Carlos Fuentes
A regény dicsérete
Nemrégiben a Norvég Akadémia száz íróhoz fordult világszerte azzal az
egyetlen kéréssel: Nevezze meg a legjobb regényt, amelyet Ön szerint valaha
írtak.
A száz megkeresettből ötvenen ezt válaszolták: Miguel de Cervantes
Saavedrától a Don Quijote de la Mancha.
Elég elsöprő fölény, figyelembe véve a többi befutót: Dosztojevszkij,
Faulkner és García Márquez, ebben a sorrendben.
Ennek a felmérésnek az eredménye felveti a longseller kontra
bestseller érdekes kérdését. Természetesen nincs olyan válasz, amely minden
esetre igaz volna: Miért veszik a bestsellert, miért marad tartós a longseller?
A Don Quijote nagy bestseller volt, amikor 1605-ben először megjelent,
és azóta is jól fogy, míg William Faulkner kifejezetten rosszul ment, ha
a Fiam, Absolon! (1936) gyenge eladási adatait összevetjük az év igazi
könyvsikerével, Hervey Allen Anthoy Adverse című könyvével, ezzel a szerelemről,
háborúról és kereskedelemről szóló napóleoni családregénnyel.
Ami azt jelenti, hogy ezekben az ügyekben nincs igazi fokmérő,
akkor sem, ha az idő nemcsak eldönt, hanem meg is dönt mindent (mármint
eladási rekordokat).
Azt gondolhatnánk, hogy Cervantes összhangban volt a saját
korával, míg Stendhal tudatosan írt csupán „a boldog keveseknek” írt, életében
nem volt valami kelendő, halála előtt érte az a kitüntetés, hogy Balzac
elismerően nyilatkozott róla, és csak egy 20. századi kritikus, Henri Martineau
erőfeszítéseinek köszönhetően foglalhatta el méltó helyét az irodalomban.
Néhány író nagy népszerűségre tesz szert, majd eltűnik örökre.
Az elmúlt ötven év bestseller-listái, néhány még mindig eleven kivételtől
eltekintve, halott könyvek komor temetői. Az időtállóság azonban nem elhatározás
kérdése. Senki nem írhat úgy könyvet, hogy a halhatatlanságot célozza meg,
mert azzal nem csak a nevetségesség veszélyének teszi ki magát, hanem a
biztos halandóságnak is.
Platón a helyére teszi a halhatatlanságot, amikor kijelenti,
hogy az örökkévalóság mozgásban maga az idő, minthogy az örökkévalóság
a megfagyott idő. William Blake pedig aztán igazán földközelbe hozza a
dolgot: Az Örökkévalóság szerelmes az Idő gyermekeibe. [Babits Mihály fordítása]
Az Idő gyermekei.
Vehetnénk minden egyes eddig említett írót, és tanulságos kirándulást
tehetnénk, hogy szemügyre vegyük, milyen viszonyban voltak azokkal az időkkel,
amelyekben éltek.
Bármilyen varázslatos lehetne ez, annak kéne lennie, nem tudom,
mennyit árulna el nekünk a könyvekről, amelyeket írtak, a képzeletükről,
amely írásra késztette őket, a nyelvhasználatukról, kritikai hozzáállásukról
az irodalom művészetéhez, és arról, hogy tudatában voltak-e egy nagyobb
hagyományhoz való tartozásuknak, melyet Milan Kundera emleget a legutóbbi,
A függöny című esszékötetében [magyarul Európa Kiadó 2005., ford. Réz Pál]:
annak, hogy a regényíró nem annyira a hazájához vagy akár az anyanyelvéhez,
mint inkább egy hagyományhoz tartozik, amelyben Rabelais, Cervantes, Sterne
és Diderot ugyanannak a családnak a tagjai, és ez a család, ahogy Goethe
szerette volna: a világirodalom, a Weltliteratur házában él, amelyet, ahogy
Goethe mondja, minden író épít, függetlenül a nemzeti irodalmaktól, melyek
– teszi hozzá – „többé már semmi fontosat nem képviselnek.”
Ha ez igaz, akkor minden nagy irodalmi mű tartalmazza egyrészt
a hagyományt, amelyből ered és amelyhez hozzátesz, ugyanakkor az újat alkotást
is, amely épp annyira függ a megelőző hagyománytól, amennyire a hagyomány
– ha továbbra is jó egészségnek akar örvendeni – az új alkotásoktól, melyek
táplálják.
Minthogy most volt a Don Quijote négyszázadik évfordulója, és
mivel Cervantes könyvét tartom a 17. században fejlődésnek indult
regény alapjának, engedjék meg, hogy ebben gyökereztessem meg az általam
használt fogalmakat.
Hagyomány és Alkotás.
Cervantes egy olyan hagyományhoz tartozik, amelyről nem beszélhet.
Ez Rotterdami Erasmus hagyománya, a korai spanyol reneszánsz vezércsillagáé,
amelynek fáklyáját hamarosan elfújta az ellenreformáció hideg szele.
A tridenti zsinat után az inkvizíció betiltotta Erasmust és a
munkáit, hagyománya titkos örökséggé vált.
Cervantest áthatja ez a tiltott filozófia. Erasmus össze akarta
egyeztetni a Hitet és az Észt; nem csak a Hit dogmáit utasította el, hanem
az Ész dogmáit is. Így hát Cervantesnek, aki a spanyol erazmisták tanítványa
volt, titkolnia kellett szellemi hovatartozását.
A butaság dicsérete Don Quijote dicsérete, ahogy bekóborol egy
erasmusi világot, ahol minden igazság gyanús, minden bizonytalanságban
lebeg, minden adva van tehát ahhoz, hogy megszülessen a modern regény.
Mivel Cervantes nem ismerheti be az erasmusi gondolatok felszabadító
hatását, egy lépéssel tovább megy Erasmusnál: Rotterdam bölcsessége La
Mancha butaságává válik, és a bölcsesség és a bizonytalanság frigyéből
megszületik a regény a mai értelemben. A bizonytalanság kiváltságos tere,
valóban.
Bizonytalan hely: egy elfeledett falu Spanyolország egy eldugott
tartományában.
Bizonytalan szerző: Ki írta ezt a könyvet? Cervantes? De Saavedra?
Cide Hamete Benengeli? Egy névtelen mór írnok? Ginés de Pasamonte, az álarcos
kötéltáncos, aki Pedro mesternek, a bábosnak adja ki magát? A szerző hiánya
alig leplezi a tekintélytisztelet hiányát.
Bizonytalan nevek: Don Quijote valójában egy Alonso Quijano nevű elszegényedett
hidalgó – vagy Quijada? – vagy talán Quezada?
Vagy éppen fordítva: Az elszegényedett földesúr tényleg a bátor kóborlovag,
egy lecsúszott Cid, egy lefokozott Cortez?
Mi is a név? A Don Quijote regénynek a neveket illetően labilis, onomasztikus
bizonytalansága aláássa a lineáris olvasás minden magabiztosságát. Dulcinea
nem más, mint Aldonza, a bajba jutott kisasszonyok királynőkké és hercegkisasszonyokká
válnak, rozzant gebéket bátor hadiménnek néznek, írástudatlan földesurakból
kormányzók lesznek.
Don Quijote képzeletbeli ellenségeinek extravagáns neve van – például
a garamanták királya, a felgyürkőzött Pentapolín –, tehát a valóságos ellenségeinek
is az kell: a bakkalaureus Sansón Carrascót Tükrös Lovagnak kell hívni,
hogy beléphessen Quijote onomasztikus világába. És maga Don Quijote, Quijada…
vagy Quijano… vagy Queasada… földjének birtokosa teljes harci díszben lép
be a neveknek ebbe a karneváljába: ő lesz a Búsképű Lovag vagy az
Oroszlános Lovag, vagy Quijotiz, amikor idilli hangulatban van, vagy a
nevetséges Don Azote, [korbács] az útmenti fogadóban, vagy a kigúnyolt
Don Jigote [vagdalt hús] a Herceg palotájában.*
Helyek, nevek, szerzőség – minden bizonytalan a Don Quijotéban.
És ezt a bizonytalanságot csak fokozza a Cervantes által elszabadított
nagy demokratikus forradalom, a regénynek mint köz-helynek létrehozása,
lieu commun, lugar común lesz belőle, azaz városi találkozóhely,
a központi plaza, a polyforum, public square, köztér, ahol
mindenkinek joga van hallatni a hangját, de senkinek sem kizárólagos a
joga ahhoz, hogy beszéljen.
A regényírásnak ebből az alkotói elvéből Cervantesnél az lesz,
amit Claudio Guillén a műfajok dialógusának nevez. Mind összetalálkoznak
a Don Quijote nyitott terében.
Itt a pikareszk – Sancho Panza – az eposzival – Don Quijotével
– társalog. Lazarillo de Tormest bemutatják Amadís de Gaulának.
Itt megtörik az elbeszélés linearitása, körülzárja, előre vagy
hátra pörgeti a mese a mesében, megszakítja a pásztori közjáték majd az
udvari szerelem regénye, a mór és bizánci történetek szálai, mind beleszőve
egy regény kárpitjába, mely végül egyszerre kínálkozik saját verbális univerzumának
azonosságában és másságában.
Cervantes előtt a narráció kimerülhetett a múlt – az eposz –
vagy a jelen – a pikareszk – egyetlen olvasatában.
Cervantes összeolvasztja a múltat és a jövőt, kritikai folyamattá
változtatva a regényt, amely először azt feltételezi, hogy egy könyvet
olvasunk egy emberről, aki könyveket olvas, majd egy könyvvé válik egy
olyan emberről, aki tudja, hogy olvassák.*
Amikor Don Quijote belép a barcelonai könyvnyomtató műhelybe,
és meglátja, hogy amit éppen nyomtatnak, az a saját könyve – El ingenioso
hidalgo Don Quijote de La Mancha –, hirtelen bekerülünk az olvasóknak egy
valóban új világába, egy olyan világba, ahol mindenki számára elérhető
az olvasás, nem csupán egy kis – vallási, politikai vagy társadalmi – hatalmi
kör számára.
Mind a szerzőség, mind az olvasóság megsokszorozódása által Cervantes
korától a miénkig a regény demokratikus eszközzé vált, a választás, az
én, a világ, és az önmagam és mások, az én és te, a mi és ők közötti viszony
eltérő értelmezéseinek terévé.
A vallás dogmatikus. A politika ideologikus. Az Ész logikus kell
hogy legyen. Az irodalom kiváltsága, hogy többértelmű lehet.
A kétségesség egy regényben talán egyik módja annak, hogy értésünkre
adja, hogy mivel a szerzőség (és így a autoritás) kétes és sokféleképpen
magyarázható, így van ez magával a világgal is.
A valóság nem stabil, hanem változékony.
Csak úgy közelíthetünk a valósághoz, ha nem teszünk úgy, mintha
egyszer s mindenkorra meg akarnánk határozni.
Egy regény által kínált részigazságok védőbástyát alkotnak a
dogmatikus megállapításokkal szemben. Ha politikailag erőtlennek és jelentéktelennek
tartják az írókat, miért üldözik őket a totalitárius rezsimek, mintha ténylegesen
számítanának?
Ez az ellentmondás leleplezi a politika igazi természetét az
irodalomhoz képest. A vonatkoztatási pont a polis, a város, a polgárok
alakuló, mégis állandó közössége, nem pedig az autoritas, a múlandó hatalmak,
melyek lényegében átmenetiek, bár gőgösen örökkévalónak hiszik magukat.
Kafka fikciói egy olyan hatalmat írnak le, amelyet önnön fikciója
tesz hatalmassá. A hatalom csupán egy képzet, amely, mint a Kastély hatóságai,
a kastélyon kívüliek képzeletéből meríti az erejét. Amikor ez a képzelet
többé már nem ruházza fel hatalommal a hatalmat, a Császár meztelenül jelenik
meg, a hatalommal nem bíró írót pedig, aki erre rámutat, száműzetésbe küldik,
koncentrációs táborba vagy a máglyára, miközben a Császár szabói összeöltik
új ruháját.
Ha tehát lehet politikai ereje az írásnak, az kivételes. Úgynevezett
„normális” körülmények között egy írónak alig van politikai jelentősége,
ha egyáltalán. Persze állampolgárként válhat politikailag releváns tényezővé.
Mégis az ő bír a legnagyobb politikai jelentőséggel, amennyiben nyújtani
tudja a városnak – ha mégoly csendesen, mégoly megkésve és mégoly közvetve
is – a személyeset és a kollektívet egyesítő nélkülözhetetlen értékeket:
szavakat és képzeletet
nyelvet és emlékezetet
beszédet és célokat.
A fikció tehát, Rabelais-től és Cervantestől Grassig és Goytisoloig
és Gordimerig egy másik módja az igazság megkérdőjelezésének, miközben
az igazsűgra törekszünk egy hazugság paradoxonán keresztül.
Ezt a hazugságot nevezhetjük a képzeletnek. Láthatjuk egy párhuzamos
valóságnak is. Tekinthetjük úgy is, mint annak kritikus tükrét, ami a konvenció
világában igazságnak számít.
Mindenképpen felállítja a létezés egy második univerzumát, ahol
Don Quijoténak és Heathclifnek és Emma Bovarynak nagyobb, és nem kevésbé
fontos a realitása, mint a futólag látott, azután elfelejtett polgárok
seregének, akikkel dolgunk van. Sőt, Don Quijote vagy Bovaryné rávilágít,
súlyt és jelenlétet ad hétköznapi ismerőseink erényeinek és hibáinak, illékony
személyiségének.
Talán ami Ahab és Pedro Páramo és Effie Briest birtokában van,
az a férfiak és nők nagy, dicsőséges és halandó személyiségének élő emlékezete,
amit mi elfelejtünk, amit apáink ismertek és a nagyszüleink előre láttak.
A Don Quijotében, írta Dosztojevszkij, az igazságot egy hazugság
menti meg.
Cervantesszel a regény igazolja a megszületéshez való jogát
mint olyan hazugság, amely az igazság alapja. Hiszen a fikció közegén keresztül
a regényíró próbára teszi az észt. A fikció kitalálja azt, ami a világból
hiányzik, amit a világ elfelejtett, amit megvalósítani remél, de talán
sosem érhet el.
A fikció ily módon a világ elsajátításának eszköze, megadva a
világnak a színt, zamatot, érzést, álmokat, ébrenlétet, állhatatosságot,
és még azt a lusta nyugalmat is, amelyre szüksége van ahhoz, hogy tovább
tudjon létezni.
Merülj el önmagadba, és fedezd fel a világot, mondja nekünk a
regényíró.
De azt is mondja, hogy merülj bele a világba, és fedezd fel önmagad.
A második világháború előtti sötét időkben Thomas Man a Don Quijotéval
kelt át az Atlanti óceánon, életmentőnek tekintette a haláltusáját vívó
Európa láttán.
És már korábban, az első világháború közeledtével Franz Kafka
is rájött, hogy Don Quijote Sancho Panza nagyszerű találmánya, aki ezáltal
szabad emberként szegődhetett a kóborlovag kalandjai nyomába, nem ártva
vele senkinek.
És végül a Pierre Menard, a Don Quijote szerzője című írásában
Jorge Louis Borges azt állítja, hogy elegendő szóról szóra újra leírni
Cervantes regényét, csak egy másik korban és más célból ahhoz, hogy újraalkossuk.
Egy másik korban.
Cervantes a saját korában élt: az utolsó Habsburgok, III. Fülöp
és a pénz elértéktelenedésének dekadens Spanyolországában, ahol a szorgos
zsidó és arab lakosság fokozatos kiűzésének következtében összeomlott a
gazdaság, a zsidó vagy mór származás eltitkolásának kényszere a törékeny
álarcok társadalmához vezetett, nem akadt elég hatékony hivatalnok a nagy
kiterjedésű birodalom kézben tartásához, és az Indiák aranya és ezüstje
Észak-Európa kereskedelmi központjaiba áramlott. Csavargók és koldusok,
hamis gesztusok, kegyetlen arisztokraták, lepusztult utak, ütött-kopott
fogadók Spanyolországában, tönkrement nagyurakéban, akik egy másik, élénkebb
korban meghódíthatták volna Mexikót, és a Karib-tengeren hajózhattak volna,
és elvihették volna az első egyetemeket és az első nyomdagépeket az Újvilágba:
Spanyolország mesés energiáit Amerika felfedezésébe.
Cervantes és a spanyol Aranykor többi nagy írója valóban azt
bizonyítja, hogy az irodalom meg tudja adni a társadalomnak azt, amit a
történelem kiszipolyozott belőle.
– Hol vannak a tavalyi madarak? – sóhajt fel Don Quijote a halálos
ágyán.
Meghaltak és ki vannak tömve, ezért kell, hogy Don Quijote adja
meg a regényének a sas új erőre kapott röptét, az albatrosz kiterjesztett
szárnyait.
Ahogy Cervantes kora elsilányult társadalmára a kritikus képzelet
diadalával reagált, úgy nekünk is egy elsilányult társadalommal kell szembenéznünk,
és reflektálnunk kell rá, ahogy beszivárog az életünkbe, körülvesz minket,
sőt örökösen arra kárhoztat, hogy a történelem alakulására az irodalom
szenvedélyével kelljen válaszolnunk. Tudatában vagyunk annak a veszélynek,
hogy a humánus szempontok lekerülnek a napirendről a 21. század kezdetén.
A katonai kiadások messze meghaladják az egészségügyre, oktatásra és
felzárkóztatásra fordított összegeket.
A nők, az idősek, a fiatalok sürgető igényei a véletlenre vannak
bízva.
Egyre szaporodnak a természet elleni vétségek. A mennyben, írta
Borges, a megőrzés és a teremtés szinonimák. A Földön ellenségekké váltak.
A terror eredendő okaival továbbra sem foglalkozik senki. A terrorra
nem lehet terrorral válaszolni, inkább több intelligenciával, demokratikus
kormányzással és társadalmi-gazdasági fejlesztéssel, és a kulturális identitás
erősítésével azokban az országokban, amelyek hosszú ideig éltek zsarnoki
és gyarmati elnyomás alatt.
A kritikus kitartással/állhatatosság (?) és áldozatok árán elért
nemzetközi értékeket – az emberi jogokat, a diplomáciai megoldásokat, a
multilateralizmust, a jogelvűséget – semmibe veszi az unilaterális vakbuzgalom,
a preventív háború és „a megromlás előtt járó kevélység”.
Ezeket a tényeket sokszor passzív belenyugvással vesszük tudomásul.
Vannak, akik szerint a lehetséges világok legjobbikában élünk, mert azt
mondták nekik, hogy a legszükségesebb elérhetetlen.
Másfelől viszont ránk tör a heves, bár passzív félelem a közelgő
Apokalipszistől, amikor, ahogy Goethe írta, Isten már nem szereti a teremtményeit,
ezért kénytelen mindent elpusztítani és elölről kezdeni.
A tér megadta magát. A képnek köszönhetően mindenhol azonnal
ott lehetünk.
Az idő viszont szétmállott, képekre töredezett, és fennáll a
veszély, hogy megfosszanak bennünket a múlt elképzelésétől és a jövő emlékétől.
Hipnotikus képek rabszolgáivá válhatunk, melyeket nem magunk
választottunk.
Vidám robotokká változhatunk, akik halálra szórakozzák magunkat.
Úgy vélem, ezek tények arra kell hogy késztessenek minket, hogy
hangsúlyozzuk, a nyelv a kultúra alapja, a tapasztalat kapuja, a képzelet
mennyezete, az emlékezet pincéje, a szerelem hálókamrája, és mindenekelőtt,
nyitott ablak a kétely, a bizonytalanság és megkérdőjelezés levegőjére.
Minden nagy regényben egy emberi vállalkozást vélek fölfedezni
– nevezzük bár szerelemnek, szabadságnak, igazságnak –, mely arra szólít
fel minket, hogy életre keltsük, megvalósítsuk, még ha tudjuk is, hogy
kudarcra van ítélve.
Quijote tudja, hogy kudarcot fog vallani, ahogy tudja Goriot
apó és Anna Karenina és Miskin herceg is. De csak ha tudatában vannak –
kimondva vagy kimondatlanul – ennek a kudarcnak, akkor mentik meg, és segíthetnek
nekünk is megmenteni magának az életnek a természetét, az emberi létet
és értékeit, ahogy azt az emberiség minden korszaka, fajtája, családja
megélte és igényelte és emlékezetében őrizte, anélkül hogy
elidegenítette volna őket mindettől a végtelen, garantált haladás és boldogság
illúziója.
A múlt század tapasztalatai után nem hagyhatjuk figyelmen kívül
a boldogság és haladás alóli tragikus kivételeket, amelyekkel az emberiség
folyton szembetalálja magát.
A Megszületik augusztusban című regényében William Faulkner két
eltérő karaktert állít szembe és fog át: az érett, nimfomániás Joanna Burdent
és fiatal, fekete szeretőjét, Joe Christmast.
Christmas a szabadság embere. De tudja, hogy a szabadsága korlátozott,
sőt prométheuszi. Olyannak érzi magát, mint egy sas, keménynek, erősnek,
könyörtelennek, magának valónak. Ez az érzés azonban elmúlik, és akkor
rájön, hogy a bőre a börtöne. Joanna Burden, Joe testének birtokában kész
elítélni magát, de nem örökre, és nem azonnal, majd egy kicsit később:
– Ne akard, hogy imádkozzak, Istenem – könyörög. – Hadd
ítéljem el én magamat, de adj még egy kis időt.
Ez csak kettő az olyan faulkneri szereplők közül, akik a szerelemben
felfedezik a szabadság és a sors tragikus természetét. Faulknernél tudni
lehet, hogy képesek vagyunk ellenállni, azt is jelenti, hogy – bizonyos
pillanatokban – képesek vagyunk győzni is.
Azért emelem ki ezt a tragikus és időtálló igazságot Faulknernél,
mert lényegesnek találom a regény minden szívdobbanásában: A szabadság
tragikus, mert egyszerre van tudatában szükségességének és határainak.
„Nem remélek győzelmet”, írja Kafka. „A küzdelem önmagában nem
boldogít, csak amennyiben ez az egyetlen dolog, amit tehetek… Több örömet
találok benne, mint a valóságban… Lehet, hogy végül ebbe pusztulok bele
– nem a küzdelembe, hanem a küzdés örömébe.”
„A fájdalom és a semmi közül a fájdalmat választom” – szól Faulkner
híres mondása, hozzátéve: „Az ember diadalmaskodik.”
És talán nem ez a regény igazsága?
Az emberiség diadalmaskodik, és azért diadalmaskodik, mert a
regény minden történelmi sorscsapás ellenére azt mondja nekünk, hogy a
művészet feltámasztja bennünk a történelem rohanása által semmibe vett
életet.
Az irodalom valósággá teszi azt, amit a történelem elfelejtett.
És mivel a történelem az, ami volt, az irodalom azt nyújtja, ami nem mindig
volt a történelem Ezért nem leszünk soha tanúi – egy univerzális katasztrófát
leszámítva – a történelem végének.
Vessük hát össze Franz Kafka és William Faulkner szavait a történelem
végéről és a civilizációk összecsapásáról szóló sületlenségekkel.
Én spanyol nyelvű íróként beszélek, egy olyan kontinensről, amely
ibér, indián és mesztic, fekete és mulatt, atlanti és csendes-óceáni, mediterrán
és karibi, keresztény, arab és zsidó, görög és latin.
Ha hű akarok maradni a saját kultúrám teljesítményeihez és legfőképpen
céljaihoz, képességeihez és lehetőségeihez, nem fogadhatom el, hogy a civilizációk
összecsapásában élünk, mert mindaz, amit megidéztem, az enyém, nem csapnak
össze, hanem diskurálnak, beszélgetnek egymással, vitatkoznak, hogy megértessék,
hogy a lelkem mélyén hirdessék a diadalittasság és a búskomorság relativitását;
hogy megkíséreljék feltámasztani azt, ami soha nem halt ki belőlem egészen,
bár visszaszorult – ősi indián és iszlám kultúráimat –, és megerősíteni
azt, ami időtállónak hiszi magát – lényem nyugati, keresztény vonásait,
jelenlegi alkalmasságukon túlmenően, és ünnepeljük mindezek találkozóhelyét,
a beszéd és gondolkodás és emlékezet és képzelet helyét, amit mindannyian
magukban hordozunk, és ami elvárja tőlünk, hogy részt vegyünk ebben a párbeszédben
és tagadjuk a történelem végét.
Hiszen hogyan is érhetne véget a történelem, amíg nem mondtuk
ki az utolsó szót?
(Elhangzott az V. Nemzetközi Irodalmi Fesztivál megnyitóbeszédeként
Berlinben, 2005. szeptember 6-án)
VARRÓ ZSUZSA FORDÍTÁSA
CERVANTES SAAVEDRA Miguel de
Don Quijote
Európa, 2005
Győri Vilmos fordítását átdolgozta Benyhe János
A verseket Somlyó György fordította
Greciai Amadís a Lángkardú lovag
Alifanfarón, ama hatalmas császár, a nagy Trapobana sziget uralkodója;
ezt a másikat pedig, amely hátunk mögül nyomul előre,
ellensége, a garamanták királya, a felgyürkőzött Pentapolín, aki azért
kapta nevét, mert mindig meztelen jobb karral ront a csatába.
- Az a lovag, kit amott látsz sárga fegyverzetben, s ki pajzsán egy
kisasszony lábaihoz boruló koronás oroszlánt visel címerül, a hős Laurcalco,
Ezüsthíd örökös ura; az a másik, az aranyvirágokkal, kinek pajzsán három
ezüst korona van kék mezőben, a félelmetes Micocolembro, Quoricia nagyhercege;
az a másik tagbaszakadt óriás, tőle jobbra, a soha meg nem rettenő Brandabarbán
de Boliche, a három Arábia ura, kígyóbőrbe öltözik, s pajzs gyanánt egy
ajtót hord, hír szerint ama templom ajtainak egyikét, melyet Sámson döntött
romba, midőn saját halála árán vett bosszút ellenségein. Most azonban fordítsd
tekintetedet a másik oldalra, s ott fogod látni a hadsereg élén a mindig
győztes és soha le nem győzött Timonel de Carcajonát, Új-Bizcaya hercegét;
páncélöltönye négyszínű: kék, zöld, fehér és sárga, pajzsán pedig bíborszín
mezőben arany macskát visel ezzel a felírással: Miau; ez kedvese nevének
kezdő szótagja, aki, mint mondják, a páratlan Miaulina, Algarbe hercegének,
Alfeniquénnek leánya. Amaz, a hatalmas mén hátán, a hófehér fegyverzetben,
a fehér címertelen pajzzsal, újonc lovag francia származású, s neve Pierres
Papín, Utrique bárója. Az a másik, aki csíkos, fürge zebra oldalát veri
vas sarkantyújával, s égszínkék öltönyt visel, Nervia hatalmas hercege,
Espartafilardo del Bosque, pajzsán jelvényként csirágot hord ezzel a spanyol
felírással: Kövesd sorsomat.
a bakkalaureus Sansón Carrasco
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|