JANOWSKA: Toleránsnak tartja magát?
CZYżEWSKI: A határvidéken megtanultam, hogy ez dinamikus fogalom, folyamatosan
tágítja azokat a kereteket, amelyeket meghatároztunk számára. Jobb, ha
nem ragaszkodunk mereven ehhez a címkéhez, az nagyon messzire vihet az
élettől.
Érdekes. Pedig azt gondolná az ember, hogy itt, kultúrák, határok,
nacionalizmusok metszéspontjában ennek a szónak különleges jelentősége
van...
A kultúrák, határok, nacionalizmusok metszéspontjában jobb, ha tartózkodunk
az ilyen "kényelmes" meghatározásoktól. Persze nincs szándékomban megkérdőjelezni
a tolerancia jelentőségét, sőt, ellenkezőleg, mindig felháborodom, ha azt
a már lassan kötelezővé váló frázist hallom, hogy hiányzik a tolerancia.
Tévesen azonosítják a "tolerálni" igével, amely nemcsak túl keveset fejez
ki a tolerancia lényegéből, egyenesen sértheti is azt az embert, akivel
jó szomszédságban akarunk élni. Azt az embert nem tolerálni kell, hanem
meg kell tudni ismerni, megérteni, és megosztani egymással a helyet a közös
égbolt, állam vagy ház alatt, nem pedig küzdeni a különbözőséggel. Éppen
ezt jelenti a tolerancia az európai hagyományban. Csakhogy mindig megmaradunk
az ideák szférájában. Pedig spekulatív úton semmivel sem tudhatunk meg
többet. A tolerancia hozzáállás, gyakorlás kérdése. A határvidéken, a másikkal
való kapcsolatban jelenik meg. És a legelső, ami ilyenkor kiderül, hogy
a mi toleranciánk nem igazán mutat jó képet rólunk, mivel éles helyzetben
nem tudunk megfelelni neki, nem vagyunk toleránsak. De már ez a tudás is
valami. A toleranciát tanulni kell, fáradságos munkával, megteremtve a
hagyományt, amelynek folytonosságát mindig megszakítják a történelem soron
következő viharai. De talán nem kellene megvárni, amíg a híd, amelyet a
két part között emeltünk, romjaira hullik, talán küzdeni kellene, hiszen
a tolerancia nem jelentheti mindennek az eltűrését.
Mivel szemben kell intoleránsnak lennünk?
Azt hiszem, mindenekelőtt a párbeszéd lealacsonyításának vagy beszüntetésének
kísérleteivel szemben. A párbeszédet hazugsággal, agyonhallgatással, megvetéssel,
rémülettel, az emlékezet manipulációjával, elfordulással, vállvonogatással,
tabuállítással lehet lealacsonyítani - esetleg erőszakkal vagy a közbeszéd
rosszindulatú sugalmazásával. Olyan dolgok ezek, amelyekkel szemben nem
szabad toleranciát tanúsítanunk. Akár az ajtó becsapása, elvágják a párbeszédet.
Talán nem tévedek, ha az a gondolom, nem lehet toleránsnak lenni, ha nem
folytatunk a szó legmélyebb értelmében vett párbeszédet, azaz ha nem fordulunk
oda senkihez. Persze, erre azt lehetne válaszolni, hogy vannak olyan emberek,
körök, akikkel "lehetetlen a párbeszéd". Itt vagyok például én, aki - saját
meggyőződésének igazától vezérelve - néha nem kezdeményezi a párbeszédet,
ezért az intolerancia kritikájának élét felém is lehet fordítani. Ha mindig
csak más ellen fordítjuk, ami persze a legkönnyebb, soha sem tárjuk ki
a bezárt autókat. Pedig a mi világunk, itt Közép-Európában - két világháború
után, a föderatív államok helyére telepített nemzetállamok létesítése után,
a kommunizmus után - tele van bezárt ajtóval.
Tizenegy évvel ezelőtt érkezett Sejnybe a barátaival. Színházat akartak
csinálni. Hátizsákjuk tömve volt könyvekkel, a fejük tele ötletekkel. Hogyan
ütközött össze a tolerancia idealisztikus elképzelése a valósággal, a lengyel-litván-zsidó
történelemmel átitatott helyszínnel?
Szerencsére igyekeztem nem a toleranciához és a hátizsákomban hozott
többi eszményhez fűződő viszonyuk alapján megítélni azokat az embereket,
akikkel Sejnyben találkoztam. Ha makacsul ragaszkodtam volna ezekhez, valószínűleg
nem jutottam volna sokra itt. Ha elmerülsz ebben a történelmi fordulatokkal,
feszültséggel, megbicsaklott sorsokkal teli életben, rájössz, hogy a fény
és a sötétség között léteznek árnyalatok is, és a fogalmak, amik olyan
szépen csillognak a kávéházi beszélgetések során, a valóságban nem állják
meg a helyüket. Ez volt annak az általunk bejárt út tanulsága, amit legtalálóbban
Czeslaw Milosz fogalmazott meg, amikor az értelmiség útjáról írt az idee
generale-tól a határvidék konkrétumáig, a távolitól a centrumig.
Meg kellett tagadnia a tolerancia eszményét, hogy a litván határvidék
mellett fekvő Sejnyben megalakíthassák a Határvidék Központot?
Inkább amolyan desztillációs folyamatról van szó, ahol az eszményeknek
az élet oldatában kellett lepárlódniuk. Nem tagadtuk meg őket, csak gyakorlati
alkalmazói lettünk, ami megváltoztatott bennünket és az ideákat, amiket
addig a könyvekből ismertünk. Új helyzetben találtuk magunkat, új dolgot
építettünk fel elejétől fogva, s ez arra kényszerített, hogy új nyelvet
alkossunk, amely kifejezheti tapasztalatainkat.
Tíz év után már megvan a mi kis "Határvidék-ábécénk", amelyben megtalálhatók
az olyan fogalmak mint a határvidék, a kis szülőhazák, az interkulturalitás,
a szomszédság, az ideák a gyakorlatban, a cselekvő kultúra, a határterületek
embere, Közép-Európa, a határvidéki identitás, a párbeszéd kultúrája és
még sok minden más. Az összeset a hagyományból merítettük, mindegyiken
számos, más környezetből származó emberrel együtt dolgoztunk, így mindegyikük
magán viseli a transzformáció pecsétjét, hiszen alakításában mi is részt
vettünk, ezért már mást is jelent, mint tizenöt, vagy még több évvel ezelőtt.
A toleranciáról, és a fogalom gyakorlati alkalmazásban tapasztalható dinamikájáról
beszélgettünk, amely éppen a meghatározásokba merevedett ideák folytonos
megkérdőjelezésén alapul.
Hasonló dolog történt például a nacionalizmussal. Amikor Sejnybe érkeztem,
a világot nacionalistákra és kozmopolitákra osztva láttam magam előtt.
Itt azonban nem létezik ilyen felosztás. Olyan emberek élnek itt, akiket
az emlékek, a saját gyökereik, néha pedig a súlyos sérelmek és előítéletek
egyszerűen jobban érintettek, ráadásul az élet sem bánt velük kesztyűs
kézzel.
Ez az érintettség szépen hangzik, de vajon visszaadja-e a dolgok lényegét?
Hol húzódik a határ az emlékek ápolása és a nacionalizmus között?
A nacionalizmus, amely talajt ad a nemzeti eredetmítoszokról, a nemzeti
felsőbbrendűségről és a nemzeti fenyegetettségről szóló elméleteknek, a
szelektív emlékezést és az emlékek manipulációját használja. Ez azonban
sokkal inkább az emlékezet eszközzé züllesztése, mint ápolása. Éppolyan
veszélyes, mint a szavakkal való manipuláció vagy a látás perspektívájának
torzítása. Az emlékezet, akárcsak a beszéd vagy a látás, elhelyez bennünket
a világban, meghatározza helyünket a valóságban. Ezért az emlékezettel
való törődés épp olyan, mint a nyelv hajlékonyságának vagy látásunk élességének
védelme - minél áthatóbb, összetettebb és ellentétes tényezőket összekapcsoló,
minél inkább képes az öniróniára és a távolságtartásra, annál nyitottabbá
tesz minket és annál közelebb hoz a valósághoz.
Az első vállalkozásunk Sejnyben a "Régmúlt idők dalai" volt - különféle
nemzetiségű és vallású embereket hoztunk össze a régiónkból származó emberekkel
és szembesítettük őket egymással. Mindenki a saját dalát énekelte, az emlékezés
azonban többszólamon szólt. Mivel mindez egy zsinagógában zajlott, zsidó
dalokat is énekeltünk, felidézve azokat, akik nem lehettek közöttünk. Akkor
este valóban emlékeket ápoltunk, szinte hallani lehetett, ahogy az évek
óta bezárt ajtók nyikorogva feltárulnak.
Ma pedig már teljesen szokványos, hogy Punskban a litvánok látnak vendégül,
olyan találkozókat szerveznek, amelyen beloruszok, óhitűek, ukránok és
cigányok vesznek részt...
Imént említette, hogy a határvidéken az emberek nem nacionalistákra
és kozmopolitákra oszlanak. Akkor hol húzódnak itt a felosztás határai?
A határvidék valóban feszültségek, konfliktusok, felosztások sebhelyeit
viseli magán, de nem szabad elfelejteni, hogy az összes operációt ugyanazon
a testen végezték. Külön nemzeti kisebbségek élnek itt, mindegyiknek megvannak
a képviselői, iskolái, kultúrházai. Az egész különféle nemzeti hagyományok
gyakorlásának ösvényeiből áll. Ez nagyon fontos, de csak egy a sok, itt
egymásra rakódott réteg közül. A városka, a határvidék emlékezetének mélyrétegeiben
él valamiféle közösség mítosza, amely az összes eddig említett felosztáson
átnyúlik. Ha másképp lenne, ha nem volna ez a közös réteg az emlékezetben,
akkor számunkra, a régi zsinagógába és a talmudiskolába betelepedett idegenek,
ideutazók számára nem lenne itt hely.
Ha nem az eszmények, akkor mi született meg Sejnyben, ebben a kisvárosban,
ahol annyi náció, vallás és szokásrend után alig pár építészeti emlék,
meg a kölcsönös sérelmek be nem hegedt sebe maradt?
Kialakult például a meghallgatás képessége. Arra neveltek, hogy tisztelettel
forduljak az öreg emberek és a tekintély felé. Tulajdonképpen egész életemben
velük beszélgettem, őket hallgatva és néha kérdezgetve. Ebben részesültek
a fiatalok is, akikkel dolgozunk. Számos ötletünk éppen innen indult, az
öregekkel való beszélgetésből. Így lett a klezmer-együttes, így lett Wijuny-előadás
és a "Sejny Krónikák" is...
Nagyszüleink és később szüleink nemzedékének fél évszázadon keresztül
esélye sem volt arra, hogy saját sorsát alakítsa. A kommunizmus azt eredményezte,
hogy az emberekben továbbra is dolgoznak a cenzúrázott történelem rétegei.
Éveken keresztül nem juthattak a valósághoz. Vagy alternatív valóságot
kellett gyártaniuk vagy oppozícióba vonulniuk, tehát ha menekülni akartak
az általános hazugságtól és fikciótól, mindig a margóra kerültek. Hiányzott
a történelmi, nemzedéki folytonosság.
1989-ben végre el lehetett merülni konkrétumokban. Gyakorolni az emlékezést.
Bármihez nyúltunk, frissnek bizonyult, hiszen addig senki sem mondhatta
ki. Az igazság az emlékezés. És a múltra kíváncsi fiatalok elkezdtek kopogtatni
a rég zártnak látszó ajtókon. Elutazgattak velünk a Belorussziában található
Lida környékén élő lengyelekhez, az ukránokhoz, akik átélték a Visztula-akciót,
és ellátogattak a Sejny-beli szomszédaikhoz. És mintha várták volna őket
az ajtó túloldalán. "Ja hatyelá bü vám rászkazaty' szvaju zsizny" - leggyakrabban
így kezdődött a beszélgetés, így ez lett a "Meghallgatott sorsok" című
film és kiállítás vezérmotívuma is, amelyet a mi fiataljaink készítettek
a Kulturális Örökség Osztályában.
Volt olyan tapasztalatuk, hogy az emberek manipulálják saját emlékeiket?
1919-20 táján véres harcok folytak Sejnyért a lengyelek és a litvánok
közt. Ez a történet csak egy a sok közül a határvidéken. A második világháború
ezekhez az eseményekhez képest a távoli múlt. Sosem beszéltek erről hangosan,
nem vitatkoztak, mert ehhez az kell, hogy a két oldal találkozzon, viszont
hol, ha mindenkinek külön kultúrháza, külön sajtója, külön rádió- vagy
televízióadása van stb. Kerülték a témát, mégis úgy emlékeztek rá, mintha
csak tegnap történt volna. Amikor a templomunk kapcsán az került szóba,
hogy a litván nyelven celebrált szentmise időpontját át kéne tenni, hogy
a környék kisebb helységeiből érkező litvánoknak könnyebb legyen ideérni,
az egyházközségi tanácsban a következő hangokat lehetett hallani: Most
mi játsszunk a litvánok kezére? Ők bezzeg mit csináltak velünk tizenkilencben?
És természetesen nem tették át az időpontot. Aztán kis idő múlva mégis
áttették. Hát ilyen a határvidék. Ahogy itt mondják - az igazság nem egy
helyben áll. Ez vonatkozik az emlékezetre is.
Ezekről az eseményekről kezdetben különféle történeteket hallottunk,
külön-külön, az évfordulón mindenki külön járt ki virágot helyezni az áldozatok
sírjára, ahogy különféle történelemkönyvek voltak lengyelek és litvánok
számára. Úgy tűnt, mindez immár tartós kánonná válik, amelynek értelmében
mindkét oldal csak saját hősiességére és a másik oldaltól kapott sérelmeire
emlékszik. De szerencsére nem csak egy pillanatra utaztunk Sejnybe. Kellett
az a tíz év, hogy meggyőződjünk arról, hogy az emlékezetet nem lehet egyszer
s mindenkorra semmisnek nyilvánítani. Itt van például a legutóbbi november,
amikor a fiaink által készített "Sejny Krónikák" ösztönzésére Halottak
Napján összegyűltünk a zsinagógában a nagy kerek asztal körül, hogy közösen
emlékezzünk meg a régi Sejnyről. És a beszélgetés fonala elkerülhetetlenül
ide vezetett, a lengyel-litván háborúig. Az akkori lengyel polgármester
unokája mesélt egy történetet a nagyapjáról, aki annyira hozzászokott ahhoz,
hogy Sejnyt kézről-kézre adják, hogy összepakolva tartotta az ágyneműt
és a matracot, és amint a litván hadsereg újra elfoglalta a várost, bezárta
magát a fogdába a csomagjával együtt. Erre a litvánok közül valaki visszavágott,
hogy az ő családjában is ismernek egy történetet abból az időből, amelyben
valamelyik ősük éppúgy összepakolt és a fogdában várta a lengyel haderőt.
Csak jöttek tovább a fájdalmas történetek, amelyek olyan rokonokról szóltak,
akik lengyel vagy litván golyóktól haltak meg, de a sorsközösség felemlegetése
más emlékeket ébresztett. Az emlékezéstől előjöttek a történetek a közös
kereskedésről, szerelmekről, házasságokról, mókázásról... olyan történetek,
amelyek egyik nemzeti kánonban sem voltak benne. Aznap este ismét lehetett
hallani a feltáruló ajtók csikorgását.
A jószomszédi emlékezetről mesél, pedig a "szomszédok" szó az utóbbi
években Lengyelországban egészen egyedi jelentőséget kapott, amelyben a
Határvidéknek is része van. Az Önök kiadója jelentette meg a Szomszédokat,
Jan Tomasz Gross híres könyvét a Sejnytől száz kilométerre fekvő Jedwabnében
történt eseményekről - a könyvet, amely után ez a szó már sosem lehet semleges
többé. Nincs bűntudatuk, hogy ahelyett, hogy a jószomszédi emlékeket ásták
volna elő, az emberekben és az Önök által sajátnak vallott régióban bujkáló
démonokat idézték meg?
Annak ellenére, hogy a gyűlölet nemcsak Jan Tomasz Grossra, hanem bizonyos
mértékben is ránk is visszacsapott, könnyebb volt kiadni a Szomszédokat,
mint megtalálni a pozitív választ a könyvben foglalt állításra. Hiszen
nem csak kiadó vagyunk. És ennek a kéziratot küldő szerző tudatában volt.
A hidak építésén tevékenykedünk, a Köztársaság soknemzetiségű hagyományaira,
a párizsi Kultura folyóirat szomszédainkat érintő termésére hivatkozunk.
És eljött az ideje, hogy tanúbizonyságot is adjunk erről. És itt nemcsak
arról van szó, amit a nyugati újságíróknak válaszoltam, akik azért telefonáltak,
hogy hallhassák, milyen nagyon zaklatnak minket a könyv kiadása miatt,
hogy ez nem igaz, mert Lengyelország ma már érett egy ilyen vitára. A Szomszédok
kimondta azt a szót, amelyet csak lengyelek mondhattak ki, és nekik kellett
kimondaniuk, hogy leszámoljanak a hazugsággal, és begyógyítsák a lengyel
és zsidó közös emlékezet sebeit. Éppúgy, mint Szewach Weiss szavai, miszerint
"léteztek még más pajták", amiket csak a zsidók mondhattak ki ebben az
ügyben. De e szavak után még újabbaknak kell jönniük. Ryszard Matuszewski
a Sejny Krónikákat recenzálva azt írta a Rzeczpospolitában, hogy ez afféle
anti-Jedwabne a részünkről. Tudom, hogy az ezután következő szavaink csendesek
és aprók, mégis egyre több születik belőlük Lengyelország-szerte, és az,
hogy ezeket a gyakorlatban, a társadalmi reáliák közt is megvalósítják
a fiatal nemzedékkel, ebben áll az erejük - hiszen övék a jövő.
Új kiadói sorozatot is terveznek ezzel az alcímmel. Gross könyve után
többek között Wojciech Tochman riportkötete jelenik meg Boszniáról - egy
újabb drámai szomszédi viszonyról. Vajon az ilyen sorsokról fognak mesélni
a Szomszédok logó alatt megjelenő könyvek?
Nagyon szeretném, ha ebben a sorozatban olyan könyvek lennének, amelyek
a jó szomszédságról szólnak, de tudom, hogy ez nem lesz könnyű. Tervezzük
Szymon Redlich könyvének kiadását, ami olyan egy Brzeżany nevű kisvárosról
szól, amelyben lengyelek, zsidók, és ukránok éltek. A szerző, akit a holokauszt
idején a szomszédai mentettek meg, és ma történészprofesszor Izraelben,
évek múlva visszalátogat szülővárosába, és nemcsak a kirkutba megy el,
hanem a lengyel és az ukrán temetőt is bejárja. Innen indul a könyv, amely
olyan ember nézőpontjából íródott, aki keresi a legjobb perspektívát a
közös múlt megfigyeléséhez. Valószínűleg az emlékek korábban említett ápolásához
hasonló szellemben született a Föld és a felhők című könyv, Joanna Szwedowska
Szewach Weissszel folytatott beszélgetéseinek szövege. Feltárul előttünk
a lengyel-zsidó kapcsolatok képének összetett szerkezete, amelyben egyszerre
oly közel és távol vagyunk egymástól.
Hisz abban, hogy létezik boldog szomszédi viszony?
Hiszek, épp úgy, mint ahogy hiszek a boldog házasságban, illetve a
természet és az ember harmonikus együttélésében. Hiszen a hit csak akkor
autentikus, ha igen törékeny dolgokon alapszik.
A Határvidék jubileumi programjában azt írja, szeptember 11. új kihívásokkal
szembesít bennünket. Ez az esemény nem éppen a margóra szorítja az Önök
ügyét azok mellett, amelyekkel a világ ma szembesül? Vajon a civilizációk
harcának tükrében nem tűnnek-e jelentéktelennek ezek a szomszédi sérelmek?
Éppen ellenkezőleg. Szeptember tizenegyedike különleges jelentőséget
adott a szomszédi viszony problematikájának. Lehet globalizálni a világot
egy transzatlanti repüléssel, lehet összekötni egymástól több ezer kilométerre
lévő dolgokat, de akkor is csak azzal kezdhetünk, ami a szemünk előtt van,
a kerítés túloldalán, a szomszéd utcában. Semmi bajom a globalizációval,
de azt hiszem, hidat csak egy konkrét part és egy konkrét túlpart között
lehet építeni. Csak ekkor építhetünk tartós dolgokat.
Éppen most fejeztük be a Határvidék Háza építését, egy olyan helyét,
amely különféle utak és határok metszéspontján mindig nyitva áll, készen
az interkulturális tevékenység bemutatására. Valaha, háborúk által feldúlt
kontinensünkön, különösen a francia-német határvidéken, úgynevezett Európai
Házak építését kezdeményezték, amelyek tevékenysége nagy mértékben hozzájárult
Európa egyesítésének művéhez. Meg vagyok győződve arról, hogy hasonló feladat
előtt állunk mi, a berlini faltól keletre fekvő országok megnyomorított,
konfliktusok által sújtott, elidegenedett lakosai is. És a különféle európai
és világméretű struktúrák fejlődésétől függetlenül vár ránk a nagy munka,
amit itt helyben, a legközelebbi szomszédságban, a különféle emlékek és
kultúrák szövedékében kell elvégeznünk.
Vajon egy hely igazi története nincs sokszor olyan mélyen eltemetve,
hogy még sejtésünk sem lehet a létezéséről? A háború előtt pezsgő multikulturális
életet élő Czerniowicében ma már a régi nagyság építészeti nyomait is nehéz
felfedezni. Honnan tudja az ember, merre érdemes fülelni?
Ezért kellenek a vezetők, a határvidék emberei, akik az emlékeket ápolják.
Czerniowice ma szürke, provinciális, posztszovjet kisváros. Az első pillantás
nem tesz jó benyomást az emberre. A vezető, akiről beszélünk, talán felfedheti
előttünk a rejtett rétegeket, előtárhatja a multikulturális gazdagság nyomait,
elvezethet azokhoz az emberekhez, akik emlékeikben még őrzik a régi civilizációt.
Nem elég azonban életre kelteni a helyet, kiszakítani a letargiából, amelybe
annyi más közép-európai társával együtt süllyedt. A meghallgatás és a fiatalabb
nemzedékekkel való együttműködés segítségével új kulcsot kell találni ehhez
a többrétegű építményhez, egy új mítoszt, amely serkentheti és megtermékenyítheti
a távoli vidékekre vágyó ideutazók fantáziáját és alkotókedvét, hogy ambícióikat
és romantikus eszményeiket a valóságba is átültethessék.
Tíz év munka áll Önök mögött. Sejny közepén ott áll a Határvidék Háza
színpompás épülete - az új székhely, amely egyúttal könyvtár, archívum
is és a jövőben filmstúdió, munka- és találkozóhely. Mi vár még Önökre?
Előttünk van Krasnogruda, egy udvarház, amely valaha Czesław Miłosz
családjához tartozott, ez lesz a következő hely, amelyet megtisztítanánk
a gazoktól, a lepusztulástól és a feledéstől. Ott kellene felállnia a Nemzetközi
Párbeszéd Központnak, ami afféle college lehetne, egész éves programmal,
szemináriumokkal, műhelyekkel, ösztöndíjakkal...
Habár valójában nem tudom, mi következik. A hátizsákom ismét tele van
ötletekkel, amelyeket a határvidéki élet majd alávet a maga kemény próbáinak.
Most úgy gondolok Krasnogrudára, mint olyan helyre, ahol letelepedhetek
egy pillanatra, és hallgathatom az öreg fák suhogását, hogy többet ne mondjak.
Keresztes Gáspár fordítása
Bibliográfia
CZYżEWSKI, Krzysztof
"A provincia kora"
Magyar Lettre Internationale, 47
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu