Jean Meyer
A legújabb új spanyol polgárháború
(vörös emlékezet és kék emlékezet)
Egyre nehezebb lesz fenntartani azt a gondolatot, hogy létezik egy hallgatási
megállapodás, amely a kiegyezés és a megbékélés nevében feledésbe burkolná
Spanyolország közelmúltjának legdrámaibb pillanatait. A polgárháborúról
született publikációk mennyisége olyan hatalmas lett az utóbbi években,
hogy a kollektív amnéziáról szóló, az átmenet által kikényszerített közhelyet
fel kellene cserélni Manuel Aza?a megállapításával, miszerint a spanyol
népnek morbid a viszonya a saját történelméhez. Ez megmagyarázná, miért
vált "nemzeti szenvedéllyé a holtak kihantolása". Ahogy Jorge Semprun mondta,
a "vörös emlékezet" visszatér, ami jó, ráadásul elkerülhetetlen, ám néhány
éves késéssel és reakciós formában feltámad a "kék emlékezet" is. A légkör
tehát hirtelen feszültté válik, és az olvasó, túl azon, hogy nyomasztóan
nehezedik rá a rengeteg egyenetlen színvonalú, olykor önismétlő és unalmas,
olykor friss hangú és kiváló írás, ismét egyfajta polgárháborúban érzi
magát, amely nem halálos ugyan, de veszélyes.
(Felejteni vagy igazságot szolgáltatni)
Javier Tusell történész szerint az 1939-ben vesztes spanyolok nem azt
érzékelték, hogy lassacskán és egyenként fojtja meg őket a népesség nagy
részének közönye, hanem úgy érezték, hogy "a fulladás közvetlenül és azonnal
fenyegeti őket. És nem elsősorban a közöny miatt, hanem a kölcsönös gyűlölködés
és főként a szörnyű és nyomasztó csend miatt."
A vörös emlékezet és a köztársasági emlékezet, amely nem egy
és ugyanaz, lényegében a nacionalista és francoista terrorral foglalkozik,
amelyet "a másik fél" gyakorolt. Azok, akik az elnyomottakkal azonosulnak,
általában az erkölcsi felháborodásra és az ítélkezésre hajlamosak, nem
a hűvös elemzésre, és még kevésbé arra, hogy elgondolkozzanak a saját táborukban
működő erőszakról és a saját esetleges felelősségükről, amely hozzájárulhatott
a végső vereséghez. Nem kutatják az okokat, és nem azt a kérdést teszik
fel, hogy mindez miért történt, hanem azt, hogy hogyan. Ez a gondolkodásmód
egészen a "népirtás" és a "holokauszt" szavak használatáig jut el, noha
ezek nem alkalmazhatók mindarra, ami Spanyolországban 1936 és 1939 közt
történt, sem a későbbi francoista terrorra. A szavak súlyát mérlegelni
kell, és megfontoltan kell használni őket.
A spanyol kormány tárcaközi bizottságot állított fel, hogy tanulmányozza
a háború és a francoista terror áldozatainak helyzetét, hogy aztán erkölcsileg
és jogilag rehabilitáltassa őket. Carme Molinero, aki a barcelonai független
egyetemen a francoista és a demokratikus korszak kutatóközpontjának igazgatója,
úgy véli, hogy "a történelmi emlékezet visszaszerzése, ami nélkül nem lehet
felépíteni a demokratikus állampolgárságot, igazságszolgáltatási feladat".
Ez a felfogás ma általánosan elfogadott minden demokratikus országban.
Az "emlékezet helyének" híres tételen nyugszik, amelyet egy generációval
korábban Pierre Nora és kollégái fogalmaztak meg. Molinero szerint a közösségi
emlékezet nem spontán módon működik, hanem azon tények közti válogatás
eredményeként jön létre, amelyeket meg kell őriznünk, hogy emlékezhessünk
rájuk. Döntés kérdése, mire és milyen céllal emlékezünk. Szerencsére a
spanyol társadalomban széles körben elterjedt igény a közelmúltról való
gondolkozás, a vágy, hogy újra felfedezzük a polgárháború és a francoista
megtorlás "legyőzöttjeinek" hangját.
A francoista rezsim saját emlékezetpolitikát alakított ki, hogy
eltüntesse a demokratikus emlékezetet, és megszilárdítsa azt a kollektív
emlékezetet, amely összhangban állt a saját politikai posztulátumaival.
Az átmenet korszakában a korábbi demokratikus hagyományokhoz kötődő emlékezetpolitika
kialakítását a polgárháború emléke és a demokratikus rendszer megerősítésének
szükségessége határozta meg. Mihelyt a demokrácia megszilárdult, az intézményeknek
nem állt érdekében kialakítani egy saját emlékezetpolitikát, amely immár
nemcsak a demokratikus értékek magasztalásában merül ki, hanem azok követeléseit
is tekintetbe veszi, akik harcoltak a francoizmus ellen, és meghatározó
szerepet játszottak a demokrácia megteremtésében. Vagyis ez azt jelenti,
hogy a francoizmus által kialakított hamis emlékezetet hosszú időn át nem
ellensúlyozta intézményesen olyan emlékezetpolitika, amely a múltbeli vagy
jelenbeli demokratikus referenciákra épített volna. A helyzet azóta megváltozott:
a társadalom ma már igényli, hogy megismerhesse a megtorlás valódi mértékét,
azt akarja, hogy vessenek véget a történelem manipulálásának, és hogy az
utcanevek és az emlékművek töltsék be azt a nevelő funkciót, amely az emlékezet
helyeiként feladatuk lenne.
Molinero gondolatmenetét összegezve: az intézmények végül eljutottak
oda, hogy figyelembe vegyék a társadalmi követeléseket. Ami nem azt jelenti,
hogy szembe kell állítaniuk egymással az emlékezeteket, hanem azt, hogy
a közösségi emlékezet a múlt pontos ismeretén nyugodjon, ami a spanyolok
esetében feltételezi, hogy a demokratikus értékek alapján átvilágítsák
a II. köztársaságot, a francoizmust és az anti-francoizmust.
(Amnéziapolitika helyett aktív emlékezetpolitikát)
Számos szerző és publicista osztja ezt a nézetet. Szerencsés dolognak
tartják, hogy a mai demokrácia visszanyúlt a korábbi demokratikus hagyományhoz,
amelyet elsősorban a II. köztársaság testesít meg. Hangsúlyozzák, hogy
az átmenet időszakában és a szocialista Felipe González kormánya alatt
valódi közmegegyezés volt a hallgatás ügyében, ez volt a felejtés stratégiája,
amelyet az átmenet politikai főszereplői és neves történészek egyaránt
támogattak. A probléma viszont nem a történelmi tudatlanság, hanem az erkölcsi
kisiklás: ha nem rendezzük a számlánkat a múlttal, a következő generációk
egy olyan kollektív (anti)humanitást sajátítanak el, amely a legkülönbözőbb
eredetű halálos csírákat őrzi magában. Montsé Armengou és Ricard Belis
A feledés árkai című könyvükben hangsúlyozzák, hogy az emlékezet végül
mindig utat tör magának, és amit sem az átmenet időszakában, sem ma nem
engedtünk napvilágra jutni, egy napon magától meg fog jelenni. Ma már nem
elég megismerni a múltat, azt a kérdést is fel kell tennünk önmagunknak,
miért kellett minderről hallgatnunk.
"Irak tömegsírjai nem különböznek Franco tömegsírjaitól", mondja
Paul Preston, angol történész, aki provokatív és megtévesztő Spanyol
holokauszt címet viselő könyvében arra vállalkozik, hogy "átfogó képet
adjon a háború alatti és a francoista megtorlásról". A francoizmus szerinte
"mindent megtett, hogy meghamisítsa azt, ami történt". Hangsúlyozza, hogy
"az emlékezetpolitika azért nélkülözhetetlen, hogy ne ismételjük meg a
múltat."
Julián Casanova történész ugyanezt a meggyőződést vallja könyveiben
és cikkeiben. "A győztesek emlékezete, akik korlátlan hatalommal rendelkeztek
a Franco-diktatúrában, még mindig aránytalanul nagy helyet foglal el az
áldozatok emlékezetéhez képest." Mihelyt terítékre kerül a probléma, feltámad
a "neo-francoista szindróma", amely egyfelől emlékeztet arra, hogy a köztársaság
súlyos kudarc volt, hiszen polgárháborúhoz vezetett, egy olyan drámához,
tragédiához, ahol minden harcoló fél elkövetett atrocitásokat, másfelől
elkendőzi vagy csak mellékesen említi meg a gyilkosságokat, kínzásokat
és az emberi jogoknak azt a módszeres megsértését, amely Francót és a diktatúráját
jellemezte. Julián Casanova rámutat "a történelmi revizionizmus és az említett
neo-francoista szindróma" konvergenciájára. Azt mondja, hogy a háború alatt
a nacionalista megtorlás 90 ezer életet oltott ki, a köztársasági megtorlás
pedig 55 ezret, és bár 7 ezer egyházi személyt gyilkoltak meg, ez az antiklerikális
erőszak párhuzamosan zajlott azzal, hogy a papok lelkesen és megszállottan
gyilkoltak minden helyen, amelyet a katonai felkelésnek sikerült elfoglalnia.
A háború végeztével aztán a francoista kereszteshadjárat egyháza bőséges
revánsot vett a legyőzötteken.
Egy másik cikkében ugyanez a szerző azt írja, hogy a háború történetének
és emlékezetének három periódusa van. Az átmenet első két évtizedében "különböző
történészek egy csoportja komoly munkát végzett, ám megállapításaik és
következtetéseik nem jutottak el a közvéleményhez, és a médiát is kevéssé
érdekelték". Majd az 1990-es évek második felében eljött az emlékezés ideje,
végül a neo-francoista reakcióé is, amelyet bizonyos ismert újságírók,
jobboldali propagandisták, a történelem megszállottjai tápláltak, akik
újrakezdték a régi francoista nótát, miszerint a baloldal a maga erőszakosságával
és gyűlöletével provokálta ki a polgárháborút. Megint csak a propaganda
lépett a történelmi elemzés helyébe, és ismét működésbe hozta az 1934 októberéről
kialakított közhelyeket, a vörös terrort, az antiklerikalizmust, Paracuellos
politikai foglyainak kivégzését, a nemzetközi brigádokat, a Cseka republikánus
börtöneit és a szovjet befolyást.
(A holtak kihantolásának nemzeti szenvedélye)
2004 októberében Madridban szervezték meg "A háború és a francoizmus
emlékei" című szemináriumot. Itt teljes szabadsággal, a konvencionális
beszédmóddal bátran szakítva tanulmányozták a háború és a francoizmus különféle
megközelítéseit a regény, az önéletrajz, a hírújságok, az iskolai kézikönyvek,
a mozi és a társadalomtudományok segítségével. A szeminárium alapján megállapíthatjuk,
hogy az emberek sohasem szűntek meg írni a háborúról, nem volt olyan időszak,
amikor megfeledkeztek volna róla, és hogy komoly ideológiai teher nehezedett
minderre, különösen a konfliktushoz közeli években.
Most már itt van egy generáció, amely nem élte meg sem a háborút,
sem a diktatúrát, mondja Santos Juliá, következésképpen ha visszanyúl a
múlthoz, teljesen más szemmel látja a történelmi tényeket. Paloma Aguilar
szerint 1993-ban, a választások előtt a szocialisták úgy döntöttek, felmondják
az átmenet írásba nem foglalt két megegyezésének egyikét, azt, amely szerint
senki sem használja fel eszközként sem a háborút, sem a diktatúrát. Kijelentették,
hogy az új jobboldal, amely ellenük harcol, nem más, mint a régi francoista
jobboldal. Az út megnyílt, újból hozzá lehetett nyúlni a múlthoz. Javier
Pradera szerint viszont azok, akik 1956 körül szembehelyezkedtek Francóval,
a köztársasági baloldal örökösei voltak. A marxizmus alapján álltak, és
semmi közük nem volt sem a liberális, sem a demokratikus hagyományokhoz.
Carme Molinero természetesen elutasítja ezt az állítást.
Javier Tusell szerint nem biztos, hogy az átmenet valamiféle
szándékolt amnéziapolitikát követett volna, és emiatt szenved csorbát ma
a demokrácia. Ám az egymást követő kormányok nem akartak szigorúan és a
megbékélés szellemében szembenézni a múlttal. A "vörös emlékezet" visszatérése
könnyen elfeledtetheti, hogy a "kék emlékezet" is létezik még. Minden gondolkodásnak,
amely a két tábor tetteire irányul, együtt kell járnia azzal a gondolkodással,
amely a másik tábor tetteit veszi számba, illetve azt, amit akkor tett
volna, ha a másik a győztes. Ami nagyfokú szigort kíván. Ha a francoizmust
a megtorlásra korlátozzuk, azt kockáztatjuk, hogy semmit sem értünk meg,
és minden tudományos vizsgálódás befelé fordul.
Olegario González de Cardenal teológus ugyanakkor azt a kérdést teszi
fel: "Hol tart Spanyolország?" És így felel: "Megint itt látjuk magunk
előtt a spanyolok paradicsomi ártatlanságát, amellyel időről időre úgy
döntenek, hogy eltörlik a történelmet. […] A történelem egyes pillanatait
abszolutizálják, másokat kiiktatnak; egy újfajta törvényhozás, az állampolgárság
újfajta kultúrája és felfogása lép érvénybe, kizárólag ezt tekintik
méltányosnak." Szerinte "ez a kultúra, szövetségben a politikai hatalommal,
vagy éppen a politikai hatalom által felhasználva" az egységes Spanyolországtól
a spanyolok pluralitásához vezet el, a monarchiától a köztársasághoz, és
ezen állomások mindegyikének megvan a maga története, megvannak a módszerei,
a speciális kezelési módja. Szóvá teszi a II. köztársaság minden gyanún
felül álló, tiszta modellként való, fenntartás nélküli, állandó dicsőítését,
amelyhez nap mint nap hozzáteszik, hogy sötét érdekektől vezérelt módon,
erőszakkal buktatták el. Felteszi a kérdést: miért van az, hogy bizonyos
kulturális csoportok a legcsekélyebb mértékben sem vizsgálták felül saját
erkölcsi és politikai útjukat, nem tették magukévá a berlini fal leomlásának
következményeit, és titokban továbbra is az 1970-es évek ideáljait őrzik.
Ennek illusztrálására Tierno Galvánt idézi: "A hit az emberi élet radikális
elidegenítése. Isten összetört játék. Csak remélhetjük, hogy az Almudena-székesegyházból
egyetlen kődarab sem marad, és megint makulátlan fehérségű, üres telek
áll majd a helyén."
(Ki kezdte a polgárháborút?)
A II. köztársaság könnyen válhat a viszály következő almájává a történészek
körében, vagyis azok közt, akik a történelemért dolgoznak, és azok közt,
akik az emlékezet szolgálatába állnak. A "kékek" állítása szerint 1936
júliusának "felkelői" nem követtek el államcsínyt, és "felkelők" sem voltak,
mert 1934 októberében, Asztúriában a szocialisták fogtak fegyvert a köztársaság
ellen. A másik tábor beéri azzal, hogy minden összefüggést tagad az említett
felkelés és a polgárháború kezdete közt. Ez közismert. A legújabb "revizionista"
vagy "neo-francoista" történetírás azt a tényt hangsúlyozza, hogy 1934
októbere volt az a pillanat, amikor véglegesen csődbe jutottak a köztársasági
intézmények, és hogy ezt a dátumot kell a polgárháború kezdetének tekinteni.
"Ezt a pamfletista, neofita véleményt még a szakszerűbb történészek is
osztják", ismeri el a történész Marta Bizcarrondo. Ő maga cáfolja ezt az
értelmezést, és úgy gondolja, hogy a Spanyol Szocialista Párt (SSZP) és
az Általános Munkásszövetség (ÁMSZ) "preventív felkelését" az 1933-as németországi
és az 1934-es ausztriai előzmények magyarázzák, illetve a fasizmus európai
győzelmei és a szociáldemokrácia "öngyilkos stratégiája". Na meg a Spanyol
Autonóm Jobboldal (SAJ) vezetőjének, José María Gil-Roblesnek és Dollfuss
kancellárnak a hasonlósága. Bizcarrondo a szocialista politika demokráciabeli
értelmezését követve természetesen elismeri, hogy a szocialisták 1933 közepe
óta radikalizálódtak, és ezt tetőződött abban az öngyilkos törekvésben,
hogy egy esetleges jobboldali politikai fordulatra (amikor három SAJ-miniszter
bekerült a kormányba) felkeléssel kell felelni. Bizcarrondo megállapítja,
hogy bármilyen meglepő, a demokrácia, még nem volt a szocialisták stratégiájának
része. Az 1934-es felkelés természetesen kiélezte a feszültségeket, amelyek
siettették a rendszer válságát; a posteriori azt lehet mondani, hogy ez
semmi jóval nem járt a köztársasági demokráciára nézve, épp ellenkezőleg.
Ezzel együtt sem mutat arra semmi, hogy a tábornokok a kaszárnyáikban maradtak
volna, ha a baloldal újabb választási győzelmet arat.
Egy másik történész, Juan Francisco Fuentes számos okból úgy
látja, hogy megállapítható a folytonosság 1934 októbere és 1936 júliusa
közt. Megemlíti, hogy az SSZP baloldala akkor már egy ideje retorikai fordulatként
használta a polgárháború fogalmát. "Egy polgárháború közepén vagyunk",
jelentette ki Caballero 1933 végén, majd néhány, 1934 októberéből származó
forradalmi szövegben. Santos Juliá pedig kimutatja azt a forradalmi
spirált, amely az 1934. októberi általános sztrájkhoz vezetett. Sandra
Souto És Madrid? Mit csinál Madrid? Forradalmi mozgalom és közös megmozdulások
1933-1936-ban című könyvében a spanyol munkásbaloldal radikalizálódási
folyamatát tanulmányozza 1933-tól kezdve, a korabeli társadalmi és politikai
erőszak tükrében. Arra keres magyarázatot, miért bukott el egy ilyen erőszak,
miközben a baloldal vezetői gondosan felkészítették a mozgalmat fegyverekkel,
katonai kiképzéssel és egy árnyékkormány megalakításával, tehát egyfajta
bolsevik stílusú "októbert" készítettek elő a szocialista milíciák és szimpatizáns
hivatásos katonák fegyveres felkelésével. Fuentes szerint "34 októbere"
azt jelezte, hogy "a spanyol köztársaság a polgárháború felé sodródott,
amelyet egyes politikai vezetők már hosszú ideje nemcsak elkerülhetetlennek,
hanem egyenesen kívánatosnak tartottak."
Bartolomé Bennassar, a sokoldalúságáról ismert nagy francia történész
nemrégiben jelentette meg A spanyol háború és másnapjai című könyvét. Mint
sok más történész, ő is hangsúlyozza 34 októberének jelentőségét, amely
"a polgárháború előjátékának bizonyult, hiszen kiváltott egy olyan forradalmi
folyamatot, amelyet nem lehetett többé kontrollálni". Szerinte a köztársasági
reformizmus kudarca annak tudható be, hogy hiányzott belőle egy komoly
agrárreform, olyasmi, mint amit Lázaro Cárdenas vitt végbe Mexikóban, a
30-as években. A forradalmi folyamat, amely a Népfront rövid győzelme után
beindult (a Népfront 200 000 szavazattal győzött), már túl későn érkezett,
hogy megoldja a problémát, és maga is siettette a háborút. Bennassar elutasítja
azt a verziót, miszerint katonai és papi összeesküvők kis csoportja hajtott
volna végre államcsínyt merőben önző célokból, és inkább úgy tekint "1936
júliusára, mint komplex interaktív folyamatra, amelynek jobbról és balról
egyaránt mindenki részese volt".
(A történész ne legyen elnéző se a győztesekkel, se a vesztesekkel)
Számos történész (így Bartolomé Bennassar, Antonio Cazorla, J. F. Fuentes,
Santos Juliá, Enrique Moradiellos) úgy tartja, hogy minden szenvedélytől
mentesen kell beszélni a polgárháborúról. "Nyugodtan végig akartam nézni
harminc év történelmi kutatásait", mondja Moradiellos 1936. A polgárháború
mítoszai című könyvének bevezetőjében. Két változatot, két irányzatot tárgyal.
Azt, amelyik a háborút epikus mítoszként, hősies tettként tárgyalja, és
felidézi azokat a pozíciókat, amelyeket a két tábor védelmezett a lövészárkokban;
és azt, amelyik az eposzi jelleget fájdalmas látomással cseréli fel, és
a háborút testvérgyilkosságnak látja, olyan tragikus őrületnek, amelynek
egyszer csak mindenki a részesévé vált. Ez az értelmezés az átmenetet készíti
elő: minthogy a háború maga volt az őrület, előkészületeket kell tenni
a megbocsátásra és a felejtésre.
A történész sokkal összetettebb képet mutat be, mint a memoárírók.
Moradiellos úgy látja, hogy már a háború kitörését megelőzően szembekerült
egymással a forradalom, a reakció és a reform, ráadásul úgy, hogy egyiknek
sem sikerült egyértelmű fölénybe kerülnie. A háború azért tört ki, mert
ezekben az években már létezett az az általános meggyőződés, hogy az erőszak
hatékony út lehet mindhárom irányzatnak ahhoz, hogy elérje a célját, és
mert ezen irányzatok egyike fegyverhez is hozzájutott. A hadsereg, ahelyett
hogy megvédte volna a törvényes kormányt, megoszlott, kettéhasadt.
Antonio Cazorla szerint pedig tagadhatatlan, hogy az egyetemi
történészek nagy része inkább balra áll, mint a társadalom többsége, és
ez nyilvánvalóan tükröződik a munkáikban is. Ráadásul bizonyos történészek
életművében még mindig megtalálható a régi "népfrontos" szemlélet, amely
megpróbál olyan csatákat is megnyeretni, amelyek le sem zajlottak. Tudomásul
kellene vennünk a még ma is idealizált köztársaság sok, kevésbé kellemes
oldalát; nagyobb hangsúlyt kellene helyeznünk azokra a bűnökre, amelyeket
a nevében követtek el, el kellene ismernünk, hogy felebarátaink szenvedése
jogos, és nem lenne szabad azt mérlegelnünk, ki ölte meg és miért.
Ami a megtorlást illeti, azt Bartolomé Bennassar szerint a történészek
képesek voltak - ellentétben a memoárírókkal, akik rendszerint csak a saját
halottaikat veszik számba - úgy tárgyalni, hogy "nem voltak elnézőek sem
a győztesekkel, sem a vesztesekkel". Ő egyébként azt is hangsúlyozza, hogy
a két tábor, végig dezinformációs ügynökségként, pletyka- és hazugsággyárként
viselkedett a háború során, példátlan kitartással és tökéletes rosszhiszeműséggel.
Óvatosan bár, de elfogadja a Santos Juliá által szerkesztett, A polgárháború
áldozatai című kötet következtetéseit, és a két megtorlás áldozatainak
120 ezres számát, majd arra az eredményre jut, hogy a háború alatt a gyilkos
forradalmi erőszak nagyságrendileg azonos volt a gyilkos reakciós erőszakkal,
ami logikus is, mivel a Népfront Spanyolországa népesebb volt, legalábbis
1936 végéig. A könyv a polgárháború mai emlékezetéről szóló gondolatokkal
zárul. Támogatja az "Egyesület a történelmi emlékezet visszaszerzéséért"
létrehozását, feltéve, ha "a visszaszerzés teljes, differenciált, pontos,
módszeresen és szigorúan irányított" lesz. Nehéz feladat. Elutasítja Silva
és Santiago Macías könyvét, a Franco tömegsírjait, mert zavarosnak és túlzónak
tartja, "nem követendő modellnek", ahogy Armengou y Belis A csend tömegsírjai
című művét is.
Lassan megszűnik a hallgatás a köztársasági megtorlásról: François
Godicheau Katalóniáról írta a doktori disszertációját A spanyol háború.
Köztársaság és forradalom Katalóniában címmel. Ebben megvizsgálja az anarchista
áramlatot, ezt a "polgárháborút a polgárháborúban", amelyet Katalónia átélt,
a Nemzeti Munkaszövetség (NMSZ) "csaknem teljes bolsevizációjának szégyenletes
folyamatát", a kíméletlen megtorlást egy haldokló köztársasági államban.
Jorge M. Reverte Madridi csata című könyvében elmeséli, hogyan gyakorolták
némely republikánusok az ellenfél kiirtásának politikáját, "a rutinszerű
halálosztást", amelyet dokumentumokra támaszkodva részletesen leír. Bemutatja,
hogy a foglyok közti "razziák", a "séták" nem ellenőrizetlen és ellenőrizhetetlen
eljárások voltak, ahogy azt olykor a köztársaság emlékének védelmezői állítják.
Idézi azt a megállapodást, amelyet az NMSZ Központi Bizottsága és a junta
közrendvédelmi tanácsa kötött "a fasiszták és a veszélyes elemek azonnali
kivégzéséről". "Tanulmányozni akartam, mondja Reverte, néhány tisztázatlannak
látszó kérdést, például az anarchisták katonai hegemónia iránti vágyát
vagy a Paracuellosban szervezett megtorlást. Ez az egyetlen módja annak,
hogy leszereljük a Pío Moa-féle neo-francoista revizionizmust.
Ezt teszi Ignacio Martinez de Pisón Temessük el a halottakat
című könyvében is, amely José Robles meggyilkolását tárgyalja. Robles John
Dos Passos fordítója volt, és a kommunisták köztársasági áldozata lett.
Dos Passos abbahagyta Spanyol föld című dokumentumfilmjének forgatását,
mert felszólították, hogy hallgassa el azokat a gyilkosságokat, amelyekről
tudomása volt. Elfogadhatatlannak tartotta a kommunista párt és a szovjet
komisszárok vezényletével a köztársaság védelmére hivatkozva végrehajtott
tisztogatásokat. Ez a baloldali totalitárius morálról szóló kép fogcsikorgató;
még mindig vannak olyanok, akik George Orwellt fasisztának tartják.
(Pío Moa és a neofrancoista történetírás)
Pío Moa gyors sikereket arató szerző. Elég elolvasni A polgárháború
mítoszai című könyvét -több mint 100 000 példányban kelt el hat hónap alatt
-, hogy megértsük azt a jelenséget, amely a "vörös emlékezet" megannyi
tanúságtétele után elkerülhetetlen visszacsapásként megjósolható volt.
Moa a "kék emlékezetet" testesíti meg, és azzal vádolja a történészeket,
hogy cinkosai lettek a hamis vörös emlékezetnek, a vörös "mítoszok" gyártóinak.
Egyfajta "szakmai hozzá nem értést" hány a szemükre, s ezt annak tulajdonítja,
hogy a győzteseket elátkozó legyőzöttek neheztelése mindent megmérgez.
Önmagát demokratának nevezi, Franco tábornokot pedig úgy állítja be, mint
azt az embert, aki megmentette Spanyolországot a totalitarizmustól, nemcsak
Sztálinétól, hanem Hitlerétől is, mielőtt elindította a modernizáció és
a demokrácia útján. Antonio Cazorla joggal tiltakozik az ellen, hogy Moa
kétségbe vonja, sőt leszólja a történészek szakmai munkáját, részrehajlással
vádolva őket… Ugyanakkor kétségtelen, hogy az akadémiai produktumok kritikája
nem nélkülöz minden alapot.
Pío Moa, hosszú politikai útja végén, amely a fegyveres baloldaltól
(Grapo) indult, és a mai spanyol jobboldalhoz vezetett, megpróbálta kiprovokálni
a híres német történészvita, a Historikerstreit spanyol megfelelőjét. Sajnos
ő nem Ernst Nolte, csak a régi francoista történetírásnak és mítoszainak
egyik ügyes hulladékfeldolgozója, amelyeket sikeresen recikláltat a könyvtárakban.
Vastag könyvének első kiadása kevéssel az után látott napvilágot, hogy
feltárták a francoista megtorlás első tömegsírjait. A feltárás maga pedig
a "vörös emlékezetről" szóló könyvek özöne után következett be. Moa könyve
a jobboldal és a "kék emlékezet" eléggé hatékony válasza volt erre, és
a Néppárt választóközönségénél jóval szélesebb olvasótábort ért el. Úgy
tűnik, hogy a jelenlegi iskolai történelemoktatásba belefáradt fiatalok
is rávetették magukat Moa könyvére.
Az akadémia történészei késlekedve válaszoltak a provokációra,
elsősorban azért, mert képtelenségnek tartották, hogy egy olyan rossz "amatőrrel"
csatázzanak, aki semmi újat nem hozott. Csak Moa könyvének sikere után
vették észre, hogy az egy tényleges társadalmi igényre válaszolt, és hogy
nem szabad hagyni, hogy Moa teljesen szabadon ténykedjen. A vita hamarosan
óhatatlanul politikai színezetet öltött. A mai Spanyolországgal foglalkozó
amerikai történész, Stanley Payne védelmébe vette Moát a Revista de los
Librosban, pontosabban szólva fellázadt az ellen, hogy a spanyol történetírás
a "politikai korrektség" diktatúráját nyögje, ráadásul abban a Spanyolországban,
amely képtelen szabadon és higgadtan vizsgálni a saját múltját, tekintettel
arra, hogy a vesztesek "nagyrészt megnyerték a propagandaháborút". A kritikai
szellem nevében Payne mindenkit felszólít, hogy szabaduljon meg a történelem
ideologikus értelmezésétől, amely "sokkal inkább a fasiszta Olaszországhoz
vagy a Szovjetunióhoz, mint a demokratikus Spanyolországhoz méltó"
Javier Tusell arra hivatkozik, hogy Moa vállalkozása ellentétes az
1936-os "államcsínyről" szóló kongresszus határozatával, amelyet 2002-ben,
sokévi vita után, minden párt támogatott. Moa munkája "támadás az átmenet
és a megbékélés szelleme ellen". Moa erre nyugodtan azt feleli, hogy a
"vörös emlékezet" is támadja ezt a szellemet, s ő nem tett mást, csak visszavágott.
Tusell joggal feleli erre: "badarság ilyesfajta történeti érvelést használni
a mai politikai csatákhoz. Ha ezt tesszük, az együttélés válik lehetetlenné."
(Hol a harmadik Spanyolország?)
Hol tartunk tehát? A két Spanyolország újra háborúba indul egymás ellen?
És hol a harmadik Spanyolország? Valaki azt mondta, hogy valójában három
Spanyolország volt, a két egymással küzdő tábor a maga meggyőződésével,
fanatizmusával, illetve a népesség maradék 80 százaléka, amelyet csapdába
ejtett a háború. És csak életben szeretett volna maradni. Emlékirataiban
Pío Baroja megjegyzi, hogy egy meggyőződéses nacionalista katolikus pap,
Ariztimundo, agyonlövetése pillanatában megáldotta az osztagot, amely kivégezte.
Micsoda kivételes hit! Nem értelmes és becsületes emberhez, inkább valami
hottentottához méltó. Másutt azt írja: Kivégezték az egyik szomszédos kisfalu
orvosát, egy buzgó baszk nacionalistát, aki határozottan megtagadta, hogy
azt kiáltsa: Éljen Spanyolország! Micsoda képtelen fanatizmus! Nem mindegy,
milyen kiáltás marad félbe? Az "Éljen Spanyolország", az "Éljen Franco"
vagy az "Éljen Pepa"?
Vajon Pío Baroja ehhez a harmadik Spanyolországhoz tartozik-e?
És hová tegyük Salvador de Madariagát? Javier Tusell szép posztumusz megemlékezést
közölt róla: Sohasem tartozott egyik háborúskodó táborhoz sem, mi több,
megpróbálta előmozdítani a békét az egyetlen valóban járható úton, a demokratikus
hatalmak közvetítésével. Kétszeresen is józan volt tehát: elveiben és eszközválasztásában
egyaránt. Nekünk, történészeknek, nem don Salvador példáját kellene-e követnünk,
azaz hogy ne ássuk be magunkat egyik lövészárokban se, ne legyünk se katonái,
se sebesültszállító az új emlékezetháborúnak?
MIHANCSIK ZSÓFIA FORDÍTÁSA
Bibliográfia
ORWELL, George
Hódolat Katalóniának
Merhavia - Cartaphilus, 2004
Lettre, 66. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|