(PÁRIZS) - Ha az európai államok nem akarják, hogy tehetetlen hadonászásra
legyenek ítélve, több megoldás közül választhatnak. Az egyik lehetőség
- és ez néhány ország pillanatnyi helyzete -, hogy a védelmüket rábízzák
egy erősebbre (az Egyesült Államokra), és megelégednek azzal, hogy az őket
óvó hatalom minden tettét jóváhagyják. Aleksander Kwasniewski lengyel köztársasági
elnök juttatta ezt az álláspontot a legnyíltabban kifejezésre az iraki
invázió előtt. Miután Lengyelország éppen belépett a NATO-ba, a lengyel
elnök kijelentette: "Ha Bush elnöknek ez a véleménye, akkor nekem is ez
a véleményem". (International Herald Tribune, 2003. január 24.)
Ha a kelet-európai országoknak fontos volt, hogy megmagyarázzák
az Egyesült Államok politikájának feltétel nélküli támogatását, még ha
ezzel a támogatással maguk ellen hangolták is az Európai Unió bizonyos
tagjait, azért tették ezt, mert tőlük keletre egy hatalmas ország húzódik,
nevezetesen Oroszország. Még ha a jelenlegi orosz kormány nem folytat is
terjeszkedő politikát, Oroszország és a kelet-európai országok között akkora
a mennyiségi aránytalanság, hogy utóbbiak hatalmas szomszédjuktól mindig
is fenyegetve fogják érezni magukat. Ezek az országok tudják, mit jelent
az orosz uralom - megélhették ezt a szovjet időkben, némelyikük (például
Lengyelország) már korábban is. A kérdés, amelyet mindenképpen fel kellett
tenniük, így hangzik: Ki véd meg minket jobban közvetlen fenyegetés esetén,
az Egyesült Államok vagy Franciaország és Németország egyesített hadereje?
A válasz egy pillanatig sem kétséges. Amerika katonai védőpajzsa megbízható;
Franciaországé nem az. Mivel Lengyelország mint olyan nem tud kiállni a
nagyhatalmakkal szemben, inkább volna az Egyesült Államok csatlósa, mint
Oroszországé: ez a védelmező hatalom liberálisabb, és sokkal messzebb van.
Egy másik lehetőség az európai államok számára a tehetetlenségből
való kijutásra, ha nem kérnek az amerikai oltalomból, és nem keresnek helyette
valami mást. Ez az olyan semleges országok magatartása, mint Svájc vagy
Ausztria; Németországban, mint ismeretes, szintén nagyon erős a pacifista
kísértés. A véletlen úgy hozta, hogy 2003 április elején autóval átutaztam
Németországon; sok ablakban láttam azt a plakátot, hogy "Soha többé háborút!"
Ki ne szeretné, hogy ez az óhaj beteljesüljön? De vajon elég-e ehhez önmagunkat
lefegyverezni?
Kétlem. A pacifizmus részben egy téves elképzelésen alapul, azon,
hogy az emberi agresszivitás eltűnőben van, és az erőszak fokozatosan eltűnik
az életünkből; részben egy gyenge elképzelésen, miszerint nincs semmi olyan
jó dolog, semmi olyan eszmény, amelyért érdemes volna feláldozni magunkat.
Biztos, hogy a tárgyalásos utat kell választani a háború helyett, csakhogy
ez nem mindig lehetséges. A békés "izolálás" Sztálinnal szemben működött,
Hitlerrel szemben kudarcot vallott. A mai európaiak ne feledkezzenek meg
arról, hogy az Európai Unió végül is csak egy katonai győzelemnek köszönhetően
vált lehetségessé, a szövetségeseknek a német nemzetiszocializmus felett
aratott győzelmének köszönhetően.
A lefegyverzés még sosem garantálta a békét: bizonyos agresszorok
csak az erőszak nyelvén értenek. A fegyvertelen államok könnyű prédájává
válnának azoknak, akik nem mondtak le a fegyveres erő bevetéséről. És mi
tartaná vissza ezeket egy gazdag, de védtelen Európa meghódításától? Azok
a politikusok, akik ezt a megoldást propagálnák, népeik sorsát tennék kockára.
Európa mint egész nem léphet a gazdag és semleges Svájc útjára, amelyet
éppen kivételes helyzete óv, ami a kontinens egészére már nem vonatkozhatna.
Végül van még egy harmadik megoldás: az Európai Uniót katonai
hatalommá alakítani, ami a globális egyensúlyt biztosító pluralisztikus
rend részévé válna - olyan megoldás ez, amit már számos politikus javasolt,
de eddig csak nagyon részlegesen valósult meg. A pluralizmus kedvezőbb
az egységnél; jelenleg mindenesetre nem létezik. E mellett a megoldás mellett
szóló érv az az evidencia, hogy Európán belül már nem kerülhet sor agresszióra
egy másik európai országgal szemben. Minden elképzelhető támadás csak kívülről
jöhet. Ez esetben azonban az, amit meg kell védeni, az Unió egésze - és
ez a védelem annál hatékonyabb lehet, minél inkább egyesítik a különböző
országok egyenkénti erőit. Egy további evidencia: ha Európa autonóm politikát
akar folytatni, és meg akar szabadulni az Egyesült Államok terhessé váló
gyámkodásától, egyedül is képesnek kell lennie megvédeni magát. Ha az Európai
Unió garantálni akarja tagállamainak biztonságát, mégpedig keleten és nyugaton
egyaránt, jelentős katonai erőre kell szert tennie. Ha az egyes államok
ily módon egy európai hatalom részévé válnak, elveszítik ugyan nemzeti
szuverenitásuk egy részét, de több biztonságot és sokkal nagyobb kollektív
szuverenitást kapnak cserébe. Egyedül ez a megoldás tudná eltéríteni az
Egyesült Államokat attól a világhódító kísértéstől, amelynek ma enged.
Egy európai hadsereg
Katonai hatalommá válni: nem jelenti-e ez az Egyesült Államok példájának
utánzását, vagy éppen a vele való rivalizálást? Nem feltétlenül. Az európai
államok egyesítése egy konföderáció keretein belül máris példátlan vállalkozás.
Annak a hatalomnak a formája, amire ez az Unió törekedhetne, lehetne szintén
egészen új és példa nélkül való: semmiképpen nem vagyunk arra ítélve, hogy
az imperializmus vagy a tehetetlenség között kelljen választanunk. Ezt
a fajta hatalmat "csendes hatalomnak" nevezném.
Melyek volnának ennek az újfajta katonai hatalomnak a feladatai?
Az európai hadsereg képes kell legyen arra, hogy:
- megvédje Európa területét minden támadással szemben egészen az ellenség
fizikai megsemmisítéséig;
- megakadályozza bármiféle erőszak alkalmazását Európa területén belül;
- egy másik nagyhatalom minden támadását kordában tudja tartani hasonló
ellentámadás fenyegetésével;
- beavatkozzon egy gyors bevethető hadtest segítségével baráti kormányok
kérésére vagy akut népirtás megelőzésére a világ más részein (amely beavatkozás
hatékonyabb volna, mint az ENSZ-határozatra következő);
- az Unió egy kivételezett partnerének, például az Egyesült Államoknak,
támadás esetén a szolidaritás nevében segítséget nyújtana.
A "csendes hatalom" ugyanakkor azt is jelenti, hogy ezen túlmenő,
az imperiális hatalmakra jellemző törekvésektől tartózkodna. Vagyis az
Európai Unió nem lépne fel azzal az ambícióval, hogy rendezze az egész
világ ügyeit. Regionális (kontinentális) hatalom volna, nem pedig világhatalom,
nem volna Oroszországhoz vagy Kínához, sem pedig az Egyesült Államokhoz
fogható. Az Európai Unió nem igyekezne fegyveres erővel megakadályozni
egy esetleges támadást Kína részéről Tajvan ellen, vagy Észak-Korea részéről
Dél-Korea ellen, Irak részéről Kuvait ellen, vagy Pakisztán részéről India
ellen. Ez nem jelenti azt, hogy közömbös maradna ilyen esetekben, csak
hogy megelégedne azzal, hogy más, nem katonai eszközökkel lépjen fel. Az
Európai Unió nem próbálna megdönteni ellenszenves kormányokat oly módon,
hogy bevonul az országaikba, de igyekezne befolyásolni a politikájukat.
A nekünk nem tetszőket nem kevernénk össze a minket megtámadókkal. Ebből
az következne, hogy az Európai Unió nem próbálna az amerikai hiperhatalommal
vetekedni, és nem is tudna vele szembeszállni, egy esetleges katonai konfliktus
az Egyesült Államokkal nem volna része a stratégiájának. Ennélfogva a katonai
költségvetésének sem kellene az amerikaihoz igazodnia.
Honnan ez az önkéntes lemondás a világhódító nagyhatalmi szerepről?
Az okok egy része a múltba nyúlik vissza: Nyugat-Európa országai - Németország,
Olaszország, Franciaország, Nagy-Britannia, Belgium, még korábban Hollandia,
Portugália és Spanyolország - már nagyon is kipróbálták magukat ebben a
szerepben, és többé nem formálnak rá igényt. Ma úgy látják, hogy ennek
a politikának több a hátránya, mint az előnye. Úgy vélik, hogy anyagi eszközeiket
más programokba ésszerűbben fektethetik be. Ezen túlmenően arról is meg
vannak győződve, hogy az ellenszenves kormányok megbuktatására indított
preventív háborúkról való lemondásukkal a világ biztonságosabbá és stabilabbá
válik. Más szóval: nem azért választják ezt a politikát, mert morálisan
jobb, hanem mert ez jól felfogott érdekük.
A "csendes hatalom" tehát nem jelent lemondást az erőszak alkalmazásáról.
Manapság olyasmivel csúfolják a "vén Európát", hogy Vénusz útját választja
Mars helyett, mint puha, kifinomult lény, aki híján van minden férfiasságnak
- ez az elmésség már azoknál a fasiszta szerzőknél is fellelhető, akik
az első világháború után gúnyolták a demokráciát. Az európaiak azonban
nem hajlandók elfogadni, hogy a fontoskodó macsó- és az állítólag nőies
értékek között kelljen választaniuk. Félretolják ezt a mesterkélt szembeállítást,
és a kezükbe veszik azokat az eszközöket, amelyekkel megvédhetik életmódjukat.
Nem egy "idealizmus" választásáról van itt szó valamilyen "realizmus" rovására:
egyetlen jó politika sem mondhat le egyikről sem. Éppen úgy, ahogy Európa
példát adott több állam békés egyesítésére, utat mutathat a hatalom enyhe
alkalmazására is, aminek hasznossága a legkevésbé sem elhanyagolható.
Mint egy nagyhatalomnak a többi között, a dolgok jelenlegi állása
szerint Európának lehetne egy kivételezett katonai partnere is: az Egyesült
Államok. Az ilyen privilegizált partnerség mellett szóló érvek számosak:
hosszú időre visszanyúló közös történelem, nagy mértékben osztott politikai
értékek - a liberális demokrácia értékei -, végül a közös ellenségek. Ez
a partnerség azt jelentené, hogy az egyik elleni bármely támadás a másik
- megfelelő mérvű - katonai beavatkozását vonná magával. Ha azonban az
Egyesült Államok el van szánva arra, hogy továbbra is annak a forradalmi
kalandorpolitikának az útját járja, amelynek ma láthatólag nem tud ellenállni,
elképzelhető volna ennek a partnerségnek a felmondása is, anélkül hogy
ezzel Európa teljesen védtelen maradna.
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu