Andrzej Krzeminski
Minden országnak megvolt a maga háborúja
(mítoszok, legendák, ikonok)
A második világháború nemcsak országokat pusztított el, de olyan öröklött
mítoszok teljes építményeit is, amelyekre a háború előtt az európai nemzetek
identitása támaszkodott. Új mítoszok kialakításának pedig elejét vette
a bénító valóság: az elesettek és meggyilkoltak milliói, a mértéktelen
anyagi károk, Európa politikai és morális leépülése. 1945-ben csak a Szovjetunió
és az Egyesült Államok érezhette magát fenntartás nélkül győztesnek. A
többi nemzetet és társadalmat - és nemcsak a háborúban közvetlenül résztvevőket
- mély tudathasadás osztotta meg. Különböző politikai választások és morális
döntések választották el egymástól az embereket - az egyik oldalon az ellenállási
mozgalom, amely repressziót váltott ki a megszállókból, a másik oldalon
a kollaboránsok, akik a megszállókat támogatták, a harmadik oldalon végül
a passzív többség, amely csupán életben próbált maradni.
A német birodalom romokban hevert ugyan, de a Vörös Hadsereg
által elfoglalt országok többsége számára a háború vége nem békét hozott,
hanem szovjet uralmat, polgárháborút, és a szovjet tankok erejére támaszkodó
kormányokat kényszerített rájuk.
Alapjában véve a második világháború annyiféle volt, ahány országot
érintett. Csak a lengyelek és a németek számára kezdődött 1939. szeptember
elsején. Nem - tényleg -, a svájciak számára is, akik büszkék rá, hogy
már aznap elrendelték a mozgósítást, hogy megvédjék a maguk alpesi erődjét.
A britek és a franciák számára a háború - formálisan - három nappal később
kezdődött, ténylegesen azonban csak 1940. április 8-án, ugyanaznap, amikor
a dánok és a norvégok számára. Az oroszoknak - 1941. június 21-én (Lengyelország
szeptember 17-i szovjet lerohanása és a Finnország elleni téli háború ki
van iktatva a Nagy Honvédő Háború történetéből); az amerikaiak számára
1941. december 7-én, és a bolgárok számára csak 1944-ben, amikor felmondták
a passzív szövetséget a németekkel, és átléptek a bolgár-szovjet fegyverbarátság
kötelékébe.
A második világháború igazi győztes hatalmai közül különben csak
Nagy-Britannia és az USA nem váltott frontot a háború folyamán, ami nem
jelenti azt, hogy ne változott volna a Lengyelországhoz való viszonyulásuk.
Egyébként Lengyelország kivételével a háborúban résztvevő országok többsége
ténylegesen átállt a másik oldalra. Mindenekelőtt Franciaország, amely
a Vichy-kormány alatt kilépett a háborúból, és ezzel jelentősen erősítette
a német fegyverkezési potenciált. A Szovjetunió is a Német Birodalom de
facto szövetségese volt 1941-ig, akárcsak kezdetben Olaszország, Magyarország,
Bulgária, Szlovákia, Románia és Finnország.
Ma vannak olyan államok Európában, amelyek Hitlernek köszönhetik
a létrejöttüket - Szlovákia, Horvátország -, és olyanok, amelyek a Molotov-Ribbentrop
-Molotov-Molotov-paktum következtében hosszú időre elvesztették a függetlenségüket
- Litvánia, Lettország, Észtország. És voltak végül semleges országok -
Svédország, Svájc, Spanyolország -, amelyek eltérő mértékben kollaboráltak
mind a németekkel, mind a szövetségesekkel, amelyek büszkék az ellenállásukra,
és ugyanakkor szégyenkezve vagy dühösen reagálnak az "orgazdaság" vádjára,
vagy arra a szemrehányásra, hogy kiszolgáltatták a menekülteket.
Már ebből a sokféleségből is látszik, hogy aligha lehetséges a második
világháborúnak egy közös európai története. Minden nemzet valami mást élt
át, mindegyik külön ápolta vagy leplezte le fényképekkel, emlékművekkel,
elbeszélésekkel és filmekkel konzerválva a saját háborús mítoszait, amelyek
az idők folyamán változtak, és sokszor önmagukban is ellentmondásosak voltak.
Az elbeszélésekben először a két legfőbb győztes dominált. Ők erőltették
rá a többiekre azt, ahogyan ők látták a háborút. A nagyhatalmak nemcsak
győztek, és a békefeltételeket diktálták, de ők rendelkeztek a győzelmük
hirdetésére alkalmas tömegkommunikációs eszközök felett is.
Csak ezzel a háttérben alakulhattak ki az egyes európai országokban
saját külön mítoszok: a náci támadóval szembeni ellenállásban egyesülő
nemzetről, még ha az agresszor - mint Finnország, Szlovákia és Bulgária
esetében - egy ideig szövetséges, protektor vagy az uralmat gyakorló bajtárs
volt is.
A győzelemben való önálló részvállalásnak ezeket a mítoszait
ikonokkal illusztrálták. De Gaulle tábornok fényképe, amint egy boldog
és felszabadult tömeg élén átvonul a diadalív alatt, arra volt hivatva,
hogy kioltsa a megelőző négy évben ugyanezen diadalív alatt parádézó Wehrmacht
képét. Még ha az ellenállás és a Szabad Franciaország csak jelképesen járult
is hozzá a szövetségesek végső győzelméhez, hiszen a franciák még 1945-ben
sem voltak képesek egyedül visszafoglalni Strassburgot, ezek a fényképek
mégis segítettek helyreállítani a nemzet önbecsülését. A lengyel zászló
fényképe, amely néhány órára ki volt tűzve a berlini Siegessäule [(győzelmi
oszlop] ) tetejére, Lengyelországnak a Németország feletti győzelemben
való részvételét volt hivatva dokumentálni és a lublini kormánynak a Szovjetuniótól
való függését leplezni. A Titó Tito partizánegységeiről készült felvételek
Jugoszlávia önfelszabadítását kellett hogy ábrázolják, a lábánál fogva
fölakasztott Mussoliniról készült fotó pedig Olaszország önfelszabadítását.
Csak a Kosciusko-hadsereg kísérteties díszszemléjében a földdel egyenlővé
tett és néptelen Varsóban lett volna nehéz önfelszabadítást látni. Éppily
kevéssé a Szófiába bevonuló bolgár partizánokban, ami miatt aztán az ő
képüket hamar Georgi Dimitrov képével váltották fel, aki 1933-ban a Reichstag
felgyújtói elleni perben szembeszállt Göringgel, és 1945-ben Komintern-funkcionáriusként
tért vissza Moszkvából Bulgáriába, annak propagandisztikus bizonyítékaként,
hogy Bulgária kezdettől a jó oldalon állt.
Ahol az önfelszabadítás mítosza a legkevésbé volt hihető, mint
például Magyarországon, ott ezt a mítoszt a szovjet katonákat felszabadítóként
üdvözlő barátságos embertömegek mítoszával helyettesítették. Klasszikus
példa erre Ék Sándor olajfestménye 1952-ből: az előtérben egy tank a vörös
zászlóval, a háttérben a romos Budapest, oldalt pedig az ujjongó magyarok
- minden saját állami jelkép nélkül. A felszabadított népek hálájának ezt
a megjelenítését sokszorosították a Vörös Hadsereg által megszállt területeken,
egy talapzatra felállított T34-es tank lett a felszabadítás és a szovjet
katonai jelenlét emlékműve.
Nemcsak a tank,De ilyenek a szovjet katonák mint felszabadítók
és védelmezők majdhogynem szakrális emlékművei is, amelyek a sárkányölő
Szent György és a tehetetlen gyermeket a folyón átvivő Szent Kristóf kombinációi.
Ennek klasszikus példája Jevgenyij Vucseticsnek már 1948-ban megtervezett
felszabadulás-emlékműve a berlini Treptow-parkban. Egy szovjet katona balkezével
egy gyereket tart, a jobbjában viszont egy kardot, amellyel szétvágta szétvágja
a lábánál heverő horogkeresztet. Ez a Berlinben felállított felszabadulás-metafora
a győztest követő sok német számára is lehetővé tette, hogy - mint egy
elvesztett gyermek - védelmezőjébe kapaszkodjon, és annak dicsfényében
sütkérezzen. Két szoborcsoport illusztrálta az NDK-ban "a német földön
létrejött első munkás-paraszt állam" alapításának mítoszát: a treptowi
és a buchenwaldi emlékmű. Egy 1960-ból való plakáton jól látható az NDK
címerével, a sarló és kalapáccsal a háttérben. A plakát üzenetét így foglalta
össze a felirat: "Amiért az antifasiszták harcoltak, az az NDK-ban valóra
vált". Ezt a felszabadulási és önfelszabadítási mítoszt dokumentálták a
szobrok, regények és filmek, amelyek sorából kiemelkedik Bruno Apitz "Farkasok
közt védtelen"-je - arról szóló történet, ahogy , amelyben az ellenállási
mozgalom megment egy kisfiút Buchenwaldban, és majd ahogy a tábor felszabadítja
magát még az amerikai csapatok odaérkezése előtt. Az üzenet egyértelmű
volt. De nem volt igaz. A Németország egyesítése utáni kutatásokból kiderült,
hogy a buchenwaldi ellenállási mozgalom valóban megmentett egy gyereket,
de azon az áron, hogy helyette egy másikat küldtek a gázba. Tehát az ellenállás
sem volt mentes a kollaborálástól.
Kellemes - bár más jellegű - mítoszok tették a nyugatnémetek
számára is lehetővé tették az ugrást a háború utáni korszakba. A szövetségesek
elítélték a bűnösöket, nácitlanították az ártatlanokat, tehát hozzá lehetett
fogni az újjáépítéshez, és mód nyílt némi önsajnálatra is. C: csak a nácik
bandája rántotta magával a valójában felettébb jólelkű német népet a szakadékba,
amely szenvedett már a háború alatt is, a háború után pedig el kellett
tűrnie a keletről való elűzetés poklát és a győztesek bosszúját. Szerencsére
az angolszászok fölismerték, hogy Németország gát lehet a kommunizmus feltartóztatásában,
és megengedték nekik, hogy demokráciát építsenek a Szövetségi Köztársaságban.
Elmúlt a múlt, éljen a jövő!
Heroizálás és deheroizálás
A háború a családi nevelésben is mítosz maradt. A háborús nemzedék
gyerekeire, unokáira és dédunokáira rányomta bélyegét a nagy háború emléke.
A Lengyel Népköztársaságban 1956 után a kisfiúk "Burza" és "Blyrkawica"
torpedórombolók modelljeit vágták ki és állították össze kartonból, a "Mint
kövek a sáncon" és "A 303. osztag"" című háborús ifjúsági regényeket olvasták,
az udvaron pedig Kloss kapitányt és "Négy négy páncélost" játszottak. Angliában
a Spitfire-motorok hangját utánozták a gyerekek, az amerikai társasjátékokban
Csendescsendes-óceáni szigeteket ostromoltak. A Szovjetunióban "Egy igaz
ember" történetébe merültek, egy Mereszjev nevű vadászpilótáéba, aki miután
egy légi ütközetben elvesztette mindkét lábát, minden akaraterejét bevetve
újra gépre száll.
Hat évtizeden keresztül állítottak Európában, Amerikában és Izraelben
szobrokat, forgattak filmeket, nyomtattak plakátokat és bélyegeket. Heroikus
történeteket írtak háborús hősökről, akik "nem tértek ki a golyók elől",
de egyúttal hamar elkezdték a legendák leleplezését, a deheroizálást is.
Tegnap A tegnap még magasztalt könyveket másnap a szemétre hajítottak.
Korábban felállított szobrokat ledöntöttek. És gúnyt űztek a hősökből,
azokat pedig, akiket tegnap még árulónak tartottak, rehabilitálták.
Lengyelországban kezdődött meg a leghamarabb a leszámolás a heroikus
mítoszokkal. Az egyik oldalról ezt a varsói felkelésért fizetett szörnyű
ár váltotta ki, másfelől a háború borzalmaira vetett józan pillantás. Tadeusz
Borowski 40-es években írott született auschwitzi történetei cinikus realizmusukkal
leleplező auschwitzi történetei a 40-es évekből megmutatjáksal mutatják
meg a foglyok gyilkos versenyfutását a túlélésért - az egész európai lágerirodalomban
nincs ehhez fogható. És ezért is váltottak ki olyan heves elutasítást azok
részéről, akik az antifasiszták rendületlen ellenállásának mítoszát szőtték.
A német agresszorral szembeni ellenállásban egyesült nemzetekről
szóló mítoszok csak tíz évvel később kezdtek el keringeni Európában. Először
keleten, Sztálin halála (1953) után, majd nyugaton is, az Eichmann-pert
(1961) követően.
Lengyelországban kezdődött meg a leghamarabb mind a sztálinista
propagandapropagandában, mind a privát közegben kultivált hősi mítosz demisztifikálása.
Egyfelől a lengyel ironikus filmes hullám, másfelől a groteszk és az abszurd
irodalom részéről. Andrzej Munk "Kancsal szerencsé"-je bizonyos értelemben
Benigni majd fél évszázaddal később forgatott "Az élet szép"-jének című
filmjének előképe. És Andrzej Wajda "Hamu és gyémánt" és "Csatorna" című
filmjei pedig egyrészt a Honi Hadsereg agyonhallgatott mítoszának helyreállítói
voltak, másrészt polemizáltak is ezzel a mítosszal, ahhoz hasonlóan egyébként,
mint Miron Bialoszewski műve, az "Emlékezés a varsói felkelésről". Ugyanakkor
elkezdték lépésről lépésre visszahozni a köztudatba nemcsak a Honi Hadsereget
és lengyel hadtestek részvételét a nyugati hadszíntereken folytatott harcokban,
hanem - Jerzy Krzyszton regényei révén - az 1939-ben Kazahsztánba és Szibériába
hurcolt deportáltakat is.
A 70-es évek vége felé, a demokratikus ellenzék megerősödésével Jan
Józef Lipski "Két haza - két patriotizmus" című esszéjével nemcsak Giereknek
a nemzet erkölcsi-politikai egységét hirdető hivatalos tézisének a felülvizsgálata
indult meg, de a fehér foltok feltárása is, mégpedig mind Sztálinnak a
lengyelek ellen elkövetett bűnei terén, mind a lengyel antiszemitizmus,
a németek elűzése vagy az ukránokhoz, beloruszokhoz és litvánokhoz való
paternalista lengyel viszonyulás tekintetében. Ez a revideálás tovább erősödött
1989 után, amikor már kimondottan a romantikus történelemfelfogás végéről
volt szó, a tetőpontját pedig 2001-ben érte el a Jedwabne-vitában. Erre
következett - mintegy az ártatlanság elvesztésének sokkhatása alatt - egy
újabb heroizálási ellenhullám következetta, és "az elűzetések elleni" berlini
központ körüli polémiában a visszatérés egy konfrontatív beállítottsághoz
a háborús múlthoz való viszonyulásban a szomszédokhoz való kooperatív hozzáállás
helyett.
A Szovjetunióban az "olvadás" megingatta, de nem döntötte meg
a sztálinista mítoszokat. Mindenesetre 1956 után nem Sztálin, hanem fontos
hadvezérek - mint Zsukov vagy Konyev - álltak a figyelem középpontjában.
És egyszerű katonák, akik lelki sérüléssel fizettek a hősiességükért (például
a "Szállnak a darvak"-ban). Brezsnyev idején, amikor Sztálin alakja az
óvatos resztalinizálás ellenére még mindig elfogadhatatlan volt háborús
jelképként, "Oroszország anyácska" alakja gigantikus méreteket vett fel,
mint Niké, a győzelem istennője, felemelt karddal a Mamaj-dombon, a Volgográddá
átkeresztelt Sztálingrádban, vagy mint a minden szovjetunióbeli lakos előtt
jól ismert 1941-es plakáton, ahol egy vörös ruhás, szigorú arcú asszonyság
küldte a frontra a férfiakat. "Hazánk Haza anyácska anyácskánk hív"- sulykolta
a felirat. Ez a plakát különböző változatokban feltűnt a könyvborítókon
is és további emlékművek visszatérő motívumakéntmotívuma lett.
A Szovjetunió nem kis részben a történelmébe bukott bele. Amikor
a 80-as években a glasznoszty és a peresztrojka felemelte egy kicsit a
fedőt, szétrepedt a Nagy Honvédő Háború szovjet mítoszának fazeka. Nemcsak
És nemcsak a balti országokban, amelyek akkor elkezdték el saját nemzeti
történelmüket dokumentálni a háborús időktől: az 1940-es szovjet megszállástól
a német - felszabadításon (?), újabb megszálláson (?) - át a Szovjetunióba
való repressziókkal és deportálásokkal járó újabb bekebeleztetésükig.
A szabad Lettországban állami eszközökkel hozták rendbe lett
SS-katonák sírjait, és állítottak fel az 1940-1990 közötti megszállást
bemutató múzeumokat. Ugyanakkor kezdtek megemlékezni a Lettországban -
lett kollaboránsok közreműködésével - meggyilkolt 70 ezer zsidóról is.
Nyugat-Ukrajnában hasonlóképpen: Nyugat-Ukrajnában tisztelegnek a
galíciai SS-hadosztály emlékének, míg Kelet-Ukrajnában továbbra is töretlen
a Honvédő Háború mítosza. A "narancsos forradalom" győzelmét követően teljes
vehemenciával jelentkezik az ukrán emlékezetnek ez az alapkonfliktusa.
Oroszországban ezzel szemben az a dilemma merült fel, hogy vajon
a második világháborúban aratott győzelem mennyiben volt szovjet, és mennyiben
orosz győzelem. És ha orosz győzelem volt, akkor mennyiben felelős örököse
Oroszország a sztálini bűnöknek is? És mi a helyzet Hitler orosz kollaboránsaival,
például a Vlaszov-hadsereg katonáival? Vlagyimir Putyin megpróbálja, ahogy
ez például a 2005. május 9-i moszkvai ünnepségek forgatókönyvéből kiderül,
restaurálni a szovjet mítoszokat, és összekapcsolni az orosz birodalmi
mítoszokkal, anélkül hogy közben bármiféle felelősséget kellene vállalni
az elkövetett bűnökért.
A győztesek mítoszai
Nyugat-Európában más sínen futott a mítoszok ápolása és felülvizsgálata.
1968 után szakadások léptek fel a náci megszállókkal szembeni ellenállásban
egybeforrt nemzet mítoszában. A figyelem középpontjában kezdtek felbukkanni
a kollaborálásra vonatkozó kérdések, először Franciaországban, aztán a
többi megszállt országban, Belgiumban, Hollandiában, Norvégiában, Dániában
- és végül a semleges országokban is. A 70-es évektől az amerikai többség
hatására a "holokauszt", a Harmadik Birodalomban hatalmon lévők által eltervezett,
általuk és a kollaboránsaik által messzemenően végigvitt ipari népirtás
vált a háborús megemlékezések tartóoszlopává.
A következő tíz-húsz évben a holokauszt relativizálta a nemzeti
háborús történeteket, - és egyesek úgy vélikszerint - az egyesülő Európa
egyetemes alapító mítoszává vált, kiváltképpen megszívlelendő intésként
a 21. század számára.
Ezt sugallta a "Nemzetek mítoszai. 1945 - az emlékezések arénája"
című kiállítás is, amely 2004 októberétől 2005 februárjáig volt látható
a berlini Német Történelmi Múzeumban. Ezer négyzetméterre négyszáz kiállítási
tárgyat gyűjtöttek össze: heroikus képeket és fotográfiákat, plakátokat,
bélyegsorozatokat, kultuszregényeket és reportázsokat, valamint részleteket
ötven játékfilmből és tévésorozatból, amelyek jelentősen befolyásolták
a háborúról kialakult közfelfogást. A kiállítás rendezői kiválóan megmutatták
az európai államok, az USA és Izrael nemzeti mítoszainak összevisszaságát.
A mítoszokat, ahogy megjelennek az állami ünnepélyek liturgiáiban megjelennek,
az emlékhelyek szimbolikájában, a filmekben és az irodalomban.
A "három nagyság" - Roosevelt, Churchill és Sztálin - híres fényképe
nyitotta meg a kiállítást. Ezt követték a győzelem szovjet és amerikai
fotó-ikonjai, mint például a híres felvétel a vöröskatonáról, amint kitűzi
a Reichstag tetejére a szovjet zászlót -, vagy ennek megfelelője megfelelői,
az- amerikai közkatonák, akik Iwo Ivo Jimán Dzsimán tűznek ki egy zászlót.
De a fotók nem mondják el az igazságot. Ma már tudjuk, hogy a fotós Jevgenyij
Haldejnek le kellett retusálnia a zsákmányolt órákat a katonák karjáról.
A nagyok árnyékában a kisebbek is egyértelmű győztesekké stilizálják
fel magukat. A megemlékezésnek ez a ritualizált formája mindenesetre hamar
elkoptatottá vált. Egyébként sokkal kevésbé volt hiteles, mint a hétköznapi
emberek konkrét élményei és emlékei. Ez "a második emlékezet" - ahogy Pierre
Nora nevezi - emocionálisabban, érzékenyebben és fájdalmasabban viszonyul
a múlthoz. Nem a hőstettekhez kapcsolódott, hanem a traumatikus emlékekhez.
Szakralizálta az áldozatokat és démonizálta az elkövetőket, a náci-vezéreket,
készséges segédeiket és a német polgári lakosságot is. Ennek a szemszögéből
a nürnbergi per a jogi igazságszolgáltatás megnyilvánulása volt, a német
keleti területek elvesztése azonban és a németek kitelepítése nyugatra
a történelmi igazságtétel megnyilvánulása. De elítélendők és megvetésre
méltók Hitler szövetségesei és a kollaboránsok is a megszállt országokban.
Ez a képlet egyszerű: Csak csak a megvásárolható árulók elenyésző kisebbsége
fordult a saját népe ellen. A háború után ezeket megbüntették, ezért aztán
a nép, egységbe forrva az építésben és a hősi harcokra való emlékezésben,
most már nyugodtan tekinthet a jövőbe.
A háború hivatalos emlékezete stabilizáló hatással volt Európa
népeire, és ez a narratíva még azokban az országokban is gyökeret vert,
amelyek nagyon későn pártoltak el Németországtól, vagy - mint Ausztria
- egyenesen a Reich részét képezték. Ausztriában például azt a mítoszt
táplálták 1945 után, miszerint Ausztria volt a náci agresszió első áldozata,
mintha Hitler nem lett volna osztrák, és nem ünnepelték volna ujjongva
osztrákok nagy tömegei 1938-ban. Az NDK is az új, a jobb Németországnak
tekintette magát, amelyet felszabadított a Vörös Hadsereg, és amelyet antifasiszták
kormányoztak, akik a Harmadik Birodalmat koncentrációs táborokban vagy
emigrációban vészelték át. Ilyeténképpen a nemzeti szocializmus végsősoron
a német történelem egy tévútja volt. A német tömegek nemcsak ártatlanok
voltak, de félre is vezette őket a náci klikk.
Nem így a semleges országoknál. Ott a fegyveres semlegesség mítosza
érvényesült egyfelől, és a humanitárius segítségnyújtásé másfelől. Ennek
jelképe a Vöröskereszt vagy Raoul Wallenberg svéd diplomata tevékenysége,
aki svéd útleveleket állított ki a magyar zsidóknak, és végül a Gulagban
Gulágban pusztult el.
A győztesek háborús mítoszai fontosak voltak, de nem tartottak
sokáig. A berlini kiállításból az derül ki, hogy valójában minden nemzet,
a németeket is beleértve, saját áldozat-volta és ellenállása mítoszát kultiválja,
miközben olykor felcserélődik a tettesek és az áldozatok szerepköre. Tito
partizánhadserege, a szlovák [(nemzeti)] felkelés, a bolgár partizánháború,
és Lengyelországban az Armija Ludova, (a Néphadsereg), az Országos Nemzeti
Tanács (KRN) és természetesen az 1. Kosciusko-hadosztály a kommunista hatalom
legitimálására szolgált. A háború utáni Ausztria a náci agresszió első
áldozatának állította be magát, és a náci koncentrációs táborok katolikus
és szociáldemokrata foglyaiban látta a saját alapító atyáit. Az osztrák
múlt másik - náci - oldalának leleplezése csak a 70-es években kezdődött
meg, amikor a Waldheim-affér kipattant -: az osztrák államelnöknek és volt
ENSZ-főtitkárnak a fejére olvasták Wehrmacht-tiszti múltját.
A Harmadik Birodalom által megszállt nyugati országokban is gyorsan
erodálódni kezdett a rendületlen ellenállás mítosza, ahogy ezt a mítoszt
rögtön a háború után propagálták, különösen mivel nem voltak egyértelműen
megállapíthatók az ellenállás és a kollaborálás határai. Vajon a belga
király, aki 1940-ben megszállt országában maradt, hogy oltalmazza népét,
kollaboráns volt? A baloldali röplapok aAnnak állították be a baloldali
röplapok, árulónak, aki Hitlerrel társalgott és golfozott, miközben belga
hadifoglyok a lágerben sínylődtek. És a belgák egy 1952-ben tartott népszavazás
során mégis a monarchia fenntartása mellett szavaztak. Ma ehhez hasonló
viták folynak Bulgáriában, Romániában, Magyarországon és Szlovákiában.
Vajon III. Borisz cár Hitler kollaboránsa vagy éppenséggel hős volt? Hogyan
kell értékelni Hlinka páter politikáját Szlovákiában, hogyan II. Károly
román királyét vagy a magyar Horthy admirálisét, és hogyan kell megítélni
a magyar nyilaskeresztesek zsidópogromjait vagy a román vasgárda által
szervezett pogromokat?
A történelem újra a felszínre tör, és eközben lerombolja a háború
utáni mítoszokat. De úgy tűnik nem úgy néz ki - és nem csak a berlini kiállítás
rendezői látják ezt így -, mintha maradnahogy a 21. századra egyetlen olyan
mítosz sem maradt a nemzetek emlékezetében egyetlen olyan mítosz, amely
egyesítené mindegyikminden az összes oldalt, a tettesek és az áldozatok
utódait egyaránt. A második világháború emlékezete még hosszú ideig megmarad
nemzeti szilánkokra hasadt maradhasadva, és ezek a nemzeti szegmensek is
további ellentétes opciókra, amelyeket nem mindig lehet egymástól morálisan
egyértelműen elválasztani.* Hogyan kell például értékelni a finn kormány
magatartását? , amely igénybe vette a A Harmadik Birodalom katonai segítségét
igénybe venni, hogy visszaszerezzék visszaszerezze az 1940-ben a Szovjetunióhoz
került, elvesztett területeket, egyes zsidó emigránsokat kiadni kiadott
a Gestapónak, miközben finn zsidók a fronton a Wehrmacht oldalán harcoltak?
És ezek után , majd felmondani felmondta a Németországgal kötött szövetséget,
és tárgyalásokat kezdeni Sztálinnal?
A második világháború egyetlen időtálló mítoszát Amerika tudhatja
magáénak. Ez - ahogy egy amerikai bestseller címe mondja - "A Good War"
volt, egy jó háború. És a tolókocsihoz kötött Franklin D. Roosevelt Winston
Churchill oldalán - a töretlen elszántság szimbóluma, és Amerika erejéé.
A második világháború több mint fél évszázada élő hollywoodi mítosz (James
Ryan közlegény, Pearl Harbor, A fegyverek szava ) arról, hogy az amerikai
katonák hogyan mentették meg Európát a gonosz barna birodalomtól, a csendes-óceáni
térségben pedig Japán gyarmatosító törekvéseitől. És ezAz a háború egyúttal
Amerika globális hatalmának és erkölcsi küldetésének is megalapozó mítosza,
amely küldetést 1944-ben a normandiai partoknál, majd a nürnbergi tárgyalóteremben,
aztán pedig a hidegháborúban alatt teljesítették be.
Ha ugyanakkor mára valahol a holokauszt vált a második világháború
szinonimájává, ez bizonyosan így alakult - az 1967-es hatnapos háború óta
- Izraelben és nem sokkal ezután Amerikában is. Az európai zsidóság ellen
elkövetett szervezett népirtás ma az Egyesült Államokban az abszolút Gonoszság
szimbóluma, és ez igazolja az USA abszolút hatalmát az abszolút cselekvésre,
preventív akciókra a világ bármely pontján.
**
A második világháború alapjaiban változtatta meg Európát, de mindmáig
nincs róla egyetlen egyöntetű európai elbeszélés. Túlságosan különbözőek
és önmagukban is ellentmondásosak az egyes nemzetek háborús tapasztalatai.
Első pillantásra az 1939 és 1945 közötti háború lett az Európai Unió egyetlen
alapító mítosza, pontosabban a szén és acéltermelés Európai Közösségéé,
utóbb az Európai Gazdasági Közösségé. Nyugat-Európa egyesülése volna a
háború katasztrófájából levont legfőbb tanulság? Ennek magvát a háború
két fő vesztesének, (Nyugat-) Németországnak és a szimbolikusan, az angolszászok
kegyéből megszálló hatalom rangjára emelkedett Franciaországnak a megbékélése
és együttműködése képezte. Valójában azonban nem annyira a második világháború
volt az Európai Gazdasági Közösség alapító mítosza, inkább a hidegháború,
az a tudat, hogy Nyugat-Európa, amely 1939-40-ben a Harmadik Birodalommal
szemben vereséget szenvedett, a sztálinizmussal szemben nem követheti el
újra ezt a hibát.
Európa keleti felében viszont a propagandameg a népi demokratikus
tábor alapító mítoszának állította be a propaganda a második világháborút,
és azt állította, hogy ezeket az amely országokat, amelyeket a Vörös Hadsereg
szabadította meg a német fasizmustól, és amelyeket most meg az amerikai
imperializmus és a német revansizmus fenyegeti. Valójában ez a propaganda-mítosz
csak a Szovjetunió birodalmi szándékainak leplezésére szolgált. A mítosz
megcáfolása fontos eleme volt Kelet-Közép-Európa szovjet befolyás alóli
emancipálódásának.
A mai Európai Unió nemcsak a második világháborúval és a hidegháborúval
kapcsolatos tapasztalatok eltérő volta miatt megosztott, hanem az 1989-es
bársonyos forradalmak kapcsán is. Ez a forradalom nem vált az új, kibővült
Európai Unió alapító mítoszává, bár a kommunizmus bukása előfeltétele volt
az előfeltétele a volt népi demokráciák csatlakozásának az EU-hoz és a
NATO-hoz. Az 1989-es év még mindig nem ivódott be a nyugat-európai társadalmak
tudatába. Nem tekintik a közös európai örökség részének, ahogy Lengyelország
és a balti államok háborús tapasztalatai, Ukrajnáról nem is beszélve, nem
sem kerültek be a közös európai történelmi tudatba, Ukrajnáról nem is beszélve.
És ha kifejezésre juttatják - mint legutóbb Litvánia és Észtország köztársasági
elnöke azzal, hogy lemondták a háború befejezésének 60. évfordulójára rendezett
moszkvai ünnepségeken való részvételt, vagy a lengyelek azzal, hogy kifogásolják
a Molotov-Ribbentrop-Molotov-Molotov -paktum, a varsói felkelés vagy
a jaltai egyezmény sztálinista értelmezéséhez való hivatalos visszanyúlást
Putyin Oroszországában - amint teszik ezt a lengyelek, vagy legutóbb Litvánia
és Észtország köztársasági elnöke, amikor lemondták a háború befejezésének
60. évfordulójára rendezett moszkvai ünnepségeken való részvételt -, ezzel
Nyugaton nem sok megértésre találnak.
Az európaiak még hosszú ideig fognak versengő emlékezettel és
rivalizáló mítoszokkal együtt élni. Csakhogy ezeket az egymással versengő
mítoszokat ma már nem egymástól elkülönülten ápolják, hanem a szomszédokkal
folytatott állandó dialógusban. Ezenkívül minden országban demisztifikálás
kíséri ezeknek a mítoszoknak az ápolását. Majd kiderül, hogy a nemzeti
mítoszoknak ebből az ütköztetéséből idővel létrejön-e a második világháború
közös európai szemlélete, amely nem hagyja figyelmen kívül a nemzeti tapasztalatokat.
Az európaiak már több országban kezdenek felhagyni azzal, hogy autistaként
csak a múltról kialakított saját külön képükhöz ragaszkodjanak rögeszmésen.
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Bibliográfia
BOROWSKI, Tadeusz
Kővilág
Európa, 1971
BIALOSZEWSKI, Miron
Napraforgók ünnepe. Emlékezés a varsói felkelésről
Kossuth, 1973
MICHNIK, Adam
"A varsói felkelésr?lfelkelésről"
Magyar Lettre Internationale, 16
"Wajda és kora"
Magyar Lettre Internationale, 42
GROSS, Jan Tomasz:
"Ne hazudjuk le a történelmet!"
Múlt és jövő, 2001. 2.
DEÁK István
"A jedwabnei tragédia. 1941"
História, 2002. 8.
HELLER Ágnes
"Európai kulturális indentitás, modernitás és történelmi emlékezet"
Magyar Lettre Internationale, 26
KOCKA, Jürgen
"Mit kezdjünk a nyomasztó múlttal?
Kollektív emlékezet és politika"
Magyar Lettre Internationale, 54
STOBIECKI, Rafał
"A lengyel közelmúlt-kutatás fogalmi keretei"
Magyar Lettre Internationale, 54
BENDER, Peter
"Lengyelek és németek
(a bizalmatlanságtól a kibékülésig)"
Magyar Lettre Internationale, 54
KOCHANOWSKI, Jerzy
"Az elűzetés: hasonló tapasztalatok
(Lengyel és német fantomfájások hasonlóságai)"
Magyar Lettre Internationale, 54
RÜSEN, Jörn
"Trauma és gyász a történelmi gondolkodásban"
Magyar Lettre Internationale, 54
NÁDAS Péter
"A háromszög három sarka"
Magyar Lettre Internationale, 17
MENASSE, Robert
"A történet rövid, de örök"
Magyar Lettre Internationale, 34
PARTI NAGY Lajos
"Qualtinger-cédulák. A bécsi szív verése"
Magyar Lettre Internationale, 57
RUPNIK, Jacques
"A Vichy-szindróma"
Magyar Lettre Internationale, 5
UGRESIC, Dubravka
"Jobb házaknál ilyesmiről nem beszélnek"
Magyar Lettre Internationale, 27
PLESU, Andrej
"Európai patriotizmus? Akadályok kelet felől nézve"
Magyar Lettre Internationale, 25
Lettre, 66. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|