Polyák Levente
A szerelem sugárútja és a gyűlölet lakótelepei
A novemberi zavargások közepette igen nehéz felidézni, hogy a tavaszi
Párizs még a szerelem városának nevezte magát. A 2012-es nyári olimpia
megszerzéséért kampányoló francia főváros vezetése a Párizs-mítoszok és
reprezentációk egy markáns szálát megragadva alkotta meg az utcákat és
tereket ellepő olimpiai szlogent: „Amour des Jeux”. A kampány középpontjába
Luc Besson Párizs-rövidfilmje került, amely, miközben bemutatta ugyan a
készülő olimpiai létesítményeket, végső soron a város kulturális tündöklését
emelte legfőbb témájává, filmsztárokkal, Belmondóval, Deneuve-vel. Egy
érzéki, feminin város képe rajzolódott ki előttünk, amelynek 19. századi
romantikája és szerelmes ígérete azonban nem volt elég a Játékok megszerzéséhez.
Egyes elemzők szerint Párizs vereségének egyik oka az, hogy üzenetében
szinte teljesen megfeledkezett lakóiról. Londonnal ellentétben, ahol a
pályázat középpontjában az East-End és a Lea folyó völgyének rehabilitációja
állt, Párizsban gyakorlatilag nem igazán esett szó a Játékok társadalmi
kontextusáról, sem feszültségekről, társadalmi problémákról, etnikai kisebbségekről
vagy bevándorlókról. Miközben az olimpiai helyszínek nagyrésze a párizsi
városhatáron kívül, a banlieue-kben kapott volna helyet, a város kampányában
ezek a kerületek és lakosságuk kimaradtak a diskurzusból, a Champs-Élysées
és az Eiffel-torony mellett nem jutott hely a külvárosok lakótelepeinek.
A város hivatalos imázsának ilyetén egyoldalúsága korántsem magától értetődő:
mindeddig éppen a sport volt az a szűk terület, ahol a francia univerzalista
republikanizmus harmóniában találta magát a multikulturalizmus eszméjével,
még ha e harmónia igen törékeny volt is.
A banlieue-k, avagy külvárosok kizárása a Párizs-gondolatból természetesen
egyáltalán nem újkeletű jelenség. A Párizst és a körülvevő településeket
elválasztó városfal, adminisztrációs határ, majd autópálya valójában a
francia társadalom különböző szegmenseit szétválasztó legélesebb törésvonal,
amelynek periodikus elhalványodása és megerősödése az egész 20. századon
keresztül végigkövethető. Ami Párizs jelenlegi határait illeti, ezek Európában
egyedülálló módon megegyeznek az 1860-as hausmanni bővítések nyomán kialakult
határokkal. Más szóval, az adminisztrációs határoknak az agglomerációra
való kiterjesztése, ami Berlinben 1920-ban, Londonban 1965-ben, Budapesten
1950-ben végbement, itt nem történt meg, és ennek elsősorban politikai
okai vannak: a mindenkori (általában konzervatív) párizsi városvezetés
mindent megtett azért, hogy a kommunista többségű, így politikailag veszélyes
környező városokat és azok lakosságát távol tartsa a párizsi döntéshozataltól.
Ennek eredménye olyan mértékű adminisztratív széttagoltság, ahol az egymással
szomszédos települések a legritkább esetben kommunikálnak egymással, és
osztják meg egymással forrásaikat, illetve lehetőségeiket. Ahol néhány
kilométeren belül egymás mellett létezhet a legnagyobb szintű gazdagság
és szegénység.
A város köré vont politikai határ rögzítését és fizikai megerősítését
eredményezte az 1970-es évek elején a párizsi kerületek és a külvárosok
között megépülő autópálya, a Périphérique, és ennek a határnak a szimbolikus
újratermelését szolgálja az a domináns diskurzus is, amely a banlieue-kről
szól. Nem is annyira a banlieue-kről, hanem a banlieue-ről. Mintha a 105
km2-es Párizst (Budapest területe 525 km2) körülvevő mintegy 14000 (!)
km2-nyi agglomeráció települései között bármilyen fokú homogenitás felfedezhető
volna. A közbeszéd mégis egy összefüggő, eltávolított masszaként kezeli
ezeket a területeket, minden egyediséget mellőző, helyi identitások formálódását
lehetetlenné tévő nem-helyekként, amelyek tetszés szerint felcserélhetőek
egymással.
A banlieue stigmatizációja, veszélyes és romlott helyként való megbélyegzése
legkevésbé sem a tömeggyártással készült épületek elterjedésével, illetve
a volt francia gyarmatokról érkező bevándorlók megjelenésével kezdődött,
hanem jóval korábban. A banlieue-mítoszok évtizedek, ha nem évszázadok
óta fontos szerepet játszanak a franciák magukról alkotott képében: olyan
vonásokat testesítenek meg, amelyekről nem lehet nem tudomást venni, de
amelyeket el kell takarni. A banlieue a város ellentézise, történelem nélküli,
banális nem-város, amely tökéletesen nélkülözi a városra jellemző kifinomult
sokféleséget, az urbanitást. Olyan világ, amelyet biztonságos távolban
lehet tartani, elég messze ahhoz, hogy a fizikai konfrontáció lehetősége
fel se merüljön, de elég közel, hogy állandó fenyegetést jelentsen, és
újra és újra elrettentő példaként térjen vissza a jobboldali politikusok
retorikájában. A banlieue-képzeletvilág árnyaltabb diskurzusai is akaratlanul
ezeket a határokat és különbségtételeket táplálják, akkor is, ha a banlieue
nézőpontját próbálják magukévá tenni. A banlieue-regények, és különösen
a banlieue-filmek egész hagyományt alakítanak ki a külvárosokról és a külvárosiakról
szóló beszédben. Bandákba verődött, unatkozó és agresszív fiatalok képe
rögzül a nézőben Marcel Carné 1960-as klasszikusától, a Terrain vague-tól
(Parlag) kezdve, ahol a nagy nanterre-i építkezések előtti „sivatag” alkotja
a terepét talán ugyanazoknak a feszültségeknek, amelyek Matthieu Kassowitz
1995-ös La Haine-jében (Gyűlölet) már mint elsősorban etnikai különbségek
jelennek meg. Akárcsak Fabrice Genestal 2000-es La Squale-jában (Cápa),
ahol viszont valóban megtörténik a határsértés: a történet fekete külvárosi
hősnői beszabadulnak egy champs-élysées-i ékszerboltba, és ripityára zúznak
mindent.
Ebben a kontextusban talán részleteiben is jobban megérthetőek azok
a novemberi események, amelyek Párizst rövid idő leforgása alatt a szerelem
városából a gyűlölet városává változtatták a világ szeme előtt. A konfliktus,
ami a Párizs észak-keleti banlieue-jében, Clichy-sous-Bois-ban robbant
ki, kísérteties módon emlékeztetett a La Haine koreográfiájára. Három rendőri
igazoltatás elől menekülő gyerek, történetesen arabok, akik félelmükben
egy háromméteres falat átmászva egy trafóházban húzzák meg magukat, ketten
belehalnak az áramütésbe, a harmadikat életveszélyes sérülésekkel szállítják
kórházba. Ezután spontán helyi demonstráció a rendőri erőszak ellen, ami
erőszakba fullad. Ramadán utolsó napjain egy „véletlenül” a helyi mecsetbe
hajított rendőri könnygáz-gránát, a hatóságok hosszas tagadása. Felgyújtott
autók és Sarkozy belügyminiszter sokkoló szavai, amelyekben csőcseléknek
nevezi a külvárosok elégedetlen lakóit, amelyek csak megsokszorozzák a
következő napokban felgyújtott autók számát, kiterjesztve a zavargásokat
Franciaország egész területére, de egyes belga, német városokra, sőt, Athénre
is. Magyarországon is megfogalmazódik a kérdés: lehet, hogy nekünk is szembe
kell néznünk egy „etnikai felkelés” lehetőségével?
A párizsi szemlélőnek persze nem kellett óriási erőfeszítéseket tennie
annak érdekében, hogy megóvja magát az összeurópai apokalipszis légkörében
kibontakozó pánikhangulattól, hiszen nem érezte bőrén a történteket. Lépten-nyomon
szembetalálkozott ugyan a gyújtogatások képeivel, és minduntalan a zavargásokról
folyó beszélgetésekbe bonyolódott, de ezek fizikai közelsége egyáltalán
nem manifesztálódott belvárosi életében. A párizsi szemlélőnek sokkal inkább
arra kellett ügyelni, hogy eligazodjon a mérlegek és magyarázatok dzsungelében,
és ne engedjen egyetlen univokális értelmezés csábításának sem. Bár sokan
kísérletet tettek rá, és számos érdek fűződik hozzá, hogy tiszta etnikai,
sőt vallási zavargásnak mutassák be a történteket, a képlet ennél sokkal
összetettebb.
Először is, mint azt a francia sajtóban meghonosodó „violences urbaines”
(„városi erőszak”) kifejezés is mutatja, par excellence városi, nagyvárosi
problémáról van szó. Az elmúlt évtizedekben az adott területeken a már
korábban felvázolt stigmatizációs stratégiákkal és folyamatokkal szétválaszthatatlanul
összefonódva jelentős lakosságcsere ment végbe, és komoly társadalmi szegregáció
alakult ki. Amikor az 1950-60-as években megkezdett tömeges lakásépítkezések
nyomán létrejött lakótelepek a degradálódás első jeleit mutatták, az 1970-es
évek közepén a tehetősebb társadalmi csoportok villámgyorsan elhagyták
a terepet, átadva helyüket az újonnan érkező, alacsony vásárlóerővel és
eltérő kulturális szokásokkal rendelkező bevándorlóknak. Ezzel párhuzamosan
a gazdasági válságok, a jóléti állam megrendülése, a munkanélküliség tömegessé
válása sokkal inkább sújtotta ezeket a területeket és lakóikat, mint a
magukat tercier szektorba korábban átmentő, mozgékonyabb rétegeket. A legrosszabb
helyzetű banlieue-k az építészeti környezet rohamos leromlásával váltak
valóban „gettóvá”, akkumulálva, rögzítve és – ami a legfontosabb – lokalizálva
így a társadalmi hátrányok egész skáláját. Ebben az értelemben a novemberi
események jelentős mértékben urbanisztikai problémát is jelentenek.
Másfelől viszont a francia sajtó mintha egyöntetűen tabuként kezelte
volna az etnicitás problémáját, próbálta megkerülni, hogy közvetlenül szólnia
kelljen azokról a kulturális különbségekről, amelyek mindazonáltal nyilvánvalóan
a probléma jelentős dimenzióját képezték. A magyar, az európai és főleg
az amerikai sajtóval ellentétben a franciaországi újságok oldalain mindvégig
fiatalokról, munkanélküliségről, társadalmi kirekesztésről volt szó, mellőzve
a zavargások etnikai vetületének lehetőségét. Ennek nyomán még a megoldási
lehetőségekről való beszéd is problematikussá vált, amikor a pozitív diszkrimináció
elve került szóba, a kvótarendszer ötletének hallatán (arányosan ugyannyi
afrikai vagy maghrebi alkalmazott felvételére való kötelezettség) a közhivatalok
vezetői rémülten hőköltek vissza. Mindez nem tanúskodik másról, mint hogy
egyre tisztábban szembetűnővé válik az integrációs csőd, amelyet ezennel
a magát sokáig az egyetlen járható útnak vélt univerzalista republikánus
dogma (mindenkinek egyenlő jogot, tekintet nélkül a részletekre) is kénytelen
beismerni.
Végső soron elkerülhetetlennek látszik, hogy a probléma minden – makrotársadalmi,
urbanisztikai, etnikai és vallási – dimenzióját egyaránt a mérleg serpenyőibe
helyezzük. Mégis, a globális teóriáknál és próféciáknál jóval realisztikusabb
képet nyújtanak a mikro-elemzések. Persze nem feltétlenül az a mód, ahogyan
jobboldali politikusok egyes bevándorló családok poligám szerkezetéből
eredeztetik a gyermekek kivetettségét és erkölcstelenségét, hanem sokkal
inkább az, amely a külvárosi fiatalok identitásának két fő összetevőjében
jelöli meg a gyújtogatások motivációját: Az egyik a becsület, amelyet csak
a sérelmek megtorlásával lehet megtisztítani; a másik a hírnév, amelynek
érdekében az egyes cité-k fiataljai vetélkedésbe kezdenek a másik cité-vel,
és teljesítményük egyetlen mérőszáma a felgyújtott autók száma.
Ez utóbbi, horizontális hivatkozást nem ártana a jelenleginél komolyabban
vennünk. Ha a franciaországi zavargások valamilyen mértékben a sajtó képei
nyomán terjedtek el, ez a másik oldala annak a gesztusnak, amellyel Kassowitz
filmjének kezdő betétdalául Bob Marley „Burnin’ and Lootin’”-ját választotta.
Kassowitz azt sugallja, hogy az 1990-es évek eleji franciaországi zavargások
egy globális posztkolonialista küzdelem kontextusában helyezhetőek el,
amit azonban a 2005. novemberi események tizenéves rendbontóira gondolva
csak fenntartásokkal fogadhatunk el. Sokkal inkább érvényesnek tűnik viszont
az a gondolat, amely szerint azok a lokális kultúrák, amelyek a francia
banlieue-k cité-iben kialakulnak, valójában egy sajátos, globális nagyvárosi
„gettókultúrának” elsősorban a videoklipp és a film médiumain keresztül
történő helyi reinkarnációi. Kulturális szövetdarabok, amelyek között értékek
és szimbólumok speciális készletei a globális mediascape hiperlinkjei segítségével
ellenállás nélkül közlekedhetnek (és juthatnak el akár a budapesti Nyóckerbe
is), és amelynek keretében egymástól gyakran igencsak eltérő társadalmi
kontextusú csoportok sajátíthatnak el azonos kulturális mintákat, viselkedésmódokat,
formálisan hasonló identitásokat. Ebből következik, hogy annak érdekében,
hogy az urbanisztikai megközelítés ilyen típusú folyamatokat is befolyásolni
tudjon, sokkal inkább jelentőségüknek megfelelően kell kezelnie a képeket,
és nem egyszerűen az építészeti képeket. Ennek a megértésében azonban az
arisztokratikus kultúrájában némileg megrekedt francia elitnek komoly nehézségei
lesznek.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|