Veronika Simoniti
Rex
A süketség, a csend és a némaság olyan dolgok voltak, melyeket Toscanini
úr ki nem állhatott. Lelkesítette viszont a nyüzsgés az óceánjárón, a fedélzeten
sétáló emberek, a medencében fürdőzők, a fiatal lányok, akik csíkos nyugágyakon
pihentek, a személyzet, amely ide-oda futkosott, a gyerekek, akik a hajón
lévő játszótéren játszottak. Toscanini úr, szólította meg egy pincér diszkréten
odalépve hozzá, a kapitány meghívta Önt, hogy az asztalánál vacsorázzon
ma este, a többi meghívott Isa Miranda asszony, a híres autóversenyző Nuvolari
és Prima Carnero bokszoló. Toscanini úr beleegyezése jeleként enyhén bólintott,
és lassú léptekkel elindult megfigyelni a történéseket a fedélzeten.
A lassúság, a nehézkesség és a kényelmesség olyan tulajdonságok voltak,
melyeket Tazio Nuvolari ki nem állhatott. Rosszkedvű volt, mert korán érkezett
a vacsorára, és nem élhette át, hogy érkezésekor asztaltársai fölállnak
és üdvözlik. Morcosan rendelt egy gint szódával, amit csak ritka alkalmakkor
ivott, mint amilyen például az aznapi is volt, amikor is három hétig nem
kellett autóba ülnie. Észrevette, hogy egy harminc év körüli szépség közelít
felé egy fiatalabb nő kíséretében. Csak nem az a színésznő? Mirella, Miradina,
Miranda...
A pökhendiség, a gőg és az elbizakodottság voltak azok a vonások, melyeket
Isa Miranda ki nem állhatott a férfiaknál. Mihelyt észrevette Nuvolari
kutakodó és gőgös tekintetét, amely bonckésként mérte végig tetőtől talpig,
egy kissé megemelte az állát. Épp mielőtt az asztalhoz lépett volna, a
forró vérmérsékletű Nuvolari villámgyorsan felpattant, megszólította, engedje
meg, Tazio Nuvolari vagyok, odaugrott a színésznő leendő székéhez, és segített
neki helyet foglalni. Amikor Isa Miranda rájött, hogy a híres autóversenyzőről
van szó, felvidult az arca, csókra nyújtotta kezét és leült. Mi késztette
arra, hogy Amerikába utazzon, talán egy verseny, volt illedelmesen kíváncsi
a színésznő, de a választ már nem kapta meg, mert épp akkor lépett az asztalhoz
az idősödő Toscanini úr a kapitány kíséretében, egy pillanattal később
pedig megérkezett a nagy bokszoló, Primo Carnera is. A kapitány bemutatta
egymásnak a vendégeket és kezdetét vehette a vacsora.
Nuvolari már az étvágygerjesztő, a hajó pincéjéből származó keserűlikőr
elfogyasztása alatt érdeklődött, milyen gyorsan megy a hajó. Pillanatnyilag
a sebességünk huszonhat csomó, válaszolt a kapitány, sajnos nincs már meg
a kék szalagunk, ezerkilencszázharmincháromban kaptuk meg, amikor a Gibraltár
és New York közötti távolságot négy nap, tizenhárom óra és ötvennyolc perc
alatt tettük meg, huszonkilenc csomós átlagsebességgel. A színésznő, a
hírességek között a legfiatalabb, megkérdezte, mi az a kék szalag. Ez egy
huszonkilenc méter hosszú zászló, mindegyik csomóért egy méter jár, a mi
hajónkon két évig lobogott, előttünk a német Brenner nevű hajó érdemelte
ki, utánunk a holland óceánjáró, a Normandia büszkélkedhetett vele. És
ez nem veszélyes, mármint ez a sebesség, érdeklődött Toscanini úr. A sebesség,
a sebesség, ez a lehető legizgalmasabb dolog, ha valaki még nem érezte
a sebesség csiklandását a hátán és a süvöltő szelet a füle mellett, akkor
nagyot mulasztott, lelkesült fel Nuvolari, akár Bugattival, Bianchival,
Ferrarival, Maseratival vagy Porschéval éli át az ember ezt az érzést.
A pincérek felszolgálták az előételt, rákot bormártásban, és ügyesen
eltávolodtak az asztaltól, a vendégek csevegtek, csak a bokszoló, Carnera
volt teljesen csendben. Ez az őrült gyorsaság, csóválta a fejét Toscanini
úr, persze az idő aranyat ér, de miért kell ennyire sietni, siess lassan,
mondották a régiek. Ezt kinek mondja, szólt oda Tazio Nuvolari, magához
rendelte a pincért, valamit a fülébe súgott, és a felszolgáló tizenöt perc
múlva egy fadobozzal tért vissza. Nuvolari óvatosan levette a tetejét,
és asztaltársai először egy nagy salátalevelet láttak meg benne, és amikor
ezt is kivette, egy bearanyozott teknőst láthattak, aminek páncéljába a
TN monogram volt belevésve. Évekkel ezelőtt a híres költő, Gabriele D’Annunzio
ajándékozta nekem ezekkel a szavakkal: A leglassúbb állat a leggyorsabb
embernek. Sehová sem megyek nélküle, és a nevem kezdőbetűivel megjelölt
teknős képét rányomattam a versenypólóimra, a levélpapírjaimra és rárajzoltattam
a repülőgépemre is. Önnek repülőgépe van, szaladt ki Isa Miranda száján,
habár már egy pillanattal később megbánta ezt a gyermeki csodálkozást.
Persze, de az Atlanti-óceánt inkább a Rexszel szelem át, nevetett Nuvolari,
mindenki elmosolyodott, csak a bokszoló, Primo Carnera maradt komoly, és
hallgatagon nézte a tányérját.
D’Annunzio és azok az emberek, hogy is hívják őket, a futuristák, folytatta
Toscanini úr a főétel felszolgálása közben, ugye ők is a sebesség imádói.
Persze, válaszolt az autóversenyző, ők is, ismerem őket, sok embert ismerek,
hét évvel ezelőtt a torloniai villában maga a Duce fogadott, még le is
fényképeztek minket együtt, egy P3 nyolcas Alfa Romeo volánja mögött, és
ha már Mussolininál tartunk: tudják, hogy a Rexet át akarta keresztelni
Duxszá... Toscanini úr elvörösödve bocsánatot kért, és felállt az asztaltól,
miközben a többiek továbbra is a nagyon ízletes aranycsíkos keszeg tisztításával
foglalkoztak.
És Ön, Isa asszony, ha megkérdezhetem, személyes vagy hivatalos úton
volt az óceán másik oldalán, kérdezte a kapitány. Szerencsére hivatalból,
Hollywoodba kellett mennem, új filmet forgattunk, a Hotel Imperialt, a
rendező Robert Florey, Ray Milland is játszik, mondta Isa Miranda, a mozik
állítólag csak jó egy év múlva fogják játszani. Nuvolari a halával küszködött,
a híres karmester nem volt ott, illetlen csend lépett fel, amit a kapitány
szakított meg, röviden szólva, megtisztelve érezzük magunkat, hogy az új
Marlene Dietrichhel vacsorázhatunk, hízelgett a színésznőnek.
Toscanini úr csak a desszertnél jelent meg újra, a kapitány, aki sejtette
távollétének okát, már aggódott, hogy minden rendben van-e, de a zenész
jelentékeny pillantásával megnyugtatta. Ha tehát Önnek nem tetszik a gyorsaság,
akkor valószínűleg kedveli a lassúságot, mondta az autóversenyző egy csontot
rágva. A mozgékony, ügyes lassúságot, válaszolt a muzsikus, nem a merevet
és monotont. Említette az emblémáját, mellesleg a „siess lassan” jelszót
követő humanista könyvek emblémái között megtalálható a horgony köré csavarodott
delfin, vagy egy pillangó egy rák társaságában. Isa Miranda érdeklődött,
hogy mit is szimbolizálnak ezek az állatok. A könnyed és mozgékony pillangó
a lassú, de kitartó rákkal, hát nem szerencsés kombináció ez, mondta a
kapitány, és intett a pultosnak.
És Ön hová siet ennyire, kérdezte Toscanini úr. Sehová, ez csupán örömet
okoz nekem, versenyzek, nem azért, mert sietnék, hanem élvezetből, válaszolta
Nuvolari. Ha mindenki úgy sietne, mint Ön, mondta az idős úr, nem engedve
az igazából, akkor már mind halottak lennénk, egyenesen a halálba rohannánk,
a könyvek legalább tízszer olyan rövidek lennének, mert a történetet elmondhatnánk
leírások, pontos magyarázatok, mellékszálak nélkül, a zenedarabokat öt
perc alatt eljátszanánk, semmire nem kellene összpontosítanunk, remélem,
ez még sokáig nem fog megtörténni. Hát nem látja, Tazio úr, hogy élvezni
lehet a halogatást, a múlékony pillanat kóstolgatását is, ha megáll egy
kicsit egy gyönyörű pillanat... Carnera furcsán nézett, és még mindig vagy
már megint hallgatott, úgy, mint a teknős, amely az asztal lábánál hánykolódott
a ládikában.
MUKICS DUSÁN FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|