Andrea Grill
A sárga nagybácsi
Lulja néni Európában
– Ha a pasasok beindulnak, akkor a szent könyvek írhatnak, amit
akarnak – mondta a nagynéni. A nagynéni a másik nagynéni nővére volt. Azt
hallotta a rádióban, hogy a nyugati világ már rég lerázta magáról az ő
istenét, míg a muszlimoknak olyan makacsul ül a nyakán, akár egy kullancs,
és többet nyom a latban, mint egy elefánt.
Ennek hallatán nagynéném dühbe gurult. – Csak mert ti Európában laktok,
én meg nem, még nem kell azt hinnetek, hogy ostoba vagyok! – kiabálta bele
a rádióba, lekapta a polcról és kirángatta a konnektorból. – A keresztény
kutyák semmivel se jobbak, mint mi, de nem ám, és tessék, az istenük ott
csücsül most is, ugyanolyan súlyosan, mint valaha, és legújabban még e-maileket
is fogad, az ám. – A nagynéni nemrég hallotta, hogy e-maileket kaptam a
katolikus egyháztól. Hallotta, hogy az egyház olyan pénzt követel rajtam,
amivel nem tartozom neki. A nagynéni figyelmesen fülelt, és kijelentette:
– Ez az egyház kapzsi, egy isten nem akarhat ilyet.– És hozzátette: – A
mennyben nincsenek e-mailek, mert az angyaloknak nincs áramuk. – A nagynéni
kijelentette, hogy ő muszlim, és töltött magnak egy pohár bort. A nagynéni
cigarettára gyújtott, és közölte, hogy Isten megváltozott. A nagynéni „keresztény
kutyákról” beszélt, de ezt nem értette se rám, sem a fivérére, aki szintén
meg volt keresztelve.
A nagynéni szelíd teremtés volt. Bizonyos dolgok azonban veszettül
ki tudták hozni a sodrából. A nagynéni muszlim volt, de a nappalijában
festmény lógott a töviskoronás Jézussal. Az ablakpárkányán egy kis mecset
állt. A belőle kilógó villanyzsinórt este bedugta a konnektorba, és a mecset
ablakai sötétzölden világítottak az éjszakába. Igazában csak annak hitt,
ami a kávézaccban állt. Abból pedig maga olvasott. Tiranában élt, és szinte
egész életében nem jutott ki a városból. A ház mögött, ahol lakott, egy
málladozó, öreg épület állt, s a nagynéni szívesen mesélte róla, hogy régen
bordélyház volt. Elmesélte mindenkinek, aki kilépett vele az erkélyre.
Miután a kupleráj kellőképp megcsodáltatott, a mecset tornyára mutatott
– nem az övére az ablakpárkányon, hanem az igazira a város főterén –, amely
még éppen hogy kikandikált egy bevásárlóközpont mögül, és közölte, hogy
a müezzin ott még mindig imára hív. – Szeretem hallgatni – mondta. Aztán
a város emblémájára, a harangtoronyra mutatott, amelynek négy oldalán hatalmas
mutatók kergették körbe-körbe az időt. Évtizedek óta le akarják bontani,
de még mindig áll, mondta a nagynéni, karon ragadta látogatóját, és visszavonszolta
a konyhába, ahol dióval vagy gyümölccsel kínálta. Virágneve volt, amilyen
illett hozzá: Lulja – a virág. Ilyen szaga is volt, a szagáról fel lehetett
ismerni, kinyílt virágok a tavaszi szélben.
A nagynéni az a fajta ember volt, aki kevéssel is beéri. Egy férje
volt, meg egy lánya. A lány nagyon okos volt, spanyolt tanult meg informatikát.
Amikor lediplomázott, a Raiffeisen Banknál kapott állást, amely akkoriban
nyitott fiókot Tiranában. Ennek mindenki örült, és mindenki úgy hívta a
Raiffeisent, hogy „az osztrák bank”. Hogy a lánya mit csinál ott, a nagynéni
nem tudta pontosan. De feltételezte, hogy a pénz jelenléte meg a jól öltözött
bankhivatalnokok jót tesznek neki, a bank atmoszférája kihat rá, és végül
majd gazdaggá is teszi, olyan gazdaggá, mint milyen gazdagok azok, akiknek
számlájuk van a banknál. A nagynéninek soha nem volt bankszámlája. Ha pénze
volt, egy kis zacskóban hordta a kézitáskájában, és könyveket vett belőle
meg aszalt gyümölcsöt.
A nagynéninek évtizedek óta ugyanaz volt a kedvenc könyve. Tíz év óta
egyetlen egy könyvet szeretett, és soha nem unta el, hogy róla beszéljen.
E. M. Remarque ’Diadalív”-e volt neki a Könyvek Könyve. Ebben a könyvben
szerepelt a nagynéni kedvenc itala is. A nagynéni kedvenc itala a calvados
volt, jóllehet még soha nem ivott calvadost. A regény főhősét Joannak hívták,
és azt hiszem, hogy a nagynéni azonosult vele. Lehet, hogy ha így szólítják,
még hallgat is erre a névre?
Joan mindig calvadost rendelt, valahányszor belépett egy presszóba.
A nagynéni viszont a tíz év alatt, amíg újra meg újra elolvasta a könyvet,
egyetlen egyszer sem ivott calvadost. Itt nem lehet kapni, magyarázta nekem.
Az egy különleges pálinka almából, csodálatos aromával, amilyet csak Franciaországban
tudnak előállítani. Az Eiffel-torony közelében. Ott lehet ugyanis kapni
ezt az italt, sőt ott szívesen és gyakran isszák – így olvasta. Mégpedig
nem csak Joan, hanem még hű de sok francia is, akiket hű de szívesen megismerne.
A nagynéni negyvenéves volt, és az Eiffel-tornyot csak a bűvös varázsládából
ismerte. A bűvös varázsláda egy üstökös volt a nappali kellős közepén,
éjjel-nappal világított, és egy egész világ, mit világ: galaxis! mozgó
képeit hozta be a szobába. A nagynéninek az Eiffel-torony volt a szabadság
jelképe, ahogy másoknak esetleg az Empire State Building vagy a Boeing
707-es. Azt hiszem, a nagynéni szívesen utazott volna. De erről soha nem
beszélt. Ha megpendítettem a témát, kitért, sóhajtott és annyit mondott:
ki tudja, ki tudja, Istenkém, Istenkém. Az utóbbi időben még azt is mondta:
– Istenkém, addigra én már halott leszek. – Ötven kilométerre lakott a
tengerparttól, és utoljára hat éve járt a strandon, nem azért, hogy ússzon,
dehogy, hanem hogy pikniket szervezzen az unokaöccseinek. Volt köztük egy,
az volt a kedvence. Ez nap mint nap meglátogatta, ott maradt kávéra vagy
ebédre, s ha ideje engedte, még uzsonnára is. Ha együtt voltak, sokat nevettek.
Az unokaöcs „kis virágnak” hívta a nagynénit, és fügét szedett neki az
udvari kertből. Ugyanúgy imádta a fügét, mint a nagynéni. Tornatanár volt
és kiváló úszó. De azon a hat évvel ezelőtti napon, amikor a nagynéni a
tengerparti piknikről gondoskodott, még a cipőjét se vetette le.
Néha azt képzeltem, hogy a nagynéni legnagyobb kívánsága egyszer, egyetlen
egyszer beülni a város legjobb szállodájába, a legszebbik ruhájában, hallani
cipőjének sarkát a fényes márványpadlón, helyet foglalni a kis asztalkák
egyik üveglapjánál, belesüppedni az alacsony párnázott székek egyikébe
a fűzfavesszőből font paravánok közé, aztán konyakot rendelni, franciát,
c-a-l-v-a-d-o-s-t, ahogy suttogva értésemre adta. Amikor elég nagy voltam
és volt saját keresetem, meghívtam. Gyalog mentünk, mert a taxit nem fogadta
el. Kávét rendelt, félénken szürcsölt a csészéből, keresztbe tette a lábát,
és suttogva beszélt, hogy ne zavarjon senkit.
– Kíváncsi volnék rá, hogy ez az ország hogyan volt egyáltalán képes
írókat kitermelni – mondta a nagynéni, amikor hazaértünk, és csöpögő szeletekre
vágott egy dinnyét. – Ennek az országnak a kávéházaiban egyetlen szót sem
lehet írni. – Ezen az országon Albániát értette.
A nagynéni férje még okosabb volt, mint a lánya, csak ő soha nem indult
be, és szent könyveket sem olvasott. Napközben asztrofizikus volt és olyan
dolgokon töprengett, amiket senkivel nem kívánt megbeszélni. Éjszakánként
alkoholista volt, és ugyancsak keveset beszélt. Ugyanabban a házban lakott,
mint a nagynéni meg a lánya, én azonban szinte soha nem találkoztam vele.
Kicsi, ősz fürtök voltak a fején. A nagynéninek sima, sötét haja volt.
Habár soha nem mondta ki, olyan érzésem volt, hogy másmilyen férjet szeretett
volna magának, olyat, aki néha-néha „beindul”, aki elviszi Párizsba és
az Eiffel-torony tövében calvadost tölt neki. De soha nem panaszkodott.
Rótta föl-le a lakásához vezető lépcsőt, és karjában vitte a megpakolt
bevásárlószatyrokat. Lassan járt, mint aki minden lépésnél ellenőrizni
akarja, hogy csakugyan elbírja-e a föld. Gondoskodott az apjáról, a férjéről,
a fivéréről. Róla ki gondoskodott? Ha beállítottam hozzá, nevetett, tüstént
kávét tett fel, és egy tál kekszet rakott az asztalra. – Bolond öregasszony
vagyok – mondta, és tudta, hogy a testvérei közül ő a legfiatalabbik.
ADAMIK LAJOS FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|