Lettre arc+kép
A baj a macskával kezdődött. „Tegyük fel, hogy van egy macskám. Ezt
beteszem egy ketrecbe, és a ketrec mellé odateszek egy radioaktív készítményt,
amely percenként 50%-os valószínűséggel bocsát ki egy alfa részecskét.
Ha ez alatt a perc alatt jön egy alfa részecske, akkor bejön egy kémiai
méreg, amitől a macska meghal. Ha pedig nem jött alfa részecske ebben a
percben, a macska életben marad. Én ezt nem figyelem. A kísérlet végén
a macska állapotfüggvénye olyan, hogy a macska egy fél valószínűséggel
él, és egy fél valószínűséggel halott.” Azóta nem tudjuk, él-e a macska.
Pontosabban azzal a bizonyossággal nem rendelkezünk, hogy hogyan tehető
fel a kérdés: él-e a macska? Ez nem a bizonyosság eltűnése, hanem annak
átlépése a ’makroszkopikus kvantum koherencia’ mezőjébe. Ahová szerény
embermértékű gondolkodásunkkal követni definíció szerint lehetetlen. Maradtunk
magunkra kvantumok közötti bizonytalanságok járó-beszélő összességeiként.
A macska elvitte a kozmikus megérthetőségét és ezzel az utópiákat is. Schrödinger
macskájáról nemigen lehet értelmesen beszélgetni. Nincsenek szavak a fizikai
létezőről, de a mikrokozmoszokról, s a művészetről sem, régebb óta. A gondolkodást
kiemeltük összefüggéséből, aztán nem tudtuk tovább követni.
A hétköznapi beszéd maradt fenn a „megállapításoktól függetlennek”
remélt valóságban. A modernizmustól búcsúzva ez a kortárs művészet kontextusa,
lehetősége és vállalása.
Koronczi Endre valamikor komplex gondolatkísérleteket és demonstrációkat
hajtott végre. A bizonyosságot kereste a tapasztalat legkisebb egységeiben.
Erről sok éve épp itt a Lettre-ben így beszélt: „Szándékosan teremtek olyan
szituációkat, amelyek közvetlen rám vagy ránk vonatkoznak. A hétköznapiság
fontos ezekben a munkákban: a velem és a környezetemmel folyamatosan történő
dolgokról beszélünk – az általánost magunkon keresztül közelítjük meg.
Egy korábbi munkámra utalok például, amely az Ernst Múzeumba készült, egy
pontosan meghatározott helyszínre és alkalomra. Egy olyan falszakaszt választottam,
ahol kapcsolótáblák, konnektorok, meg ilyesmik voltak. Erre az négy méter
hosszú falszakaszra gyártottam le a lambériát úgy, hogy illeszkedjen a
falon lévő ’zavaró’ elemekhez. A lambéria-falat a kiállítás előtt otthon
összeállítva elkezdtem ’használni’. Egy zakóban sétáltam előtte, és a zakó
könyökével mindig hozzáértem. Ez a hosszas gyaloglás könyökmagasságban
kopáscsíkot hozott létre a lambérián, valamint a lambéria elkoptatta a
zakó könyökét. A kiállításon a lambériát és a zakót állítottam ki, valamint
a folyamat hangját, de ennél a munkánál is a kopást tekintem a műnek, amely
a 15.7 kilométer gyaloglás során jött létre.”
Bármennyire jó volt e munkák szakmai fogadtatása, bármennyire alkalmasak
voltak arra, hogy beszédhelyzeteket teremtsenek, valójában a transzparencia
helyett szembe kellett néznie ezen aprólékosan megtervezett és racionális
művek transzcendenciájával. Következésképp újabb művekben a megragadhatatlan
explicit bevonásával foglalkozott gondolatkísérleteiben. Ilyenek voltak
azok a különös nyomhagyásai, amelyek esetében nem a kölcsönhatás volt a
lényeg, hanem a lenyomat. Egy strandpapucs által a homokban hagyott felirat;
egy autógumi által a betonon hagyott felirat (Isten). Transzparens művek
voltak kétségtelenül, de a hétköznapi beszédet zavarba ejtők.
Tovább, a „megállapításoktól függetlennek” tapasztalás után a mindennapi
létre (megélhetésre) vonatkozó racionális kérdések felé mozdult. Művészetének
ilyen összefüggésekben való közzétételei, a Bianco-project első műsorozatai
újrapróbálták a hétköznapi beszédet. A bizonyosság kísértése helyébe az
„ilyen a történetünk” vibráló sokszínűsége került. Egyik ilyen munkája
fölé Koronczi azt írta: „azokkal a dolgokkal, amelyeken nem tudunk változtatni,
jobb megbarátkozni”.
Mostani művei a hétköznapi beszéd tapasztalataival, s a Bianco-munkák
logikájával szervezik önmagukat, de kifejezetten örömüket lelik a képek
poézisében. A váratlanul előkerülő helyzetek szituációk, helyek, vizuális
relációk lökdösik maguk előtt a művészt, akár több példányban is, mint
egy éppen hasadó atomot. Ezek az újabb, fotográfiai alapú munkák valószínűtlen
tényleges helyszíneken s valószínűként bemutatott lehetetlen konstruktívaként
készülnek (szokás szerint elképesztő precizitással, tervezettséggel). Lényegük
a bizonyosság jelen állapotának kínosan pontos exponálása, a macska „állapotfüggvényének”
leképzése ? kedves és szellemes képeken, ha még van kedvünk nevetni.
bánandrás
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|