Klaus Naumann
Elűzetés
(Vertreibung)
Aki az elűzetést emlegeti, "elűzöttekről" beszél, és aki így tesz, olyan
megnevezést használ, ami már önmagában is a németek öntematizálásának egy
jellegzetes formája. A háború utáni első évtizedben alakult ki, és azóta
is ez uralkodik a köznapi és a hivatalos szóhasználatban. Ezért nem árt,
ha a fejtegetéseim témájára való ráhangolódásul szemügyre vesszük ennek
a kifejezésnek a fogalomtörténeti genealógiáját.
Közvetlenül a háború végén és a háború utáni első hónapokban
számos különböző szóalak és megjelölés létezett egymás mellett, amelyek
mind többé-kevésbé mind olyan átfogóbb fogalmak körébe tartoztak, mint
"menekültek", "háborús elűzöttek" vagy "evakuáltak". A szövetségesek beszédmódjában
differenciálatlanul "refugee"-król, menekültekről volt szó, még mielőtt
a potsdami egyezményt és 1945 végéig az ellenőrző tanács határozatait előkészítő
tárgyalások során 1945 végéig megkezdődött volna a megnevezés nagyjából
ketté válása. Ekkor már "menekültekről" és "kiutasítottakról", az amerikai
szóhasználatban "refugee"-król és "expellee"-kről beszéltek. E két
nagy csoport között a különbség a szövetségesek nézőpontjából abban állt,
hogy míg az egyik esetben "repatriálandó személyekről" volt szó, a másikban
"nonrepatriable Germans"-ről, nem hazatelepíthető németekről. Az
előbbieket vissza kellett juttatni az elszármazási helyükre, míg a másik
csoportról azt mondták: "they must be absorbed", fel kell szívódniuk az
új közegben. "A katonai kormányzat által elfogadott alapelv az asszimilálás"
- szögezte le az amerikai katonai adminisztráció 1946 nyarán.
Már ebben a megkülönböztetésben, amelyet a szövetséges hatóságok
megfelelő rendelkezései követtek, kifejezésre jutott a szövetséges hatalmaknak
az a szándéka, hogy az "expellee"-kre, a kiutasítottakra vonatkozóan haladéktalan
és visszafordíthatatlan intézkedéseket vigyenek keresztül, amelyek a megszállt
területekkel, ezek területi határaival és a háború utáni európai renddel
kapcsolatos határozatokra épülnek. A hivatalos német szóhasználat követte
ezt a szemléletet, amennyiben "keleti menekültekről" és "kiutasítottakról"
beszéltek, ugyanakkor - sok érintetthez hasonlóan - nem voltak meggyőződve
arról, hogy itt egyértelmű szabályozásra volna szükség. 1946 végére az
"elűzöttek" megnevezés nyert polgárjogot, amit a katonai kormányzat
által kifejezetten megkívánt "Neubürger", "új állampolgárok" kifejezés
váltott fel az integrálást célzó helyhatósági intézkedések során. Míg az
egyik megnevezés az érintettek hátterére és a múltra utalt, a másik a közös
jövő felé orientált, az egyenrangúvá tevés és az asszimilálás programját
tartotta szem előtt. Józan és semleges voltában ez a megnevezés hasonlít
a szovjet megszállási övezetben elterjedt változathoz, ahol csakis az "áttelepülők"
kifejezést volt szabad használni.
Csak az integrálás folyamatában időnként kialakult heves konfliktusok
és a hidegháború kezdeteinek egybeesésével - utóbbira az 1946-os stuttgarti
Byrnes-beszéd 1946-ban Stuttgartban elűzött-politikai szempontból is releváns
módon megadta a jelet - indult meg 1947 végétől a "hazájukból elűzöttek"
kifejezés széleskörű használata, ami végül bevonult az első szövetségi
intézmények szóhasználatába is. Ennek a megnevezésnek egy korabeli megfigyelő
szerint sokszoros jelentéstöltete volt: "Ez a fogalom magában foglal jogi
koncepciót, politikai felfogást és követeléseket egyaránt. A »hazájából
elűzött« megnevezés azt sugallja, hogy az elűzetés egyoldalú, erőszakos
aktus volt, ami nem szüntetheti meg a hazai tulajdon birtoklásának [szerintem
itt felesleges a birtoklás, hiszen azt éppenséggel megszünteti az elűzetes,
legfeljebb a tulajdoni igény maradhat meg. HG] jogfolytonosságát.
Ezen a jogi koncepción túl hozzáadódik még a világpolitikai fejleményekhez
kapcsolódva a bolsevizmus politikai rendszerével való szembehelyezkedés.
A hazájukból elűzöttek eleven tiltakozást jelentenek a bolsevik világforradalom
erőszakos hatalmi intézkedéseivel szemben."
Ez a fogalomértelmezés már tartalmazta az elűzetés-probléma német
önértelmezésének döntő elemeit. A megjelölés utalt ugyan egy elintézetlen
múltra, de ezt csak a háború, illetve. a Reich, a Harmadik Birodalom utolsó
szakaszáig vezette vissza, átugrotta a "népi németség" *-politika, a náci
terjeszkedés, a háború, a megszállás-politika és az áttelepítés problematikus
fejezetét, valamint a német "végső harc" fázisát, hogy a szülőföldre utalva
azonnal a távoli múltra hivatkozzanak. A jogi koncepciók, értelmezések
és politikai követelések ("élő tiltakozás") összekapcsolása nem kevesebbre
formált igényt, mint hogy egy csoport partikuláris sorsát egy nemzet napirendjének
élére tűzze, ami pedig egy világpolitikai kontextust és antagonizmust is
tükrözött. Ebben az értelemben lett az elűzöttekből sokkal több, mint egy
csoport a sok közül: úgy tekintették, mint "élcsapatot", nem csupán mint
a szenvedés teremtette közösséget. Hogy eredetileg a nyugati szövetségeseknek
is részük volt a szóban forgó történések genezisében és kivitelezésében,
amit Potsdamban "kiutasításnak" neveztek, és a "rendezett és humánus módon
lefolytatott" kitétellel láttak el, közvetett szemrehányásként szintén
belejátszott ebbe a fogalmi stratégiába.
A "hazájukból elűzöttek" fogalom korabeli értelmezése még egy
további tekintetben is paradigmatikus volt. Mert megpendítette mind a három
alapvető temtizálandó síkot, ami a német elűzetésről szóló vitában mindmáig
jellemző maradt, bármennyire eltolódtak is a viszonyok és a hangsúlyok
az évtizedek folyamán. Az idézet szerzője a szövegből kiolvasható módon
már elég világos képet tudott alkotni magának az elüldöztetésről szóló
diskurzusok hierarchiájáról. Az első lépés a téma jogi artikulálása, a
második a történelmi-politikai megalapozás és operacionalizálás, a harmadik
ennek kulturális megalapozása kontextuális elhelyezése a haza, a szülőföld
fogalmábanval.[HG]*
***
A következőkben nem az NSZK történelempolitikájának kihatásaival kívánok
foglalkozni, hanem az államjogi diskurzus összetevőire szeretnék koncentrálni,
ami visszatekintve többnyire háttérbe szorul a téma kulturális és történelmi
aspektusai mögött. Pedig éppen ez a diskurzus az - ezt a tézist szeretném
itt kifejteni -, amelyik a legtartósabb hatást gyakorolta, nem utolsósorban
azért, mert normatívenormatív módon, intézményesen és politikailag is materializálódott.
Ha az elűzetés a német öntematizálás centrális témájává tudott fejlődni,
és az után is releváns maradt, miután a visszatérés vagy az integrálás
akut problémái már rég lekerültek a napirendről, az a Német Szövetségi
Köztársaság hivatalos önértelmezéséhez való saját viszonyával függ össze.
Bármennyire szétrombolta is a politikai nemzetet a nemzeti szocializmus
és a vereség, és vetődött fel inkább a felróható bűnösség, a kollektív
felelősség és a politikai számvetés kérdése az utódok számára, a korabeli
tudat lecövekelt egy folytonos nemzeti állam- és népfelfogás megkonstruálásánál,
mind a jogigény, mind a sorsközösség formájában.
Ebben az önértelmezésben mértékadó szerepet játszott a korabeli
német államjog és nemzetközi jog mellett az egykori "Ostforschung"-hoz,
német kelet-kutatáshoz szorosan kötődő történetírás és a politikai publicisztika.
Ezek egy még mindig "harcoló tudomány" műhelyei voltak, ahol nem csupán
a történelem-politika anyaga készült, de túlnyomórészt az operatív politika
mappája is. Ez képezte az elűzött-szövetségek megnyilatkozásainak a hátterét,
és bármilyen éles hangot ütöttek is meg egyenként, tartalmilag semmiképpen
sem voltak önkényes propagandának tekinthetők. Sokkal inkább alapultak
azon az államilag általánosan elfogadott és hivatalosan szentesített közfelfogáson,
miszerint a Német Birodalom területi veszteségei csak ideiglenes jellegűek,
és a végérvényes határrendezés egy későbbi békeszerződés tárgyát kell hogy
képezze, a németek kitelepítése a keleti területekről jogtalan volt, és
az erőszakos cselekmények, amelyek a meneküléseket, az elűzetést és a kitelepítést
kísérték, "az elűzés bűneként" ítélendők el.
Ezeknek a meggyőződéseknek a megfogalmazásában a német államjognak
és a nemzetközi jogtannak is jelentős része volt, mivel a többség által
osztott jogi koncepciója közvetlenül hatott a német szövetségi állam építményének
kialakítására. Ehhez kapcsolódott egy sajátosan felemás önértelmezés, ami
jelentősen befolyásolta az elűzetés témájának későbbi kezelését, de a nemzeti
szocialista múlt következményeinek, tehát a bűnösség kérdésének és ezzel
a két téma összefüggésének kezelését is.
kezelését is.
Leegyszerűsítve azt lehet mondani, hogy az államjog többszörös
redukálást hajtott végre, és itt eltekintek attól, hogy a jogalkotásba
is bekerült az életrajzi feldolgozások és értelmezések jó része. A bűnösséget
és felelősséget (amennyiben harmadik felet nem érintett) először is érdekérvényesítési
pozíciókká alakította - a kiindulópontot itt, akárcsak 1918/19 után, a
küszöbön álló béketárgyalásokra való felkészítés képezte -, aztán az érdekeket
jogi pozíciókba fordította át, amelyek politikailag továbbra is elidegeníthetetlennek
számítottak, és még akkor is megerősítést nyertek, amikor a kül- és belpolitikai
pragmatizmus Németország vonatkozásában kezdte túltenni magát az eredeti
implikációkon. Ehhez az állításhoz talán nem árt hozzátenni még valamit:
Nem az itt a figyelmeztető jel, hogy a szövetségi német politika érdekpolitikát
folytatott a győztes hatalmakkal, vagy hogy legitimációs előnyöket várt
el joggal a rivális kelet-német állammal szemben, vagy hogy az elűzötteket
befogadta, hanem az, hogy ezt a politikát az elidegeníthetetlen jogok védelmének
köntösében képviselte, az, ahogyan ezt tette, és az, hogy erre alapozta
a szövetségi német államiság formába öntését.
Az értelmezések, érdekek és jogi álláspontok szoros összefonódásának
megállapítása talán önkényesnek tűnik, de a kevés kisebbségi vélemény,
az emigrált nemzetközi jogász, Hans Kelsen néhány publikációjában kifejtve,
érzékelteti ennek a látszólag tisztán szaktudományon belüli értelmezési
folyamatnak a politikai töltetét. A választóvonal annak a kérdésnek a mentén
húzódott, hogy hogyan kell értékelni a jogtalan nemzeti szocialista állam,
a pusztító háború és a feltétlen kapituláció cezúráját. A kritikusok úgy
érveltek, hogy a szövetségesek politikájának jelentős eltérését az addig
szokásos háborús nemzetközi jogi eljárásoktól a nemzeti szocialista rezsim
példa nélkül álló fejleményei maguk tették szükségessé. Ezért lép túl a
szövetséges intézkedések beavatkozásainak mértéke tudatosan és szándékosan
a nemzetközi hadviselés szabályait rögzítő hágai megállapodás (Landkriegsordnung)*
(42 kk. cikkelyében), az az "occupatio bellicae" ([a katonai megszállás])
vonatkozásában megszabott kereteket keretein - a német közigazgatás megszervezésével,
a keleti területeknek lengyel illetve szovjet igazgatás alá helyezésével,
határok és területek egyoldalú rögzítésével; a törvényhozó, a végrehajtó
és a bírói hatalom áthelyezésével újonnan felállított területi testületekre
(szövetségi államokra) való áthelyezésével, és nem utolsó sorban egy nemzetközi
hadbíróság felállításával. Ez csak annyiban szorul indoklásra, amennyiben
feltételezzük, hogy a szövetségesek eljárásának a célja és gyakorlata több
volt a hagyományos "debellációnál" [lefegyverzésnél] és "szubjugációnál"
[leigázásnál]. Ennélfogva a szövetséges beavatkozások esetében nem egy
- a nemzeti szocializmus által nem kevésbé átformált - államiság helyreállításáról
volt szó, hanem egy új államiság lehetőségfeltételei lehetőségének tisztázásáról,
amelynek kialakítására a szövetségesek igényt tartottak az eredendő jogok
vonatkozásában "Németország mint egész" eredendő jogai [HG]számára. A német
állam, a politikai nemzet vagy a birodalom éppen úgy megszűnt létezni,
akárcsak a nemzeti szocialista rendszer. E tekintetben a győztes hatalmak
autonóm és szuverén módon jártak el a határok megvonásának, a területi
tagolásnak vagy a belső rendnek a kérdéseiben, még akkor is, ha ezt nem
egy - eleinte tervbe vett - formális békeszerződéssel hitelesítették. Kelsen
egyébként egyáltalán nem tanácsolta a békeszerződésre törekvést.
- E felfogás következtében nem volt alapvető jogi probléma a határokkal
és a területekkel kapcsolatban, és a kitelepítés politikája is hivatkozhatott
a két háború közti időszak kisebbségi politikájának szokásos eljárásaira,
amelyek csak 1948-ban adták át a helyüket egy újabb jogfelfogásnak. Ettől
még kezdettől fogva problematikus kellett, hogy legyen persze a túlkapások,
erőszakos bántalmazások és a "vad elkergetések" komplexuma.
A többségi felfogás szerint a német államiság folytonosságának
ilyen alapvető megszakadását tételezni elfogadhatatlan volt. A többségi
felfogás, amelyet már előre megfogalmazott Wilhelm Stuckart, a Dönitz-kormány
államtitkára 1945 májusában, Flensburgban, egy normális katonai kapituláció
feltételezéséből indult ki, amelyet a birodalom területeinek elfoglalása
követ a hágai egyezménynek megfelelően. Igaz, hogy pillanatnyilag a szövetségesek
a német felségjogok birtokosai, de mögötte ott rejlik a továbbra is fennálló,
és csak a körülmények folytán "cselekvésképtelen", ugyanakkor azonban "jogképes"
Német Birodalom. Ez a felfogás érezhetően szembeszegült ugyan a szövetséges
megszálló politikával (eredetileg e célból is fogalmazták meg), és formálisan
a Három három-, ill. etve Négyhatalmi négyhatalmi oldalról nem is ismerték
el soha, de a hidegháború és a Kelet-Nyugat konfrontáció előjelei közepette,
bizonyos mértékig, félúton mégiscsak elébe mentek egymásnak.
Az 1949-ben alapított Német Szövetségi Köztársaság ennek a jogi
koncepciónak az értelmében voltaképpen nem államalapítás volt, hanem a
német államiság újraszervezése; ez egyrészt a Birodalom, határai és jogi
pozíciói örökébe lépett (a Grundgesetz, az alaptörvény 16., 23., 116. cikkelye),
aminek következtében nagy hangsúlyt helyezett az állami berendezkedés ideiglenes
jellegére (a Grundgesetz preambuluma), és például az 1937. december 31-i
határok visszaállítását tartották volna egybehangzóan elfogadhatónak.*
A Birodalommal való azonosságot vagy részbeni azonosságot a Német Demokratikus
Köztársasággal, az NDK-val kötött 1973-as alapszerződésre vonatkozó szövetségi
alkotmánybírósági döntés legfelső bírói szinten megerősítette. Másfelől
a Szövetségi Köztársaság, az NSZK (kifelé) persze nemzetközi jogi, szerződéskötő
állam-alany volt, mint bármelyik másik állam, egészen meghatározott felségterülettel
és határvonallal, amely az Elbánál ért véget, nem pedig a Neissénél vagy
a Memelnél. A ritkán kimondott, de mindig jelenlevő háttérkonfliktus a
Szövetségi Köztársaság és a Három három-, ill. etve Négyhatalmak négyhatalmak
között abban állt, hogy a szövetségesek "Németország mint egész" eredendő
szószólóiként léptek fel, míg a Német Szövetségi Köztársaság a fennmaradás,
az identitás, a részidentitás és a közös fedél elmélete alapján abból
indult ki, hogy ő (az NSZK) jogosult az "egész Németország" helyett vagy
azt megelőlegezve beszélni (az ún. lényegi megmaradás szavatolása a GG
77. cikkelyében) is erre utal, még ha ezt az átmeneti cikkely, (mint
a GG 146. cikkelye) , kimondottan korlátozta is.
***
Nem kívánom vég nélkül folytatni ezeket az alkotmány- és államjogi
hivatkozásokat; itt alapjában véve ennek a gondolati építménynek a relevanciája
a fontos az elűzetés és az elűzöttek öntematizálása szempontjából, és az
a tézis, hogy ezt a diskurzust lényegében befolyásolták államjogi megfontolások
befolyásolták. E tekintetben három aspektust látok fontosnak, amelyek
nagyon szépen aláhúzzák, hogy az öntematizálás fogalma nem ködösítés a
vitában, hanem a társadalmi valóság komoly kihatású jelensége, amelynek
keretében a politikai nemzet önmagához viszonyul, amennyiben a képviseletet,
valahova tartozást, történelmi viszonyokat és morális kérdéseket is vizsgál,
norma szintjére emel, és adott esetben intézményesít is. Ennek során a
következőkben a diskurzus három síkja válik láthatóvá, amelyeket zsákutcaként,
felemásságként és fejlődési lehetőségként lehet leírni.
- a politikában és intézményekben való materiális megtestesülés, amelyben
egy ambivalens államiság jutott kifejezésre - a szövetségek, képviseleti
testületek stb. terén
- - ennek az öntematizálásnak a strukturális felemássága, amely az
elűzötteknek általában a hovatartozására (állampolgárságára) és speciálisan
a társadalmi helyére vonatkozó kérdésekben fejeződött ki
- Mint a fennmaradási és identitás-teoréma nem szándékolt mellékhatásai,
amelyek az átvett felelősség kontinuitásában váltak láthatóvá.
Az elűzetés és az elűzöttek nem voltak a szociális vagy jogpolitikai
segítő intézkedések kizárólagos tárgyai - bár le kell szögezni, hogy az
NSZK szociális állami igazságossági konstrukciójának jó részét a háborús
következmények kezelésében ilyen és hasonló integrálási kényszereknek köszönheti*.
Az elvi visszafordíthatóság feltételezése inkább magába az állami struktúrába
volt belevésve: az NSZK a szó szoros értelmében éppen annyira volt "provizórium",
mint amennyire revizionista hatalom. Ez belpolitikailag is megfigyelhető
volt az elűzött-komplexus intézményes formáiban, amelyek időnként félig-meddig
állami alakot öltöttek, mielőtt még a realista államrezon világosan határt
tudott volna szabni ennek a saját alapításának premisszáiból elburjánzott,
államon belüli államnak az államban.*.[Ez valóban jobb, mint ami eredetileg
a nekem küldött szövegben volt, esetleg lehetne még "kettős államiságban".
HG] Így az elűzöttek szövetségei kezdetben arra formáltak igényt, hogy
kényszertagsággal rendelkező szervezetként valamennyi "elűzetésben lévő
népcsoportot" képviseljenek; az 1949-es alapítási megegyezésegyezmény*
[ez nem volt egy formális egyezmény, hanem sokkal inkább konszenzus. HG]
letéteményesének és szavatolójának tartották magukat, amolyan szociálpolitikai
kiegészítő bürokráciaként funkcionáltak, egy igazi különutas- külpolitikát
folytattak, és "vétójogra" tartottak igényt a felfogásuktól eltérő politikai
döntések esetére. A szövetségi államtól közjogi testületként való elismertetést
követeltek a berlini képviselők státusához hasonló önálló képviselettel
a Bundesratban (Szövetségi Tanácsban) azaz a nyugatnémet képviselőtestületben.*
Bármennyire készséges volt is velük a szövetségi állam, és bármennyire
is részük volt is a szövetségi német, azaz a nyugatnémet külpolitika alakításában
egészen a 60-as és 70-es évekig, ami az állami-politikai teret illeti,
a szövetségi kormány a végső elégtételt nem adta meg nekik. Hivatalos képviseleti
jogukat nem ismerték el. Megmaradt fél-állami képviseleti formának, mint
a "Keletnémet Parlament", a "Pomerániai Küldöttgyűlés" vagy a Bajorország
felügyelete a Szövetségi Állam , mint a szudétanémetek felettnek
nyújtott ernyőszervezet [Itt semmiképpen nem szervezetről van szó, persze
a felügyelet sem tökéletes. HG].*
Ez az út végül zsákutcába torkollott, mert a szövetségi kormány
a szövetségi német központi államiságot* a képviselet kérdéseiben komolyabban
vette, mint ahogy ez a preambulumbeli szándéknyilvánításból és az átmeneti
meghatározásokból látszott. Komplementer szétválasztások* állam és az elűzöttek
szövetségei között a külpolitika alakulásával párhuzamosan zajlottak, bár
az állami gondoskodásból teljesen soha nem kerültek ki. Az elűzöttek szervezetei
az érdekképviseletek egyikévé váltak abban a pillanatban, amint kezdtek
megváltozni a "német kérdés" külpolitikai környezetfeltételei. Ráadásul
az önrelativálásra voltak belső késztetések is, amelyek a "reichs-" és
a "volksdeutsch", a "birodalmi" és a "népi" németség igényei és önértelmezése
körüli határ- és legitimációs vitákban gyökereztek. Az integrációs folyamatok
("vegyesházasságok") és a nemzedékváltás is hozzájárultak ahhoz, hogy a
kezdetben erőteljesen kifejezésre juttatott visszatérési szándékok fokozatosan
háttérbe szoruljanak. És végül az elűzetés tematikája egy olyan közvélemény
kontextusában találta magát, amely a "német kérdés", "újraegyesítés" és
"német határok" alatt valami egészen mást értett, mint amit az elűzött-szervezetek
eredeti elképzelései feltételeztek.
Az elűzött-irodalom áttekintése során az ember nehezen szabadul
attól a benyomástól, hogy a bűnösség vagy a felelősség kérdéseit kívülről
vitték bele ebbe a tematikába. A "Hazájukból Elüldözöttek Chartája" 1950-ből
semmi ilyesmit nem tartalmazott; egy példátlan szenvedéstörténetet dokumentált,
igényeket támasztott ("jogokra és hazára"), és megígérte, hogy céljai követésében
tartózkodni fog az erőszaktól.
Ugyanakkor azAz elűzöttek soraiból jövő olyan hangok ugyanakkor,
amelyek utaltak volna a nemzeti szocialista korszak "Volkstum"-, népi [(németség)
]-politikájára, szórványosak és alig hallhatók voltak. Az olyan, inkább
tudományos indíttatású kezdeményezések, amelyek közül mint az annak idején
politikai okokból publikálatlan, és ám azóta elég ismertté vált, a
"Németek Kelet-Közép-Európából való elűzetésének dokumentációja" című kutatást
lezáró kötet Theodor Schieder szerkesztésében, az 50-es, 60-as években
marginálisak maradtak.* Csak botrányosnak tűnő értelmiségi fellépések,
mint Golo Manné a 60-as évek elején vagy az egyházi kezdeményezések, mint
a német evangélikus egyház 1968-as "Ostdenkschrift"-je, [(keleti memoranduma)]
1968-ban, kezdte a bűnösség kérdését fokozatosan a közfigyelem előterébe
hozni. A "Keleti keleti Memorandumbanmemorandumban" például ez állt: "Az
elűzetés jogtalanságáról pedig nem lehet szót ejteni a bűnösség kérdésnek
felvetése nélkül. (…) Az elűzetés (…) egy súlyos katasztrófa része, amely
a német népet bűnössé tette önmagával és más népekkel szemben". A memorandum
arra irányuló kísérletnek volt szánva, hogy ezt a témakört kiszabadítsa
az egymásnak ellentmondó "jogi álláspontok" és hatalmi számítások kuszaságából,
és átvezesse a politikai cselekvés síkjára, anélkül hogy közben elfedné
a morális problematikát. Ezért hangsúlyozta, hogy "a készség a bűnösség
következményeinek vállalására és az elkövetett igazságtalanságok jóvátételére
a német politikának fontos alkotóeleme alkotóelemének kell lennie hogy
legyen keleti szomszédaink irányában is".
Az "új keleti politika", amely a nagykoalíció keretei között
talált utat magának, és a szociálliberális korszakban jutott érvényre,
annyiban tényleg látványos volt, amennyiben itt az érdekérvényesítő politika,
a hatalmi realizmus és a morális felelősség elismerése találkozott a volt
birodalmi területek, a területi veszteségek vonatkozásában is. Ez operatív
mozgékonyságot biztosított a külpolitikában, még ha a határelismerések
mindig ideiglenesek maradtak is, . a A fennálló jogigényeket formálisan
(mint "Levelek a német egységről") jegyzőkönyvbe vették, jogilag kötelező
voltuk viszont vita tárgyát képezte. Csak a Négyhatalmak négyhatalmak és
a két német állam közti "Záró szabályozás Németország vonatkozásában" című
szerződéssel "Záró szabályozás Németország vonatkozásában" 1990. szeptember
12-én és a rákövetkező határelismerésekkel - elsősorban a Lengyelországgal
kötött szerződéssel 1990. november 14-én - vált ez az anyag jogpolitikailag
annyira erőtlenné, hogy már csak azok a vitapontok maradtak meg, amelyek
mindmáig kísérnek minket. Ennek a maradékanyagnak is megvan a maga rejtett
iróniája, mivel eltérő jogértelmezések maradtak fenn a területátadás időpontján
túl is. Lengyelország számára ez 1945-ben történt meg, Németország számára
csak az 1990-es határszerződés hatályba lépésével. Ezzel megfordultak a
viszonyok. Ha német oldalon elsősorban az elűzöttek szövetségeivel szemben
azzal érveltek, hogy az Odera-Neisse határ és az ezzel összefüggő területleválások
egyértelmű elismerése a német egység ára, bár ez de facto már megvalósult,
ennek az eljárásnak a tényleges számláját aztán a lengyel félnek nyújtották
be - mégpedig a szövetségi alkotmánybíróság által kimondottan megerősített
egyéni tulajdoni igények továbbra is jogos követelésként való fennállása
kapcsán, az elűzöttek és örököseik részéről.*
***
A Német Szövetségi Köztársaság államjogi építményében kezdettől fogva
volt egy strukturális felemásság, amely szükségképpen kihatott az elűzöttek
helyzetére. Az állampolgárság szabályozásában jutott kifejezésre (a Grundgesetz
116. cikkelyében), amely arra a kérdésre próbált válaszolni, hogy ki számít
"németnek az alaptörvény értelmében". Mivel állam, nemzet és nép
az állampolgári diskurzusban és a politikai konszenzus szerint nem fedte
teljesen egymást, egybeesésük a "megvalósítandó egység" szempontjából viszont
olyan kívánatos célnak minősült, amelynek elérésén az NSZK "magállami"
szerepének megfelelően aktívan munkálkodni köteles, a pre-náci időszak
állampolgárságának szabályozásánál ez a felemásság újra fellépett. Ezzel
újra életbe lépett az 1913-as német állampolgársági törvény hagyományos
"strukturális ambivalenciája", amely a területi-politikai és az etnikai-kulturális
kritériumok között ingadozott. Ebben az esetben ez azt jelentette, hogy
csak egyetlen német állampolgárság létezik, nem pedig mondjuk szövetségi
német állampolgárság, amely kiterjedt nemcsak a rivális keletnémet államra,
hanem az Odera-Neisse területekre is (az 1937. december 31-i határok szerint),
és sőt ezen is túl "a német állampolgárság nélküli németekre", azaz az
ún. "népi németekre" - részben mindenekelőtt a szudétanémetekre továbbá
még a "kései kitelepülőkre". És ez még nem minden, a fél-állami képviselet
eljárása megismétlődött az illetőség szabályozásánál. Az elűzöttek egyenlők
voltak az egyenlők között, mint állampolgárok, de egy speciálisan megkonstruált
átörökíthető elűzöttségi státusz (Bundesvertriebenengesetz 1953 május)
kiemelte őket - bár jogi kötelezettségeket jelentő következmények nélkül
- az állampolgárok tömegéből. Az ebben a törvényben megjelenő megkülönböztetés
"elűzöttek", "hazájukból elűzöttek" és "a szovjet zónából menekültek" között
inkább az 50-es évek jogfelfogásával függött össze, semmint a megelőző
15 év történelmi eseményeivel. "Elűzöttek" voltak általános értelemben
a nemzeti szocialista német népiségpolitika által "a birodalomba haza"
telepítettek, mint a háború utáni első évek választhatóan németjei (Optionsdeutschen),
a potsdami egyezmény értelmében kiutasítottak, valamint a háború utáni
első hónapok "vad" kiűzéseinek áldozatai.
Az ilyen elkülönítések nem csak deklaratív természetűek voltak,
de lecsapódtak a belnémet többségi társadalomba való szegregáló integrálás
korai törekvéseiben is, amely zárt egységekben való letelepítéseket tervezett
és kivitelezett, lehetőleg a magukkal hozott helyi szokások megőrzését
is szem előtt tartva. Csak a 60-as években kezdett ez a speciális státusz
elkopni, és 1969-ben végül megszűnt az elűzetésügyi minisztérium, és a
fennmaradó ügyeket a belügyminisztérium illetékességébe utalták. Megmaradt
viszont egy szimbólumpolitikai ambivalencia, amit a mindenkori politikai
konjunktúrának megfelelően lehetett dramatizálni vagy de-dramatizálni.
Míg az elűzöttek eleinte a bolsevizmussal szembeni vádak koronatanúinak
számítottak, az "új keleti politika" idején, majd az enyhülés küszöbén
azt helyezték kilátásba, hogy a sorsukat nem kötik a nagyharanghoz, most
meg a német szenvedés koronatanúinak szerepét ajánlgatják nekik a történelemfilozófia
ítélőszéke előtt. Ennek során az instrumentalizálás nagyon is kölcsönös
volt. A Schieder-féle "Elűzetés-dokumentáció" zárókötetének 60-as évekbeli
nem-publikálásához hasonló eset volt később "az elűzés bűnéről" a Bundesarchiv
által összeállított dokumentáció nem-publikálása, amely 1974-ben készült
el, de csak az 1989-es kormányváltozás után jelenhetett meg hivatalosan.
Rövidre fogva: mivel versengés alakult ki a sikerek hangoztatása (a
"gyors integrálás" mítosza) és a nyílt követelésekre és az elmaradt elismerésre
vonatkozó többé-kevésbé elkeseredett panaszok között *, összekeveredett
a politikai ön-instrumentalizálás és marginalizálás*, s ez a keveredés
még a háború végének 50. évfordulójához kötődő önábrázolásoknál is érezhető
maradt, és: ez adja az érzelmi töltést a mai vitákba.
Visszatérve az állampolgárságról szóló (116.) Grundgesetz-cikkelyre,
amelynek : második szakaszában feltűnik a folytonossági és identitás-konstrukció
meghosszabbítása, amit a történelem fintoraként, de legalábbis egy intézményesített
kétfenekűség termékeny mellékhatásának lehetne nevezni. Azzal ugyanis,
hogy a Német Szövetségi Köztársaság névleg a Birodalom örökébe lépett,
és ezzel átvette az állampolgárság régi szabályozását is, kénytelen volt
visszavonni annak a nemzeti szocialista rezsim idejéből való korlátozásait
(például állampolgárságtól való megfosztást "politikai, faji vagy vallási
okokból"). Még ha ez megszorításokkal történt is (német lakóhely, szándéknyilatkozat
kellett hozzá), ebben mégiscsak a kontinuitás kötelékének ellentétes irányú
impulzusa mutatkozott meg benne, aminek hosszú távon szemlélve meg kellene
hogy változtassa változtatnia az elűzöttség témakörének felfogását a német
önértelmezésben.
Hogy ezt a csattanót ki tudjuk emelni*, végül ki kellene tágítanunk
az államjogi szempontokra leszűkített horizontunkat. A Reich, a német Német
birodalom Birodalom jogi kötelezettségeinek átvállalása egyúttal azt is
jelentette, hogy hosszú távon egyenesen muszáj volt Rainer Lepsius sokat
idézett fordulatával élve "normatíve internalizálni" a náci múltat. Ez
persze egy olyan eljárás volt, amelynek furfangjai és trükkjei könnyen
eltűnhettek az elegáns megfogalmazásokban. Röviden megvonva a mérleget:
az NSZK éppúgy igényt tartott Németország "egyedüli képviseletére" (a nem-kommunista)
külföldön, ahogy ennek a külföldnek az irányában belement egy átfogó tartozási
megállapodásba (Schuldenabkommen, ) (London 1953), ami bár Londonban a
különböző külföldi - például Görögország részéről bejelentett - követeléseknek
a megfontolását felfüggesztette a jóvátétel kérdésének végleges szabályozásáig."
(5. cikkely, 2. bekezdés), egy békeszerződés-szerű szabályozásba szabályozásig
tehát, amelyről pénzügy-politikai szempontból éppúgy azt remélte, hogy
sosem jön létre, mint ahogy miközben nemzet-politikai tekintetben viszont
éppen erre bazíroztak. Befelé is megismétlődtek az ilyen kontrasztok és
aszimmetriák. Egyfelől ott volt a háborús következmények viselésére vonatkozó
törvényhozás a háborús terhek kiegyenlítéseként; a szövetségi elűzöttségi
törvény, a háborús áldozatokról való gondoskodás vagy a 131-es törvény,
amelyben más kártalanítási vagy ún. jóvátételi kötelezettségek szerepeltek
a nemzeti szocializmus áldozatai irányában, másfelől a későn megkezdett
büntetőjogi felelősségre vonás a nemzeti szocialista bűnökért vagy a náci
-gyilkosságok elévülési idejének ismételt meghosszabbítása.* Államjogi
szempontból mindkettő ugyanabból a jogi megalapozásból következett, nevezetesen
a felelősség folytonosságából, ami a háború és a rezsim folyományaként
fellépő következményekre egyszerre vonatkozott, ha nem is egyforma mértékben.
Ilyen jogi alapon mindenki egyenlő volt, csak némelyik egyesek nyilvánvalóan
egyenlőbbek volt, mint a többiek. A megoldatlan függeléket, bár ezt is
aszimmetrikus módon, a követelésekért és a nyilvános elismerésért évtizedeken
át folytatott harc képezte. Az elűzetés problematikájának bevonása a bűnösségről
folytatott későbbi diskurzusba, és ennek átmoralizálása, ami a 70-es, 80-as
években bizonyos mértékben a másik oldal felől ismételte megismételte azt,
ami az elűzöttség diskurzusát már az 50-es évek elején olyan hevesen cáfolta,
az feltehetőleg csak ezeknek az államjogi megalapozottságú felemásságoknak
a figyelembe vételével érthető meg; amely ezek az ambivalenciák, a konfrontálódás,
a bűnök áthárításamások rovására írás, a relativizálás és az áldozatszerepben
való versengés bizonyos mértékig bele voltak írva az államberendezkedésbealakulatba.
[HG]* Szerintem Úgy vélem, csak ezzel magyarázhatók a bűnösségről szóló
diskurzus későbbi groteszkségei, amelyek a 90-es években jöttek felszínre,
és az ország kettéosztását "büntetésnek", az elűzetést "bűnhődésnek", a
téma felvetését pedig "tabuszegésnek" akarták érteni.
Az elűzetés, mint a német önértelmezés problémája nemcsak a magaspolitikával
érintkezett, de felsőbb szempontoktól is függött.* Azzal, hogy a politikai
és az alkotmányjog agy egy "uralkodó felfogást" tett magáévá a német államjogból
és alkotmányjogból, az állami intézményeket, a jogi szabályozásokat és
a politikai praxist is az arra vonatkozó igen jellegzetes önkép alapján
alkotta meg, hogy mi is számítson "Németországban" 1945 után "államnak",
"népnek", "nemzetnek". Ami itt feltűnő, az nem csupán e három fogalom közti
inkongruencia, vagy az a körülmény, hogy a szövetségi német államalakítás*,
amely az államjogi önértelmezés szerint nem új állam alapítása volt, hanem
a régi államiság folytatása (mínusz Hitler), "provizórikusnak", ideiglenesnek
tekintette magát. Annyira kKezdésről azért mégsem volt szó!* Érezhetően
megmutatkozik az elűzöttek problematikáján, hogy ennek az államiságnak
a republikánus alapja maga is törékeny volt - át- meg átjárták a "strukturális
ambivalenciák", amelyekben a hovatartozás etnikai kritériumai versengtek
a politikai kritériumokkal, vagy a Grundgesetz, az alaptörvény tényleges
érvényességi területe eltért a fiktív érvényességi hatókörétől. Ezt a fajta
törékeny államiságot csak a társadalmasodás terén bekövetkezett elmozdulás*
töltötte ki, amelyben a Német Szövetségi Köztársaság egy fokozatos "önelismerés"
során talált magára, persze anélkül hogy ezzel feladta volna államjogi
konstrukcióját, terhelő múlt-politikáját* vagy szimbólum-politikai repertoárját.*
Ez a megfigyelés egyébként metodológiai szempontból releváns, mivel arra
hívja fel a figyelmet, hogy a történelem-politikai konjunktúra közkedvelt
korszakokra osztását meg kell előznie azokra az általános strukturális
sarokszámokra vonatkozó megegyezésnek, amelyek a maguk részéről hozzájárultak
ahhoz, hogy a konjunktúra-helyzeteknek formát adjanak, sőt túl ezen, az
egész konjunktúra-jelenségnek átadjon valamit a maga rendkívül ellentmondásos
alapjaiból.*
Diskurzus- és tudománytörténetileg rendkívül tanulságos ez a
folyamat*, mert ebben összejátszhattak* olyan államközeli vezető diszciplínák,
amelyek mára igen sokat vesztettek a fényükből. Érdekes volna (Mitchell
Ash kifejezésével élve) az "újraösszemosódási folyamatokon" túl az egyes
diszciplínákban 1945 után kitapintani azt az interdiszciplináris kapcsolatrendszert
(netwörköt) a "gondolkodási stílusa", a tematikus-topológiai érintkezési
pontjai pontok és a személyes összefonódások szerint, amely a keresztapa
szerepét játszotta a német szövetségi államiság megformálásánál, és amelynek
fókuszában nem utolsósorban éppen az elűzöttek paradigmatikus sorsa állt.
Ha felidézzük, mennyire mélyen beépült az elűzöttség problematikája
ebbe az államiságba, csak csodálkozhatunk azokon a publicistákon és literátorokon,
akik a felfedezők büszkeségével azzal kérkednek, hogy a tabuszegés gesztusával
elsőként beszélhetnek a nyilvánosságban az elűzetésről és az elűzöttekről.
KARÁDI
ÉVA ÉS HALMAI GÁBOR FORDÍTÁSA
Bibliográfia
SCHLÖGEL, Karl
"Az elűzetés - egy európai történet"
Magyar Lettre Internationale, 51
"Az Odera - egy közép-európai folyó"
Magyar Lettre Internationale, 39
KOCKA, Jürgen
"Mit kezdjünk a nyomasztó múlttal?
Kollektív emlékezet és politika"
Magyar Lettre Internationale, 54
WAGNER, Richard
"A történelem visszatérése a német tartományokba"
Magyar Lettre Internationale, 22
CONTE, Eduard
"Rokonság, lojalitás és állampolgárság"
Magyar Lettre Internationale, 47
Lettre, 66. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|