hogy az ember feláldozza
érte az életét; egy legenda, amely azonban hatalmas, az integrációt, a
kohéziót és a társadalmi felemelkedést segítő mozgatóerőként működik. A
másik oldalon meg ott vannak a csoportemlékezetek, azaz a kisebbségi emlékezet:
a munkásoké, a zsidóké (akkoriban izraelitáknak nevezték őket), rojalistáké
a royalistáké, a bretonoké, vagy a korzikaiaké vagy a nőké. A hagyományos
francia identitás erre a megoszlásra épült és erősödött meg egy évszázada;
ez az öntőforma tört össze, egy kettős mozgás következményeként:
egyrészt belül szétporladt belül a nemzeti projektet hordozó mítosz, másrészt
megtörtént minden kisebbség felszabadító erejű tehermentesítése.
Ez a kettős mozgás párhuzamosan fejlődött ki, majd a sorsdöntő 1970-es,
1980-as években rohamtempót vett fel: Franciaország ekkor valóban nagy
erejű változáson esett át. Ebben áll a hegemonikus, zsarnoki, már-már kínzó
"nemzeti emlékezet" megjelenésének titka: a történelmi öntudat társadalmi
tudattá alakult át. A nemzeti identitás helyébe és szerepébe a társadalmi
identitások kerültek. A Franciaország nagyságához és sorsához fűződő hagyományos
hitet belülről aknázták alá: az európai, világ- és gyarmati háborúk - az
1914-18-as, az 1939-1945-ös, az algériai háború - nemcsak tényleges hatalomcsökkenéssel
sújtották Franciaországot, hanem alattomos módon alapjaiban vonták kétségbe
a klasszikus nemzeti modell érvényességét és csalhatatlanságát. Mindez
azzal járt, hogy felszínre került az összes elfojtott nemzeti érzés (a
nagy forradalmi terrortól az algériai háború idején elkövetett kínzásokig):
); azzal, hogy valamennyi nemzeti hálózat és formáció válságba került,
egyházak, szakszervezetek, pártok, családok; azzal, hogy bizonytalanná
vált a pedagógia üzenet természete; azzal, hogy nehezen volt meghatározható
a decentralizációs nyomás és az európai közösségbe való beilleszkedés egyensúlyi
helyzete. Ebben az időszakban indult meg óriási erővel a belső dekolonizáció
és a csoportidentitások emancipációja, amely a nemzeti integráció útján
lévő minden egyes kisebbséget eljuttatott a saját történelem - saját "emlékezet"
- akarásáig, hogy végre, mint mondták, saját tulajdonukba vehessék saját
történetüket, és a nemzettől is követelhessék annak elismerését. A zsidók
esete megvilágító erejű példa lehet itt számunkra. Harminc évvel ezelőtt
még szinte szó sem esett "zsidó emlékezetről". Még Vichy emléke sem elsősorban
az antiszemita törvényhozáshoz kötődött, és nem is a francia állam felelősségéhez
a deportálásokban és a kivégzésekben. Ma ennek épp az ellenkezőjét látjuk,
és a "zsidó közösség" - ismét egy kifejezés, amelyet korábban nem használtunk
- folyamatosan követeli a köztársasági elnöktől, hogy ismerje el ezt a
felelősséget. Amit Jacques Chirac meg is tett 1995. július 16-án Vel’ d’hivben,
ott, ahová a zsidókat az 1942-es nagy razzia után összezsúfolták. Amit
Franciaországban "nemzeti emlékezetnek" hívnak, nem más, mint ennek a történelmi
emlékezetnek a mély átalakulása, s ebben a csoportemlékezetek tömeges megjelenése,
bomlasztó és mindent elárasztó munkája játszotta a döntő szerepet. És ha
eljutottunk erre a pontra, fontos volna, természetesen, hogy előbbre lépjünk
az újfajta emlékezet belső rendjének a leírásában. Én már megpróbálkoztam
ezzel is a Lieux de mémoire bevezetőiben és következtetéseiben.
(A múlt nem egyirányú utca - nemzeti ünnepeket koordináló bizottság)
Végezetül tehát érjük be itt annyival, hogy kiemeljük az emlékezet
legújabb térhódításának néhány közvetlen és azonnali következményét. Én
két alapvető következményt látok.
Az első, hogy rendkívül intenzív lett a múlt politikai, turisztikai,
kereskedelmi felhasználása. Jól megfigyelhető ez például a megemlékezések
számának nyílegyenesen emelkedő görbéjén, különösen Franciaországban. Az
1989 és 2000 közt eltelt évtizedet akár a megemlékezések korának csúcspontjaként
is felfoghatjuk. Keretbe foglalta ezt a forradalom 200. évfordulója, amely
a már így is erőteljes jelenségnek megadta a maga történelmi, politikai,
nemzeti, vallási, ideológiai és szimbolikus dimenzióit, illetve a 2000.
év megünneplése. Minden egyes év hozzátette a magáét a megemlékezések sorához,
a Dreyfus-ügytől Chlodvig 1500. születésnapjáig, az 1918-as fegyverszünet
80. évfordulójától a rabszolgaság eltörlésének 150. évfordulójáig. Azt
hiszem, Franciaország az egyetlen ország, amely húsz évvel ezelőtt felállított
egy nemzeti ünnepeket koordináló bizottságot. A megemlékezések elszaporodásának
sokféle oka van, de valamennyi ilyen ünnep azt bizonyítja, hogy a múlt
többé nem egyirányú utca, és hogy a jelen, amelyet megkettőz a saját történelmi
tudata, szükségképpen felhatalmazást ad a múlt többféle lehetséges verziójának
felállítására.
Az emlékezet új rendjének második következménye az, hogy megfosztja
a történészt attól a monopóliumtól, amellyel a múlt értelmezésében hagyományosan
rendelkezett. Egy olyan világban, ahol volt kollektív történelem és voltak
egyéni emlékezetek, ő volt az, aki egyfajta kizárólagos ellenőrzési joggal
rendelkezett. Egy évszázada az úgynevezett tudományos történetírás meg
is erősítette ezt a kiváltságot. Egyedül a történész volt jogosult a tények
megállapítására, a bizonyítékok kezelésére, az igazságosztásra. Ez volt
a foglalkozása, ez adta a rangját. Ma azonban a történész koránt sem egyedüli
szereplője a történelem előállításának. Megosztja ezt a feladatot a bíróval,
a tanúval, a médiával, a törvényhozóval. Egy okkal több, hogy ma hangosan
és erőteljesen szembeállítsuk az "emlékezés kötelességével" a "történelem
iránti kötelességet"azt, amit néhányan már húsz vagy huszonöt éve hangoztatunk.,
a "történelem iránti kötelességet".
Mert az igazi probléma, amelyet ma az emlékezet szakralizációja felvet,
az, hogy vajon az egyenjogúsítás és a felszabadítás pozitív elve, amely
az emlékezetet élteti, hogyan, miért és mikor fordul át, és válik a bezárkózás
egyik formájává, a kirekesztés motívumává és harci fegyverré. Az emlékezet
visszakövetelése elvileg egyfajta felhívás az igazságosságra. Következményeit
tekintve azonban gyakran vált gyilkosságra való felhívássá. Talán eljött
a pillanat, amikor az emlékezet ellen is meg kell indítani azt a pert,
amelyet egy évszázaddal ezelőtt Nietzsche folytatott le a történelem ellen,
és újra el kell mondani, amit ő elmondott a Korszerűtlen elmélkedésekben,
csak éppen a "történelem" szót kell lecserélni az "emlékezet" szóra: "Van
az álmatlanságnak, a kérődzésnek, a történelem [értsd: emlékezet] iránti
érzéknek egy olyan foka, amelyen túl az élőlény meginog, végül elpusztul,
legyen szó egy egyénről, egy népről vagy egy civilizációról." Az emlékezetnek
erre az üzenetére nekünk magunknak is emlékeznünk kell.
MIHANCSIK ZSÓFIA FORDÍTÁSA
Bibliográfia
NORA, Pierre
"Emlékezet és történelem között"
Aetas, 1999. 3.
K. HORVÁTH Zsolt
"Az eltűnt emlékezet nyomában
Pierre Nora és a történeti emlékezetkutatás francia látképe"
Aetas, 1999. 3.
LADURIE, Emmanuel Le Roy
Montaillou, egy okszitán falu életrajza
Osiris, 1997
DUBY, Georges
Emberek és struktúrák a középkorban
Magvető, 1978
Franciaország története I-II.
Osirisis, 2005-2007
A lovag, a nő és a pap
Nagyvilág, 2007
LE GOFF, Jacques
"Franciaország emlékezete"
BUKSZ, 1994. 4.
Az értelmiség a középkorban
Magvető, 1979
Európa történelméről mesél
AB OVO, 2003
FURET, François
Gondoljuk újra a francia forradalmat
Tanulmány, Pécs, 1994
A francia forradalom története
Osiris, 1999
Egy illúzió múltja. Esszé a 20. század kommunista ideológiájáról
Európa, 2000
RICOEUR, Paul
Fenomenológia és hermeneutika
Kossuth, 1997
Válogatott irodalomelméleti tanulmányok
Osiris, 1999
Bibliai gondolkodás
Európa, 2003
Az élő metafora
Osiris, 2006
"Emlékezet - felejtés - történelem"
In: (Thomka Beáta / N. Kovács Tímea szerk.)
Narratívák, 3.
Kijárat, 1999
GELLÉRI Gábor
"Az emlékezet-fenomenológiától az emlékezet-politikáig.
Paul Ricoeur új könyvéről"
Korall, 2001 ősz-tél
RUPNIK, Jacques
"A Vichy-szindróma"
Magyar Lettre Internationale, 5
Alc-k
Egyéni emlékezet - közös történelem
Emlékezet-dömping
(a poszt-gaullizmus és a francia múlt átértékelése)
(Egyéni és kollektív identitás, egyéni és kollektív emlékezet)
Lettre, 66. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|