Santiago Pajares
A légcsavar útja
A Barranquillas nevű telepen bádoglemezből, kidobott hulladékból összetákolt
viskók álltak, és innen-onnan kidobott emberek lakták. A Mercamadrid bevásárlóközpont
tőszomszédságában található, és köztudottan a főváros egyik legnagyobb
kábítószer-bevásárlóközpontja. A két szupermarket egyetlen nap alatt több
pénzt megmozgat, mint sok település egy álló év alatt. Az egyik élelmiszerrel,
a másik emberélettel kereskedik: nap mint nap efféléket hallani, hogy „odaadnám
az életemet is egy adag heroinért”, mellette pedig megszólalt valaki, hogy
„én is odaadnám az életedet egy adag heroinért”.
A rendőrség folyton a környéken ólálkodik, de nem avatkozik bele a
viskólakók dolgaiba. A főnökség időnként elrendel egy-két razziát, a közvélemény
megnyugtatása végett, de igazából ezzel is több bajt okoznak, mint amit
megoldanak. Ha az összes drogot lefoglalják a telepen, azzal csak annyit
érnek el, hogy a soron következő szállítmánykor a duplájára szökik a barnás
ára, a drogosok körében megszaporodik a rablások, a csencselések száma,
így próbálják beszerezni a szokásosnak legalább a töredékét.
Minden létező anyaggal keverik a barnást, ami a kezük ügyébe akad:
porcukorral, liszttel, fehértégla-porral, kakaóval vagy gyógyszerrel. Megvesznek
egy adagot, a felével belövik magukat, a másik felét meg összekeverik valamivel
az előbbiek közül, aztán eladják az első lúzernek, aki kétségbeesetten
rója az utcákat. Ő is belővi magát a felével, a másikat meg feltölti, és
keres egy másik lúzert.
Ha nem vigyázol, közönséges bolti cuccot vagy építőanyagot lősz be
magadnak, Madridban van esélyed rá. Akinek akad némi elszámolnivalója,
és droggal szeretné elintézni, a teljes adagot feltölti szerecsendióval,
és az intravénásan halálos. Ezzel ki van egyenlítve a számla.
Ezért szokás kisujjal megkóstolni a drogot, mielőtt belövi magát az
ember. Ha édes vagy sós, akkor jobb, ha kideríted, pontosan mi van benne.
De a drogosok között igazi profi is akad, és a retrovir, a koffein, a paracetamol,
a piracetam, a metakvalon, a fenobarbital, a lidokain vagy a benzokain
egyre gyakrabban kerül az adagba, hiszen a keserű íze miatt szinte észre
se lehet venni benne.
Mivel a barnás tisztasága egyre több kívánnivalót hagy maga után, sokan
kétszer, vagy akár háromszor annyival is szúrnak, mint rendesen, hogy ugyanazt
a hatást elérjék. Aztán ha elmúlnak az ínséges idők, és megint normálisan
tiszta az adag, parkokban, lakatlan területeken egyre több a halott, a
túladagolás miatt (a városokban a hernyósok húsz-negyven százaléka, bár
egy-két helyen, Mallorcán például, a hatvan százalékuk is akár). Nem plakátolják
ki, hogy a kábítószer megint tiszta, egyetlen újság sem ad hírt róla. Ha
belősz magadnak három normál tisztaságú adagot, és rosszul sült el az utazás,
akkor van rá esélyed, hogy nem térsz vissza.
A kábítószer-elkobzásra részben azért is figyelnek oda annyira, mert
általában sokkal több gondot okoz, mint amennyit megold.
A terjesztők és a dílerek persze sohasem veszítenek. A cég mindig nyereséges.
A kereslet és a kínálat törvénye szerint minél kisebb a kereslet egy termék
iránt, annál jobban lemegy az ára. De amikor az ártól függetlenül is veszi
boldog-boldogtalan, akkor a csillagos egekbe szöknek az árak. Mindenkinek
szüksége van benzinre, az olajtársaságok meg nem vállalják be az árcsökkenést,
a kormány sem éri be a kisebb adóbevétellel. Minden drogfüggőnek naponta
több adagra van szüksége, a terjesztőket meg nem érdekli, mi lesz velük.
Ilyen baromságok miatt ők nem hajlandók lemondani a haszonról.
Fran háromnapos szakállal, karikás szemmel támolygott be a viskóba.
Éjszaka esett, bokáig sáros lett a lába, amíg keresztülvágott a lakatlan
pusztaságon. A lépcsőfordulóban egy fiatal, tizenhét éves cigányfiú --
aki legalább huszonötnek látszott --, a kempingszéken ülve bámult valami
pletykaműsort a plazmatévé képernyőjén. Lekezelő fintorral fogadta, amiért
megzavarta foglalatosságában, és kelletlenül megkérdezte, hogy mit akar.
Fran azt felelte, hogy „derest”, meg a terjesztője, Tone nevét. A fiú ismét
a képernyőre meredt, majd intett neki, hogy kerüljön beljebb. De
még mielőtt lépett volna, rászólt, hogy vegye le a sáros cipőjét. Fran
lehúzta, és a hóna alá kapta. Nem ez lehetett az első alkalom, hogy visszafelé
mezítláb volt kénytelen távozni.
A másik szobában egymás hegyén-hátán voltak a szőnyegek. Oldalt tornyokban
álltak a tévékészülékek, a DVD-k, hátrébb pedig egy bádoghordó, tele mindenféle
címletű euró-bankjeggyel. Egy normál méretű bankjegykiadó automatában biztosan
nem fért volna el az a pénz, ami ott megfordult. Megszokott látványnak
számított, hogy ezekben a nyomorúságos viskókban ipari mennyiségű luxuscikk
található, de azt senki sem tudta egész pontosan, hogy Barranquillas cigányai
ennyi pénzzel miért élnek még mindig ilyen lepukkant helyen.
A szobában egy idősebb cigány férfi ült a bőrfotelban botjára támaszkodva,
és közönyös pillantással végigmérte Frant. A férfi mellett ott állt Tone,
egyike a kevés nem romáknak, akik árulhattak a telepen, de egy szépséghibával,
hogy csak benn a viskóban. Tone gumival fogta össze rasztás haját a tarkóján,
arcán folyamatosan bárgyú vigyor ült.
– Mi lesz, Fran? – kérdezte Tone, a cigányember elővigyázatos pillantásának
kereszttüzében.
– Fél gramm barnás.
-- Kicsit szarabb a helyzet, a deres paci nagyon megugrott.
– Mennyivel? – kérdezte Fran.
– Fél grammja ötven euró.
Fran eleresztett egy szitkot a foga között. Majdnem a kétszeresére
fölment az ára.
– Paci vagy szamár?
Szamárnak nevezték az erősen kevert heroint.
– Paci, haver. Én adhatom olcsóbban, adhatom drágábban, de nálam mindig
tudod, mivel szúrsz. De ahogy gondolod. Világos, hogy odakint megkapod
grammját harmincöt-negyvenért. Kakaót reggelire szokás inni, nem belövésre
való.
Fran tudta, hogy Tone igazat mond. Carlos is ilyenkor szokta a rablásból
visszatartott adagokat aranyárban továbbadni.
– Adj egy negyedet.
Átnyújtotta a huszonöt euróst, Tone meg a cigányembernek, az meg beleejtette
a mellette álló hordóba. Fran sokszor érezte, hogy legszívesebben belemarkolna,
és futásnak eredne, ám a közszájon forgó történetekből nagyon jól tudta,
hogy az előszobán túl úgysem juthatna.
Tone odatérdelt a hordó mögé, és a nylon zacskóból kimert egy kávéskanál
heroint. Fran odafordította a fejét, és a nyakát nyújtogatva jól látta
a zacskón a rendőrségi szalagot. Tone egy digitális mérlegen lemérte a
kávéskanálnyi mennyiséget. Aztán elégedetten átnyújtotta Frannak.
– Tudod, hol találsz meg – szólt Fran után.
– Igen, tudom – felelte Fran.
A viskó ajtajában fölhúzta a cipőjét, és elindult, hogy keres egy nyugodt
helyet, ahol belőheti magát. Körbejárta a telepet, árnyékos hely után nézett.
Elhaladt egy nyitott ajtajú viskó előtt, melyre az volt kiírva, hogy „Derű
bódé”. Hordókra és kiselejtezett bárszékekre állított deszkatáblán virított
a felirat. Egy póznán pedig az alábbi szöveg állt: „Ing nélkül belépni
tilos”.
A telep szélén talált egy nyugalmas helyet, egy csupasz tengelyű teherautót,
mely türelmesen várta, hogy szétszereljék. Fran kinyitotta az ajtaját,
beült az anyósülésre, és előszedte a cuccait.
Pávai Patak Márta fordítása
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|