PÁLYI ANDRÁS
Égi Asszony
Állok a szépasszonyvölgyi ház csúf konyhájában a töredezett fekete-fehér
kövön, hálóingben, mezítláb, fejkendő és kötény nélkül, amiért rendesen
szidás jár anyukától, ő tudniillik egész életében gondosan ügyelt rá, hogy
az ételszag ne ivódjon a hajába, ráadásul tisztes háziasszonyt akar belőlem
is nevelni, mit mondjak, elég baj az nekem, de még alszik, magam készítek
reggelit, úgy megyek a gimibe. Hét óra múlt, most kezd pirkadni, tél van,
sötét és nyirok, gyűlölöm ezt az egész lepusztult ólat, a koszos, szürke
falakat, az omló vakolatot, a leszakadt kredencajtót, a gondozatlan, elvadult
kertet, kész dzsungel, ami egykor mesés, romantikus liget volt, idehallatszott
a patak csobogása, az erdőből a madarak éneke, most meg nyáron egy nyugágyat
se lehet felállítani benne, jövőre leérettségizem és biztosan Pesten tanulok
tovább, mit tudom én, minek, kulturális menedzsernek vagy akár angol tanárnak,
máshová nem is jelentkezem. El, el innen, el ebből a macsó városból, ahol
minden ismerősnek édeském meg csillagom vagyok, és még mosolyognom is kell
rájuk, hisz kedvesek hozzám. Kakaót akarok, mint kislánykoromban, amikor
apa is velünk élt, ma reggel egyszerűen megkívántam, hosszú évek után,
veszettül, belehalok, ha úgy kell suliba mennem, hogy nem ittam. Van dobozos
tej a kamrában, kinyitom, keresem a Nesquik zacsit, lelki szemeim előtt
már látom, ahogy a szemcsés, cukrozott kakaóport belehintem a bögre forró
tejbe, és feloldódik, akár a barna tempera az ecsetöblítő tégelyben, csak
hát nincs, sehol sincs, legfeljebb valami maradék tapadós, világosbronz
por, „aranykakaó”, ez áll a dobozán. Az összes polcot és fiókot átkutattam,
semmi, semmi, lefagy a lábam a jeges kövön, mindig elhagyom a bundás papucsomat,
amit tavaly karácsonyra kaptam, egyébként rojtosodik is a varrása, tüsszögök,
kapar a torkom, annál jobban kívánom a megálmodott forró italt. Már csipog
a mikró, abban melegítettem meg a tejet, gőzölög a bögre, mit tegyek, beleszórom
az aranykakaónak nevezett port, összeragad, csomósodik, hiába kavarom,
csupa fekete bög, ihatatlan katyvasz, cukor sincs benne, szét akarom nyomni
a csomókat, de kisiklanak a kiskanál alól, hosszan tökölök vele, kihűl,
kiöntöm a lefolyóba. Béna vagyok a konyhai tennivalókhoz, elkések az iskolából.
Más bennem a különleges, azt hiszem. A házimunkától borsózik a hátam,
nem tagadom, a kötéstől-horgolástól, a gombfelvarrástól pláne. A piperészkedésben
se vagyok király, összetévesztem a legjobb márkaneveket, az osztályban
persze akad egy-két igazi parfőmbuzi, szenvedélyes szájtépésüktől én egyszerűen
kiakadok, kikapcsol az agyam, nem beszélve a talányos illatfelhőről, ami
körüllengi őket és amit illene felismernem. Az én nőiségem mindössze egy
pár fülbevaló, amit apától kaptam a tizennegyedik születésnapomra, akkor
láttam őt utoljára, három éve, ha én nem keresem, ő sem kíváncsi rám. Lefekvéskor
azóta is elfelejtem kivenni a fülemből, ha egyáltalán benne van, éjjel
szúr, kiesik, reggel nem találom, fel kell túrjam az ágyam. Ahogy viszont
az élet sarkalatos kérdéseit elemzem, ezt nem csak én állítom, abban nem
ér utol senki, arra nyugodtan mondhatom, hogy a különösségem.
Az Égi Asszony szerelmetes kincsem nekem. Bárki nőhöz hasonlítom, bárhol
a világon, ő nagyon más. Nem az a lényeg, hogy áttetsző türkiz fátyol hull
a vállára, hogy sejtelmes, mindentudó mosoly ül az arcán, hogy karcsú dereka,
telt melle és formás feneke van. Egyébként is, a templomi szobrok általában
rém prűdek és giccsesek, nem szeretem őket. Már nem járok ilyen helyekre,
anyuka most is cipelne magával, néha elkísérem, és ásítok az unalomtól.
Bámulom az ájtatos gipszfigurákat, rosszul leszek tőlük. Nem ezekről beszélek,
az én Égi Asszonyom nem ilyen. Nem is beszélek, hét pecsétes titok ez,
maximum befelé mondom. Kislánykoromban még minden másképp volt. Szerettem
a csendes, titokzatos homályt, ami a templomban várt. Mindenféle illatmaradékok
kavarogtak a nappali derengésben a korábban ott járt naftalinos öregasszonyok
és áporodott szagú bácsikák után, ami egybefolyt a lassan poshadó virágok,
a pislákoló gyertyák és a tömjénes füstölők orgiájával. Akkoriban nagy
lelkem volt, tele nosztalgiával, az is lehet, hogy a babakor tovaillanó
mámoros örömeitől búcsúztam, anélkül persze, hogy tudtam volna róla. Emlékszem,
óvodába jártam már, de reggelente még cumisüvegből ittam a kakaót, félálomban,
kéjesen, ma is elönt a forróság, ha felidézem. A megismerkedésünk, igen,
az édes történet. Nyolc esztendős lehettem, mentem át a téren, korábban
sosem jártam arra, a tér közepén kőcsipkés, szürke templom, megakadt rajta
a szemem, nem is tudtam, hogy ott áll, körötte napsütötte gyep, odébb játszótér
üres, himbálózó hintával, most mégsem a hintát kívántam meg, hanem az ájtatos,
kőcsipkés barlangot. Mélyről jövő, furcsa, elemi szomjúság volt ez bennem,
mint kánikulában a hűs patak vagy influenzásan a mézes hársfatea után vágyakozni.
Beléptem hát. Odabenn néma csönd, templomszag, virágok, ahogy általában.
Tisztán éreztem azonban, hogy nem vagyok egyedül. A lépteim visszhangzottak
a tágas, boltíves hajóban. Valaki figyelt. Megálltam, körbenéztem. A lélegzetem
is elakadt. Megpillantottam az Égi Asszonyt oldalsó kis kuckójában, a feje
fölött sápadt fény, a lábánál tengernyi gyertya, megszámlálhatatlan apró
láng, egyik-másik pislog, pisszent, serceg. Úristen, micsoda jelenés! Engem
néz, odahív magához. Egy meseszerű, barátságos, csupa érzékiség nő. Akinek
odatartom a tarkómat a tenyere alá, simogasd meg a buksim. Érzem, ahogy
eltölt az a szédítő, benső nyugalom, amire mindig is vágytam. Rátaláltam,
ő az, itt van, létezik, fogalmam sincs, hogy történt ez az egész.
Anyuka nem sokkal az után kezdett templomba járni, hogy megszülettem,
akkoriban volt a rendszerváltás, egyszerre sok mindent megengedhetett magának
az ember, amit előtte hivatalból tiltottak. De ő nem annyira divatból tette,
inkább kíváncsiságból. Azt állítja, rájött, hogy olyan világ következik,
amelyben csak erős lélekkel marad talpon az ember, s arra gondolt, a természetfeletti
hatalmak pártfogása majd őt is erőssé teszi. Ráadásul szörnyen bosszantotta
az a tudálékosság és lekezelés, ahogy egyesek akkoriban ezekről a dolgokról
beszéltek, főleg az apa társaságában található urak, illetve elvtársak.
Apa ugyanis főmérnök volt és párttag a régi érában, jó kapcsolatokat ápolt
az akkori városi elit több prominens tagjával, ő használt folyton ilyen
kifejezéseket, összejárt velük, eleinte anyuka is élvezte a sok protokolláris
ceremóniát, később egyre ritkábban kísérte el apát. A drágalátos apám meg
egy szép napon felrúgott mindent, otthagyta a gyárat, a politikát, a családot,
átvette a legnagyobb itteni autógumis műhelyét, miután az váratlanul elpatkolt,
s mint kiderült, az asszony, bizonyos Vali néni, aki örökölte a műhelyt
és nem tudott vele mit kezdeni, évek óta apa szeretője volt. Odaköltözött
hozzá, irdatlanul meggazdagodott, fizeti anyukának a gyerektartást, de
csak a minimálbér után, mert papíron ma is Vali nénié a műhely, aki minimálbérért
foglalkoztatja az apámat. Jó, mi? Anyuka meg egyre buzgóbban jár a templomba,
azt várja, vele is valami csoda történik, de ő pénzt akar, sok pénzt, nem
benső javakat, így vele soha nem történhet csoda. Én is picinyke, naiv
gyermek voltam, amikor megesett velem az a bizonyos jelenés, habár azóta
is abból élek. Benne viszont semmi fogékonyság sincs a rendkívüli dolgok
iránt. Ebben a városban amúgy mindenki katolikus, aki vallásos, szerintem
más felekezetnek itt nincs is temploma. Az a vicces, hogy anyuka eleinte
még abban sem volt biztos, hogy annak idején megkeresztelték-e, s ha igen,
milyen rítus szerint, annyira nem érdekelte azelőtt az ilyesmi. Szerencséje
volt, kiderült, hogy minden oké, eleve katolikus ő is, a nagyanyám is,
akire jól emlékszem, pár évvel a halála előtt is varázsos, bölcs asszony
volt, neki aztán eszébe sem jutott a vallását gyakorolni. Mi viszont anyukával
afféle gyakorló katolikusok lettünk, főleg, miután apa lelépett, hittanra
jártam, elsőáldozni mentem, hosszú évekig kedvemet leltem a dologban, otthonos,
barátságos helynek tartottam a templomot, a titkom is odafűzött, a drága
hölgy, aki rabul ejtette a szívem és akit eszem ágában sem volt nénizni,
ő, igen, ő, az Égi Asszony, rejtett kincsem, benső énem, bizalmasom, barátnőm,
hogyan másképp is szólíthattam volna, így hívtam, első szavamra ott volt
velem, nem hagyott cserben. Anyukának soha egy árva kukkot se szóltam róla,
másnak még kevésbé, se lányoknak, se fiúknak. De mind érzik rajtam a titkot,
sandán figyelnek, lesik, mikor árulom el magam, én meg egyáltalán nem játszom
az eszem, csak biztonságban tudom magam, mint aki ismeri a varázsigét,
és bármikor hívhatja a jó tündért, hogy segítsen. Ez a megfejthetetlen
bennem, nyilván.
Éjjel anyuka sír, imádkozik, szipog, édes istenem, ismételgeti meghitten,
édes istenem, és ő tényleg olyan, hogy elképzel egy jóistent a mennyekben,
ahogy az ima is mondja, aki odafönn az ő anyagi gondjaival foglalkozik,
fölébredek a szipogására, a két szoba közt nyitva az ajtó, kínos érzés,
de nem szólok, soha nem voltam rá képes, hogy bármi istenhez imádkozzam,
hiába prédikáltak róla a papok, úgysem segít, meddő igyekezet. Ráadásul
ez a magakellető, savanyú nyávogás, ami a betevő falatról meg a gázszámláról
szól, vegyél fel egy pulóvert, ha fázol, nem kell huszonöt fokra felfűteni
az egész házat, még ma is azt rója fel a sorsnak, hogy a férfi, akihez
ő hű volt és akit kiszolgált, nemcsak megcsalta és elhagyta, de még most
is álnokul hazudik neki, letagadja a jövedelmét, hagyja, hogy éhezzünk,
hogy csöpögjön a radiátor, beázzon a tető, hulljon a vakolat, leszarja
a saját édes kislányát, mármint engem, miből fog ez a gyerek továbbtanulni,
miből, úristen, érettségi után családi pótlék sincs. Eszembe jut a párzó
macskák éjszakai koncertje a kertben, tavasszal, amikor már nyitott ablaknál
alszunk, ilyenkor a macskanyávogás is tele van hasonló, szörnyű magakelletéssel,
az mégis tisztább és természetesebb világ, hisz aki ott hoppon marad, az
előbb-utóbb elkotródik és kussol, nem imádkozik reggelig és nem szipog.
Mégsem mozdulok, fekszem a sötétben, merő görcs a testem, ez a mélypont,
tehetetlenség és depresszió, nem akarok azonosulni az anyámmal, mégis azt
teszem. Felkattintani az olvasólámpát! Az kijózanítana, engem is, őt is,
de se merszem, se erőm hozzá. Az Égi Asszony most sehol, sehol, még gondolni
sem gondolok rá, ha emlegetném, az legfeljebb üres szólam lenne, csúf árulás.
Nagyon távol kerültünk egymástól anyukával. Ő verseket ír, infantilis,
vallásos rigmusokat, katolikus költőnek hiszi magát, sikerről és népszerűségről
álmodik, de a legájtatosabb lapok se állnak szóba vele, nekem olvassa fel
a műveit a konyhában, hallgatok, mosolygok, biztató szavakra nemigen telik
tőlem, ő mégis egyfolytában azt fejtegeti, hogy meglátom, jobbra fordul
a sorunk, ha megtörik a jég és végre elkezdik őt közölni. Észre se veszi,
hogy okádhatnékom van a korlátoltságától, látom, minden erejével azon dolgozik,
hogy a kudarcait rózsaszín bájfelhőbe burkolja, egyfolytában az Úr kifürkészhetetlen
útjait emlegeti, a szíve csordultig tele hálával, amiért az isten, az ő
különbejáratú istene görbe sorokkal is egyenes sorsot írt neki, s ott áll
most az igazság kapujában. A végső igazság kapujában, így mondja.
Csak közben engem magamra hagyott. Mondom neki, anyuka, cseppet sem
érdekel a végső igazság, nem érdekel, milyen az út végén megpillantani
a nagy isteni terv beteljesülését, ami az életed volt. Különben is, alig
múltál ötven, mit beszélsz itt végről?! Vagy talán azért kellett megfognod
az isten lábát, hogy engem eleressz? Miért nem rólam beszélsz? Miért nem
az én utamról, amelyre csak most készülök rálépni? Miért nem az ifjúságodról,
amikor hasonló problémákkal küszködtél, mint én? Az első szerelmedről?
Az első menstruációdról! Habár azt már lekésted, kösz, megvagyok vele.
De akkor is! Az én életem még el se kezdődött, nem érted?! Az Égi Asszonyban
az a jó, hogy ő aztán nem isten, nem is istenanya, még csak nem is menedék,
azt mondom, nem képzelgés, nem valóság; egyszerűen felszabadulás és önszeretet.
Nem tudok rá jobb kifejezést. Ezt úgysem értené senki, te aztán pláne nem.
Milyen jó, hogy ő megvan nekem.
Valóban, ott leltem rá, a templomban, egy kőcsipkés monstrum szürke
boltíve alatt, de ez ma már mellékes. Akkoriban imádtam a magam bódult,
romantikus fantáziáit, tehát vonzódtam az ilyen helyekhez. De már jó ideje
nem szorulok rá, hogy keressem, lessem, megvan-e még az én szerelmetes
jelenésem, nem kell sehová betérnem, ha látni akarom, nem kell a sejtelmes
félhomályban várakoznom rá, amíg megérkezik, nem kell érzékeny állapotba
ringatnom magam, hogy megnyíljak előtte. Itt van velem, érzem, beszélek
hozzá, válaszol, folytatom, mondom a magamét, persze hogy az élet sarkalatos
kérdéseire lyukadunk ki, a szomjúságra, ami bennem, a legmélyebb valómban
ébred és amiről anyuka véletlenül se akar hallani. Úgy is mondhatnám, hogy
érzéki vágy, de ennek a vágynak nincs köze a parfőmmániás, masztizó csajok
nap mint nap elcsicsergett érzékiségéhez. Holott nekem is a testem a legfontosabb,
mi egyébbel foglalkoznék, én is egy emberi test vagyok, nem léphetek ki
magamból. Az Égi Asszony okosan, gyöngéden mosolyog a háborgásomon, és
biztat, nógat, rábeszél. Nem először egyébként, csak sokáig nem akartam
a szavát meghallani. Szerezz édes gyönyört magadnak, ne félj. Hogyne tehetnéd
meg, hogyne értenél hozzá! Ott a forgatókönyv benned, beleírva a zsigereidbe.
Pontosan tudod, mit kell tenned, csak figyelj magadra. Most végre feloldódom,
jó, megteszem. Jön a tavasz, jön a nyár, alig várom az első forró hétvégét,
kifekszem meztelenül napozni a kerti dzsungelbe, nem lát senki, csak heverek,
tűz a nap, megfeledkezem magamról, enyhe szellő támad, végigfut a pórusaimon,
játszik, csikland, forog rajtam, különösen ott, azon a kéjes ponton, vissza-visszatér,
oda, épp oda, fel akarja ébreszteni, felvillanyozni, az meg kívánós lesz,
duzzad, a kezem után kiált, nincs választásom, cselekednem kell, muszáj,
a gyönyört akarom, az édes gyönyört, amire ő is biztatott a maga asszonyi
mindentudásával, jár az ujjam magamon, mintha mindig is ezt csináltam volna,
úristen, tényleg a hetedik mennyország, jaj, nem hittem, hogy ilyen, jaj,
imádom a testem, imádom a mélységes mélyről jövő szomjam, úrrá lesz rajtam,
úrrá mindenen, az egész valómon, elveszítem a józanságom, az önkontrollt,
az elvárásaimat, levegő után kapok, lüktetek, szédülök, kigyúlok, megdicsőülök,
igen, megdicsőülök, én magam vagyok az Égi Asszony, vagy csak azt hiszem,
hogy én, de mindegy, minden tudás ott van már bennem, ott, ott, ebben az
imádnivaló testi dicsőségben, ott a jövendő élet minden titkos tudása.
Mert ezzel az ártatlan mozdulattal, ahogy a kerti dzsungelben a tűző napon
megsimítottam magam, elkezdődött az életem.
Ó, anyuka, ha így látnál, elakadna a lélegzeted.
De nem láthatsz, te nem. Csak ő. Ő most büszke rám, hogy megtettem.
Annyira, hogy a legszívesebben világgá kürtölném, ami velem történt. De
látom, felemeli a mutatóujját, szorosan összezárt ajka elé helyezi, figyelmeztet.
Pszt, ez titok, súgja. Lám, ő is azt mondja, hogy ne áruljam el neked a
történteket. Hány átforgolódott éjszaka, hány lidérces, szürke hajnal,
hány meddő ábrándozás, hogy egyszer, hogy valamikor, hogy talán… Ez mind
te vagy, édes jó anyám. Magamra hagytál az ébredő testemmel, a fantáziámmal,
a gyönyörszomjammal. Most arra gondolok, lesz egy fiú, akivel járok, és
lefekszem vele. Lefekszem? Hol? Itt? Szóba se hozom, ugyan. Már semmit
sem hozok szóba, nem is beszélünk. Három hónapja elvitted javíttatni a
mikrohullámú sütőt, és soha nem hoztad vissza. Pár szem savanykás nyári
alma a reggelink, feltét nélkül esszük a lencsefőzeléket, nem baj. Te meg
csak ülsz a fotelben, bámulsz magad elé, nem is imádkozol, az ujjadon számolod
az adósságot, vagy ki tudja, a verseid honoráriumát, ha majd kiadják. Az
ablak nyitva, odakünn méhek, darazsak, böglyök, perzselő forróság, nem
törődsz vele. A fürdőszobában elmállott a fregoli kötele, leszakadt, beviszem
a létrát, felmászok, megpróbálom összecsomózni, én, a háztartási antitalentum,
persze nem sikerül, csak az ujjam sebesedik ki. Leeresztem, a kötél pörögve
kifut a csigából, lehuppan a kőre a ruhaszárító, nekitámasztom a falnak.
Napok óta be se kapcsolod a mosógépet, nincs itthon mosószer.
Apa, ó, apa, miért teszed ezt velünk, miért nem adsz egy kis
pénzt?!
Vali néni leszólít az utcán, meg se ismerem, csak amikor közli,
hogy az apám beszélni szeretne velem. Ülünk apával a Dugonics téri cukrászda
teraszán, két krémest rendel nekem, egy franciát meg egy simát, plusz cappuccinót
ásványvízzel, rég volt ilyen jó dolgom, szégyellem is magam, a legszívesebben
azt mondanám, elég az ásványvíz, a többi pénzt csúsztasd a zsebembe, hazaviszem
anyukának. De apa túl merev és túl fontoskodó ahhoz, hogy ilyesmi elhagyhassa
a számat. Amióta nem találkoztunk, kis szakállt növesztett, frissen vasalt,
ropogós fehér inget visel, ad magára, látom, talán megint a politikusok
barátságát keresi. Bozontos a szemöldöke, azt nem ritkítja, a szemgolyója
fel-alá szaladgál, nem akar vagy nem mer rám nézni. Ha idegen lenne, csepp
bizalmat se éreznék iránta. Úgy tesz, mint akinek fő munkaköri elfoglaltsága
a téren zajló forgalom figyelemmel kísérése, s csak mellékesen, mert épp
összefutottunk, társalog velem. A jövő héten elárverezik a szépasszonyvölgyi
házat, mondja, s mivel ugyancsak lepusztult állapotban van, nem várható,
hogy bárki komoly summát adna érte. Jó, ha a kapott összeg a jelzálogot
fedezi. Azt se tudom, mi az a jelzálog. Hát az adósság, amivel anyuka az
ingatlant megterhelte. Így végül fedél nélkül maradhatunk, ő tehát felajánlja,
hogy magához vesz, érettségiig mindenképp, esetleg tovább is, ha akarom.
Micsoda?! Nem értem. Te hagyod, hogy elárverezzék az otthonunkat? És anyukával
mi lesz? Mit tehetne, és jelentőségteljesen széttárja a kezét. Azt hittem,
arra céloz, hogy bagót ér a ház, megveszi nekünk, köszönjem meg szépen.
Felháborodik. Milyen pénzből, mit gondolsz, milyen pénzből?! Hát amiből
ezt a harminc milliót érő Volvót vetted – mutatok az autójára, ott parkol
a cukrászda előtt. Minden a Valié, a kocsi is a Valié, én csak sofőr vagyok.
Úristen, apa, van képed a szemembe hazudni?! Kikéri magának ezt a hangot,
üvölt, a gyereknek az a dolga, hogy tisztelje az apját, nem pedig, hogy
felelősségre vonja, ráadásul ő a segítségemre siet, mert szeretné, hogy
leérettségizzek, én meg így hálálom meg. Én viszont anyuka sorsán vagyok
kiakadva. Öt évvel ezelőtt, amikor beadtad a válópert, mondom, anyuka kifizette
a részedet, akkor vett fel először kölcsönt a házra. Azzal a pénzzel mi
van? Hogyhogy mi van? Az az enyém. Hova tetted! Nyilván bankba tetted,
hova máshova. Vedd ki a bankból, és váltsd ki anyuka adósságát. Elképed
az ötleteimen. Semmi közünk egymáshoz az anyáddal, már régesrég semmi közünk!
Tudod, mit tett ő velem? Dúl-fúl, sistereg, kicsordul a nyála, elborul
az arca, megijedek tőle. Naponta megalázott, gúnyt űzött belőlem, az ambícióimból,
a férfiasságomból, impotenssé tett! Ez utóbbi szavakat rekedten a fülembe
súgja. És fennhangon hozzáfűzi, hogy ő már soha az életben nem mert volna
belenézni a tükörbe, ha nincs a Vali, ha nem vállalja őt fel, ha nem lesz
a szeretője és nem adja vissza az önbecsülését. Tátva marad a szám, most
én kezdek üvölteni. És most rajtunk készülsz leverni az impotenciádat,
te szemét, te genny, te hiéna! Elvesztettem a fejem, nem bírom tovább,
felpattanok, ki a cukrászdából, el, el a macsó újgazdag apa halálos öleléséből,
otthagyom, még utánam szól, kislányom, elcsuklik a hangja, kislányom, nem
tudok meghatódni, nem tudok visszafordulni, menekülök. Szédülten kóválygok
a meleg, jázminillatú alkonyban, a város békés polgárai pólóban, ingben,
miniben korzóznak, engem meg ráz a hideg. Két osztálytársammal is találkozom,
pont azokkal, akik folyton együtt masztiznak, legalábbis ezt terjesztik
magukról, kirúzsozták az ajkukat és hatalmas érzéki nyelvcsapásokkal fogyasztják
öt-hat gombócos, kívánatosan tornyosuló fagylaltjukat. Jókat vihognak,
rám bámulnak, én is rájuk bámulok, nem köszönünk egymásnak, idegenek vagyunk.
Mit is mondhatnék?
Volt egy szerelmetes kincsem nekem, az Égi Asszony. Áttetsző
türkiz fátyol hullt a vállára, sejtelmes, mindentudó mosoly az arcán, karcsú
dereka, telt melle és formás feneke volt. De nem ez számított, hanem ahogy
rám pillantott. Bárki nőhöz hasonlítottam, bárhol a világon, ő nagyon más
volt. Egy meseszerű, barátságos, csupa érzékiség lény. Odatartottam a tarkómat
a tenyere alá, megsimogatta a buksim, s egyszerre eltöltött az a benső
nyugalom, amire mindig vágytam. Hová lett? Miért nem merem most szólítani?
Miért beszélek róla múlt időben? Eszembe jut, hogy egyszer már elveszítettem
őt. Azon a nyomasztó téli éjszakán, amikor anyuka sírt, imádkozott, nyávogott,
én meg ott lapítottam a szomszéd szobában a sötétben, míg lassan átragadt
rám az ő depressziója. De reggel feljött a nap, s eltűnt belőlem az egész
lidércnyomás. Most viszont hamisítatlan illatos nyári este van, a megkönnyebbülés
órája, az utca tele derűs emberekkel, mintha az egész város ünnepelne.
Nemrég még én is édeském meg csillagom voltam nekik, de már nem szólít
meg senki, csupa idegen arc. A titkom, a titkom! Az se érdekli őket. Nincs
is titkom. Kiszárad a torkom, nyelni se tudok. Meg kellene keresnem azt
a kőcsipkés monstrumot, a boltívet, ami alatt megpillantottam őt, az én
szerelmetes kincsemet. Hátha, hátha. De nem merem. Nem hiszek már benne.
Vacog a fogam, fázom. Mi lelt? Belázasodtam?
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|