Kovács András Ferenc
KAVAFISZ-ÁTIRAT
Porphüriosz Gázában
„A sátánok ugyanis, visszaélve a könnyen
befolyásolható gázaiak jóhiszeműségével,
ámításaikkal elárasztották az egész várost,
sőt még a környékét is. Ily módon ezek az emberek
saját együgyűségük játékszerei voltak.”
(Vita Porphyrii)
Végtére mégiscsak vitte valamire.
Nemhiába, mert öt évig imádkozott önkínzón –
Egyiptomban szerzetesként sanyargott a pusztában.
Nemhiába, mert kegyesen, hamar pappá szentelte
Hérakliosz, Jeruzsálem szentéletű püspöke.
Nemhiába, mert eleve fontos posztra szánta őt
Ióannész is, Kaiszareia szentéletű püspöke,
kivel együtt oly hatékony, erős hittel térített,
hogy maguktól széttörtek a görög szobrok Gázában.
Végtére mégiscsak vitte valamire.
Elpusztultak a csalók, a régi, hitvány istenek,
porba hulltak a Sátán fajtalan műremekei –
hazugságaikkal, ámításaikkal
a pogányságra hajlamos, megátalkodott városban.
Végtére mégiscsak vitte valamire.
Zsoltárt énekelvén, szent kereszt jelével
tekintélyes tömeg csődült össze szavára,
s persze, időközben a provincia hithű
prefektusa, a csodálatos Künégiosz is
csatlakozott hozzá keresztény csapataival –
megérkezett komoly s nehéz munkáját könnyítendő,
megjött a tanácsosaival, tábornokaival,
továbbá jelentős haderő és nagyszámú
hivatalnok kíséretében. A gázaiak egy része
rögtön elmenekült – a föllázadt falvakba, Raphiába,
vagy Péluszion felé futottak már a megrettent
pogányok. (Legtöbbjük a helység gazdag rétegéhez
tartozott.) A csodálatos Künégiosz először is
lefoglalta a menekültek házait, elkobozta
vagyonukat, marháikat, minden ingóságukat,
majd magához idézte a vétkes város lakóit,
s fölmutatta a pecsétes császári körlevelet,
amelyben azt parancsolták, hogy sürgősen mindenütt
le kell rombolni s föl kell gyújtani valamennyi
pogány szobrot, kőoltárt és gyalázatos templomot.
Végtére mégiscsak vihetik valamire!
Tombolhatott a szent tömeg, szabadon ujjonghattak
a jámbor keresztények, a maradék bálványimádók
viszont irtózatos jajveszékelésben törtek ki –
nem csoda, hogy a csodálatos Künégiosz
szelíd hivatalnokai végképp elveszítették
a türelmüket, s végül (sajnálatosan) rájuk uszították
a katonákat, akik bottal, bunkóval, vesszővel
megfenyítették, ütötték-verték (véresre vagy halálra)
a földön fetrengőket, s megrugdosták a rebelliskedőket,
a szemtelen, rohadt pogány állampolgárokat.
A keresztények mindeközben lelkesen allelujázva
köszöntötték a császárt meg a hatóságokat,
aztán a katonaság, a hivatalos rendfenntartók,
továbbá a semleges megfigyelők kíséretében,
erejük és igazságuk biztosított tudatában
elindultak lerombolni a bűnös templomokat.
Végtére mégiscsak vihették valamire!
Végre rombolhattak, végre nyugodtan ráronthattak
szentélyekre, bálványokra, s a lakóházakban is
még számtalan szobor volt! Mert mindenütt serényen
munkálkodtak, sürögtek-forogtak a fertelmes sátánok:
átsüvítették, elárasztották az egész várost!
Nem csoda, hogy lerohanták, megszállották Héliosz,
Aphrodité, Apollón, Koré, Hekaté, Tükhé és a Krétai
Zeusz buja bálványokkal teletömött templomait.
Mind a hetet lerombolták, fölgyújtották, kifosztották:
széthordták a kincseket s a szertartási tárgyakat.
(Dehogyis a keresztények fosztogattak! Abban csak
a katonák meg, nyilván, az idegenek vettek részt.)
Végtére mégiscsak valamire vitték…
Tíz napig tartott a templomok rombolása,
habár a hívők közül nem is nyúlt senki semmihez.
Mert a püspök megátkozott minden kapzsi keresztényt,
aki a bálványimádók fölcicomázott templomaiból
bármit is a saját céljaira használna fel!
Az igazhívők közül nem is nyúlt senki semmihez.
Mindenki más rombolt, rabolt, főleg az idegenek.
A hívők csak fohászkodtak a tévelygő lelkekért.
Végtére mégiscsak vitte valamire –
megsegítette az Úr s a csodálatos Künégiosz is.
Földúlatta, letarolta, füstbe s vérbe döntötte,
de végtére mégiscsak megtisztította a feslett várost
a pogány démonoktól, a hellének hamis isteneitől –
a dühöngő nyájnak élén, szent kereszttel térítvén,
ő, Porphüriosz, Gázának szentéletű püspöke.
(1926. május)
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|