Jaroslav Píľl
Könyvgyűjtők
A járda üres volt. Borisz már nem állt az étterem előtt. Körülnéztem
az utcán és átvizsgáltam a túloldali házak bejáratait. Borisz sehol. Ezen
érdemes volt elgondolkozni. Lassú léptekkel a szomszédos bejárathoz mentem.
Ismét körülnéztem. Semmi. Bementem; a ház kapuja nyikorogva bezárult mögöttem.
A sötétségben megálltam. Behunytam a szemem, hallgatóztam, s vártam, hogy
látásom alkalmazkodjon a viszonyokhoz.
Az emeletről halk zene hallatszott. Csavargók románca. Kinyitottam
a szemem. A sötétség alig lett ritkább, de ez is elég volt. Hátrafelé tartva
átmentem a házon, s számoltam a lépteket. A jobb oldali ajtó alól most
fény szűrődött ki. A lépcsőkön lementem a pihenőhelyre. Az egyik konyhából,
melynek ablakai az udvarra nyíltak, fény áradt az ajtó matt üvegén át,
s egy gyerekkocsi krómozott alkatrészei verték vissza.
Fönn az emeleten a tenor éppen vallomást tett:
… egyre, egyre csak rá vágyom,
mindig, mindig vele lennék…
Egyébként mindenütt nyugalom volt. De még most se tudtam, hol
van Borisz.
Leguggoltam a gyerekkocsi mellé, előhúztam a rejtekhelyről a
borítékot, és hátradugtam a nadrágszíjam mögé.
Az éttermi jelenet után ezer kedvem lett volna, hogy a könyvet
ne adjam oda Pilotnak. Most nem. Eltűnni innen, valahol nyugodtan átgondolni
az egészet, aztán egy kicsit beleolvasni.
Valami megnyikordult a sötét helyen, ahol épp voltam. Megmozdultam.
Huzat simította végig az arcom. Valaki bement házba. Egy kapcsoló kattant
a sötétben, s a folyosót elöntötte a fény.
Csendben leszaladtam, egészen a pinceajtóig.
Valaki áthaladt a földszinten, ellenőrizte a postaládát, és lassan
fölment az első emeletre. Egy pillanat múlva újra megcsörrentek a kulcsok,
s a kinyíló lakat hangja terjedt szét a házban. A románc vízesésként zúdult
a lépcsőkre. Ajtó csapódott. A hang szétáradt, majd elenyészett.
Aztán az ismeretlen lakásban zengő dal egy frázis közepén elnémult,
és zavartalan csend lett úrrá a házon.
A fény egy kattanással kialudt.
Miután ismét körülnéztem, a lépcsőket egyesével véve fölfele
indultam, a pihenőhely irányába. Most sehonnan sem szűrődött ki fény az
udvarra, ezért a lépcsőket elárasztó sötétség sűrű volt, mint a tus.
Még mindig azon töprengtem, nem kéne-e eltűnnöm innen.
Ekkor a lépcsőház másik felének közepe táján voltam, a fejem
már egy vonalba került a kövezettel. Balra tőlem egy fénysáv jelent meg;
annak a földszinti lakásnak az ajtaja alól kúszott elő, amely idefelé jövet
tájékozódási pontként szolgált.
Nesz hallatszott az előttem elterülő sötétségben; nem is hang
volt, inkább csak az emléke. Mozdulatlanná dermedtem.
Az idő fokozatosan másodpercekre hullott szét.
Becsuktam a szemem, s lassan oldalra fordítottam a fejem, hogy
jobban halljak. A helyzetem nem volt jónak mondható. Hogyha Borisz a fölöttem
lévő folyosón bujkál, elég, ha valamelyik feledékeny gazdasszony visszamegy
a konyhába a sótartóért és felgyújtja a villanyt. Az udvarra nyíló üvegajtó
előtt olyan látványt nyújtanék, mint egy árnyalak a kínai színházban.
Ott volt. Meg se moccant, de hallottam a lélegzését. Tudta, hogy
itt vagyok. Várt rám.
Picit visszahúzódtam. Még mindig láttam azt a fénylő rést az
ajtó alatt, de amint egy milliméterrel lejjebb hajtottam a fejem, a fény
eltűnt.
Aki türelmesebb volt közülünk, most arra várt, hogy a türelmetlenebb
álljon elő valamivel. Egyelőre azonban nem lehetett tudni, ki kicsoda.
Úgy álltam a lépcsőn, mint a mozdulat közben kővé dermedt vágtázó, a test
azonban már elküldte első hangjelzéseit. Nem tehettem ezzel a feszültséggel
semmit, a szemeim magasságában húzódó fényes vonalra kellett ügyelnem.
Igyekeztem ellazulni, amennyire csak lehetett, de már éreztem minden porcikámat,
combjaim és farom minden izmát.
Egy árnyék csúszott át a fénysávon. Néhányszor hunyorítottam.
Felém tartott. Hátrálni kezdtem. Visszafele araszoltam a lépcsőkön. Úgy
mászkáltam itt föl és alá, mint egy vígjátéki figura.
Újra lent voltam a pihenőhelyen. Amikor hátammal az ajtóhoz értem,
a derékszíjam mögé csúsztatott könyv a farcsontomhoz nyomódott. Kissé odébb
húzódtam és leguggoltam, semmi jobb nem jutott az eszembe.
Valaki mozgott az előttem szétterülő sötétségben, és lassan elsétált
mellettem. Ha lett volna fény, megszámolhattam volna az öltéseket a nadrágja
varratán. Marhahús illata legyintett meg gyengén. A zakó.
Halvány fény áradt szét a fejem fölötti ajtó üvegén. A gazdasszonyok
nekem szurkoltak.
Valóban Borisz volt. Eredetileg bizonyára le akart menni a pincébe,
már a lépcsők felé vette az irányt. Most azonban megtorpant, s a feketeséget
váltó félhomályban a pihenőhelyet kezdte vizsgálgatni. Mivel sokáig teljes
sötétség vette körül, nem látott annyira, amennyire szüksége lett volna
rá. Egyenesen rám nézett, de a megvilágított ajtó alatti árnyék, melyben
meghúztam magam, először túlságosan mély volt a szemének. Egy pillanatig
úgy tűnt, hogy csak az árnyékot látja. Aztán jobban kimeresztette a szemét,
és rájött, mit is néz voltaképpen. Én pedig rájöttem, hogy rájött.
„Szóval itt vagy,” mondta szinte jóságosan. „Állj fel.”
Felemelkedtem. Kedvezőbb helyzetben voltam. Borisz csupán a sziluettemet
tudta különválasztani a sötétségtől, én azonban láttam az arcát. Ő csak
megjátszotta magát.
Nem volt itt semmi keresnivalója. Hogyha becsületesek lennének
a szándékai, még mindig a kávéház előtt korzózna, s erre a lépcsőházi bújócskára
egyáltalán nem került volna sor. Mi akarjuk, mondta Pilot. Hát persze.
S bizonyára, minden szövegelés dacára, kissé csökkenteni akarták a költségeket.
S lehet, hogy Tanúk nélkül, Borisz.
Amikor ütésre lendítette felém a jobbját, már nem vigyorgott.
Az udvarról érkező fény egy boxer gyűrűin villant meg, amelyet ellenem
készített elő.
Éreztem, ahogy az adrenalin végigsüvít a testemen. Elmémben azonban
maradt egy hely, ahol csend és nyugalom honolt. Ha az ember képes ilyesmire,
akkor az adrenalin, ahelyett, hogy szétvetné, gyorsabbá teszi az érzékelést.
Hogyha valaki nem mafla, akkor az ilyen Borisz-félék máris a zsebében vannak.
Lassított filmnek tűnt az egész. Az ököl csak lendült és lendült.
Rengeteg időm volt. Figyeltem az öklöt, aztán a fejemmel tettem egy mozdulatot
hátrafele. Nem messze a szememtől a boxer megállt. A keze nem ért tovább.
Most én voltam soron. A fejem ama bizonyos helyéről úgy irányítottam magam,
akár egy bábot. Lejjebb vittem a súlypontot, és kinyújtott karja alatt
közelebb férkőztem hozzá. Aztán tetszetős fegyverré formált öklömmel egy
alulról, ferdén bevitt ütést mértem az állára.
Lehet, hogy valamikor nagyon régen, úgy négy-öt másodperccel
ezelőtt ez az áll kemény volt. Most törékenynek bizonyult, akár egy kivágós
kép: csak úgy roppant. Borisz a földre került.
Ott álltam fölötte. Egész testem vibrált, még mindig keringett
benne az adrenalin. Csak álltam, s megpróbáltam kitalálni, mi legyen ezután.
Annak nem volt értelme, hogy az utcán mászkáljak. A Borisszal folytatott
harci játék elég sok időt rabolt el. Pilotnak már meg kellett értenie,
hogy a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy elképzelte. Lehet, hogy azóta már
támadt egy új ötlete. Mi akarjuk. Világos. De még mindig nálam van. Most
csak el kell juttatnom egy szélvédett helyre.
Borisz megmozdult.
Megfordultam, s tettem egy próbát a kilinccsel. Az ajtó kinyílt.
Kiléptem az udvarra és becsuktam magam mögött az ajtót. Még mindig
szemerkélt az eső. Az egész háztömbben csak egyetlen ablak világított.
Minden nyugodt volt. Átmentem a kis falhoz és egy mozdulattal felugrottam
rá. Nem történt semmi. Senki nem ordított rám, senki se hajított utánam
semmit. Egy pillanatra megálltam odafenn, s beleszimatoltam az éjszakai
levegőbe.
A körülöttem lévő házak falai mögött az emberek zavartalanul
követték a napirendjüket. Afféle közönséges élet ez – reggel, még sötétben,
munkába menni, délután a gyerekért az iskolába, házikoszt, szombati kirándulások
a városon túlra, vasárnapi ebédek a szülőknél. Egyelőre sikerült magamat
távol tartanom ettől.
Még egyszer beleszimatoltam a levegőbe, majd leugrottam a másik
oldalon. Egy pillanattal később eltűntem az udvarokban.
G. KOVÁCS LÁSZLÓ FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|