Molly Mc Closkey
Ki véd meg?
Protection
Este kiült a szálloda teraszára, és nézte a Noguera Pallaresa sebes
sodrását. Hét óra volt, de még mindig meleg; olcsó, finom vörösbort kortyolgatott.
Korábban felfigyelt három emberre, két fiatal férfira és egy nőre, akik
épp akkor tértek vissza a vadvízi evezésből; félig már lehámozták magukról
a vízálló ruhát, amely most úgy fityegett a derekukon, mintha vedlenének.
Furcsa alulöltözöttségük ellenére felszabadultan csevegtek; jókedvük egy
pillanatig Gillianre is átragadt.
Tudta, más körülmények között, ha nem cipelne ilyen súlyos terhet,
maga is gyönyörűnek találná a tájat: a hegyoldalra tapadó falvakat, a lapos
palából rakott házak szédítően precíz építészetét, különös, nyers eleganciáját;
sőt még a pontsi kávézó telefonfülkéjét is szépnek találná, amely az összes
apróját elnyelte, mégsem kapcsolta neki Damient. A jelen körülmények között
azonban minden csak nyomasztotta.
A túl sok bortól már émelygett, mire ágyba került. Éjjel aztán
fel-felriadt álmából, és hallgatta a pacsirták dalát. Amikor először meghallotta
őket, nem hitt a fülének; furcsamód elkeserítőnek találta, hogy az éjszaka
közepén csicseregnek a madarak.
Hajnalban az volt az első gondolata, hogy kimegy a reptérre, vesz egy
jegyet haza, bármilyen drága is, és itt hagyja ezt az egészet. Az előtte
álló öt nap úgy nyomasztotta, mint valami hatalmas erőpróba.
Reggeli után felhívta Damient, csak hogy hallja a hangját. Nem
árulta el neki, hogy inába szállt a bátorsága. Noha nem sokat beszéltek
róla, tudta, hogy mindketten abban bíznak, hogy katartikus élményekkel
tér haza, és sikerül elcsitítania démonait.
Beszámolt Damiennek az előző napjáról, és azt mondta, a hátralévő
időt valószínűleg a tengerparton tölti. – Mit szólnál, ha én is odamennék?
– kérdezte Damien.
? Ide? Spanyolországba?
? Miért ne?
? De hogyan?
? Utánanéztem… a járatoknak – felelte rövid szünet után Damien.
– Holnap este Barcelonában lehetnék. Ott találkozhatnánk, aztán együtt
mehetnénk a tengerpartra.
Gillian nyelt egyet.
? Szomorú a hangod – mondta Damien.
A recepciós igyekezett nem ránézni. Gillian az álla alá szorította
a kagylót, és nagyokat lélegzett, hogy megnyugodjon. Félt, hogy ha Damien
tudná, milyen szomorú valójában, és hogy mennyire szeretné, ha ott volna
vele, és hogy most, miután előhozakodott az ötlettel, már ki sem bírná
nélküle a következő néhány napot, megrémülne végtelen kétségbeesettségétől,
és visszavonná az ajánlatát.
Gillian beleegyező hümmögést hallatott.
? Akkor jó lesz így? – kérdezte Damien. – Tényleg?
? Jó lesz – préselte ki magából Gillian. – Nagyon is.
Damien másnap késő délután érkezett meg, aztán felszálltak egy vonatra,
ami a tengerpartra vitt. Gillian nem bírta tovább a városban. Friss levegőre,
tágasságra vágyott. Amint a reptéren találkoztak, az első percben világossá
vált, hogy Damiennek mindegy, hová mennek, egyedül azért jött, hogy megvigasztalja.
Sant Pol de Mar csak egy volt az útikönyv felsorolta tengerparti
városkák közül. Azt írták róla, hogy kicsi, romlatlan város, tele sziklás
öblökkel, ahol háborítatlanul úszhat az ember. Gilliant azonban az a szórólap
győzte meg, amelyet az autókölcsönző-pulton talált. Az angol szöveg így
szólt:
Sant Polt szépsége és a városi látványokhoz való vonzáskörzése teszi
méltóvá az emberek általi kedveltségre. A tiszta, leápolt homokot tengervíz
nyalogatja, mely által a fürdőzők gondatlanul élvezhetik a szórakozás hosszú
óráit.
Ha pedig megéhezik az ember, hirdette a szórólap, kedvére válogathat
a bölcsen kavart tengeri herkentyűk tárházából.
Sant Polba kell menniük. A leápolt homok máris kíváncsivá tette.
Eleinte a vonaton sem sikerült felengednie. A tengerpart lelombozó
látványt nyújtott. Habár meleg volt, a nap a felhők között bujkált, az
ég szürke volt, a víz hidegnek látszott, és Gillian eltöprengett, nem volt-e
hiba, hogy Damien ilyen sokat utazott miatta. Fiatal volt még a kapcsolatuk
az efféle nagy gesztusokhoz.
Aztán néhány perc alatt minden megváltozott. A felhők eltakarodtak,
a nap egyedül trónolt a végtelen, kék égen. Gillian közelebb bújt Damienhez,
a nyakába fúrta a fejét, keze-lába ernyedten lógott, akár a rongybabáé.
Meztelen napozók kezdtek feltünedezni. Nem voltak sokan, és nem
tömörültek nagy csoportokba, ahogyan a nudista strandokon szokás, inkább
elvegyültek a többi, ugyancsak csekély számú fürdőző között. Gillian már
azelőtt is látott monokinis nőket a kontinensen. Ezek az emberek azonban
anyaszült meztelenek voltak, mégsem figyelt fel rájuk senki a vonatról.
Mintha egyedül ő és Damien vette volna észre őket. Érezte, hogy Damien
egy kissé felocsúdik kábaságából, és a combjának préseli a combját.
Csupán egyetlen férfit látott tisztán, és őt is csak hátulról,
amikor a vonat épp kigördült az Arenys de Mar-i állomásról. A többiekből
csupán néhány elmosódott paca látszott, fel-felvillanó meztelenségük szinte
komikus volt, ez a férfi azonban lenyűgöző látványt nyújtott, ahogy ott
állt, és mereven kémlelte a tengert, mintha hajóra várna, fél keze a csípőjén,
ujjai finoman szétterpesztve a föld felé. Gillian mélyet sóhajtott. Még
le sem feküdtek Damiennel. Az ajka szétnyílt. Gyengéden belecsókolt Damien
nyakába, nyelve hegyével kis köröcskét tapogatott ki a bőrén.
Sant Polban bejelentkeztek egy kis, városszéli, tengerre néző
szállodába. Reggelente szeretkeztek, aztán lezuhanyoztak, majd lementek
az étterembe, és jól bereggeliztek kolbászból, sajtból, kenyérből és kávéból.
Mielőtt lementek volna fürödni, a városban kószáltak, nézték az embereket
meg a macskákat. Az első nap Gillian megpróbálta összeszámolni a macskákat,
de hamarosan elvesztette a fonalat, és feladta. Mindegyik girhes volt és
zavarba ejtően egyforma, és különben is, az a macska jutott róluk Gillian
eszébe, amelyiket ki nem állhatott, az, amelyik a Burgba vezető úton olyan
megvetően méregette.
Az öregemberek pont olyan egyformák voltak, mint a macskák. Zömökek,
kopaszok és vörösesbarnák.
? Mindegyik úgy néz ki, mint Picasso – jegyezte meg Gillian.
? Vagy folyton ugyanazt az egyet látjuk?
? Ugyanazt az egyet – felelte Damien, és közelebb vonta magához.
A házak kertjében paradicsommadarakat láttak és citromfákat.
Virágok indázták be a falakat, az óriás áloék algavirágként terpeszkedtek
mindenfelé. Délben betértek egy hűvös, félhomályos talponállóba fehérbort
inni, aztán a szabadban ebédeltek, egy vénséges vén fa árnyékában, amelynek
sok hosszú ága és ezernyi levele baldachint terített a kerthelyiség fölé.
? Finom – mondta Gillian. Soha életemben nem ettem még ilyen
bölcsen kavart tengeri herkentyűket.
Délután, amikor minden bezárt, lementek a tengerpartra. Ahogy
ott feküdtek a pokrócon, egymás felé fordulva, Gillian szótlanul és elégedetten
cirógatta Damien hasát, a mellkasától a fürdőnadrágjáig.
Soha életében nem volt még ilyen boldog, és tudta, hogy Damienben
is ébredezik valami. Szerette volna rögzíteni az érzést, pontosan meghatározni
a koordinátáit, elzárni mindentől, ami fenyegeti, hogy később bármikor
rámutathasson, és mondhassa, létezett, és az övék volt. Ám a jövőre most
is csak óvatosan, ködösen mert gondolni, mert már öt éves kora óta babonásan
tartott tőle, hogy ha valakit egyszer túlzottan megszeret, az egy szép
napon fogja magát, és eltűnik, mint a kámfor.
ELEKES DÓRA FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|