Darvasi László
Virágzabálók
Lassan ment, kimérten takarékos, mégis elegáns mozdulatokkal. Sokat
gyakorolta az ilyesfajta sétálást már ifjú korában is a Práter gyalogútjain
vagy a Burg árnyas sétányain, amikor még fogalma sem volt, hogyan alakul
az élete. A Burg, mennyire más volt még akkor, az ő igazi fiatalsága idején!
Most lázasan építkeznek, irdatlan nagy gödröket ásnak, hatalmas házakat
emelnek mindenfelé. A bécsi urat alacsony termettel áldotta meg a sors,
ráadásul hízásra hajlamos alkat volt, de fürgesége és ravaszsága sok kényelmetlen
helyzetből kimentette. Bécs, a drága Bécs, amikor még úgy megrendítette
egy galambtetem is! Hogy riasztották a halottak, a halál minden formája,
alkalma és megnyilvánulása! Tíz éves lehetett, amikor egyszer órákig zokogott,
mert az apjával egy lepkegyűjtő szörnyűséges boltjába tévedtek. Annyit
azonban már akkor, kisgyermekként is jól tudott, hogy nagy dolgokra hivatott,
ám csak akkor érhet célt, ha türelmes marad a világgal szemben. Nem szabad
követelőzni, nem szabad sietni, türelmetlenkedni! A séta az élet művészete.
Némelyek az evéssel, ínycsiklandozó falatokkal, költői tálakkal kérkednek,
csakhogy, vélte a bécsi úr, az evés elsősorban figyelmetlenné tesz. Séta
közben veled tart, elkísér az egész világ. Úgy lépkedni, hogy közben egyáltalán
nem mutat szemernyi sietséget sem az ember, ám nem is andalog, úgy haladni
a kijelölt cél felé, hogy a bámészkodóknak kétsége se legyen afelől, hogy
ő, a bécsi úr, pontosan oda fog érni, ahová akar, és ez akkor történik
meg, amikor éppen ideje van a megérkezésnek. Isten sem azért isten, mert
hatalmas vagy végtelen, hanem mert pontos.
A bécsi úr fájdalmasan felsóhajtott. Hátborzongató
rémhírek, lányregények lapjain is hatásvadásznak ható pletykák keringtek
a birodalom legeldugottabb szegleteiben. Szervezkedtek, természetesen szervezkedtek,
gúnyos rajzokat terjesztettek, titokban élcelődtek, lassították a közforgalmat
és a kereskedelmet, késtek az adóval, a beszállítással, késtek a születéssel
és a halállal, mindennel késtek. Mindig is ilyenek voltak, nyughatatlan
szívűek és hálátlanok, csaltak és loptak, szervezkedtek, összehajoltak,
sugdolóztak, és késtek, késtek.
Ha azt mondták, igen, annak is mennyiféle árnyalata,
aljas kis játéka és jelentése volt! Ha azt mondták, igen, az a legkevésbé
jelentette, hogy igen, mert inkább talán volt, talán vagy máskor, esetleg
miért, és nagyon sokszor az igen csak annyit jelentett, hogy nem. Azt mondták,
igen, hát persze, bólogattak hevesen, miközben alattomosan pislogtak a
föld felé, és inkább a kezüket vágatták volna le, mint hogy ezért az igenért
a legkisebb mozdulatot is megtegyék.
Igen, mondták, és ülve maradtak.
Igen, mondták, és állva maradtak, nem mozdultak
egy tapodtat sem.
A bécsi úr előre nézett, árnyékolta a szemét. Mintha
a szerkesztőt látta volna az Oskola utca végén, a kávéház bejáratánál,
melynek felirata is látszott, Zum goldenen Lőwe. Az Aranyoroszlán kávéház
hangulatos hely, régebben a rebellió tűzfészke, manapság persze csöndesebb.
Ám mintha magára találna, mert újabban mind több az atillás, piros sújtásos
helyi polgár az asztaloknál, hol lopva megy a beszéd, miközben ide-oda
villog a tekintet.
A bécsi úr nagyot szívott a levegőből. Érezte a kellemes, kesernyés
kávéillatot, mely idáig lebegett el hozzá. De nem, képzelődött, nem a hórihorgas
Kigl téblábolt a bejáratnál, csak egy hasonlatosan magas és görnyedt alak,
aki most elindult a vár irányába. A bécsi úr megfordult, és ugyancsak továbbindult.
A bécsi úrnak, mint általában, most is határozott célja volt. A bécsi urat
maga Kigl hívta randevúra, az iszákos szerkesztő. Kigl valósággal könyörgött,
hogy találkozzanak. A hírlapíró bosszantó módon a legfontosabb törvényt
sértette meg, mely kettejük kapcsolatát szabályozta, miután Kigl jelenteni
kezdett neki.
A hírlapíró Szép Imre, sokak szerint botrányos, szerinte inkább
körmönfontan veszélyes szépségű előadása után, az ő neheztelő, aggodalmasan
figyelmező pillantása ellenére valósággal átgázolt az előcsarnokban a tolongó,
az eseményeket izgatott félszavakkal tárgyaló emberek tömegén, nyíltan
odalépett hozzá, azt a merészséget is megengedve magának, hogy megszorítsa
a karját, majd egyenesen a fülébe suttogott. Borszagú volt a szerkesztő
lehelete, és sustorogva, a pillantását ide-oda kapkodva azonnali találkát
kért. A legkisebb késedelem nélkül találkozniuk kell, suttogta, és a bécsi
úr látta, hogy a szerkesztő halántékán megállás nélkül remeg egy idegszál.
Kigl sajnos megőrült, nem beszámítható már, vagy egészen elfáradt.
De annak az esélyét sem szabad elvetni, hogy Kigl rendkívüli információ
birtokába jutott, s most törleszteni kíván. Hogy mindezidáig igen keveset
nyújtott, a kevésnél alig-alig többet, nos, ez nyilvánvaló. A szerkesztő
fia természetesen él, és a bécsi úr gyakorlatilag mindent tudott a bujkáló
gyerekről. Ám ezt a kényes információját nemhogy Kigllel nem osztja meg,
de még a közvetlen munkatársainak, a főnökeinek sem beszél a dologról.
A kis Kigl életben van, ez az ő egyik aranyfedezete a sok egyéb tudás között.
A bécsi úr soha nem adott ki minden információt az apparátusnak, melyet
pedig teljes szívével és meggyőződésével szolgált. Ezekkel az apró, sokszor
oly jelentéktelennek látszó tudásokkal, gyakran hatalmas üzleteket lehetett
kötni. Kit érdekel, hogy él a kis Kigl?! Csupán az iszákos, jellembeteg
apját, aki azonban mindent megadna azért, hogy ezt tudja. És meg is fog
adni mindent!
Ügyes, nagyon ügyes, gondolta a bécsi úr gyakran a találkozások után
a hírlapíróról. Nem elveszett ember Kigl, jól használható, kellemes társalkodó,
habár nem túlzottan okos. És főként nem ravasz, s hála Istennek bírja azt
a jellembéli hiányt, mely őt mindig is el fogja zárni egy jelentőségteljesebb
esemény megalkotásától. Az igazi rend nem tűri a személyesség áporodott
izzadságszagát. Kigl önhitt, mint egy gyatra színész, aki akkor is kiáltozik,
amikor suttogni kellene. Az ilyesfajta önhittségtől sújtott ember nem lát
ki a személyisége tyúkudvarából. Kiglnek sincs rálátása a nagyobb összefüggések
alkotta világrendre. Kiglt csak használja az élet, gyűri, zúzza, lapogatja,
elhasználja, végül majd, mint egy ruhát, elnyüvi egészen, aztán könnyedén
a halál szemétdombjára dobja. Hiúsága elhitette vele hogy ő, a bécsi úr,
nem lát át a kettejük gyermekded játékán. Holott a bécsi úr pontosan tudta,
hogy a szerkesztő mikor jár közelebb a realitás törmelékéhez, s mikor fantáziál,
halandzsál a képtelenségek tejszínhabjában. Pontosan tudta, mikor akar
kicsinyíteni, és mikor fölnagyítani, igen, a bécsi úr mindig is megérezte
az ámítás tömjénfüstjét, magában jót mulatott a gyermekesen körmönfont
mondatok átlátszó trükkjein, hiszen neki ez volt a dolga, mindent látni
és észre venni, és azt is tudni, amit pedig a leginkább eltitkolna a másik.
Mert mindig is azt figyelte és azt gyakorolta, olykor a legnagyobb kétségek
között, hogyan lásson át a hazug tekintetek fátylán, hogyan érzékelje a
kiejtett szavak és a test kapcsolatát, hogy a nyilvánvaló, bár bizonyíthatatlan
hazugságra miként rezzen a szempilla, vagy az ölben nyugvó kéz hüvelykujja,
hogyan mozdul és hajlik a törzs, ha ő, a bécsi úr, már közel jár az igazsághoz,
melyet a másik egyre csak tagad, tagad, tagad, mígnem végre feltör a delikvensből
a beismerés megkönnyebbülő sóhajtása.
Neki ehhez volt tehetsége, ez derült ki már szolgálatának legelső
idejében, évekkel ezelőtt, amikor a bécsi rendőrségnél szolgálatra jelentkezett,
s bár sokat járt eleinte az utcákon, csakhamar felragyogott a szerencsecsillaga,
amikor alig fél óra alatt kiderítette, pusztán néhány lényegtelennek látszó,
mégis pontosan megfogalmazott kérdéssel kiderítette, ki volt a nyugalmazott
tábornok aljas gyilkosa és kirablója, holott a rendőrség egyhelyben topogott
hetek óta, ám a megoldáshoz ő kellett, igen, mert ő aztán értett az emberi
lélek működéséhez, hiszen oly nyilvánvaló volt, hogy aki órákat gyűjt szenvedélyesen,
mint ahogy az agg tábornok, annak szoros kapcsolata van egy órásmesterrel,
akinek pedig segédje van, és ha a segédnek, aki történetesen unokaöcs,
és aki súlyos betege a kártyaszenvedélynek, ennek következtében gyakran
veszíthet, vagyis kézenfekvő, hogy az ember megkérdezi a segédet, hol járt,
s mivel foglalatoskodott a gyilkosság időpontjában. Milyen szégyenletesen
egyszerű volt ez az egész. A bécsi úr szinte szégyellte, hogy ilyen könnyedén
megfejtette a rejtélyt. S aztán csakhamar komoly szakmai tekintélyre tett
szert, egy egész főosztályt vezetett már, majd ahogy kitört a rebellió,
áthelyezték, s új, lélegzetelállítóan izgalmas, és tüneményesen szórakoztató
feladatot kapott, immár Magyarországon.
Szép Imre, gondolta a bécsi úr, ahogy Kigllel vetette össze a
tudós kihívó személyiségét, miközben egy pillanatra sem változtatott a
léptei sebességén, szóval ez a Szép nevű tudós azért volt veszélyesebb
a hírlapírónál, mert őt egyáltalán nem érdekelte a hatalmi állapotok hétköznapi
világa, ranglétrák és címek, a tekintélyek szövevényes hálózatából kialakuló
rend, mely mégiscsak az uralkodás alfája és omegája. Szép Imre látványosan
legyintett a Bach-korszak akármely intézkedésére, nem bosszankodott igazságtalanságok
és túlzott szigor fölött, nem tüntetett, nem opponált, nem hangoskodott,
nem állt ellent. Illetve dehogyisnem, szólt magában a bécsi úr, és megállt.
Egy pillanatra elvakította a délutáni fény. A bécsi úr hunyorgott. Egyszerűen
szép volt a világ. Az emberek, ott az a két fiatal lány, a kocsik, az a
derékban megcsavarodó fa. Szép volt a világ, és mindenki gondolkodik valami
csalafintaságon, rosszaságon, mosolyodott el a bécsi úr.
Szép Imre lenézi a világot, lenézi a valóságot. Az aranynak semmi
köze a folyóhoz, csakhogy a vízből mossák, s végül meg is lehet venni általa
a vizet, a partot, s a hajókat. A Szép Imre által képviselt világnak nem
az a legnagyobb veszélye, hogy nevetséges allúziókkal utal a rebellió ábrándjaira
és zűrzavarára, hogy szimbólumai és metaforái makacsul éltetik és fenntartják
a lázadás szellemét. E destrukció alig veszélyesebb az idétlen dacossággal
lengedező Kossuth-szakállnál, a kocsmaasztalok alatt terjesztett gúnyfirkálmányoknál,
a nyilvános búcsúzkodásnál lobogtatott taknyos, könnyes nemzeti színű zsebkendőnél.
Szép Imre világának a függetlensége volt a legveszélyesebb. A tudós szecessziót
játszott, kivonulást, és eredményesen tette, mert hiszen tüntethetett vele.
Szép soha nem fog fegyvert, nem fog szervezkedni, nem lesz tagja titkos
társaságoknak. Sokan ezt bent a hivatalban sem értik. Már régen ráugrottak
volna, ha a bécsi úr hagyja. De ő a tudtukra adta, hogy Szép Imrét nem
megfélemlíteni, letartóztatni, leleplezni kell. A leleplezéssel együtt
jár a megfélemlítés, és erre természetesen nagy szükség van az ilyenek
ellen, mint a magyarok. Féljenek csak. Csinálják össze magukat, rezzenjenek
össze minden koppanásra, reccsenésre és ajtónyikordulásra. Ez csupáncsak
helyénvaló állapot. Ám mindenekelőtt tudni kell, mert a tekintet fontosabb,
mint az ütésre emelt kéz.
Ismerős hölgyek felé bólintott, akik kényszeredetten visszaintettek.
Újra megérezte a kelletlenséget és az alig rejtett gúnyt, de arra gondolt,
idő kérdése csupán, hogy a dolgok rendeződjenek. A félelem elfáraszt. Megértik,
hogy hiábavaló a gyűlöletük, és nincs más választásuk, mint hogy elfogadják
az alávetettségüket, és akkor majd újra üdék lesznek és boldogok, kiszabadulnak
a szabadság görcsös akarásának béklyójából, és máris lehet mulatni, vigadozni.
Most még szégyenkeznek egy hamis mosoly miatt is. A bécsi úr már a külváros
felé járt, fehér falú, apró parasztházak között. A fák bólogattak a lassú,
elfáradó szélben. A Nap a horizont szélét égette. S mert még nem ült el
a szél, ahogy pedig ilyenkor szokott, különös muzsikával köszöntötték a
bécsi urat a napsugaras homlokzatú gazdaházak. Hangosan zörgött a tornácra
aggatott paprikafüzér. De már alig jártak az utcákon. Kutya ugatott a közelben,
aztán vonyítva elhallgatott.
Egyszeriben mégis emberek csoportja jött vele szemben, a bécsi úr illedelmesen
megemelte a kalapját, még feléjük is bólintott, de amazok nem köszöntek
vissza. Majd ahogy továbbhaladt, néhány lépés után hallotta a nyihogó röhögést.
A bécsi úr sóhajtott, na igen, bezzeg a hivatalban milyen alázatosan forgatják
a kalapjukat. A finánc előtt letérdelnek, és sírva könyörögnek néhány napi
haladékokért.
Ez a Kigl elfáradt, gondolta a bécsi úr, sok munkája volt, és
ugyan nem látványosan, de szépen teljesített. Hanem most már fogy belőle
a szusz, és az ilyen kapcsolatok mindinkább kiszámíthatatlanok lesznek.
Nem szabad addig várni, míg valami jóvátehetetlen történik. Kiglt ki kell
vonni a játékból, és előrelátóan, nagyvonalúan kell csinálni, mert a borissza
ripacs megérdemli. Érdemei elismerései mellett meg kell bízni egy valóban
felelősségteljes feladattal, egy olyan munkával, amely hallatán először
talán meglepődik, de aztán meggondolja a dolgot, és rádöbben, mindenekelőtt
az ő és a barátainak tisztelete és feltétlen bizalma okán lett Kigl a kiválasztott,
ráadásul szabadkezet kapna a megoldás ezerféle módozatában. Kigl a neki
tetsző módon áldozhatna a szépérzék felkent oltárán, s csak aztán vonulna
egy kényelmes bécsi elmegyógyintézetbe, ahogy ez ilyenkor lenni szokott.
Kigl tehát hamarosan feláldozza Szép Imrét, mert hiszen nem holmi egyszerű
gyilkosságról lesz szó, ez nyilvánvaló, végez vele az általa választott
módon, kézzel, pisztollyal vagy a testi erejével, aztán a gyanút akár a
cigányokra is terelheti, mert ki nem tudná, hogy a bogaras tudós magához
vette a vajda lányát, Somnakajt, és nyilván nem ok nélküli tett, nyilván
beavatta és használja a kislányt, ez pedig a cigányok fülébe jut, akik
bosszút állnak a tudóson, miközben Kigl örökre elutazik ebből a poros,
unalmas városból.
Ki tudja, útközben még baleset is megeshet. Véletlenül elsül
egy fránya fegyver, folyóba szaladnak a megvadult lovak. Kigl helyére pedig
ideiglenesen belép egy vénember, Schütz doktor, aki mindenkit ismer a városban,
és többször beszél, mintsem hallgatna. Szép terv, komoly terv. A bécsi
úr önkéntelenül csettintett.
A bécsi úr roppant elégedett volt. Ott állt már a ház előtt,
egy sikkasztó állami hivatalnok lakott itt egykor, a bécsi úr természetesen
lenyomoztatta a környéket és a házat is, most a hivatalnok özvegye éldegél
itt, egyedül, de nem teljesen magányosan. Tudomására jutott, hogy Kigl
ágyasának használja az özvegyet, vagyis nemcsak a lekváros derelyéjét eszegeti,
és nem csak a szennyesét mosatja vele. Az asszony ártalmatlan és betegesen
riadt teremtés. A bécsi úr nem kopogtatott az utcakapun, ahogy Kigl a legutóbbi
kínos találkozásukkor kérte. Ebben persze igaza volt Kiglnek, mert minek
egyetlen hang is, ha felesleges a szó. A legkisebb nyikordulás nélkül nyílt
a kapu. A bécsi úr kissé megdöntötte a felsőtestét, szimatolt, és megérezte
az avas zsír szagát. Elmosolyodott. Aztán lassan végighaladt a tornácon,
majd egy pillanatra megtorpant, mert hangot hallott a sötét udvarról. Tenyérnyi
szőlőlevelek remegtek az arca mellett. Óvatosan félrehajtott néhányat,
kikémlelt az udvarra. Talán állat lehet ott, nagy test, és nem is egy.
A bécsi úr bólintott, megérezte az illatukat, hát persze, lovak. Két ló,
és egy gazdaszekér. Már kihunyorogta az állatok és a szekér körvonalait,
ott várakoztak az ágas-bogas diófa alatt. Mert öreg diófa magasodott az
özvegy udvarában, ezt is tudta. S hátrébb néhány akác, orgonabokrok, és
egy kis veteményes paprikával, hagymával, tökkel. A bécsi úr megcsóválta
a fejét, milyen szokatlan, hogy egy hivatalnok ilyesfajta házban éljen,
és az is milyen furcsa, hogy lovakat tartsanak az udvaron. Minek az özvegynek
ló és szekér? Ez új fejlemény, és nem véletlen fejlemény. Kigl semmi esetre
sem szökne lovas kocsin, mert még a városból sem jutna ki, az első sarkon
lerángatnák a bakról. A bécsi úr a lelke mélyén valami homályosan fenyegetőt
is érzett, de mert túl akart lenni a beszélgetésen, későbbre hagyta a dilemma
megoldását. S a kopogtatást ugyancsak elhagyva belépett a házba. Az asztalnál
Kigl görnyedt, mellette pedig félig telt borospalack ágaskodott. A férfi
éppen letette a poharat, s nagyot bólintott.
Köszönöm, mondta.
A bécsi úr elmosolyodott.
Gondolkodtam magunkról, annyit gondolkodtam, s leült Kigllel
szemben. Most is figyelt arra, hogy árnyékban maradjon az arca, s ne lehessen
látni a tekintetét.
Kigl a fejét rázta, felesleges volt rajtam gondolkodnia, kedves
uram. S nem csak felesleges, de hasztalan is!
A szerkesztő udvarias szavakkal, de nyersen beszélt, már-már ellenségesen.
A bécsi úr meglepődött, előrehajolt, hogy jobban lássa Kigl arcát, mely
gyűrött volt, kialvatlan.
S mire jutott?, szerkesztő úr, kérdezte a legnyájasabb mosolyával.
Így igaz, bólogatott Kigl, jutottam valahová. Eljutottam, tisztelt
uram.
Szerkesztő úr talán fáradt, jegyezte meg a bécsi úr, és még mindig
mosolygott.
Nem is fáradtság ez, kérem, hanem elhatározás.
Gondolom, beszélni akar róla, hiszen nem hívott volna.
Pontosan, mondta Kigl, beszélni akarok önnel az elhatározásomról. Úgy
is mondhatnám, be akarom avatni önt, uram.
Ez igazán megtisztelő, biccentett a bécsi úr. Mintha hideg ruhával
dörzsöltek volna végig a hasán.
Végtére is a dolog önt érinti, emelte fel az ujjait Kigl, és
nézegetni kezdte őket. Hosszú, csontos, erős ujjai voltak.
Ez igazán lekötelez! Önnek, szerkesztő úr, a közeljövőben tervei vannak
velem? Netán új alapokra kívánja helyezni a kapcsolatunkat?, kérdezte a
bécsi úr.
Kigl váratlan lelkesedéssel csapott a levegőbe, ej, ej, de helyesen
mondja, kérem, új alapok, ez aztán tetszik nekem. Igen, kiáltotta, egészen
újak lesznek az alapok, tisztelt uram, egészen újak.
A bécsi úr arcvonásai egyszeriben megkeményedtek, de még mindig
mosolyogott.
Térjen a lényegre, Kigl, szólt halkan, parancsolóan.
A szerkesztő egészen megváltozott, gyerekes butasággal bámult,
ajkai lebiggyedtek, bamba lett, már-már félnótás, így mondta ki a következő
mondatot.
Arra jutottam, uram, hogy meg fogom ölni Önt.
A bécsi úr halkan felnevetett, s közben arra gondolt, hogy a
felöltője balzsebében ott lapul a kis kés, melyet mindig magánál hord.
Egy fiatal nőt szúrtak szíven vele, a gyilkosa egy színész, a szeretője
volt. A gyöngyháznyelű kés kedves emlék. Maga a bécsi úr húzta ki a halott
fiatalasszony szívéből, akinek a mozdulatra váratlanul felnyíltak a szemei.
Kigl elfáradt, használhatatlanná vált, nincs más megoldás, ki kell vonnia
forgalomból. Lám, mennyire megérezte ő, a bécsi úr ezt is. Olyasfajta gyönyört
érzett, mint a megátalkodottan tagadó gyilkosok megtörése után, amikor
elismerték végre a gaztettet. Ám nem tagadhatott meg némi elismerést a
még mindig bambán bámuló Kigltől sem, hiszen amire a szerkesztő vetemedett
az imént, vagyis az ellenszegülésnek, a lázadásnak erre a nyílt, hadüzenetszerű
alkalmára, az élet-halál harc bejelentésére, a kettejük főszereplésével
játszott dráma utolsó jelenetének kinyilvánításáig nem jutott egyetlen
ügyfele sem. Kigl utoljára még szépen akar játszani. Talán nem is olyan
pocsék színész. A bécsi úr hallgatózott, lapul-e valaki a közelben, a szomszédos
szoba félhomályában, kint az udvaron. De csend volt, a szél játszott az
udvari diófa leveleivel. Nem reccsent bútor, nem koppant földpadló.
Mondhatnám, szólt csalódottságot színlelve, óriási hibát követett
el, Kigl. Nagyra becsülöm magát, voltaképpen felnézek magára. Ki dicsekedhetne
olyasmivel, hogy még életében nem hibázott?! Nem, nem az ilyen ember hazudik.
Ráadásul az olyan felelősségteljes hivatás, melyet ön gyakorol, naponta
teszi próbára a szellem és a lélek tűrőképességét. Figyelni, örökösen csak
figyelni, megjegyezni, mérlegelni, számon tartani, hát micsoda képtelen
erőfeszítés ez! Kigl úr, amit az imént mondott, hajlandó vagyok elfelejteni,
akár egy véletlen sértést. Ennyivel tartozom kettőnknek. Maga jó emberem
volt nekem. És én magát nem hagyom elveszni, mert…a bécsi úr köhécselt…mert
egy kicsit elfáradt. Mindannyian fáradtak vagyunk, és ilyenkor nem szabad
fontos döntéseket hozni. Most elmegyek, bólintott a bécsi úr. Elmegyek,
és holnap, nyugodtabb körülmények között megbeszélünk mindent.
Halkan beszélt, és nem állt fel. Izmai megfeszültek. Keze a zakója
zsebébe tévedt, ujjai megérintették a kés hideg nyelét. Milyen furcsa,
hogy néhány pillanat múlva ölnie kell. A bécsi úr igazán, őszintén boldog
volt, mint mindig, ha egy történet ilyen hiábavaló gyönyörűséggel ér véget.
Tudta, hogy nem fog elmenni. Tudta, hogy meg fogja ölni Kiglt. S ennél
pontosabban ez a történet nem is végződhetne. Úgy tett, mintha fel akarna
állni.
Nem megy el, mondta szárazon, halkan Kigl. Még mindig bambán
nézett.
Ugyan ne gyerekeskedjen, szólt a bécsi úr.
Ennél nyugodtabb körülményeket már soha nem találunk, hogy megbeszéljük
a dolgainkat, suttogta Kigl. Egy pillanatra megemelkedtek a vállai.
Nos, talán valóban erre van szükség, emelkedett volna fel a bécsi
úr a székéről, ám Kigl gyorsabb volt. Olyan gyors volt, hogy ilyesmi fürgeségre
számítani nem lehetett. Szemből ragadta a meg a másik torkát a szerkesztő
hatalmas lapáttenyere. Valami reccsent a férfi nyakában. A bécsi úr megszédült.
Kigl erősebb volt. Miért erősebb, hogyhogy erősebb?!, erről neki tudni
kellett volna, gondolta csalódottan a bécsi úr, s tán még némi önvádat
is érzett, miközben kifacsarta testének erejét a fájdalom, a lábai elernyedtek,
és a következő pillanatban megérezte, hogy a teste fölött már nincsen hatalma.
Már a kezében volt a szikéhez hasonlatos kése. Minden maradék erejét összeszedte,
és a kést lentről vágta bele Kigl karjába. A másik felüvöltött, de a szorítás
cseppet sem enyhült. A föld felé billent, és nagyot csattanva tört darabokra
a borosüveg. Kigl azt asztalra hajolva tolta hátrafelé a bécsi urat, aki
végül a székével együtt zuhant hátra. Egy pillanatra el is ájult. Kigl
utána ugrott, és a mellére térdelt. A bécsi úr hörgött, fulladozott.
Arra kérem, zihálta Kigl, hogy mosolyogjon.
A bécsi úr ekkor értette meg, hogy vége van. Vajon hol és mikor
rontotta el? Miben hibázott? Nem lett volna szabad idejönnie?! Félreismerte
volna Kiglt? Nyilván félreismerte, a csudába is, talán ez a ripacs végig
az orránál fogva vezette. A bécsi úr vért köpködött. Milyen igazságtalan
ez az egész!, hiszen soha nem sietett, nem akart sokat markolni, mindig
türelmes volt. A bécsi úr csodálkozva haldoklott, miközben egy kissé sértette
az arcába lihegő, eltorzult arcú szerkesztő. Hát hol van, kérem, a stílus
mindenhatóságába vetett hit?!
Karl a neved, hörögte közvetlen közelről az arcába Kigl.
Te vagy Karl, a kis szabadságharcos.
Karl! Karl! Karl!, hörögte kitartóan a szerkesztő.
Tegyél meg nekem valami apróságot még Karl!
Csak egy pillanatra enyhült a szorítás, ahogy Kigl a válla mögött
hátra pillantott. Fiatalember nézte őket az asztal mellől, egészen úgy
nézett ki, mint Kigl, és bizony az is volt, a fiatal Kigl, immár csupasz
arccal, megborotválkozva, megnyírva, kicsinosítva.
Mosolyogj, csak mosolyogj, mint egy szép előadás után, Karl.
Többet érdemelt volna ennél a durva ábrázatnál, gondolta utoljára
még a bécsi úr, s utoljára még keserűen elmosolyodott.
A bécsi urat egy hajnali kofa látta meg először a Szentháromság
utcában. Alsóváros felől zörgött a szekér a városközpont felé, a lovak
engedelmesen járták végig azt az utat, melyet eredeti gazdájuk alatt már
betanultak. Első pillantásra csupán annyi tetszett különösnek, hogy pantallós,
cilinderes polgárember, egy igazán elegáns német úr üldögél a magyar szekér
bakján. Ráadásul a német mosolygott, mintha a talpát csiklandozták volna.
Az asszony annyira megrémült, hogy vadul hányta a keresztet még percek
múltán is. A lovak bekocogtak a főtérre, aztán elhaladtak a várfal mellett.
A furcsa utast meglátta az őrség, csodálkoztak is a katonák nagyon, az
egyikük zavarában az utas felé intett, majd a lovak nyugodtan elhaladtak
a tér keleti oldalán, balra fordultak, végigzörögtek a Feketesas utcán,
visszafordultak, rátértek a hosszú és egyenes Pesti útra. Aztán egy kóbor
eb megzavarhatta a lovakat, mert csakhamar visszafordultak.
Már reggel volt, és a piacon csöndes dühvel arról beszéltek az
emberek, hogy egy német gúnyosan szekerezget a városban, így alázva meg
az elnyomott magyarokat. Micsoda arcátlanság! Többen tanúi voltak, hogy
a német gúnyosan mosolyog a bakon! Meg kellene dobálni almával, tojással,
uborkával! Rohadt tökkel, kiabált egy legényke. S amikor a szekér újra
feltűnt a sarkon, a zsandárok, akik legalább féltucatnyian toporogtak izgatottan
a városháza előtt, nyomban odarohantak. A bécsi urat nem tudták levenni
a bakról. Mosolyogva állt ellen, hiába fogták meg a kezét, s hiába húzták
lefelé. Akkor az egyik zsandár feltérdelt a bakra és a szétnyitotta a bécsi
úr kabátját, s döbbenetében nagyot kiáltott. A férfi teste vérben ázott,
és vértől ragadt a bak is. A bécsi úr a bakra volt szögelve. Két hatalmas
kampó volt a combjába verve, melyek alulról a kocsi padjához szögezték.
S a hátát és a bak támláját is hatalmas, a hajóépítkezéseken járatos ácskapocs
fogta össze. A bécsi úr derűsen mosolygott a döbbenettől borzongó zsandárokra.
Mint aki boldogan, szenvedés nélkül halt meg.
Schütz doktor, akit a szerencsétlenséghez riasztottak, őszinte
rémülettel csóválta a fejét az első vizsgálódás után. A tetem a nyirkos
földön hevert, és továbbra is mosolygott. Herr Schütz megcsóválta a fejét,
majd lecsukta a szemét, és a sápadt dühvel toporgó rendőrkapitányhoz fordult.
Azt hiszem, kapitány úr, élt még.
A kapitány közelebb hajolt az öreg doktorhoz.
Ez az ember élt még, miközben a bakra szögelték, dünnyögte Schütz doktor,
és elhomályosuló okuláréját törölgette.
Kiglt sehol sem találták, holott tűvé tették érte a várost, felforgatták
és átkutatták a fogadókat, gyanútlan otthonokba törtek be, átfésülték a
külvárosi ligeteket, a Makkos erdőt, a Boszorkány sziget sűrű bozótosát.
A cigányoknál is jókora ijedséget keltettek* a zsandárok, amikor hajnalban
az összes férfit, nőt és purdét kiparancsolták a házak elé. Ám a gyilkosság
főgyanúsítottja bujkált, elszökött, egyszerűen kámforrá vált. A parasztot,
akinek a szekeréről a bécsi úr holtában megtekintette a várost, a biztonság
kedvéért lefogták, vasra verve a várba szállították, holott nyilvánvaló
volt, hogy a bűntényhez nincsen köze. Az özvegyet, kinek a háza a borzasztó
gyilkosság színhelyéül szolgált, és aki a testvérhúgánál remegett, a szomszédos
Vásárhelyen, mert valami mondvacsinált indokkal Kigl odaküldte a szörnyűség
előtt egy nappal, még estére előállították, de a szerencsétlen teremtmény
megszólalni sem tudott, csak sírt, csak jajgatott, a haját tépte.
Szép Imrét aznap délután hurcolták el. Miközben policájok jártak
a lakásán, Schütz doktornak hosszan és kimerítően kellett magyarázkodnia,
fogalma sincsen, hogy a mindenki által csak „bécsi úrnak” nevezett, egyébként
titkos megbízatású császári tisztviselő, miért írta fel egy papírra az
ő, Doktor Schütz nevét, és miféle megfontolásból karcolt szám szerint öt
felkiáltójelet utána.
(részlet egy készülő regényből)
Bibligráfia
DARVASI László
A veinhageni rózsabokrok
Jelenkor, 1993
A Borgognoni-féle szomorúság
Jelenkor, 1994
A Kleofás-képregény
Jelenkor, 1995
Szerelmem, Dumumba elvtársnő
Jelenkor, 1998
A könnymutatványosok legendája
Jelenkor, 1999
Szerezni egy nőt
Jelenkor, 2000
A lajongi kutyavadászok
Magvető, 2002
Trapiti 1-2.
Magvető, 2003, 2005
Szív Ernő: Összegyűjtött szerelmeim
Magvető, 2003
“A könnymutatványosok legendája”
Magyar Lettre Internationale, 26, 27
“Vidám mondatok”
Magyar Lettre Internationale, 31.
“Szerezni egy nőt”
Magyar Lettre Internationale, 36
„A Félfülű Fejedelem”
Magyar Lettre Internationale,
(CSAPLÁR Vilmossal, LÁNG Zsolttal és
LENGYEL Péterrel)
“A történelem visszatéréséről az irodalomba”
Magyar Lettre Internationale, 32
„Levél Toledóba”
Magyar Lettre Internationale, 52
„Virágzabálók”
(részlet)
Magyar Lettre Internationale, 59
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|