stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Jacques RUPNIK
Miért nem szeretik az európaiak az amerikaiakat?

(PÁRIZS) - Rumsfeld bejelentette, eljött az Amerika-párti "új Európa" ideje. Január 30-án a "nyolcak levele" (a spanyol-brit kezdeményezés, amelyhez megszerezték a lengyel, magyar és cseh vezetők támogatását) állást foglalt "a szabadságunkat garantáló transzatlanti kapcsolatok" mellett az iraki válság kezelésében. Egy héttel később, a Colin Powell ENSZ-beli felszólalását követő napon a (balti és balkáni) "vilniusi tízek" levele példátlan támogatást jelentett az amerikai álláspontnak azoktól az országoktól, amelyek "készek részt venni az Irak lefegyverzését célzó nemzetközi koalícióban". Az Európát megosztó választóvonal egyik oldalán Közép- és Kelet-Európa egyértelműen az amerikaiak vezető szerepe felé billenti el a mérleget, megelőlegezve, milyen kevéssé valószínű a 27 tagállamra kibővülő Unió "közös kül- és biztonságpolitikájának" kidolgozása.
Kétségkívül könnyű volna ironizálni az olyan régi motoros kelet-európai kommunisták buzgó hűségnyilatkozatán, mint a lengyel Leszek Miller vagy a román Iliescu. Az ember régi reflexekre vél ráismerni, amikor Kwasniewski elnök közli: "Ha George Bush így látja a dolgokat, én is így látom." A "vén Európa" és az Egyesült Államok vitájában ők az erősebb oldalára állnak. Bush elnök szerint Lengyelország Amerika "legjobb barátja" Európában, és Lengyelország az EU kibővítéséről döntő koppenhágai csúcsértekezlet másnapján sietve az amerikai F-16-osokat választja. A Cseh Köztársaság már elküldte katonáit Kuvaitba, Magyarország átengedi bázisait az iraki ellenzék kiképzésére, Románia pedig az első állam volt, amely hajlandó volt elismerni, hogy az amerikai katonák nem tartoznak a Nemzetközi Büntetőbíróság joghatósága alá, és Bulgáriához hasonlóan felajánlotta az Egyesült Államoknak katonai bázisait.
A volt szovjet tömb "amerikai tömb" lett? Lengyelország már itt tart, és különböző mértékben, de ez a helyzet minden volt kommunista kelet-európai országban. (Szerbia a kivétel, amely erősíti a szabályt.) Az új hitre tért egykori kommunista apparatcsikok mellett ott vannak az egykori ellenzékiek is: Václav Havel aláírta a "nyolcak levelét", Adam Michnik atlantista dicshimnuszt közölt a varsói Gazetában, Martin Simecka, a pozsonyi napilap, az SME szerkesztője "ellenzéki nagyhatalomként" beszél az Egyesült Államokról, mert szerinte mindenkivel szemben képes kiállni a demokrácia értékeiért, Veton Suroi, a koszovói Koha Ditore szerkesztője párhuzamba állítja a Milosevics-rendszer bukását eredményező intervenciót azzal, amely elvezet majd Szaddam diktatúrájának bukásához. Ha ennyi ország és olyan személyek kötelezik el magukat szinte feltétel nélkül ebben az irányban, akiknek a bátorságához és integritásához nem férhet kétség, el kell gondolkoznunk a nézeteltérések közvetlen és mélyebb okain, és azokon az okokon is, amelyek meghatározzák az Európai Unió újonnan csatlakozó és alapító tagjainak viszonyát az Egyesült Államokhoz.
A jelenlegi válságban ezek az országok osztják azt az amerikai nézetet, mely szerint a demokratikus Nyugat, főként szeptember 11-e után, olyan közvetlen fenyegetéseknek van kitéve, amelyekkel nem nézhet szembe, ha engedékenységet mutat a tömegpusztító fegyverekkel rendelkező diktátorok iránt. (Németországgal és Franciaországgal ellentétben nincsenek meggyőződve arról, mint Chirac, hogy "a háború mindig a legrosszabb megoldás" volna.) Történelmük (gondoljunk csak Münchenre) felvértezte őket a pacifizmussal szemben. A totalitarizmusról szerzett tapasztalataik a nyugat-európaiaknál érzékenyebbé tette őket a "szembe kell szállni a gonosszal"-gondolat és az Egyesült Államok demokratikus messianizmusa iránt, amely most azt akarja véghezvinni a Közel-Keleten, ami Dél-Európában történt: megbuktatni a diktatúrákat, és megnyitni a lehetőséget a térség demokratikus újjászervezése előtt. Amikor a "vén Európa" támogatja, hogy Líbia elnököljön az ENSZ Emberjogi Bizottságában, vagy meghívja Párizsba a zimbabwei diktátort, csak megerősíti a kelet-európaiak véleményét, miszerint az Egyesült Államok valóban "a nélkülözhetetlen nemzet", mint azt Madeleine Albright, a prágai születésű volt amerikai külügyminiszter mondta. Az iraki kérdés világítana rá annak a súlyos tendenciának az okaira, amely a közép-kelet-európaiakat inkább atlantistává, mint "európaivá" teszi? Ezek az országok 1989 óta kerülték, hogy ilyen különbséget tegyenek: előszeretettel beszéltek nyugati értékekről vagy integrációjukról az "euroatlanti" intézményekbe. Az 1989-es bársonyos forradalmak jelszava, a "visszatérés Európába", hamarosan az európai uniós csatlakozás perspektívájával vált azonossá. Jelenlegi magatartásuk egyik kulcsa épp az, hogy csalatkoztak reményeikben: a hosszú csatlakozási folyamat tele volt halogató taktikázással és pénzügyi kicsinyességgel. Túl korán, túl későn; pökhendiség és megaláztatás - visszatérő fogalmak a kelet-európai elitek megnyilatkozásaiban. Az eredmény: tíz évvel a kommunizmus bukása után azzal ünnepelték a "visszatérést Európába", hogy az Egyesült Államok zászlaja alatt beléptek a NATO-ba. Politikai ára lett tehát annak, hogy az Európai Uniót késve és hiányosan nyitották meg Kelet-Európa előtt. Az a tény, hogy az EU a technikai és pénzügyi kérdésekre (nem pedig a politikai projektre) összpontosított, azt az ellentétet erősítette, amely a kelet-európaiak szemében fennállt az EU mint gazdasági intézmény és a NATO mint a demokratikus értékeket megtestesítő védelmi intézmény között. Ez az ellentét kézzelfoghatóan is megjelent két nevezetes eseményben: 2002 novemberében, a NATO-bővítés prágai csúcsértekezletén, ahol a szövetséghez újonnan csatlakozó országok érzelemteli hangon "történelmi pillanatról" beszéltek, és a koppenhágai vásári alkudozásban. Akik ma utólagosan igazolva látják az EU bővítésével kapcsolatos fenntartásaikat, megfeledkeznek arról, hogy maguk is hozzájárultak ahhoz, amiért ma szemrehányást tesznek. Franciaországnak sikerült elidegenítenie magától a legeurópaibb és leginkább franciapárti lengyel értelmiségieket, így Michniket és Geremeket is, és elkötelezett "atlantistát" csinálnia belőlük.
"A közép-európai országok nem francia módra Amerika-ellenesek", mondta nemrégiben Mart Laar, Észtország volt miniszterelnöke. Tény, hogy a franciák Egyesült Államok iránti neheztelésének három kulcsmozzanata nem működik Kelet-Európában: 1. Az "amerikai szuperhatalom" mint központi probléma egyáltalán nem izgatja azokat, akik szerint az Egyesült Államoknak döntő szerepe lesz a "gonosz birodalmának" vereségében. 2. Az angolszász liberális gazdasági modell, amelyet Franciaországban úgy tálalnak mint az európai gondoskodó államot fenyegető veszélyt, ösztönző minta volt azok számára, akik Kelet-Európában a piacgazdaságra való áttérést szorgalmazták (és megideologizálták). Az Egyesült Államok mint az állam nélküli társadalom mítosza roppant vonzó lehet az olyan országoknak, amelyek éppen kikerültek egy totalitárius állam szorításából. 3. Ami pedig az amerikai "kulturális imperializmust" illeti, amelyet Franciaországban a francia identitást és nyelvet ért támadásként értékelnek, azt jóval áldásosabbnak látják azok, akik megismerték a szovjet "kulturális imperializmust" és cenzúrát. (A kulturális protekcionizmus túlságosan is emlékeztet a régi rendszer szubvencionált - és ellenőrzött - kultúrájára.)
A NATO kibővítésének az a célja, hogy garantálja ezeknek az országoknak a biztonságát, és véglegessé tegye az amerikai befolyást a vén kontinensen, több okból is. Először is a történelem egyfajta olvasata miatt: Amerika megvéd bennünket a saját démonainktól. 1918 után az Egyesült Államok elhagyta Európát, és ennek rossz vége lett az egész kontinens, de különösen a keleti fele számára. 1945 után aztán itt maradtak az amerikaiak, megőrizték a szabadságot a kontinens nyugati felén, 1989-ben pedig lehetővé tették a keleti rész visszatérését. A kelet-európaiak szemében az amerikaiak NATO-beli vezető szerepének megvan az az előnye, hogy kiegyenlíti a keleti országok és Németország vagy Franciaország közt fennálló aszimmetrikus viszonyokat. Aztán ott van az utolsó évtized balkáni háborúinak tanulsága. Nem a nemlétező közös európai kül- és biztonságpolitika, hanem az Egyesült Államok beavatkozása vetett véget Boszniában és Koszovóban az etnikai tisztogatásnak. A bizonytalanság közepette annak az egyetlen intézménynek hittek, amely bizonyított: a NATO-nak. Márpedig a 2001. szeptember 11-ét követő időszak kétségessé tette az Atlanti Szövetség elszántságát a terrorizmus elleni harcban, és Putyint tette Bush kiemelt partnerévé. Attól tartva, hogy Közép-Kelet-Európa stratégiailag leértékelődik, és hogy a NATO bővítése esetleg a szervezet háttérbe szorulását jelenti, erős volt a kísértés, hogy mindezt az amerikai álláspont melletti egyértelműbb kiállással kompenzálják.
Egy nemrégiben lezajlott vita kifejezéseit használva: a közép-kelet-európai országok azt az eszközt látják az EU-ban, amely a jólét és a kölcsönös függőség (gyenge hatalom) révén kordában tartja a konfliktusokat, míg a biztonság és a védelem feladata (erős hatalom) az Egyesült Államok vezette NATO-ra hárul. A jelenlegi válság ezt a különbségtételt illusztrálja, egyben megmutatja a határait is. Végezetül felveti azt a kérdést, amelyet ritkán tesznek fel a csatlakozó országoknak: milyen Európát szeretnétek? És azt a kérdést is, mire törekszenek, mi célból szövetkeznek a közép-kelet-európai országok. Fogyasztáspártiak, akik bezárkóznak saját jólétükbe, vagy képesek nemzetközi felelősségvállalásra is? (Inkább Belgium vagy inkább Lengyelország a minta?) Ezt még túl korai megmondani, de már ma is világosan látszik a különbség az atlantista elitek és a népek közt, amelyek a nyugat-európaiak mintájára tömegesen foglalnak állást egy iraki háború ellen.
A lényeg: ezeknek az országoknak a jövője a kibővített Európa, nem pedig az Egyesült Államok 51 tagállama. És az a nyugatiak felelőssége is, az Atlanti-óceán mindkét partján, hogy olyan választás elé állítják-e őket, amelyet inkább elkerülnének.

MIHANCSIK ZSÓFIA FORDÍTÁSA


C3 Alapítvány

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret