Ivajlo Dicsev
Európaiság a távolból
SZÓFIA - Bulgária és Románia EU-belépése emlékeztet egy kissé Groncho
Marx híres mondására: "Nem szívesen lennék tagja annak a klubnak, amely
felvesz olyanokat, mint én". Nem elég, hogy a belépés támogatottsága jelentősen
alábbhagyott - lelkesedésnek semmi nyoma. Ráadásul a két állam belépése
a NATO-ba "Mr. Dubya" korában csak megerősítette azt a homályos érzést,
hogy egy történelmi átok kísér minket. Alighogy felvettek bennünket a globális
győzteseknek ebbe a dicső szövetségébe, az rögtön veszekedésbe és észrevehető
hatástalanságba süppedt. Mi lesz az EU-val?
A régen várt szeptember 26-i jelentés a megtett előrelépésről,
amellyel az Európai Bizottság zöld utat adott a belépéshez, nemcsak a kontinens
nyugati felén, de a két szerencséltetett részéről is hűvös fogadtatásra
talált. A bolgár sajtó olyan címekkel nyugtázta a hírt, mint "Próbaidőre
az EU-ba", "Kényszerzubbony Bulgáriának", "Minket nem vár senki", és "Az
EU elkobozza a repülőinket". Másfelől a reagálások az agresszív hangjukról
hírhedt bolgár chatroomokban jóval pozitívabbak voltak, mint a hivatalos
kommentárok ("hé, honfitárskáim, gratula, ez mégiscsak jó hír"). Lehet,
hogy a balsorsban való ősi hit maradványa az, ami elfogja az embert, amikor
meg nem engedett módon valami jót talál mondani, és ez az, ami az embereket
a világnak ebben a részében arra készteti, hogy állandóan fanyalogjanak
és mindent szapuljanak.
Persze nem könnyű úgy ünnepelni, ha nem igazán örülnek nekünk.
Az EU megalakulása óta legmélyebb válságában leledzik, és az ötödik bővítés
valami olyasmi, mint a globalizációs sokk helyi változata. A tíz új tagország
2004-es csatlakozása óta Nagy-Britanniába 600.000 bevándorlót regisztráltak,
úgyhogy már nem is lehet csodálkozni az egyre több idegenellenes hangú
cikken az olyan lapokban, mint a Sun. A gyarmatosító tapasztalatok már
nemigen segítenek úrrá lenni a krízisen. Ráadásul az új bevándorlók pontosan
úgy néznek ki, mint mi, mondta egy londoni ismerősöm, nem is tudjuk őket
ránézésre felismerni, ott lehetnek bárhol. Így kerülnek be olyan veszélyérzetek
a nemzettestbe, amelyek még az ízig-vérig liberálisokban is félelmeket
keltenek, olyan félelmeket, amilyenek a 19. században merültek fel, amikor
az emberek tudomást szereztek a pirinyó mikrobákról, amelyek benne élnek
a testünkben, a részünket képezik, mégis a vesztünket okozhatják.
Bulgária és Románia kevésbé van szem előtt, mint a 2004-ben felvett
tíz új tagország. Nem veszélyeztetik úgy a status quót, ahogy Lengyelország
próbálja, de nem is kebelezhetők be olyan könnyedén, mint Málta. Bár (szerencsére)
nem muszlimok, de nem is rendes keresztények. A kommunizmus bukása fölötti
általános ujjongás közepette valahogy becsusszannak az Unióba, de vannak
sötét rejtélyek, mint hogy miért nem voltak igazi disszidensek Bulgáriában,
vagy hogy ki is robbantotta ki valójában az 1989-es romániai forradalmat.
Mintha egy fekete lyukat integrálnának az unióba, ami mindent elnyeléssel
fenyeget.
Hogy az ismeretek hiányában fellépő vákuumot ily módon félelmekkel
töltik ki, nem újdonság: jusson eszünkbe a vérszomjas Drakula gróf vagy
a hírhedt mérgezett esernyő. Bulgária délebbre van, és az orientalizmus
ennek megfelelően fokozódik. Gondoljunk csak a "bulgár" szó átváltozásaira:
angolul bugger, franciául bougre a "homoszexuélis értelmében, ami a bogumil
eretnekekre nyúlik vissza, akiket üldöztek és kitiltottak a bolgár cárok.
A bogumilok ellenezték a gyermekáldást, mivel a materiális világot az ördög
művének tartották, és ezen az alapon folyamodtak valószínűleg alternatív
szexuális megoldásokhoz. Sokan közülük Albi közelében telepedtek le, ahol
hatottak a tragikus sorsukról ismert katárokra. Később aztán a "bolgár
eretnekekből" szimplán csak "bolgárok" lettek. Látható, hogy az európai
rémképek visszanyúlnak még jóval a kommunizmus előtti időkre is.
Pánik, szerencse és érdem
Talán ilyen elképzelt határok tehetnek arról a sajátos folyamatról
is, amit általában "a nacionalizmus erősödéseként" emlegetnek, amelyben
a globális politikai korrektség neofasiszta határsértései egy Európa-ellenes
beállítottsággal járnak együtt, mindenekelőtt azoknál az "euro-törékeny"
csoportoknál, ahogy az európai újbeszédben azoknak az embereknek
a körét nevezik, akikre a csatlakozási folyamat nyomása alatt társadalmi
hátrányok várnak. A románok a Romania Maréval, a Nagyrománia Párttal nyitottak,
Bulgária az Atakával tromfol, ami eredetileg egy tévéadás, amelynek moderátora
politikai vezetővé avanzsált, és a 2006-os elnökválasztások során eljutott
egészen az előválasztásig.
Az Ataka-párt valódi identitás-politikát űz, amivel - a német
Nemzeti Demokrata Párttól eltérően - középkorú választókat vonz, közepes
méretű városokból, a közepes jövedelmi és műveltségi szintűek köréből.
Az a kábeltévé-csatorna, amelyen az Ataka 2005 elejétől a platformját hirdeti,
hangsúlyozottan a magaskultúrára épít: "autentikus" folklór, hazafias rizsa
és klasszikus zene elegyére, ami a sztálinizmus régi szép idejére emlékeztet.
A "hátrányból előnyt" módszerről van szó - a nemzetközi sugárzási jogok
megszerzéséhez szükséges anyagi eszközök hiányából igyekeznek tőkét kovácsolni,
s ez önérzetességbe és épületességbe csap át. A műsor félig arra a kaptafára
készül, hogy "a nézők kérdezik, a szakértő válaszol". Aktivisták, történészek
és hazafiak közreműködésével zajló kerekasztal-beszélgetéseken igyekeznek
válaszolni olyan kérdésekre, mint "Tessék mondani, professzor úr mihez
kezdjünk a cigányokkal?" Még pompásabban virul az ilyen interaktív demokrácia
az interneten.
Ami Európát illeti, a "nacionalisták" (tehát a média egy meghatározott
célcsoportja) olyan érvelést követnek, ami a történelmi materializmusra
emlékeztet. Az ő logikájuk szerint elkerülhetetlen, hogy Bulgária az EU-hoz
tartozzon, mintha olyan természettörvényről volna szó, akár a gravitáció.
Keresztények vagyunk, jóféle paradicsomunk van, nagyon jelentős a geopolitikai
elhelyezkedésünk, mi vagyunk a legrégibb európaiak… Aki járt valaha a Balkánon,
tudja, milyen fontos ott minden egyes geopolitikai helyzet; mégis érdekes
lehet megtudni, miért is kellene a bolgárokat az első európaiaknak tekinteni.
A legjobb magyarázat erre úgy szól, hogy mi bolgárok (azaz tulajdonképpen
a trákok) a görögöktől északra telepedtünk le, és ezért evropszoknak (sic!)
neveztek minket. Ez csak elég logikusan hangzik, nem? Ez egy olyan Európa
benyomását kelti, amelynek nem alanya, hanem tárgya az ember, Európa mint
etnikai jelleg.
A belépésnek egy ilyen dehumanizált olvasata éles kontrasztban
áll a közép-európai változattal, amely lelkifurdalást próbál kelteni, és
árulást vet a Nyugat szemére, amit most igazság szerint jóvá kellene tennie.
Ha az EU-ba való belépés afféle természet adta esemény, amit nem emberi
kéz vezérel, akkor bizalmatlanság lép a háládatlanság helyébe, és a (korrupt)
politikai osztályt arra hívják fel, hogy küzdjön az elárult nemzeti érdekekért.
(A szeptemberi jelentés az Európai Bizottság által végrehajtott fordulatról
csak megerősítette ezt a felfogást. Andreas Pribirsky politológus ebben
az összefüggésben minden egyes csatlakozási folyamat szükségképpeni dramatizálásáról
beszél. Ahogy a határidő közeledik, úgy növekszik a feszültség, egyre több
a nehezítés, fokozódik a kétségbeesés. Aztán jön a boldogító megváltás
- uff, hadd ünnepeljünk! Vajon egy euro-trükkről van szó, amivel a kormányokat
nyomás alá helyezik? Vagy egy propagandastratégiáról, a határozatlan népesség
mobilizálásáról?
Mindemellett továbbra sem könnyű azonosulni a "klubbal", sosem
hallottam, hogy valaki beszéd közben a "mi, európaiak" fordulatot használta
volna. Mindig "ők" azok, akik adnak vagy elvesznek, és "mi" vagyunk azok,
akik nyerünk vagy vesztünk rajta. A legnagyobb vita Bulgáriában a Kozlodiu
atomerőmű bezárása körül alakult ki, ami részét képezte az Európai Bizottsággal
folytatott tárgyalásoknak. A felháborodás efölött csak fokozódott, amikor
az atomenergiát kezdték világszerte újra átértékelni (különböző nemzetközi
szakértők tanúsították, hogy a reaktor jó állapotban van), és amikor a
románoknak megengedték valamivel feljebb a Dunánál, hogy a Duna folyásával
szemben egy új atomerőművet építsenek. Ott van persze az emelkedő villanyszámlák
szempontja, amit az atomlobbi gerjeszt, mindeközben nem annyira az a kérdés
a fontos, hogyan biztosítsák a helyi piac energiaellátását, hanem hogy
hogyan és milyen mértékben lehet energiát exportálni a szomszédos országokba.
A vita identitáspolitikai aspektusa akkor mutatkozik meg, ha visszaemlékszünk
arra, hogy a kommunista érában úgy állították be Bulgáriát, mint aminek
a történelme valahol a homályos ősidőkben kezdődik és Kozloduiig valamint
az első (és egyetlen) űrhajósig ível. Ha a nukleáris presztízs elvesztése
a narcisztikus önsajnálatot táplálja, ezt a posztkommunista korszakban
elharapózó dezindusztrializálás csak tovább mélyíti, és erről valamiképpen
a Nyugat tehet.
A hadakozás az EU-val leginkább az imaginárius szférában zajlik.
Mondhatunk-e továbbra is "evrót", vagy a többiekhez alkalmazkodva nekünk
is "eurót" kell mondanunk? Hogy miért olyan fontos ez? Mert az önkitalálás
bolgár stratégiájának velejét érinti, amely rendületlenül hangsúlyozza
a cirill ábécé egyedülállóságát. Egy meghatározott átírási mód, egy hang,
egy betű jellege körüli minden egyes nézeteltérést ezért kell komolyan
venni. Milyen irigylésre méltóak a románok: ők már a 19. században felhagytak
a cirill ábécével. Így éri egyik pánikhullám a másikat. Vajon a bolgár
joghurtot rövidesen görög joghurtként kell eladni, a szirénét hamarosan
fetának kell átnevezni? Ki vihet autentikus "szármit", muszakát, vagy kebabcsét
a piacra? És aztán: többet fogunk az Unióba befizetni, mint amennyit kapni
fogunk - ahogy az ellenzékben hirtelen tudatosodott, amikor a pénzeket,
amiket az ő intézményeik kapnak, összevetették az EU-költségvetésbe való
első befizetések arányával: még a végén Bulgária fogja szubvencionálni
a francia parasztokat!
Ha akad egyáltalán valaki, aki örül a bolgár csatlakozásnak,
hát az emigránsok talán. Benedict Anderson beszél "nacionalizmusról a távolból",
és felállítja azt a tételt, hogy a nacionalizmus különösen szépen virul
az emigrációban. Ennek analógiájára gondolom, hogy ma megfigyelhető egy
"európaiság a távolból", Európa-szeretet a kivándoroltaknál. Kevés kitelepültnek
áll szándékában hamarosan hazatérni, és a csatlakozás előnyeit élvezni.
Inkább azt remélik, hogy ezzel bizonyos jogokra tesznek szert a befogadó
országokban, hogy nagyobb tisztelettel bánnak velük, és ugyanannyit fognak
keresni, mint a többi európai. Senki nem hitt igazán abban, hogy Bulgáriával
vagy Romániával a csatlakozás éjszakáján (2007. január elsején) valami
csoda történik. Néhány millió emigráns mindenesetre csodával határos módon
egyik aktakupacból a másikba, egyik kisablak előtti sorból a másikba, egyik
státuszból a másikba kerül át. Szerintem első időben ők lesznek a leglelkesebb,
meggyőződéses európaiak, legalábbis kontinensünknek ebből a részéből.
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Bibliográfia
DICSEV, Ivajlo
"Az átlátszó könyv"
Orpheusz, 1992. 2
"Balkán: ördögi körök"
Haemus, 1998. 3
"Minek kellünk mi nekik az EU-ban?"
Magyar Lettre Internationale, 58
"Észbontó turizmus-rituálé"
Magyar Lettre Internationale, 65
PLESU, Andrei
"Európai patriotizmus?
Akadályok kelet felől nézve"
Magyar Lettre Internationale, 25
RUPNIK, Jacques
"Kelet-nyugati adok-kapok.
Ki mitől tart az EU-bővítésnél?"
Magyar Lettre Internationale, 53
KRASZTEV, Péter
"A Balkán köldökén"
Magyar Lettre Internationale, 16
"Kettőslátás, avagy mi bajom a balkanológiával"
Magyar Lettre Internationale, 40
TODOROVA, Maria
"A Balkán"
2000, 7-8
"Ahogy a Balkánt elképzelik"
Magyar Lettre Internationale, 40
Lettre, 66. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|