(PÁRIZS) - Rumsfeld bejelentette, eljött az Amerika-párti
"új Európa" ideje. Január 30-án a "nyolcak
levele" (a spanyol-brit kezdeményezés, amelyhez megszerezték
a lengyel, magyar és cseh vezetők támogatását)
állást foglalt "a szabadságunkat garantáló
transzatlanti kapcsolatok" mellett az iraki válság kezelésében.
Egy héttel később, a Colin Powell ENSZ-beli felszólalását
követő napon a (balti és balkáni) "vilniusi tízek"
levele példátlan támogatást jelentett az amerikai
álláspontnak azoktól az országoktól,
amelyek "készek részt venni az Irak lefegyverzését
célzó nemzetközi koalícióban". Az Európát
megosztó választóvonal egyik oldalán Közép-
és Kelet-Európa egyértelműen az amerikaiak vezető
szerepe felé billenti el a mérleget, megelőlegezve,
milyen kevéssé valószínű a 27 tagállamra
kibővülő Unió "közös kül- és
biztonságpolitikájának" kidolgozása.
Kétségkívül könnyű volna ironizálni
az olyan régi motoros kelet-európai kommunisták buzgó
hűségnyilatkozatán, mint a lengyel Leszek Miller vagy
a román Iliescu. Az ember régi reflexekre vél ráismerni,
amikor Kwasniewski elnök közli: "Ha George Bush így látja
a dolgokat, én is így látom." A "vén Európa"
és az Egyesült Államok vitájában ők
az erősebb oldalára állnak. Bush elnök szerint
Lengyelország Amerika "legjobb barátja" Európában,
és Lengyelország az EU kibővítéséről
döntő koppenhágai csúcsértekezlet másnapján
sietve az amerikai F-16-osokat választja. A Cseh Köztársaság
már elküldte katonáit Kuvaitba, Magyarország
átengedi bázisait az iraki ellenzék kiképzésére,
Románia pedig az első állam volt, amely hajlandó
volt elismerni, hogy az amerikai katonák nem tartoznak a Nemzetközi
Büntetőbíróság joghatósága
alá, és Bulgáriához hasonlóan felajánlotta
az Egyesült Államoknak katonai bázisait.
A volt szovjet tömb "amerikai tömb" lett? Lengyelország
már itt tart, és különböző mértékben,
de ez a helyzet minden volt kommunista kelet-európai országban.
(Szerbia a kivétel, amely erősíti a szabályt.)
Az új hitre tért egykori kommunista apparatcsikok mellett
ott vannak az egykori ellenzékiek is: Václav Havel aláírta
a "nyolcak levelét", Adam Michnik atlantista dicshimnuszt közölt
a varsói Gazetában, Martin Simecka, a pozsonyi napilap, az
SME szerkesztője "ellenzéki nagyhatalomként" beszél
az Egyesült Államokról, mert szerinte mindenkivel szemben
képes kiállni a demokrácia értékeiért,
Veton Suroi, a koszovói Koha Ditore szerkesztője párhuzamba
állítja a Milosevics-rendszer bukását eredményező
intervenciót azzal, amely elvezet majd Szaddam diktatúrájának
bukásához. Ha ennyi ország és olyan személyek
kötelezik el magukat szinte feltétel nélkül ebben
az irányban, akiknek a bátorságához és
integritásához nem férhet kétség, el
kell gondolkoznunk a nézeteltérések közvetlen
és mélyebb okain, és azokon az okokon is, amelyek
meghatározzák az Európai Unió újonnan
csatlakozó és alapító tagjainak viszonyát
az Egyesült Államokhoz.
A jelenlegi válságban ezek az országok osztják
azt az amerikai nézetet, mely szerint a demokratikus Nyugat, főként
szeptember 11-e után, olyan közvetlen fenyegetéseknek
van kitéve, amelyekkel nem nézhet szembe, ha engedékenységet
mutat a tömegpusztító fegyverekkel rendelkező
diktátorok iránt. (Németországgal és
Franciaországgal ellentétben nincsenek meggyőződve
arról, mint Chirac, hogy "a háború mindig a legrosszabb
megoldás" volna.) Történelmük (gondoljunk csak
Münchenre) felvértezte őket a pacifizmussal szemben.
A totalitarizmusról szerzett tapasztalataik a nyugat-európaiaknál
érzékenyebbé tette őket a "szembe kell szállni
a gonosszal"-gondolat és az Egyesült Államok demokratikus
messianizmusa iránt, amely most azt akarja véghezvinni a
Közel-Keleten, ami Dél-Európában történt:
megbuktatni a diktatúrákat, és megnyitni a lehetőséget
a térség demokratikus újjászervezése
előtt. Amikor a "vén Európa" támogatja, hogy
Líbia elnököljön az ENSZ Emberjogi Bizottságában,
vagy meghívja Párizsba a zimbabwei diktátort, csak
megerősíti a kelet-európaiak véleményét,
miszerint az Egyesült Államok valóban "a nélkülözhetetlen
nemzet", mint azt Madeleine Albright, a prágai születésű
volt amerikai külügyminiszter mondta. Az iraki kérdés
világítana rá annak a súlyos tendenciának
az okaira, amely a közép-kelet-európaiakat inkább
atlantistává, mint "európaivá" teszi? Ezek
az országok 1989 óta kerülték, hogy ilyen különbséget
tegyenek: előszeretettel beszéltek nyugati értékekről
vagy integrációjukról az "euroatlanti" intézményekbe.
Az 1989-es bársonyos forradalmak jelszava, a "visszatérés
Európába", hamarosan az európai uniós csatlakozás
perspektívájával vált azonossá. Jelenlegi
magatartásuk egyik kulcsa épp az, hogy csalatkoztak reményeikben:
a hosszú csatlakozási folyamat tele volt halogató
taktikázással és pénzügyi kicsinyességgel.
Túl korán, túl későn; pökhendiség
és megaláztatás - visszatérő fogalmak
a kelet-európai elitek megnyilatkozásaiban. Az eredmény:
tíz évvel a kommunizmus bukása után azzal ünnepelték
a "visszatérést Európába", hogy az Egyesült
Államok zászlaja alatt beléptek a NATO-ba. Politikai
ára lett tehát annak, hogy az Európai Uniót
késve és hiányosan nyitották meg Kelet-Európa
előtt. Az a tény, hogy az EU a technikai és pénzügyi
kérdésekre (nem pedig a politikai projektre) összpontosított,
azt az ellentétet erősítette, amely a kelet-európaiak
szemében fennállt az EU mint gazdasági intézmény
és a NATO mint a demokratikus értékeket megtestesítő
védelmi intézmény között. Ez az ellentét
kézzelfoghatóan is megjelent két nevezetes eseményben:
2002 novemberében, a NATO-bővítés prágai
csúcsértekezletén, ahol a szövetséghez
újonnan csatlakozó országok érzelemteli hangon
"történelmi pillanatról" beszéltek, és
a koppenhágai vásári alkudozásban. Akik ma
utólagosan igazolva látják az EU bővítésével
kapcsolatos fenntartásaikat, megfeledkeznek arról, hogy maguk
is hozzájárultak ahhoz, amiért ma szemrehányást
tesznek. Franciaországnak sikerült elidegenítenie magától
a legeurópaibb és leginkább franciapárti lengyel
értelmiségieket, így Michniket és Geremeket
is, és elkötelezett "atlantistát" csinálnia belőlük.
"A közép-európai országok nem francia módra
Amerika-ellenesek", mondta nemrégiben Mart Laar, Észtország
volt miniszterelnöke. Tény, hogy a franciák Egyesült
Államok iránti neheztelésének három
kulcsmozzanata nem működik Kelet-Európában: 1.
Az "amerikai szuperhatalom" mint központi probléma egyáltalán
nem izgatja azokat, akik szerint az Egyesült Államoknak döntő
szerepe lesz a "gonosz birodalmának" vereségében.
2. Az angolszász liberális gazdasági modell, amelyet
Franciaországban úgy tálalnak mint az európai
gondoskodó államot fenyegető veszélyt, ösztönző
minta volt azok számára, akik Kelet-Európában
a piacgazdaságra való áttérést szorgalmazták
(és megideologizálták). Az Egyesült Államok
mint az állam nélküli társadalom mítosza
roppant vonzó lehet az olyan országoknak, amelyek éppen
kikerültek egy totalitárius állam szorításából.
3. Ami pedig az amerikai "kulturális imperializmust" illeti, amelyet
Franciaországban a francia identitást és nyelvet ért
támadásként értékelnek, azt jóval
áldásosabbnak látják azok, akik megismerték
a szovjet "kulturális imperializmust" és cenzúrát.
(A kulturális protekcionizmus túlságosan is emlékeztet
a régi rendszer szubvencionált - és ellenőrzött
- kultúrájára.)
A NATO kibővítésének az a célja,
hogy garantálja ezeknek az országoknak a biztonságát,
és véglegessé tegye az amerikai befolyást a
vén kontinensen, több okból is. Először
is a történelem egyfajta olvasata miatt: Amerika megvéd
bennünket a saját démonainktól. 1918 után
az Egyesült Államok elhagyta Európát, és
ennek rossz vége lett az egész kontinens, de különösen
a keleti fele számára. 1945 után aztán itt
maradtak az amerikaiak, megőrizték a szabadságot a
kontinens nyugati felén, 1989-ben pedig lehetővé tették
a keleti rész visszatérését. A kelet-európaiak
szemében az amerikaiak NATO-beli vezető szerepének
megvan az az előnye, hogy kiegyenlíti a keleti országok
és Németország vagy Franciaország közt
fennálló aszimmetrikus viszonyokat. Aztán ott van
az utolsó évtized balkáni háborúinak
tanulsága. Nem a nemlétező közös európai
kül- és biztonságpolitika, hanem az Egyesült Államok
beavatkozása vetett véget Boszniában és Koszovóban
az etnikai tisztogatásnak. A bizonytalanság közepette
annak az egyetlen intézménynek hittek, amely bizonyított:
a NATO-nak. Márpedig a 2001. szeptember 11-ét követő
időszak kétségessé tette az Atlanti Szövetség
elszántságát a terrorizmus elleni harcban, és
Putyint tette Bush kiemelt partnerévé. Attól tartva,
hogy Közép-Kelet-Európa stratégiailag leértékelődik,
és hogy a NATO bővítése esetleg a szervezet
háttérbe szorulását jelenti, erős volt
a kísértés, hogy mindezt az amerikai álláspont
melletti egyértelműbb kiállással kompenzálják.
Egy nemrégiben lezajlott vita kifejezéseit használva:
a közép-kelet-európai országok azt az eszközt
látják az EU-ban, amely a jólét és a
kölcsönös függőség (gyenge hatalom) révén
kordában tartja a konfliktusokat, míg a biztonság
és a védelem feladata (erős hatalom) az Egyesült
Államok vezette NATO-ra hárul. A jelenlegi válság
ezt a különbségtételt illusztrálja, egyben
megmutatja a határait is. Végezetül felveti azt a kérdést,
amelyet ritkán tesznek fel a csatlakozó országoknak:
milyen Európát szeretnétek? És azt a kérdést
is, mire törekszenek, mi célból szövetkeznek a
közép-kelet-európai országok. Fogyasztáspártiak,
akik bezárkóznak saját jólétükbe,
vagy képesek nemzetközi felelősségvállalásra
is? (Inkább Belgium vagy inkább Lengyelország a minta?)
Ezt még túl korai megmondani, de már ma is világosan
látszik a különbség az atlantista elitek és
a népek közt, amelyek a nyugat-európaiak mintájára
tömegesen foglalnak állást egy iraki háború
ellen.
A lényeg: ezeknek az országoknak a jövője
a kibővített Európa, nem pedig az Egyesült Államok
51 tagállama. És az a nyugatiak felelőssége
is, az Atlanti-óceán mindkét partján, hogy
olyan választás elé állítják-e
őket, amelyet inkább elkerülnének.
MIHANCSIK ZSÓFIA FORDÍTÁSA