1.
Kiegyenesedett és hallgatózott, keze fejével letörölte
a verejtéket a homlokáról.
- Szirodzsiddin! Hé, Szirodzsiddi-i-i-in!
Sivító, dühös hang volt.
Makusin ledobta a fejszét a széttört ládák
halma mellé, és komótosan a hátsó ajtóhoz
ment.
- Na, itt van! - üvöltötte kövér Kászim,
az ég felé emelve puha ökleit. - Itt ni!.. A tökkelütött!
A kártevő! Hogy a rosseb enne meg! Az ördög küldött
a nyakamra!
- Mit üvöltesz? - kérdezte Makusin, és akaratlanul
hátralépett.
- Hogy mit üvöltök? - csapott át visításba
kövér Kászim hangja. - Még azt kérdi,
hogy mit üvöltök! Mondtam én mindig, egy ruszkinál
csak egy pamíri lehet ostobább! Te raktad ide a zsíros
bödönyt?! Na hadd halljam: te raktad ide?!
Félhomály volt a pirogos bódéban - az izzó
rég kiégett, s ezen az esős reggelen csak kevéske
fény szivárgott be a széles, alacsony ablakon a pult
fölött, ahol a járókelők kövér
Kászim pirogjait vásárolták.
- Te raktad ide? - dühöngött tovább Kászim.
- Te voltál?!
Makusin jobban odanézett, és egy tócsát
látott a padlón, olyasfélén csillogott, mint
egy poros tükör.
- Nyolc liter! Megfizetsz ezért a nyolc literért! Az
utolsó kopejkáig megfizetsz érte!
- Máskor nézzél a lábad elé! - felelte
Makusin. - Mindig is ott állt az a bödön... Farhod is megmondhatja...
Farhod rendíthetetlen nyugalommal forgatta a mély vastepsiben
sercegő pirogokat.
- Miattam aztán akárhova rakhassátok a koszos
bödönyt - jelentette ki. - Ne is lássam! Úgyis
mindég csak láb alatt van.
- Gazemberek - mondta kövér Kászim váratlanul
kisimult hangon. - Koldusbotra jutok miattatok... - Farhod éppen kirakott
vagy tíz frissen kisült, még gőzölgő
és olajtól sercegő pirogot a tálcára;
Kászim felkapott egyet, néhányszor egyik kezéből
a másikba tette, az ujjait fújva, majd sietve bedugta a szájába,
és persze megégette magát, felhorkant - dülledt
szeme úgy forgott, mintha két olajbogyó gurigázna
egy-egy tálkában.
Makusin felsóhajtott, és visszament az udvarra. Undok
alak ez a Kászim. Nem úgy, mint Farhod. Őt aztán
semmi sem hozza ki a sodrából. Példának okáért,
Farhod soha nem mondaná, hogy elfogyott a fája. Üvölthet
Kászim, ahogy a torkán kifér, Farhod mester csak leül
a dermedő serpenyője mellé, és csak ül
és fütyörészik. Csuda egy ember.
Széttörte a ládát, kiverte két oldalát,
és elkezdte deszkákra szedni.
Most nem Szergejnek vagy Szerjozsának hívták,
hanem Szirodzsiddinnek. Csak a családneve maradt a régi:
Makusin. De az se teljesen: azelőtt a második szótagon
volt a hangsúly, most meg az utolsón... Különben
meg ha a putai bazárban dolgozol a pirogos bódéban,
csak abban az esetben érdeklődik bárki is a családneved
után, ha holtan találnak a szemetes konténerek mellett.
De addig mindenki fütyül rá, hogy mi volt azelőtt
a családneved.
Megnyikordult és becsapódott az ajtó.
- Na jól van, elég lesz - mondta kövér Kászim
elégedetlenül, a pirogját rágva. - Jó
nagy halommal van már. Menjél, segíts inkább
hajmát szelni! Hallod?
Makusin vállat vont, és a tuskóhoz döntötte
a fejszét.
- Jól van - mondta. - Ha hajmát, akkor hajmát.
- Csak kelletik majd - mondta kövér Kászim sóhajtva.
- Bár nem vesznek lópikulát se... Tíz óra
lassan, és még egy szem pirogot nem adtunk el. Mi?
Makusin megrántotta a vállát.
- De aztán jönnek majd, mint a sáskák - pirog
meg nincsen! - tette hozzá bosszúsan Kászim. - Jól
mondom?
- Jól - biccentett. - Persze, hogy kell. Szétkapkodják
majd még, csak ne aggódj...
- Ha meg Fajz benéz... mondd neki... - Kászim az ujjával
a tarkójára tolta a tübetejkát, és megvakarta
a homlokát. - Eh, ott egye meg a fene, ne mondjál semmit...
majd benéz máskor, nem törik le a dereka. Na jól
van, már itt se vagyok!
Makusin biccentett.
Lottyadt, olajos kartondobozban volt a hagyma. Kivett vagy tizenöt
fejet, és gyorsan pucolni kezdte őket, az agyagpadlóra
szórva a héjat. A megtisztított hagymafejek a kopott
zománcos vödörbe repültek.
- Mi van - kérdezte mézédes hangon Farhod -, az
átkozott Kászim megint hagymát pucultat veled?
- Azt - sóhajtott fel Makusin, és elmosolyodott: a szokásos
játék.
- Cöcöcö! - mondta Farhod, és a fejét
csóválta. - Miért jött ide szegény Szirodzsiddin
Moszkvából? Miért is jött a kövér
Kászimhoz dolgozni?
Úgy vették, hogy Farhod ügyesen csipkedi Makusint.
Makusin soha nem mutatta, hogy ezek a csipkelődések a legkevésbé
sem bántják. Sőt, néha belement a játékba.
- Na jól van, elhallgass! - mondta, és a vödörbe
hajított egy hagymafejet -- loccs!
- Üdögélhetnél Moszkvában! - örült
meg Farhod, és csengőbb, dallamosabb lett a hangja. - Nem
kellene kövér Kászimmal veszekedned! Nem csípné
hagyma a szemed, nem vón olajos a kezed, nem kéne tőteléket
keverned! Orosz feleséged lenne! - Farhod lehunyta a szemét
és megcsóválta a fejét, szokása szerint
lenyűgözve a lelki szemei előtt feltáruló
képtől. - Orosz felesé-é-ég... eh! - Kinyitotta
a szemét, és keserű értetlenséggel a
hangjában morogta: - Miért, miért?
Makusin felsóhajtott, és a vödörbe hajította
a következő hagymafejet - loccs!
Miért, miért?... Tréfa ide vagy oda, ezt még
az előző, orosz feleségének sem tudta elmagyarázni...
... Két és fél évvel ezelőtt néhány
napra jött Hurramabadba, kiküldetésbe. Leszállt
a repülőgép, sokáig gurult, üvöltöttek
a motorjai, aztán megállt, elcsitult. Indulhattak kifelé...
Hogy is tudná elmondani, ami a következő pillanatban
történt? Amikor körülnézett, és lelépett
a lépcsőről az idegen ország izzó betonjára,
úgy rémlett neki, hogy minden különös módon
ismerős itt számára: a hőség is, amely
az első pillanatban olyan, mintha mustártapasz égetné
a meglepetéstől összehunyorított szemét,
a repülőtér épületének szögletes
cukortartója is, a por csiklandó szaga is, a dombok homályos
körvonalai is a nyári rét mögött, melyek teteje
összeolvadt a szürkésbarna éggel. Hátravetette
a fejét, és fájdalmasan hunyorogva meglátta
a könyörtelen napot, mely itt mintha nem életadó,
hanem halálosztó izzó korong lett volna.
Loccs!
- Mennyi hajma kellesz, Farhod? - kérdezte Makusin.
- Tudom is én... - vonta meg a vállát Farhod. -
Pucoljad, pucoljad, nem vész kárba... Megsütöm itt
ezeket még, aztán nekiállok a tésztának...
Hosszú még a nap...
- Hosszúnak hosszú - morogta Makusin. - Csak épp
egyelőre még egy szem pirogot nem adtunk el, ni... Azt már
tíz óra lesz lassan!
- Eladjuk! - mondta Farhod, kacsintva hozzá. - Ne aggódj:
megéhezik a jónép, és szalad pirogot enni!
Eh, Moszkva, Moszkva!... Igaz, Szirodzsiddin?
És dalolni kezdett:
Szemenkin' a szőlőt eleszegettem,
Kisjányt a tornácon jól megölelgettem.
Hol van most a szőlő, az a finom édes,
Hol találom mostan igaz szeretőmet?
- Mégiscsak tökfilkó vagy, Farhod! - mondta Makusin,
csak hogy ne szegje meg a játék szabályait.
Loccs!
...No, aztán egy hét múlva visszament Moszkvába,
és kiderült, hogy amíg távol volt, a szülővárosa
furamód megfakult: minden, ami fényes és jelentőségteljes
volt, most kicsivé és jelentéktelenné zsugorodott,
és Makusin sehogy sem találta a helyét. Egy hónap
múlva az osztályról megint el kellett repülnie
valakinek Hurramabadba, és hallgatólagos egyetértés
volt a tekintetben, hogy Makusint kétszer egy évben nem küldik
el arra az isten háta mögötti helyre. Úgy volt,
hogy Ljovuskin utazik, és már sóhajtozott meg morgott
a bajsza alatt, ahogy töltötte ki a kiküldetési rendelvényt,
amikor Makusin egyszer csak elkottyantotta az értekezleten, hogy
hát éppenséggel... szóval hogy... ő tulajdonképp
másodjára is... már csak azért is, mert másodjára
valahogy egyszerűbb... mert mégse, ugye, első alkalom...
És miután újra elutazott, két hét
múltán táviratilag jelentette, hogy kész ott
maradni a kísérletek végeztéig.
- Jól van, jól van, meg ne sértődj itt
nekem - mondta Farhod. - De azért mégiscsak elmagyarázhatnád!
Na, tehát most tádzsik feleséged van, igaz? És
azelőtt orosz volt. Igaz? Nem, előbb csak válaszolj
- igaz?
- Igaz - mondta Makusin. - Azelőtt orosz volt.
- Hát én ezt fel nem érem ésszel - sóhajtott
Farhod, kiszedve a megsült pirogokat a füstölgő tepsiből.
- Szerencséd volt... De mekkora szerencséd volt! Nekem, ládd,
tádzsik a feleségem, és orosz soha nem volt... és
soha nem is lesz.
- Ne szomorkodj miatta - tanácsolta Makusin. - Nem ér
az annyit.
- Vagyis - élénkült meg Farhod -, azt akarod mondani,
hogy mind egyformák?
- Már hogy miért... egyformák? Mit jelent az? -
húzta a szót Makusin. - Nem, nem egészen egyformák.
Valójában nem volt ebben egészen biztos.
Újabb hagymaszem loccsant a vödörbe - loccs!
2.
Mikor befejeződtek a kísérletek, Makusin nem ment
haza Moszkvába. Moszkva már nem létezett: ez alatt
a másfél év alatt Moszkva távolodott, egyre
távolodott, minden fakult, halványodott, némult benne,
már szinte felidézni se tudta, és végül
nem volt más, mint egy homályos pontocska tán a horizonton,
tán a könnyező szaruhártyáján.
Moszkva nem volt többé, és úgy tűnt,
soha nem is létezett. Ezért Makusin nem is bánt semmit.
Igaz, kezdetben álmok is zaklatták, meg a felesége
levelei is, aki sehogy sem értette, hogy mi történt.
Makusin nem válaszolt neki, hisz úgyse tudott volna semmit
se elmagyarázni. Meg senki másnak se. Hogyan is magyaráznád
meg azt a megmagyarázhatatlan, szilárd meggyőződésedet,
hogy egyszer már lefolyt az életed ez alatt az ég
alatt, és abban az életedben más nyelven beszéltél
és boldog voltál? Nem válaszolt az utolsó levélre
sem: az volt a hatodik, aztán több már nem jött.
Esztendő múltán egyszer próbálta felidézni
a felesége arcát - de hiába. Álmok azért
még csak-csak látogatták. Addigra már csak
ezekben az álmaiban beszélt oroszul.
- Nem - mondta hirtelen Farhod elváltozott hangon. - Nem és
nem értem! Na ide figyelj! Mondjuk, hogy én lennék
nagy tiszteletben álló ember, tudós, aktatáskával
járnék... orosz feleségem lenne... olyan fehér
bőrű, kék szemű... gyerekeim volnának, igaz?
Na és? Fognám magam, ezt mind eldobnám, és
elmennék dolgozni kövér Kászim pirogos bódéjába?!
- Azzal nagyot csapott az előkészítő asztalra
a kiszedő kanállal. - Na ne! Megbolondultam, vagy mi a rosseb?
- Ki a bolond? - kérdezte Makusin. - Én vagyok bolond?
- Nem tudom - morogta Farhod.
Makusin megvonta a vállát.
Éppenséggel nem akart ő kövér Kászim
pirogos bódéjában dolgozni. Úgy tervezte, hogy
marad az intézetben. Így lett volna logikus - kiküldetésbe
jött annak idején, és most tessék! - itt marad...
Meg valóban nem volt rossz szakember, az egyszer biztos. Ugyan kinek
lehet ez ellen kifogása?
Sokáig törte a fejét, hogyan intézze a dolgot.
Fazliddin Hodzsajevicset, az intézet igazgatóját nemigen
kedvelte egy ideje. Fazliddin Hodzsajevics meglehetősen undok ember
volt, de Makusin ezt nem vette észre azonnal: eleinte megtévesztette
a cikornyás nyájassága.
Az első, rövid kiküldetése utolsó estéjére
meghívták vacsorára.
Csak utólag értette meg, hogy mennyire kinevették
akkor! Hogy mennyire kinevették! Pedig hát ők maguk
hívták, nem kéredzkedett... Ráadásul egyáltalán
nem is ért volna rá - másnap megy a gépe, a
gyorsanalizáló meg egyszer csak bemondja az unalmast. És
mint mindig - minden látható ok nélkül. És
tessék: Fazliddin Hodzsajevics elküldte hozzá Alisert,
az intézeti titkárt, és az hosszan győzködte
- de hát maga Fazliddin Hodzsajevics kéri... hisz maga Fazliddin
Hodzsajevics szeretné... annak jeleként... a kapcsolatokat megerősítendő
... nehogy megsértse!... Makusin széttárta a karját,
és beleegyezett. Azt hitte, étterembe viszik, vagy az igazgató
lakására, de hogy, hogy nem, Alisernek, a titkárnak
a lakására mentek, és kiderült, hogy ott már
várják őket.
Hát igen, létezik ez a fajta kifinomult élvezet
a világon - gúnyolódni egy emberen, és tudni,
hogy az nem csak hogy nem érti, hogy gúnyolódnak rajta,
hanem a legmagasabb vendégszeretetnek fogja föl ezt a gúnyolódást!
És ha nem maradt volna itt, ha nem bújt volna bele az idegen
bőrbe - amely még mindig nem passzolt rá tökéletesen,
amelyben még mindig fájdalmasan feszengett, még mindig
kiütköztek alóla az anyajegyek -, akkor ő se tudta
volna meg soha... Bizony, valósággal keresztre feszítették
a részeg, boldogan vigyorgó oroszt az ünnepi asztalnál!
Mert idegen volt számukra, jövevény, nem közibük
való; a szavakba rejtett értelemnek a tizedét se fogta
fel, csak a felszínét látta mindannak, ami körülötte
történik. Úgy gúnyolódtak rajta, mintha
csak valami rovar volna, amely vakon mászik a valakik számára
átlátszó üveg titokzatos felszínén...
...Mikor hátradőlt a párnára, csurig kiélvezve
a kés és villa nélküli piláfevés
egzotikus gyönyörűségét, és úgy
érezte, hogy ha még egy rizsszemecske lemegy a torkán,
akkor egyszerűen szétdurran a hasa, Fazliddin Hodzsajevics
elmosolyodott, teknősbéka módjára pislantott
egyet, és rosszallóan mondta:
- De hát egyék, Szergej Alekszandrovics... Miért
nem eszik?
S mintha csak példát akarna mutatni, belenyúlt
a piláfba, a tál oldalán görgetve gombócot
gyúrt magának, vett hozzá egy kis darab húst,
kissé hátravetette a fejét, és a hüvelykujja
finom mozdulatával ügyesen betolta a szájába
a gondosan előkészített falatot.
Makusin önkéntelenül nyelt egyet, a nevetős
Aliser meg a szája elé kapta az öklét, mintha
attól félne, hogy felkacag, és ő is invitálólag
intett a tenyerével:
- Egyék hát!
- Nem, köszönöm... - mondta Makusin, elnyomva a hányingerét.
- Öhm... Tökéletesen tele vagyok.
- Van nálunk egy hadomán... - mondta Fazliddin Hodzsajevics,
s közben rágott is, meg már görgette is az újabb
gombócot a tál oldalán; csorgott az olaj a rizsből,
amikor megnyomogatta, kis lepénnyé gyúrva. - Az a
neve, hogy osi tu...
- Igen, igen! - bólogatott Aliser, és nem bírta
tovább, kitört belőle a kacagás.
Makusin újból az asztalhoz hajolt - kíváncsi
volt a hagyományra.
- Osotu? - kérdezte.
- Osi tu - javította ki Aliser, Fazliddin Hodzsajevics meg méltósággal
biccentett, s ezzel egy időben benyomta a szájába
az újabb adagot. - Azt jelenti, "a te ételed". Az os az étel,
az ennivaló. Érti?
- Persze, persze! - mondta gyorsan Makusin. Fazliddin Hodzsejevics
olyan étvágygerjesztően göngyörgette a zsíros
piláfot, hogy ő is megint kedvet kapott. - Hagyomány!
Szeretem a hagyományokat!
- A hagyomány a következő... - húzta a szót
Aliser. - Nálunk nem illik ételt meghagyni. Amit elkészítettünk
- meg is esszük. Hisz azelőtt nem volt hűtő, nem
lehetett hol tárolni.
- Értem - bólintott Makusin, részegen fészkelődve
az élvezettől.
- És különösen a piláfot - mondta Fazliddin
Hodzsajevics, és fújtatott egy jó hangosat. - A piláfot
tilos kidobni. Feltétlenül mindet meg kell enni. Nálunk
még a kenyeret se dobják ki... Inkább fölakasztják
valahová, hadd egyék meg a madarak...
-- És ezért, amikor már mindenki jóllakott
- vette át a szót Aliser, és megint nem bírta
ki, a szája elé kellett kapnia az öklét -, a
rangidős az asztalnál mindenkinek szép sorban osi
tu-t csinál - szépen a tenyerébe veszi a piláfot,
látja?... (Makusin elvarázsolva bólintott, figyelve,
ahogy Fazliddin Hodzsajevics, mintha csak az intézeti titkár
utasításait követné, beledugta a kezét
a zsíros rizshegybe.) Azt kicsinkét összegyúrja
- hadarta a titkár. - Régen, azt mondják, a bégek
lakomáin a nemkívánatos vendégeknek még
egy olyan különleges báránycsontocskát is
beletettek... a bölcs emberek azt mondják, az isten azt külön
az ilyen alkalmakra alkotta meg... látja, hogyan?... igen, beletettek
egy ilyen kis csontocskát, hogy megfullassza a vendéget...
ó, igen, ilyeneket műveltek a bégek!... no... és
a vendégek mind szép sorban kinyitják a szájukat...
- Fazliddin Hodzsajevics Makusinra emelte hűvös teknősbéka-tekintetét,
és úgy emelte a kezét, mintha az arcába akarná
vágni az ökle tartalmát; Makusin meg csak bódultan
mosolygott, és engedelmesen kitátotta a száját.
És... pufff!
Fazliddin Hodzsajevics tenyere egy kígyóugrással
betömte a száját. Makusin úgy érezte,
hogy karót szúrtak a torkába - a rizsből, répából
és néhány szem húsból összegyúrt
tömör csömböllék nagyjából úgy
hatott rá, mintha fejbe verték volna egy üsttel: megszédült,
lehunyta a szemét, hunyorgott, nyögött, görcsösen
nyeldesett rémületében, aztán felkapta a kezét
és dörzsölgetni kezdte az arcát, mintha hópelyheket
vagy verejtékcsöppeket törölne le róla: soha
senkinek nem beszélt erről, de abban a pillanatban olyan
érzése volt, hogy az átkozott rizs szóródik
ki a füléből... és nem akart úgy kinézni,
mint valami malac!
...És aztán eltelt majdnem egy év ez után
a szerencsétlen vacsora után, Makusin az intézetben
akart maradni, és e kérdés eldöntése teljes
egészében Fazliddin Hodzsajevicstől függött...
Jól emlékezett rá, hogy ment végig a poros
folyosón, hogy állt meg az iroda ajtaja előtt, aztán
felsóhajtott, üdvözlő-bocsánatkérő
mosolyt öltött az arcára, bekopogott, és óvatosan
lenyomta a kilincset.
- Á-á-á! Jöjjön csak, jöjjön!
- mondta Fazliddin Hodzsajevics. - Mi járatban ezúttal? Megint
fennakadások vannak? Megint a reagensek-reagensecskék?
- Hogy szolgál a kedves egészsége? - érdeklődött
Makusin. Kék szeme ragyogott napbarnított arcán. -
Hogy van a családja? Minden rendben? Minden békében,
nyugalomban?
Fazliddin Hodzsajevicsnek duzzadt homloka volt, és soha nem
egyenesen nézett az emberre alóla, hanem mindig csak súrolva
a tekintetével. Azzal a közömbös nyájassággal
mosolyogva Makusinra, amely az egyiptomi fáraók ábrázolásaira
jellemző, válaszul ő is elmondta a szokásos
udvariassági formulákat.
- Hogy van, hogy van? Minden rendben? Békében-egészségben?
- Köszönöm, köszönöm - felelte Makusin
szívélyesen, a melléhez szorítva a két
kezét. - Tanácsot szeretnék kérni öntől,
tanító...
Fazliddin Hodzsajevics helyeslő horkantást hallatott,
és egy kis teával kínálta Makusint.
- Tudja, tanító... - kezdte Makusin óvatosan.
Már rég elsajátította a komoly beszélgetések
lefolytatásának helybéli rituáléját.
- Az ön munkássága a nyomás alatti polimerizáció
területén... - mormolta a véletlenszerűen a nyelvére
toluló szavakat - megmutatta a tudományos társadalomnak...
az ön által vezetett intézet teljes szellemi erejét...
ööö... és a fiatal tudósok úgyszintén...
- Makusin rántott egyet a nyakán, és kibökte:
- Nem is beszélve a polihidrolkloridról! Arról már
nem is beszélve!
Fazliddin Hodzsajevics értő arckifejezéssel bólogatott,
és puha tekintetéből sehogy sem lehetett kikövetkeztetni,
hogy egyetlen haja szálát nem tenné fel tétnek,
ha az lenne a kérdés, hogy érti-e, miről is
van itt szó.
- Még egy csészécskével? - kérdezte
udvariasan, s ugyanakkor ellentmondást nem tűrően,
hogy időt nyerjen.
- Mit is akarok mondani - buzgólkodott tovább Makusin,
elvéve a csészécskét, és eközben
nem feledkezve meg arról, hogy egy másodpercnyi rituális
morgással feleljen a teát kínáló morgására.
- Biztosíthatom, hogy minden tudós számára
megtiszteltetés lenne, hogy ennek az intézetnek a falai között
dolgozhat! - Azzal az iroda zöldes mésszel bemázolt
falaira mutatott, melynek sarkában egy szétszáradt
dézsában megdőlt fikusz állt, és a szürke
függönyök úgy néztek ki, mint a kapcarongy.
- És az ön vezetése alatt, Fazliddin Hodzsajevics!
Mindketten mást gondoltak, mint amit mondtak, és nem
azt mondták, amit gondoltak. Makusinnak volt ugyan meghatározott
célja, de mint egy nő, aki a szeretőjével veszekszik,
semmiféle értelemmel nem töltötte meg a szavait.
Hasonlóan ahhoz, ahogy az a bizonyos nő csak azért
figyeli a szeretője reagálását, hogy újra
és újra lássa, nem közömbös iránta
a férfi, úgy Makusint, miközben kerek mondatokat görgetett
a szájából a szénhidrogének tulajdonságairól,
amelyek egyébként a legkevésbé sem izgatták,
valójában egyetlenegy kérdés gyötörte:
most, végre-valahára, amikor ugyanazt a nyelvet beszélik,
megérti-e ez a vén tuskó, hogy ő, Makusin,
közibük való.
De Fazliddin Hodzsajevics ezenközben véletlenül sem
úgy gondolt rá, mint közibük valóra. Sőt,
Makusin számára valóságos csapás lett
volna, ha el tudja képzelni a bizalmatlanságnak azt a fokát,
amelyet az igazgató e pillanatokban az idegennel szemben érzett.
Először is, természetesen egyetlen szavát
sem hitte el. De ugyan ki hitt volna Makusinnak! Hisz valósággal
nevetséges: azt mondja, itt akarok maradni és a maga vezetése
alatt dolgozni! Ha! Mit jelent ez, hogy: maradni?! Elvégre nem egyetemista
vagy gyakornok! Meglett ember! Mi dolog az - eldobni a moszkvai lakást?
Itt élni?! Ha ha ha! De hisz nincs azok közt olyan, aki egy
fölösleges napot itt töltene!...
Az igazgató zaklatott fejében felvillant a gondolat,
hogy a véletlenszerűen idecsöppent embernek a hőségtől
megbomlott az agya. De sokkal fontosabb volt valami más: Fazliddin
Hodzsajevics hirtelen rádöbbent, hogy Makusin valóban
az ő nyelvén beszél!... Micsoda gazember! A nevetséges,
félig sikerült próbálkozásoktól,
hogy két szót összefűzzön, zajos tetszésnyilvánításra
sarkalva a fesztelen beszélgetések résztvevőit,
néhány hónap alatt eljutott odáig, hogy nemcsak
folyékonyan, hanem gördülékenyen beszélt!
Sőt nemcsak gördülékenyen, hanem szinte elegánsan!...
Fazliddin Hodzsajevicsnek minden idegszála megfeszült,
és felkészült a harcra. Bármennyit gondolkozhatott
volna, úgysem talált volna más magyarázatot
erre az egészre. Nem egyszerűen egy idegen ült előtte.
Idegent látott már annyit, mint a pelyva. És könnyen
elboldogult velük, mert tudta, hogy az idegenek közömbösek
minden iránt, ami számára kedves és érthető,
ami örömet vagy őszinte keserűséget tud okozni
neki - pontosan ugyanúgy, ahogy ő meg közömbös
az idegenek ostoba, fellengzős és udvariatlan világa
iránt. De ebben az esetben nem egyszerűen egy idegen volt
előtte. Ah, gazemberek!
Nézte Makusint, és alig tudta elhinni, hogy abban a mosolygós
és könyörtelen harcban, melyet a kuljabi és a hodzsenti
klán képviselői vívtak egymással, és
amely az intézet életét leginkább meghatározta,
új szakasz jött el: a gazfickók elkezdtek ilyen nyíltan
Moszkvából kiküldetésre jött idegeneket
felhasználni a saját céljaik elérésére!
Sajnos, ez nemcsak régóta ismeretes szégyentelenségükről
árulkodott, hanem a kapcsolataik és lehetőségeik
új szintjéről is! Ah, a disznók! Helyesen mondják
róluk: szamárbőrt húznak az arcukra, és
nem ismerik a szégyent! Biszmilloi rahmonu rahim!... Az irgalmas Isten
nevében!...
Szerette volna a fogát vicsorgatni, és a padlóra
hajítani a teáskannát, de csak felsóhajtott,
érezte, ahogy a hátán végigfut a hideg a tehetetlenségtől,
és nyájasan mosolyogva, Makusin felé nyújtva
a csészét, melynek az alján még ott gőzölgött
egy kortynyi kihűlőben lévő tea, azt mondta:
- Kérem, igyék még!... A tea, csak a tea békít
meg minket az élettel! Így mondják minálunk...
Nem hallotta még?...
Na és persze nem is lett semmi Makusin tervéből.
Már egy hétre rá csöndben kitették a szűrét
- udvariasan, mosolyogva, együtt érezve vele, kopasz fejüket
csóválva és mindenféle hangzatos ígéreteket
hajtogatva.
3.
Loccs!
- Na jól van, egyelőre elég lesz - mondta Makusin,
és megtörölte kezét a kötényében.
Könnyezett a szeme. - Van az oroszoknak egy olyan olasz szavuk, hogy
basta. Tudtad?
- Nem - rázta meg a fejét Farhod -, nem tudtam... Tudod,
Szirodzsiddin, én tádzsik iskolába jártam...
aztán ott nem valami jól tanították az orosz
nyelvet. Azért mindent elmondok valahogy... de egyik-másik
szó már kiment a fejemből... Na, aki a seregben volt,
az jól beszél nálunk oroszul. De én nem voltam...
tudod, meséltem már neked...
- Testvér, eh, testvér! - Egy borostás férfi
állt a pultnál zsíros köpenyben és olyan
tübetejkában, amelyből mintha valaki kievett volna pár
adag vattát. - Testvér! Adjál már egy pirogot,
eh! Épp csak egy kicsi hiányzik az árából...
Nyújtotta a kezét, és néhány gyűrött
papírpénzt tett le az acéllemezzel fedett pultra.
Riadt arckifejezése láttán azt gondolhatta az ember,
nemigen bízik benne, hogy kap egy pirogot a kevéske pénzéért.
- Ó! - mondta Makusin. - Megjött az első vásárló!
Megszámolta a pénzt, elgondolkodva nézett Farhodra,
és jelentette az eredményt. Az megvonta a vállát.
- Na jól van, csak mert te vagy máma az első...
- húzta a szót Makusin. - Fogjad.
- A térre kéne mennetek a pirogjaitokkal - mondta a férfi
örvendezve, óvatosan harapva egyet a pirog ropogós széléből.
- Egyet se pislognátok, már mindet elkapkodnák! Ott
megy jól az üzlet! Ott nyüzsög a tömeg! Uj-uj-uj!
És mind éhesek, mint a mérges kutyák... - Megcsóválta
a fejét, óvatosan kitapogatva nyelvével a rést,
amelyből szivárogni kezdett a perzselő lé.
Szeme összehúzódott az orrnyergén, és
elmosódottá váltak a szavai. - Szent dolgot cselekednek!
- Aha! - mondta vidáman Farhod. - Mindjárt itt hagyok
csapot-papot, és megyek a térre. Aztán melyikre, mit
tanácsolsz? A Szabadságra vagy a Vértanúkéra?
Vagy mindegy? Leülök egy kartondobozra, magam alá kerítem
a köntösömet... és ott fogok üdögélni!
Meg üvölteni! Hogy aszondja: adjatok ezt, adjatok azt! Igaz?
- Miért beszélsz így, testvér! - mondta
a férfi, rosszallóan lehajtva a fejét. - A Szabadság
térre ne menjél, azt helyesen mondtad, oda jobb nem menni,
kuljabiak vannak ott... jártál arra? - kérdezte hirtelen
hadarva, és közben Makusinra nézett.
- Nem - felelte az. - Nem jártam.
- Ah - legyintett a vevő, a szájába tömte
a pirog maradékát, és csodálkozva kérdezte:
- Te meg tatár vagy, vagy micsoda? - Aztán tömött
szájjal, nyugtalan tekintetét megint Farhodra fordítva,
és már csak hozzá intézve a szavait folytatta:
- Egészen megvadultak... már hogy a kuljabiak! Mennyi ló,
mennyi abrak van ott! Mint mikor a káni időkben készülődtek
háborúba! Üstökkel! Már az egész
teret teleszarták! - Megint legyintett, aztán beletörölte
a kezét a köntösébe, szorosabban összehúzta
a szárnyát, aztán ő is összehúzta
magát és elindult.
Még azért visszafordult egyszer, és vicsorogva
kiabálta oda nekik:
- Úgyhogy menjetek csak, menjetek a pirogjaitokkal! Csak ne
a kuljabiakhoz! A Vértanúk terére menjetek!... Mi
ott gyülekezünk!
- Na persze - sóhajtott Farhod. - Rögtön... De nem,
azért jobb lesz, ha ti jöttök ide...
- Micsoda egy fazon - mondta Makusin elégedetlenül, a vállát
vonogatva. - Még hogy tatár!
Megcsóválta a fejét, úgy nézett
a fajankó után.
Orosznak már senki nem nézte - ha ő maga mondta,
nem hitték el, álmélkodtak, majdhogynem tapogatni
kezdték. Pár alkalommal odáig fajult a dolog, hogy
az útlevelével kellett hadonásznia, annyira nem hittek
neki. Ezután kövér Kászim, a kutyafattya, folyton
pénzt próbált keresni rajta ezzel az egyszerű
és megbízható módszerrel - fogadott a vevőkkel,
hogy nem tudják megmondani, milyen nemzetiségű Makusin.
Ám egyszer egyikük, miután veszített, taposni
kezdte a szerencsétlen útlevelet, aztán ököllel
esett neki Makusinnak, aki ezek után semmi szín alatt nem
volt hajlandó részt venni effajta szélhámoskodásban.
Igaz, az útlevél bizonyító ereje is igencsak
meggyengült mostanra - a fénykép, amely egy kövérkés
képű, huszonöt éves moszkvait ábrázolt,
nemigen hasonlított a szikkadt, markáns arcú, negyven
felé közeledő hurramabadihoz, akinek a bőre is
megsötétedett a naptól meg a piszkos bazári munkától.
Ugyanakkor, bár nem nézték orosznak, mindenáron
hol üzbégnek, hol kazaknak, sőt akár meszhi-töröknek
akarták besorolni - egyszóval mindenfélének,
csak épp nem közibük valónak.
- Csavargó - jelentette ki Farhod. - Vagy az ördög
tudja, az is lehet, hogy faluról jött. Mer' úgy jönnek
mindenfelől, mint a sáskák... - hümmögött.
- Úgy látszik, már más dolguk sincs az embereknek,
mint hogy az igazságért veszekedjenek! Dolgoznának
inkább a kutyafiak...
Makusin felállt, közelebb húzta a padot a pulthoz,
hogy több legyen a fény, levette a falról a deszkát
- jó fenyődeszka volt: ő maga készítette
-, rácsapott a tenyerével, a padra tette. Megtaszigatta a
lábával az alumíniumlavórt, mire az engedelmesen
zörögve beállt a helyére, hogy kényelmesen
szórhassa bele a felaprított hagymát. Fütyörészve
végignézett pár kést, ott sorakoztak Farhod
jobbján, és a fehér nyelűt választotta.
Levette a polcról a fenőkövet, megköpdöste,
meghúzogatta rajta a kést. Kipróbálta a körmén,
elégedett volt az eredménnyel. Visszatette a fenőkövet
a helyére.
- No, akkor nekilátunk? - kérdezte nem tudni, kitől.
Sóhajtott, meglovagolta a padot, fogta az első szem hagymát,
és rég kitanult, gyors mozdulattal kettébe vágta.
- Ó! Lelkecském, Farhod! Hogy vagy, hogy megy a munka?
Hogy van a családod?
Szépséges Nuri lila ábrázata jelent meg
az ablakban, akit azért hívtak így, mert gyerekkorában
elcsúfította a furunkulus.
- O-o-ó! Szirodzsiddin! Hogy is mondják arra tifelétek,
he? Pattanj, paripám, finom a pirog ám, he? Így van?
Az ablakon át csak a fényes, keményített
kézelőt lehetett látni a selyemzakó ujja alatt,
de Makusin biztos volt benne, hogy ha kihajol, meglátja a lakkcipő
összefröcskölt antracitját is.
Az igazat megvallva nem kedvelte szépséges Nurit. Túlságosan
bizalmaskodó volt az ő ízlésének. Még
hogy pattanj paripám!
Vállat vont és hümmentett egyet köszönésképpen.
- Te is légy üdvözölve, Nuri - mondta Farhod
kimérten, a másik oldalára csattantva a tésztát
az asztalon. - Imáid meghallgattassanak... Akarsz pirogot?
- Ó, de még mennyire, hogy akarok, Farhod! - nyafogta
szépséges Nuri széles mosollyal. Majdnem minden foga
aranyból volt. - De még jobban szeretnék egy surpát!
El nem hiszed, milyen élvezettel tudnék most megenni egy
jó tányér édes báránysurpát!
M-m-m-m!... De hát hol?... - Keservesen tárta szét
a karját. - Az egész bazárban csak kövér
Kászim dolgozik! Meg még azok a tuskók ülnek
ott az uborkáikkal... falusi fajankók! Minden zárva...
képzeld csak el!
- Az a jó! - felelte Farhod, gyors ütésekkel adjusztálva
a tésztát. - Minden kuncsaft a miénk lesz! Mennyit
kérsz?
Szépséges Nuri összehúzta a szemét.
- Százat? Nem, legyen kétszáz! Nem, Farhod!!!
Nem!!! Adjál háromszázat a pirogodból! Háromszáz
hagymás-húsos pirogot, amit... - Nuri felhúzta az
orrát és arcát ráncolta - olyan hitvány
gyapotmagolajban sütöttetek ki, amiben már harmincháromszor
sütöttek valami szemetet... tán szamárbeleket süttök
benne, vagy mi a csudát? - kérdezte fintorogva.
- Menjél surpát enni, Nuri - tanácsolta neki Farhod,
szeletekre vágva a tésztát. - Tényleg jobban
kéne neked a surpa... Csak úgy dől belőled
a piaszag - gyufát kéne odatartani.
Szépséges Nuri felhorkant.
- Tán te itattál, bazárbogár, eh? - csóválta
meg a fejét búbánatosan. - Ugyan mit értesz
te! Mi mástól örvendjen egy derék muzulmán
szíve, mint a bortól meg a nőktől? Tudod te,
mi az a szito, Farhod? He? - Szépséges Nuri meglóbálta
felemelt ujját. - Ó, te szegény, még nem volt
olyan nőd, aki tudott volna szitót csinálni? Ugyan
minek élsz te, Farhod? Hogy ezeket a hitvány pirogokat gyúrjad?
Szito! Érted - szito! Olyan nővel aludtam az éjjel,
aki úgy csinálja a szitót, mint egy... - összehúzta
a szemét, és olyan hangot adott ki, mint akit forró
vízzel leöntöttek -, mint... mint egy megtébolyodott
betonkeverő, úgy csinálja a szitót!
- Mennyit? - kérdezte Farhod unottan.
- Mit mennyit? - hökkent meg szépséges Nuri, kinyitva
a szemét.
- Pirogot, mondom, mennyit kérsz? Ha háromszázat,
akkor várni kell...
- Ugyan minek nekem háromszáz... - legyintett Nuri. -
Mondjuk, kettőt adjál... Kettőt megeszünk...
elég lesz az... De előbb inni kell! Hisz te is tudod, Farhod
- Abu-ali ibn Szino azt tanította, hogy csak evés előtt
igyunk bort!... Van egy ilyen könyv - az Al-Konun... Nem olvastátok?
- kérdezte, szándékosan a kérdés udvarias
formáját használva, és olyan arcot vágva
hozzá, mintha nem lenne nyilvánvaló számára
a válasz.
- Én nem ismerem a betűt - mosolyodott el Farhod.
- Á-á-á! - mondta rosszallóan szépséges
Nuri, és elővett egy megbontott üveg vodkát a
zakója belső zsebéből. - Látod! Pedig
sokan követik a tanácsait... Dinnyét is, akár sárgát,
akár görögöt, csak evés előtt szabad
fogyasztani. Különben nem az egészségedre válik,
hanem megmérgez. A tea is evés előtt való.
Utána tilos... nagyon káros... - megcsóválta
a fejét, és összeszorította a száját,
szemlátomást azokon az őrülteken szánakozva,
akik evés után isznak teát. - Valami poharat is adjál!
Retek van?
- Honnét lenne? - felelte Farhod. - Nem kocsma ez...
- Jól van, jól van... - legyintett Nuri. - Kocsma, nem
kocsma... Mi a különbség, nem értem... Reteknek
mindenképp lennie kéne... Az egész világ, Farhod,
az egész világ egyetlen nagy kocsma. Te nem úgy találod?
Farhod szótlanul nyújtott neki egy homályos poharat,
és közelebb húzta magához a durva, sárgás
sóval teli sótartót.
- Disznóhúst biztosan nem eszel, Nuri, igaz? - szólalt
meg hirtelen Makusin tréfálkozó hangon, s közben
nagy lendülettel apró szemű pozdorjává
változtatott egy szem hagymát. Bosszúsnak, legyőzöttnek
érezte magát, mióta tatárnak nézték,
és most legalább egy kis győzelmet szeretett volna
aratni. - Pedig meg van írva!... Mit mond a saría? A saría
neked, muzulmánnak azt mondja, hogy ha tíz lepény
fekszik egymáson... így ni... - ledobta a hagymát
és a kést, és egymásra rakosgatta a tenyerét
-, és a legfelsőre egy darab disznóhúst tettek,
akkor azt, a legfelsőt ki kell dobni, de a többit meg lehet
enni! De ha arra, a legfelsőre, akár csak egy csepp bor esett...
- drámaian elhallgatott, aztán úgy bökte ki,
hogy közben belevágta a kést a deszkába: - ...akkor
mind a tizet ki kell dobni!
- Cö-cö-cö! - mondta Nuri aggodalmas és megvető
ábrázattal. - Vigyázz, Szirodzsiddin, nehogy a végén
bírót csináljanak belőled! Úgy magyarázod
a saríát, mint a megboldogult nagyapám! Pedig az fél
évet tanult a medreszében!
- Jól van, jól van! - szólt közbe Farhod,
hadonászva a kiszedő kanállal, amelyről mindenfelé
repültek a fekete olajcseppek. - Hallgasd csak, hallgasd! Szirodzsiddin
nem tanít rosszra! Szirodzsiddin okosan beszél! Szirodzsiddin
tudja! Majd csak meglásd, Szirodzsiddinből valóban
bírót csinálnak hamarost! - Nevetve Makusinra kacsintott.
- A jó muzulmán nem iszik bort. A muzulmánok azelőtt
egyáltalán nem ittak bort!
- Ittak, ittak - morogta Nuri, azzal a sajátos, sanda arckifejezéssel
nézve a poharat, amelyből pontosan lehetett látni,
hogy azon gondolkodik, töltsön-e még vagy elégedjen
meg annyival, amennyit már kitöltött. - Bort is ittak,
vodkát is... csak most a vodkát lepárlással készítik,
azelőtt meg madzagon beleeresztettek a borba egy olyan kis üres
agyagkorsócskát... hermetikusan le volt zárva... követ
kötöttek rá, mint egy bűnözőre, hogy
föl ne szálljon, és... glugy-glugy!... igaz? A korsóba
csak a tiszta szesz hatol be a borból... és egyetlen csöpp
víz se! No, és szép lassan - óráról
órára, napról napra! - megtelt tiszta szesszel a korsó.
Hígítsad, azt igyad! - elhallgatott egy pillanatra, és
szánakozva kérdezte: - Te, Farhod, ittál-e már
ilyet?... He?
Lemondóan legyintett, aztán, már előre
fintorogva hozzá, azt mondta:
- Amit meg a muzulmánokról mondanak... ugyan mit tudsz
te a muzulmánokról, Szirodzsiddin?! Ugyan mit mondhatsz nekem
te - te, Szirodzsiddin - a muzulmánokról, he?
Az ajkát biggyesztette. Aztán felsóhajtott, és
még annyit mondott befejezésül:
- Na, barátaim, erőt, egészséget!
4.
Amikor két és fél évvel ezelőtt
Makusin először vetődött el a bazárba, úgy
érezte, végre visszatért a gyermekkora, az apja megint
felültette a körhinta lovacskájára, és minden
zajong, suhan, villódzik és tarka csíkokká
olvad körülötte.
Ámulva lökdösődött a tömegben, hallgatta
a lepény- meg az aludttejárusok locsogását.
Sok évvel azelőtt egyszer leesett a nyújtóról
az iskolában, és eltört az egyik foga. A mostani érzése
arra hasonlított - ahogy akkor simogatta a nyelvével az égő
csonkot, és próbálta felfogni, hogy mi is történt,
úgy hallgatta most önmagát, úgy figyelt befelé,
valamire, ami egyszer csak izzani kezdett a lelkében... A válasz
egyszerű volt, de különös: úgy tűnt számára,
hogy az idegen nyelv, bár érthetetlen számára,
mégis valahogy közeli - mintha egyszer már élt
volna, és abban az egykori életében könnyen kimondta
ezeket a torokhangokkal teli szavakat, és pontosan értette
mindnek a jelentését.
Hangosan zúgott a bazári körhinta, szellő
hűtötte izzadt nyakát, valahol nem messze egyfolytában
üvöltöttek a szamarak; olvadozott a napfényben a
füge lila és a barackok rózsaszín húsa;
darazsak keringtek a füstszínű szőlő halmai
fölött - olyan lassan keringtek, mintha az álmuk vált
volna valóra, és nem a levegőben, hanem mézben
verdesnének szárnyaikkal... Makusin alvajáróként
járkált a sorok közt, mit sem törődve az
invitálásokkal, hogy vegyen koriandert, répát,
lila garmi krumplit.
Aztán két öreg árus átható
hangjára lett figyelmes, egymás asztalszomszédjai
voltak; Makusin közelebb ment, és földbe gyökerezett
lábbal figyelte őket. Nehezére esett elhinnie, de
mindenképp úgy hallotta, hogy szenvedélyesen szavalnak,
egymásnak dobálózva mondanak valami harcias-dallamos
strófákat egy végtelen költeményből.
Feszülten hallgatta őket, azt végül is felfogta,
hogy a költeményben valami pijoz nevű dologról
van szó, és némi tűnődés után
arra jutott, hogy ez biztosan valami olyasmit jelenthet, hogy "hajnal",
"szerelmes" vagy "csalogány": sokat hallott már a keleti
költészet szépségeiről. Persze, az is
lehet, gondolta, hogy valami humoros költeményt szavalnak -
elvégre körülöttük fel-felkacagtak az emberek,
és a térdüket csapdosták... Mikor kicsit megunta
a szavalást, próbált kideríteni valamit a pöttöm
zöldségesnél, mire az nyájas mosollyal elmagyarázta
Makusinnak, hogy Savkat és Foteh egyszerűen csak veszekszenek,
a pijoz azt jelenti, hagyma, és Foteh szidja Savkatot, amiért
az a maga hitvány regari hagymáját ugyanannyiért
adja, mint Foteh az ő csodás dangarinijét.
- És miért rímbe szedve? - értetlenkedett
Makusin.
Az arckifejezéséből ítélve a zöldséges
nem tudta, mi az a rím, de kínos lett volna ezt bevallania
egy idegennek.
- Hát ilyen a nyelv, na... - mondta, és az utolsó
csepp érdeklődését is elveszítette a
téma iránt. - Retket kérsz? Nézd csak, micsoda
retkem van, testvér! Cukros!
...Jobb fogást talált a kosáron, és körülnézett.
Most már sok embert ismert arcról. Ahogy a kosárral
a kezében sétált az árusok közt, akadt,
aki egy pillanatra elszakadva szakadatlan bazári munkájától,
gyorsan a melléhez szorította a kezét és biccentett
neki, Szirodzsiddinnek, a fűtőnek kövér Kászim
pirogos bódéjából.
Ma kevesen voltak a bazárban. Szemerkélt az eső;
a teázó ponyvaernyője alatt, ahol ilyen tájban
rendszerint hangok zsibongtak, és a fiúk futva vitték
ki a teáskannákat, unottan tépdeste lepényét
a csészéje fölött valami sötét arcú,
kopasz, bőrzekés ördög, meg a girhes Rahmatullo
bóbiskolt a priccsen, aki hetente egyszer benézett a pirogos
bódéba, és sárga agyaggal betapasztotta a kályharéseket;
a fedett piac kapujában mélán kiáltozott két
kövér papírzacskóárusnő; reménytelenül
zsinatoltak a lepényárusok, a portékájukat
dicsérve.
Most nagy rések tátongtak ott, ahol máskor szoros
rendben ültek az árusok - s ahol máskor veszekedés
tört ki a deszkapult mögötti helyért, most buta vadgalambok
sétálgattak, valami korhadékot cibálva a résekből.
Makusin szerette mindezt, most mégis minél előbb
végezni akart a vásárlással, hogy mehessen
innen. Hátravetette a fejét, hunyorgott. Felhők mögött
derengett a nap, mint egy higannyal bedörzsölt ötkopejkás,
és az apró esőcseppek úgy csillogtak, mint
karácsonyfán az ezüstfonal.
Régóta jogosan mondhatta közibük tartozónak
magát a piacon. Jobban ismerte a nyelvüket és a szokásaikat,
mint sokan közülük, közülük választott
feleséget, a gyereke a legcsekélyebb kétség
nélkül közéjük tartozott. No, tegyük
fel, időről időre úgy fordult a szó
vagy a helyzet, hogy nemigen értette, és ilyenkor kénytelen
volt magyarázatot kérni. De hát ebben sem különbözött
amazoktól - hisz a kanibadi ugyanúgy nem érti olykor
a karategincit, a garmi a hodzsentit, és mégis mindannyian
földijüknek tekintik egymást.
- Jó napot, Szaud - mondta Makusin, megállva az ismerős
káposztaárus előtt. - Mennyiért adod máma?
A háta mögött Szaudot Sandának nevezték
- Sanda Szaud, csak így emlegette mindenki. Szaud azzal érdemelte
ki a csúfnevét, hogy a bazári becsületkódexnek
gyökeresen ellentmondó szavakat és cselekedeteket engedett
meg magának. A putai jóféle bazár; bezzeg a
Zöld Bazárban egy szempillantás alatt le is szúrhatják
az embert, itt meg csak a háta mögött nevetgélnek
- na, tessék, Sanda Szaudra megint rájött a bolondóra,
a hülye fejét neki!
Bármilyen furcsa, eltérően mindazoktól,
akik reggeltől estig a pult mögött ültek, vagy csak
a bazári tömegben nyüzsögtek, hogy valamelyik eladóhoz
csábítsák a vevőket, és ezzel keressenek
egy kis jutalékot, neki magának, pedig egyenrangú
volt bármelyikükkel, soha nem lett beceneve. Azelőtt
nem is gondolkozott el ezen. Elnevezhették volna, mondjuk, orosz
Szirodzsiddinnek... De nem: volt már a bazárban egy orosz Mirzo,
csak épp az egyáltalán nem is volt orosz, egyszerűen
csak ült néhány évet az uszolszki lágerben,
így ragadt rá a név... Őt meg egyszerűen
Szirodzsiddinnek hívták.
- Há-á-t, nem is tudom, mit mondjak neked - mosolygott
ravaszul Sanda Szaud, és megvakarta borostás állát.
- Mindjárt azt fogod mondani nekem, hogy kevés a nép
a bazárban, és ez azt jelenti, hogy lejjebb kell menni az
áraknak... Igaz? És én azt felelem neked - igazad
van, Szirodzsiddin! Lejjebb kell menniük! Mert kell, igaz-e?
- Kell - biccentett komoran Makusin. - Szóval mennyi?
- Tessék! - mondta Szaud, és kiválasztott egy
szép, kerek fej káposztát. - Tessék! Eljutottunk
a legfőbb kérdéshez, ahogy egy nagy vezető
mondotta, bemászva a... na, de mindegy, hogy hova bemászva...
Kell! - és mégse mennek lejjebb!
- Tényleg? - játszotta meg az álmélkodót
Makusin, komor érdeklődéssel figyelve Szaud zsonglőrtrükkjeit
- kicsit nem figyel oda az ember, és máris kicseréli...
jó, nem rohadtat ad, de...
- De tényleg ám! - kiáltott fel Szaud, és
feldobta a fej káposztát. - Hatvan volt az ára, hatvan
is maradt! Nem megy lejjebb! Kérdezd meg, akitől csak akarod!...
Ugyan miért kevés a nép? Mert a nép egy része
a tereken tanácskozik, a másik része meg otthon ül,
és várja, hogy azok, akik a tereken tanácskoznak,
mikor kezdik el gyilkolni egymást - és akkor kijut azoknak
is, akik most félnek elmenni a bazárig. Igaz?
- Félek, hogy igazad van, Szaud - sóhajtott Makusin.
- De most már tán közelébb a káposztához...
- Ugyan hová közelébb? - fortyant fel Szaud. - Tessék,
itt van mind a szemed előtt! Garmadával! Fehér, mint
a hó, igaz, Szirodzsiddin?... Gömbölyűek, mint a
hógolyók, amiket gyerekkorunkban gyúrtunk! Miért
kéne hogy essen az ára az ilyen káposztának,
azt mondd meg nekem! Holnap vagy holnapután megint minden megnyugszik,
az éhes emberek szétszélednek a terekről, és
szaladnak a bazárba! Szaladnak, és látják:
itt a káposztácska! Itt hever, unatkozik, várja őket
szívrepesve... he, Szirodzsiddin?
- Nem, negyvennél többet nem adok - vágott a szavába
Makusin. - Édes az éneked, Szaud, de a pénz is édesen
zizeg. Különben te magad miért nem vagy a téren?
- Nézd! Fogd csak meg, fogjad! - Szaud makacsul nyújtotta
neki a káposztafejet. - Érzed? Mintha kőből
lenne az egész! Tömör!! Sehol egy fölösleges
rés benne! He?... De nem igaz ám, Szirodzsiddin! Nem olyan
tömör ez a káposztafej! Mikor hazaviszed, és óvatosan
itt ni... - Szaud gyorsan bejelölte ujjával a megfelelő
helyet - kivágod a torzsát, akkor... m-m-m!... vékony
levelekre esik szét! Tiszta, fehér levelekre, és egyiken
sem találsz egyetlen pöttyöt sem! Olyanok ezek a levelek,
mint a finom címeres papír! Kormányrendeleteket lehetne
írni rájuk, Szirodzsiddin! - Szaud lekapta fejéről
a tübetejkát. - De ha nem fogsz kormányrendeleteket
írni, hanem mindegyik levélbe beletekersz egy kis húst...
vagy egyszerűen csak felszeled és beleteszed a surpába...
m-m-m, Szirodzsiddin!
- Jól van, még körülnézek - mondta Makusin
unottan.
- És a torzsa! - erősködött Szaud. - Azt hiszed,
ki kell dobni, mert sárga, és olyan az íze, mint a
rohadt reteknek? Ne-e-e-em! Ötven - és a tied! Ennyiért
kapom a káposztaföldről, Szirodzsiddin! Féld
az Istent!
Fürkészőn körbenézve, Makusin tett egy
egészen kicsi lépést.
- Negyvenöt! - kiáltotta Szaud, elkapva az inge ujját.
- Koldusbotra juttatsz, de jól van - legyen negyvenöt!
- Azért csak mondd meg nekem - kérdezte Makusin komor
mosollyal, a kosarába téve a fej káposztát.
- Te miért nem vagy a téren, Szaud?
5.
Bement, kirakta az asztalra a káposztát, a répát
meg a fekete fű csomóját, szótlanul közelebb
húzta a deszkát, és nekiállt káposztát
szelni. Sietett, szaporán kopogott a kés a deszkán.
Mikor az egészet felszelte, benézett az üstbe, és
elkáromkodta magát. Beleöntött egy fél merőkanál
forró vizet, sietve megdörgölte ronggyal a zsíros
üstfalat, kilöttyintette a sarat az udvarra; kritikus szemmel
megnézte, vállat vont. Kövér Kászim pirogos
bódéjában sohasem mosták tisztára az
üstöt. A kerítés mellett a kályhában
már ropogtak a hasábok. Beleszórta az üstbe a
felvágott zöldségeket, vizet öntött rá,
feltette a tűzre, lefedte.
- Farhod, eh, Farhod - mondta, és egy ronggyal letörölte
a kormot a kezéről. - Ide figyelj, az előbb találkoztam
a szomszédasszonnyal... azt mondja, Muhiba valami kórságot
kapott... hazaszaladnék, azt hiszem... Lehet, hogy orvost kell hívni...
A levest odatettem... csak sózzad meg, amikor felforr.
- Ládd-e, városi lányt vettél el... - jegyezte
meg Farhod, és félretette a tálat, amivel lisztet
szórt az asztalra a zsákból. - Nem tanítottak
meg időben, Szirodzsiddin... Kislákból kellett vón
feleséget hoznod... falusi lányt.
- Ugyan miféle városi lány!? - horkant fel Makusin,
a bódé mellett topogva: már indulhatna, erre most
még vitatkozzon Farhoddal. - Falusi ő, csak a várostól
nem messzire valósi - de hát te is tudod, harangoni...
- Nem, az nem az igazi - sóhajtott fel Farhod. - Mondom én
neked. Nekem magamnak is ilyen kisasszonyom van, hol ez fáj neki,
hol az... eh! - legyintett. - Bezzeg a falusiak... azok nem betegeskednek!
Azok vasból vannak. Szét nem törnek, akár a betonúthoz
csapdoshatod őket...
- Na mindegy, most már nincs mit tenni - mondta Makusin suta
nevetéssel. - Hacsak még egyet a nyakamba nem veszek... De
hát kettőt ugyan miből etetnék...
- Az már igaz - értett egyet vele Farhod. - Kászimnál
nem hízik el az ember... - köpött egyet, és elkomorodott
a tekintete; úgy látszik, elbúsult hirtelen. - Minden
kopejkáért remeg az a parazita...
- Na, én megyek - sietett Makusin, magára terítve
a köntösét. - Kászimnak mondd el, hogy s mint...
szóval hogy jövök hamarost... úgyse vesz senki
semmit. Nézd, összesen két tepsivel adtunk el... Tüzelő
meg van már garmadával.
Farhod bizonytalanul vállat vont, és a szokott mozdulattal
megfogta a lisztes tálat.
6.
Feszülten maga elé bámulva Makusin megint átment
a tarka, zajos bazáron, aztán ki a kapun, ott aztán
balra fordult, ellenkező irányba, mint amerre a háza
volt.
Elvékonyodtak, szétkúsztak a felhők, a
résekben kéklett az ég, és már a nap
is ki-kilesett, aranyat szórva a lombokra és a nedves aszfaltra.
Gyorsan lépkedett - olyan gyorsan, hogy hamarosan csurom víz
lett a homloka a tübetejka alatt.
A Badahson szálloda kapujában rendőr járkált
föl-alá, a saslikos pedig zárva volt: egyetlen parazsas
tál sem füstölt.
Makusin sietve elment mellette, befordult a sugárútra,
néhányszor körülnézett - furcsa volt üresnek
látni a szökőkút előtti teret. A rendőr
gyanakodva nézett utána.
Egy háztömbnyire volt, és a postahivatalig sem ért
még el, amikor halk zúgást hallott, melybe időről
időre valami fémes csörömpölés vegyült.
A hangszórók által fölerősített
hang bádogtető fölött zúgó viharra
hasonlított. Egyetlen szót sem lehetett kivenni.
Mikor még száz vagy kétszáz méterrel
közelebb ért, a sötét tömegtől, melynek
körvonalait már pontosan lehetett látni, elszakadt egy
körülbelül harminc emberből álló csoport,
és az ő irányába kezdett szaladni. Makusin
megdermedt és riadtan nézte őket. Egyformán
öltözött fiatalemberek voltak - mindegyiken zöld köntös,
derékban fehér kendővel összekötve, a fejükön
fehér, keskeny turbán. Kurjongatva, egymást biztatva
teljes erejükből rohantak felé, és egy pillanatra
fojtogató rémület fogta el Makusint - miért futnak?
nem épp őhozzá-e? nem kéne-e neki is futnia?...
Megdermedt, a falnak simult, és várta az elkerülhetetlen
szerencsétlenséget. Közeledett a hatvan láb dobogása,
már oda is ért - és elrobogtak mellette, ővele
mit sem törődve, megcsapta őt a zajos lihegésük,
amely valami felbőszült lény fújtatására
hasonlított, vadul száguldottak a kereszteződésig,
ott befordultak és eltűntek a sarok mögött...
Határozatlan léptekkel ment tovább. Tőle
jobbra valami lókikötő-féleséget építettek
deszkákból; néhány lenyergelt ló állt
ott, majdnem az aszfaltig lógatva a fejüket. Elöl, az
oszlopos kormányépület gránitlépcsőjénél
egy teherautó állt, az oldalai lehajtva. Mindenfelé
zöld zászlók csapdostak a fejek fölött. A
teherautó fölött is zöld zászló lengett,
mellette meg egy fehér. Úgy tűnt, mintha úszna
a teherautó, mintha a tömeg sodorná magával.
A platót borító feszes szőnyegek fémesen
csillogtak a napsugarakban. Ősz szakállas, tetőtől
talpig fehérbe öltözött férfi állt
a platón, és bőszen kiabált a mikrofonba. Szavaira
válaszul erdőként emelkedtek a kezek a magasba. A
szónoktól távolodva egyre ritkásabb lett ez
az erdő.
- Hű, de mondja a magáét! - jegyezte meg mogorván
egy alacsony férfi, akinek olyan volt a köntöse, mint
akin sortűz szántott végig: mindenfelé fehér
vattacsomók meredeztek belőle. - De ez se arról beszél,
amiről kéne!... Eh, gazember ez mind!
Makusin akaratlanul elkapta a szúrós tekintetét,
és megvonta a vállát.
- A csuda tudja - mondta. - Nekem úgy tűnik, hogy jól
beszél ez...
A köpcös köpött egyet és elfordult.
A teherautón álló ember az égnek emelte
a kezét, és kiabálni kezdett. A tömeg közepe
szétfröccsent - azok, akik körülállták
a teherautót, letérdepeltek.
- A nagy és irgalmas Isten nevében! - énekelte
az ősz szakállú.
Makusin elhátrált a nyüzsgéstől, és
egy nemrég felgyújtott kioszk maradványai mellett
állt meg. Fojtogató koromszag volt itt, és ettől
a bűztől egész testében remegni kezdett.
- A-a-a-a-a, a-a-a-a-a-a, a-a-a-a-a-a-a! - hallatszottak oda hozzá
a kivehetetlen, fémesen recsegő hangok a teherautótól,
és a tömeg mindegyikre mély sóhajjal válaszolt,
minden szerve mozogni kezdett - valami összehúzódott
benne, mintha ütni készülne, aztán, mivel nem kapott
parancsot, kis időre mégis elernyedt.
Makusin tehetetlenül káromkodott, és elindult visszafelé:
a Szabadság térre most csak több háztömbnyi
kerülővel lehetett eljutni.
Gyorsan eljutott a sarokig, ott befordult a Nizami utcára, és
sietett tovább. Itt minden csendes volt - a platánfákkal
teli utcácskán friss lombok susogtak, és ha nem lettek
volna itt-ott bedeszkázva a kapuk meg a földszinti ablakok,
egészen úgy nézett volna ki, mint azelőtt.
Makusin konokul leszegte a fejét, összeszorította
a fogát, és egy olyan ember lendületes, ruganyos lépteivel
ment, aki elkésik egy találkozóról, melynek
eredményétől függ az egész élete.
A reszketése elmúlt, és most dühös volt
magára, amiért nem tudta legyőzni a félelmét,
amely elfogta az emberek látványára, akik a megafonok
dübörgése közepette imára térdepeltek.
Égett az arca. Ha nem ijed meg... ha nem ijedt volna meg, akkor
beleolvadhatott volna a tömegbe, egyesülhetett volna vele...
Érezte, hogy ez lehetett volna az utolsó lépés,
az utolsó szint legyőzése, amely még elválasztotta
a közibük tartozóktól.
Tíz perc múlva kiért a térre a Nyári
Színház felől, egy mocskos kis térről,
amely tele volt szórva papírral és tejfehér
óvszerekkel, s a lába földbe gyökerezett, amikor
a zöld jázmin- és legusztrabokrokon át meglátta
a tömeg még távoli, de már kivehető körvonalait.
Ugyanúgy recsegtek a hangszórók, csak itt nem
egy szőnyegekkel borított teherautón volt a szószék,
hanem egy zöld, szögletes, alacsony páncélkocsin.
- Az, hogy az ellenzék!... a parlament szétkergetését
tervezi!... - Súlyos kövekként, nagy szünetekkel
hullottak a térre és gurultak tovább a szónok
szavai, aki görcsös csókba olvadt össze a mikrofon
fekete fejével. - ...egészen nyilvánvalóvá
vált!... az ellenzék vezéreinek!... nyilatkozata után!...
Meleg, nyirkos szélfuvallat támadt, és a szónok
nyakán vidáman lobogni kezdett a tarka nyakkendő.
A tenyerével leszorította, és még egy mondatot
elrikoltozott. Az emberi lehetőségek határán
üvöltött - olyan hangosan, ahogy csak tudott; két-három
rekedt szót elordítva rövid szünetet tartott, fütyülve
újabb adag levegőt vett, és a tömeg minden ilyen
szünetet komoran helyeslő morgással fogadott.
- A nép kötelessége!... e nehéz pillanatokban!...
amikor veszély fenyegeti a közrendet és a demokráciát!...
Amikor a múlt árnyéka!... rátelepedett a jövőnkre!...
(A tömeg felbődült; öklök csaptak fel.) Megvédeni
a törvényes kormányt!... és a nép által
törvényesen megválasztott!... parlamentet!...
Makusin legyőzte a félelmét, és üvölteni
kezdett a tömeggel, komor tekintettel emelve öklét az
égnek. És zakatoló szívéből e
pillanatban forró mámor hulláma öntötte
el az egész testét.
- A-a-a-a! - üvöltötte, a szavak ritmusára lengetve
az öklét. - Par-la-ment!... Par-la-ment! Par-la-me-e-e-ent!...
- Az elnök személyes utasítására!...
- a szónok hátravetette a fejét, és a napra
vicsorgott; a tér hirtelen elhallgatott, egy pillanatra hallani
lehetett a szél zúgását és az ezernyi
láb csoszogó hangját -, melyet a parlament ülése
is jóváhagyott!... önkéntes egységek!...
szervezése kezdődik!...
Zúgás, dübörgés - mintha hullám
zúdulna a homokos partra; mély morgás, aztán
vad üvöltés.
- Az elnök fordul hozzátok!... Mindenki, aki szolgált
a hadseregben!... aki tud fegyverrel bánni!... fegyvert kaphat!...
ha van igazolványa!... Meg kell védenünk!... a rendet
és a törvényességet!...
Egyszer csak nyílni kezdett a volt pártszékház
északi kapuja. Néhány vézna katona nyomta a
kapuszárnyakat, amik kelletlenül mozogtak, nyikorogva a berozsdásodott
pántokon. Néhány pillanat múlva a keletkezett
résbe benyomult egy újabb páncélkocsi masszív
hátsó fele.
A tömeg meglódult, a kapu felé nyomult. Makusin
is tolakodott, lökdösődött, hörgött, és
egyre közelebb jutott.
Szerencséje volt: az örvény a falhoz sodorta, aztán
visszacsapta, majd a testek újból sodorni kezdték
- de ezúttal már egyenesen a páncélautó
farához.
Bentről, az udvarról hozták a ládákat.
Mielőtt feltették a kocsira, két izmos zászlós
leverte róluk a fedelet.
- Igazolványt! - üvöltötte bőszen a rendőrezredes,
aki a páncélkocsin állt az újabb láda
mellett. Valami civil állt mellette, ő ellenőrizte
az igazolványokat. Az ezredes nem adta oda a géppisztolyt,
amelyért már nyúlt valakinek a keze. - Neked beszélek,
mutasd az igazolványod!
Makusin is nyúlt a fegyverek felé, de még messze
volt. Idegesen figyelte, hogy mi a helyzet, és úgy látta,
hogy még legalább hárman vagy négyen kapják
meg a fegyverüket őelőtte. Zihálva dugta a kezét
a zsebébe, hogy megtapogassa az igazolványát.
- Fajzullojevnek hínak! - üvöltötte vadul az
ezredesnek egy dús bajszú, kopasz, zömök ember,
letépve fejéről a tübetejkát. - Hát
nincsen most nálam az igazolványom! Ha nincsen igazolványom,
akkor tán nem szabad védenem az elnököt?! De hisz
engem itt mindenki ismer! Kérdezd meg, akitől csak akarod!
Na, kérdezd meg őtőle! - mutatott bőszen Makusinra.
- Vagy őtőle!... Add ide, mondom! Adjad!
- Adjad! - üvöltötte részegen Makusin. - Adja-a-a-d!
Az ezredes káromkodott, és a bajszos kezébe nyomta
a puskatust. Az a melléhez szorította a zsíros AKSZ-t,
és sietve tolakodott kifelé a tömegből.
- Nekem! - üvöltötte Makusin a többiekkel együtt.
- Neke-e-e-m!
- Uramatyám! - mondta hirtelen oroszul a civil, és odahajolt
hozzá. - Őrület. Valóban maga az, Szergej Alekszandrovics?
Makusin is megismerte amazt, és ő is összerándult
a csodálkozástól - Aliser volt, az intézeti
titkár.
Megrándult a szíve, és vágtatni kezdett.
Nem érdekelte, hogy miért épp kutatóintézeti
titkárok foglalkoznak a fegyverek szétosztásával.
De honnan a csudából csöppent pont ide az ördögfattya?!
Egy szilánk volt ez az elmúlt, a rég maga mögött
hagyott, a feledés mélyére űzött életéből,
amelynek a helyébe egy másik lépett - az igazi. És
arról a régiről már tudni sem akart. Csak itt
akart maradni, a tömegben, azt akarta, hogy közéjük
tartozhasson.
- Adjad! - kiáltotta, és miközben elöntötte
a reménytelenség érzése, arra gondolt: az egyetlen
esélye, hogy ne ismerjék fel - az, ha semmi szín alatt
nem vált át oroszra. Hadd higgye azt, hogy tévedett!
De hogy a csudába ismerte fel, istenem?!... A szeme villanásával
sem szabad mutatnia, hogy ismeri őt!... Meg nem rezdülhet az
arca, meg nem rebbenhet a szeme! És oroszul egy szót se!
El kell felejtenie, hogy tud oroszul! Ez könnyen ment - már
régóta egyáltalán nem használta az anyanyelvét.
- Add! Neke-e-em! Add!
Aliser csodálkozva felegyenesedett, és egy vagy két
másodpercig meredten nézte Makusint; az arckifejezése
közben többször is megváltozott, aztán végül
gúnyosan elmosolyodott, és mondott az ezredesnek valamit,
amit a keserűségtől megkövült Makusin nem
hallott a tömeg üvöltésében.
7.
- Érted - mondta részegen hunyorogva -, érted?!...
Kilökdöstek onnan... és ez... m-m-m! - ez a nyálas
Aliser utánam kiabált... tudod, mit kiabált?
Farhod megrázta a fejét.
- Azt kiabálta - mondta Makusin tragikus ünnepélyességgel
-, azt kiabálta: "Orosz gazfickó!" Hát ezt kiabálta...
"Tűnj innen, orosz gazfickó!" - ezt kiabálta... eh?
Meg hogy az oroszok miatt van ez a... eh? Mintha én... eh!
Makusin ökölbe szorította a kezét, és
nagyot csapott az előkészítő asztal acélburkolatára.
Sötétedett már, a pirogos bezárt, lassan
kihűlt az olaj a tepsiben, a tűz kialudt, kevéske parázs
izzott még, megvilágítva a nyitott tűzhely falát,
az utcai lámpa fénye beömlött a kitárt ajtón.
Az asztalon egy üveg vodka állt, dermedt pirogok hevertek
az egyenetlen alumíniumtálon.
- Ide hallgass, Szirodzsiddin - mondta Farhod lágyan -, különféle
emberek vannak... Nagy dolog... rá se ránts! A hitvány
emberből akár akadémikust is csinálhatsz, akkor
is hitvány ember marad! Pfuj!... Minek emészted magad!?
- Hogyne emészteném, amikor... - kezdte Makusin tompán,
de aztán elharapta a mondatot, mert a szavakat, amik a nyelvére
tolultak, már kétszer vagy háromszor elmondta máma;
elhallgatott és legyintett. - Jól van, tölts még,
azt menjünk...
- Föl nem fogom, hogyhogy nem féltél! - mondta Farhod
halkan, és óvatosan csorgatta a vodkát a pohárkába.
- Te tisztára bolond vagy! Feleséged van! gyereked! És
képes vagy odamenni arra a térre! Beállsz a sorba
géppisztolyért! Micsoda ostobaság!... Azt hiszed,
azért volt ott a tömeg, hogy a saját sorsáról
döntsön?
Kitöltötte a maradékot a másik pohárba,
és a padlóra tette az üres üveget.
- Tudod, mi volt ott valójában?
- Miért? - kérdezte Makusin. - Micsoda?
- E-e-e, Szirodzsiddin! - hümmentett Farhod, és a tenyerén
ingatta a poharat. - Naiv ember vagy, testvér!... Ott a húsunkon
osztoztak. Érted?
Makusin hallgatott.
- Széttrancsírozták a népet, mint a leölt
bárányt... részeire hasogatták... Ez a comb
az enyém, az a tiéd, a feje meg azé a nagyfőnöké...
Mindenki elégedett a maga darabjával? Mindenkinek elég
lesz surpára, piláfra? Senki sem érzi úgy,
hogy megrövidült? Az meg, hogy a bárány már
soha többé nem fogja a füvet eszegetni... hát épp
azért bárány! Érted?
- Nem tudom - morogta Makusin. - Homályosan beszélsz,
Farhod.
- Na mindegy - mosolyodott el Farhod. - Egyszer majd megérted...
Hisz nem olyan egyszerű ez. Csak az érti, aki közibünk
való...
Azzal leöntötte a torkán a vodkát, az asztalra
tette a poharat, olyan mozdulatot tett a tenyerével, mintha az arcát
mosná, és azt mondta:
- Ámen.
- Ámen - mondta pontosan ugyanúgy Makusin, és
sajgó ürességet érzett.
Bezárták a pirogos bódé ajtaját,
bereteszelték a kisajtót. Üres és sötét
volt a bazár, csak a két este érkezett KAMAZ mellett
volt valami élet - forrasztólámpa zümmögött,
kék lánggal ölelve egy fekete serpenyő oldalát,
hangok hallatszottak, égett a lámpa a két vezetőkabinban.
- Krumplit hoztak - jegyezte meg Farhod, elnyomva egy ásítást.
- Dzsirgitalit. Elég lesz pár hétre.
A kapuhoz mentek.
- Na jól van. Holnap találkozunk.
- Ég veled - felelte Makusin.
Kicsit dülöngélve ment az utcán, és
a nap eseményei akvarellfoltokká változva villództak
szüntelen a szemei előtt a sötétben kivehetetlen
bokrok, agyagkerítések és falak előtt. Időről
időre mormogott magában valamit, ami szorosan kapcsolódott
az egyik ilyen képhez, és ilyenkor idegennek tűnt számára
a saját hangja.
A kereszteződésben valaki rákiáltott.
- Mi van? - kérdezte Makusin, és megdermedt.
Hiába meresztette a szemét, semmit sem látott
a sötétben. Aztán valami mintha megvillant volna.
- Várj, testvér! - ismételte a hang behízelgően.
Két vagy három árnyék vált el az
alacsony agyagkerítéstől, és hirtelen, nesztelenül
kiúszva az onnan két sarokra egy dúcon lógó
utcai lámpa inkább csak képzelt, mint valóságosan
idáig elhatoló fényébe, átalakultak
gyanakvó tekintetű emberekké.
- Kuljabi? - szegezte neki a kérdést az egyik suttogva;
a vállán csővel lefelé, vadászpuska
módjára lógott a géppisztoly.
Makusin hátrálva, némán rázta a
fejét - az alakokból, a csillogó acélfogakból,
a lakkosan csillogó puskatusból iszonyat áradt, amelytől
görcsbe rándult a torka.
- Én? Nem, dehogy! Mit akartok?...
- Testvér - mondta gyengéden az acélfogú,
és közelebb lépett. - Ne ijedj meg, testvér!
Na, mondd csak utánam, amit mondok! Mondjad: Fölpattan Faruk
a göndör szőrű bárányra... na! mondjad,
az anyád istenit!
Hirtelen sivításba csúszott át a hangja,
és éles mozdulatot tett a kezével Makusin felé
- mintha egy madzagot szakított volna el.
- Fölül Faruk... - mondta Makusin rekedten, még nem
értve, mit akarnak tőle; futásra készen remegett
a lába.
- Na!
- Fölpattan Faruk a göndör szőrű... - sziszegte,
és közben lázasan gondolkozott, de már csak akkor
értette meg a próba titkos értelmét, amikor
nyelve kimondta az utolsó szót, és úgy mondta
ki, ahogy hallani szokta - hisz Muhiba gyakran énekelte ezt az altatódalt
a fiacskájuk bölcsője fölött: - Fölpattan
Faruk a göndör szőrű bárán'ra... Csillagot
vet a bárán'ka kantárgya!
Hát ezt akarták! Azért kellett elmondania nekik
ezt a gyerekverset, hogy a kiejtését hallják!... a
kuljabiak beszédében feltétlen ott lesz az a falusias
bárán'ka, kantárgya!
Felsikoltott és belevetette magát a sötétségbe,
és talán sikerült volna kereket oldania - hisz úgy
ismerte a bazár körüli utcácskákat, mint
a tenyerét. De a harmadik, aki bal felől állt, elgáncsolta,
és Makusin a sárba zuhant, fájdalmasan beverve könyökét
egy kőbe.
Valaki vad sivítással rávetette magát,
Makusin rángatózott, hogy kiszabaduljon, de ekkor az uratyubinszki
kés széles pengéje felhasította a máját.
Aztán a szorító kezek elengedték, ő
pedig a hasához kapott, közben hallotta, ahogy cuppog a sár
a sietős léptek alatt.
- Fölpattan Faruk a göndör szőrű bárán'ra...
- mormolta, és próbált felállni, csizmája
sarka a fekete agyagot kaparta. - Csillagot vet a bárán'ka
kantárgya...
Egy pillanatra dühös lett, de azért mégiscsak
boldogan halt meg - elfogadták közibük valónak.
M. Nagy Miklós fordítása