Stefan Chwin
Erózió
(Arany Pelikán)
Érezte, hogy az álarcok birodalmába lépett. Larvatus prodeo! Reggel
a III-as auditóriumban, zengő, erőteljes hangon adott elő, hogy az utolsó
sorokban is hallhassák, kifejtette Szent Ágoston erényfogalmának értelmét,
finoman árnyalta a Jó és a Rossz szubtilis megkülönböztetését Platón halhatatlan
műveiben - esténként meg? Esténként a színes tárgyak megbűvölten tűntek
el kabátja nagyzsebében. Az egésznek nyilvánvalóan nem volt semmi értelme.
A "grátiszok" azt bizonyították, hogy egyre "lejjebb süllyed". Igazi hanyatlás.
Akheron délen? S ugyanakkor a szíve mélyéből olyan hangok jöttek, mint
földalatti bagolyhuhogások, amelyek azt súgták neki, hogy jól cselekszik.
Mert hát mondd meg, Jakub, az, aki csak hallomásból ismeri a Rosszat, ténylegesen
be tudna-e hatolni a titkaiba?
Ez a fura kettéoszlás ingerelte és meg is erősítette a férfit, jóllehet
- régen így gondolta volna - éppen hogy gyengítenie kellene. Nem értette.
Mi ez már megint? Ennyire lelkesítené az, hogy senki sem tud az ő kisded
dolgairól? Végre volt már saját, tényleges, száz százalékos bűne, amelyet
senki nem vehetett el tőle? S most már kedvére tanulmányozhatta saját magában
az Árny lényegét, melynek titkait oly eredménytelenül próbálták elmélyíteni
a legnagyobb filozófusok? Ki tudja, talán tényleg így volt, de csak hébe-hóba
hitt ebben.
Végül is nem oly régen volt Rómában.
Napfény! Píneák! Ciprusok! Amikor megérkeztek a kereszténység fővárosába
egy tanárok zarándoklatát szállító luxusautóbusszal, azonnal figyelmeztették,
hogy ügyeljen magára a Bernini oszlopsoránál lévő híres kegytárgyboltokban,
ahonnan egy ugrásnyira van a pápai audiencia helyszíne.
- Testvérek, figyeljetek minden olaszra! - kiáltozott idegenvezetőjük,
egy fiatal pap tréfálkozva az Északról érkező verejtékező zarándokokhoz
a Szent Péter téren. Jakub a fiatalember hangjában többször is kivette
az elképedés őszinte felhangját, hogy "ezeknek az olasz csirkefogóknak,
kedves uraim, nem létezik lehetetlen. Sikerül nekik, nekik sikerül". A
sugárzó szépségű karcsú eladó apró szélhámossága a visszajáró pénzzel,
amint egy cirkuszi varázsló módjára villámgyorsan kicserélte az érmét,
a halhatatlan commedia dell’arte vagy másképpen a commedia all’improvviso
szépségét hordozta magában. Lopás? A Dél aranyló napsütésében megfelelőbbnek
tűntek a könnyed, dallamos, karneváli, a kolibriszárnyakhoz hasonlóan rezgő
szavak: "megfújta", "elcsente", "elcsórta", "elemelte", "meglovasította",
"elzabrálta", "lenyúlta".
Éjszaka volt. Az ablak előtt fenyőágak imbolyogtak a szélben. A székesegyház
fölött, mint történelemelőtti idők gyíkjai, sötét, tépett felhők vonultak
sebesen, hol eltakarták, hol pedig felfedték a holdat. Az ablakon túli
város úgy nézett ki, mint egy ezernyi pikkelyével csillogó hal, amelyet
az öböl partjára dobtak. A messzi elővárosokban, mint karácsonyfaégők,
a finomító gázlángjai remegtek a hideg légáramlatokban. Az izzókból kirakott
kereszt a Mária-templom tornyán pillanatonként eltűnt a ködben.
Janka nyugodtan aludt. Jakub forgolódott az ágyban, beburkolózott a
paplanba, igazgatta a lepedőt, öklét a feje alá fúrta, de a lakás belsejéből
érkező titokzatos hangok nem hagytak neki nyugtot. Valami átrepült a homályban,
zúgott, durrogott, gúnyosan fütyörészett, hogy Jakubnak borsódzott a háta
a paplan alatt. Hányszor olvasott már az Ördöggel folytatott párbeszédről?
Százszor? Kétszázszor? Most neki is sikerült ilyesmibe botlania? És most?
Te jó ég. Takarodj! Apage Satanas! Újra beburkolózott a paplanba, fejét
a párna alá fúrta, ujjaival befogta a fülét, de a szél süvítésén, az ablakzörgésen
át, a konyhából hallatszó zörejeken át, a szekrénynyikorgáson át minduntalan
áttört az a halk, egérszerű hang, annak a láthatatlan aranycsinálónak a
hol gyengébb, hol erősebb hangja, akit nem lehetett elnémítani.
- Lopás? - Csodálkozott a hang. - De hát, kedves Jakub, csak az lop,
aki vagy valaki vele egyenlőtől, vagy tőle szegényebbtől vesz el valamit.
Világos, hogy sok sikerember tisztes munkával szerzett vagyont. De - az
okos hang gunyorosan kérdezgette - mondd meg nekem, kedves Jakub, hogy
ezek a pompás sikeres emberek miért tudtak tisztességes munkával vagyont
szerezni? Azért - felelte az okos hang, mielőtt Jakub még szólásra nyitotta
volna a száját -, mert tehetségesek voltak valamiben. Semmi nem megy előre
tehetség nélkül ezen a földön.
- És az vajon tisztességes - az okos hang sziszegő suttogásba ment
át -, hogy egyeseknek megadatik a tehetség, másoknak meg nem? Hiszen puszta
szemmel is látni lehet, hogy a tehetség, éppúgy mint a szépség és az egészség,
korántsem igazságosan lett szétosztva. Így van ez már a világon - mondják
a sikeres emberek, akik tisztességes munkával szereztek vagyont, és nyilvánvaló,
hogy birtokolni akarják az ilyen vagyont. - A tehetséget, a Magasságos
Isten akaratának megfelelően, a Természet osztja szét. S hogy korántsem
igazságosan osztja? Akkor mi van? Vajon a tehetséges embernek nincs joga
jobban élni, mint a tehetségtelennek? Minden bizonnyal joga van. És miért?
Azért, mert a Természet ilyen jogot adott neki.
- Mondd meg nekem, kedves Jakub - az okos hang pimaszul kigúnyolta
Jakubot -, miért is kellene tisztelnünk a Természet akaratát, ha egyáltalán
nem igazságos, sőt közel sem az? És vajon az a tisztességes, sikeres ember,
aki ilyen piszok nagy igazságtalanságra hivatkozik, sőt olyan alávalóságra,
mint a Természet akarata, az valóban tisztességes volna? És elvenni tőle
minden dohányt - igen, az utolsó grosiig - és szétosztani a szegényeknek,
akiknek hónapok óta nincs már semmi munkájuk!
- Távozz innen, gonosz lélek! Miféle pokoli zagyvaságok! Ne kínozz!
Jakub az anyja életén mélázott. A háború idején az anyja az ellenállási
mozgalomban volt ápolónő. Mindkét oldal sebesültjeit gondozta. Azonban
a háború után - ez hirtelen büszkeséggel töltötte el Jakubot - az anyjának
egyáltalán nem volt kedve beismerni mindezt. Egyszer azt mondta Jakubnak,
hogy sohasem fog csatlakozni a felkelők egyesületéhez, amelyben az ellenállási
mozgalom tagjai mellett ott voltak az Auschwitzba bebörtönzöttek is.
- Mert látod - mondta anyja a konyhában sürögve-forogva -, nem akarok
egy olyan pasas mellett állni, aki tiltott pálinkafőzés miatt került Auschwitzba,
most meg az Ellenállás kitüntetését hordja a mellén. Ki tesz különbséget
köztük és azok között, akik a felkelésben való részvételük miatt húznak
járadékot?
Nos minden, amihez csak hozzászólt ez a láthatatlan aranycsináló, az
porrá hullt szét?
Még Auschwitz is?
Ó, szent hamuhalom! Ó, cipők, protézisek és hajfonatok halma! Melletted
meg? Szorgos, tehetséges történészek vitatkoznak "az eladott példányszámok
százalékán". Holokauszt-nénikék minden egyes televíziós fellépés előtt
megigazítják a sminkjüket. Az írótalálkozókon mosoly és viccelődés, hogy
megtörjék a hivatalos légkört. Milyen szépen és érdekfeszítően mondta el,
asszonyom, ezt a történetet arról az agyonlőtt zsidó nőről, aki megmentette
a jó Herr Müllert - mondja meghatódva a hamburgi olvasó. - Tényleg megkönnyeztem.
A másik oldalára fordulva Jakubnak eszébe jutott egy bizonyos filozófus
híres mondata, hogy "Auschwitz után nem lehet verset írni", de a nyelv
lelke csak megértőn mosolygott.
- Kedves Jakub, éppenhogy nagyon is virágzott a költészet Auschwitz
után. Vajon Auschwitz Európa morális katasztrófája volt? Igen. És mennyi
tehetség ült fel ennek a katasztrófának a hullámaira? Könyvkiadói mozgalom.
Színes könyvborítók. Költségkalkulációk. Tetszetős betűtípusok kiválasztása.
És a kívánság:
- Holokauszt? Ó, persze, természetesen kiadjuk. Csak legyen érdekes!
És főképpen a csodálatos megmenekülésekről. Mert már sok az undor. Ó, halottak,
elhamvasztottak, összezúzottak, megfagyottak, miért nem gondoltak arra,
hogy érdekesen haljanak meg és szenvedjenek. Mindig az a megszokott sár
a szájban, csontig aszott bőr, ürülékes lábak, és ösztöndíjak, projektek,
alapítványok, konferenciák, reggelik, ebédek, vacsorák, büfék és bankettek
mesterei.
Az éjszaka homályában megszólaló nyelv lelke körbevette Jakubot a szavak
metamorfózisának titokzatos panorámájával, amelyek kitartóan keresték az
Igazságot. A "gázkamra" itt "háromezer eurós ösztöndíjjá" alakult, a "hamuhalom"
"éves Stipendiummá", a "halálgödrök" "finom tapintású műnyomó papírrá,
rajta szép illusztrációk", a "Vertreibung" pedig "irodalmi Nobel-díjjá".
Sőt még a híres "Gustloff" fedélzetén "meghalt ezernyi ember" is átváltozott
"magas példányszámmá" és a "bestseller listák első helyévé", "a World Trade
Center lángoló tornyaiban ezrével meghalók halála" pedig a "New Yorker"
illusztris oldalaira lett kinyomtatva, a "gyász súlyát kifejező vers" vagyis
"az író nemzetközi sikere" biztosan jót tett az író megnyirbált önérzetű
népének.
Mit lehet mondani az újságok címlapjairól! A "csecsen partizánok" "csecsen
harcosokká" változtak, aztán "csecsen felkelőkké", majd "csecsen iszlám
fundamentalistákká", utána "csecsen terroristákká", és amikor már rendesen
"csempészték az afgán heroint", akkor a szavak ördögi malmában újra fordult
egyet a kerék, és a "csecsen banditák" újra "csecsen szabadságharcos hősökké"
váltak.
Egy kiváló író, az erkölcsi katasztrófát megörökítő mű szerzője tiltakozik,
mert "háromcsillagos szállodában" helyezték el. A gondolkodóba esett közönség
bravózásban tör ki, miután meghallgatja a "háromezer ember elgázosításáról"
szóló fejezetet, aztán átmegy a fogadás helyszínére, ahol kóstoló keretében
lazacot, ananászt és kaviárt szolgálnak fel.
- De hát mindig is így volt - mondja a kiváló kritikus. - És az Íliász?
Nem hordták-e halomba az összetört csontokat? De vajon ebből nem az következik,
hogy minden művész a mészárlások és az erkölcsi katasztrófák körül szimatoló
hiéna?
És Jakubnak, aki az előbb még felháborodott a holokauszt-nénikék karrierjén,
most el kellett ismernie, hogy igaza van a kritikusnak. Nemdebár a műalkotás
az ember bűnéből, erkölcsi széthullásából és hanyatlásából táplálkozik?
Vajon a művészet nem a bűnt édesíti meg, hogy könnyebben csússzon egy csésze
tea és egy kis aprósütemény között? Az Auschwitzról szóló nagy költeményt
finom kávé mellett olvassuk a fotelban, szünetet tartva a CNN- híradó meg
az ebéd miatt, és nem bírjuk kiverni a fejünkből az almáspitét, mert az
lesz a desszert. Ó, hamuhalom, ki hiszi el, hogy tényleg az égig érsz?
Egy híres költő erkölcsi és művészi elégedettséget érez, hogy írt egy remek
verset a gettófalak tövében lévő körhintáról. Nyugodt: tudja, hogy senki
nem ér fel hozzá. A tanár verejtékező homlokkal győzködi az elszundikáló
tanulókat, hogy egy mondat, "megmenekültem attól, hogy elvigyenek", teljesen
megérdemli a Nobel-díjat, amely lényegesen javítja az érdemesült író közérzetét.
A gulág írója odamegy a holokauszt írójához a frankfurti könyvvásáron:
- Gratulálok, uram, a sikereihez.
- Az élet Isten nélkül lehetetlen - suttogta Jakub kétségbeesetten,
amint ezt az őrült, az álmát is elkergető zagyvaságot hallgatta.
- Jakub, nem túlzás - mondta neki nyugodtan a nyelv lelke. - Az élet
Isten nélkül nagyon is lehetséges. Csak két mondat, nem több. Az egyik
olyan, mint a másik.
Közeledett a hajnal. A konyhai ablakkeret megzörrent. Az ablaküvegek
megkoccantak. A fenyőfák koronáját vihar szaggatta. Jakub le sem tudta
hunyni a szemét. Maga sem tudta, hogy mi történik vele. Vajon a lelke felderül
a Misztikus Éjszaka tüzében, s vesződve felkúszik a fájdalmas megtisztulás
lépcsőfokain a Végtelen Jó magas honába per aspera ad astra, vagy inkább
a nyelv démonával folytatott szenvedélyes vitában kibúvókat keresgél azokhoz
a piszkos kis játékaihoz, amelyeket megenged magának, és amelyekről most,
ahogyan máskor is, meg akar feledkezni, s szívesen megadja magát az ablakon
túl süvítő szél kísértő sugallatának?
WEBER KATA FORDÍTÁSA
Bibliográfia
CHWIN, Stefan
Hanemann
Kalligram 2004
"Gdansk"
Magyar Lettre Internationale, 39
Lettre, 66. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|