Hallgasd, Leningrád,
Néked szól dalom,
Szívbéli, édes énekem....
Szovjet dal - Georg Otsz és a "Leningrád" esztrádzenekar előadásában
Szuper, szuper, szuper gut!
De szuperul megy az út!...
Nem-szovjet dal - Szergej Snurov és a "Leningrád"-csapat
előadásában
Jó negyven évvel ezelőtt, amikor még tizenhat éves voltam, és a Jeges-tengerbe ömlő, J. nevű, nagy szibériai folyó mellett elterülő K. város 20. számú iskolájának 9. B osztályába jártam, egyszer elhatároztam, hogy Nyugatra utazom: azaz Leningrádba, mert hogy Oroszország számára mindig is ez volt a Nyugat, hisz a Baltikum már nem Oroszország - Tallinnt, Rigát és Vilniust 1939-ben ajándékozta Hitler kollegájának, Sztálinnak, Königsberget a II. világháború után kobozták el a németektől adósságok fejében, egyedül csak a - már jóval az ormótlan XX. század előtt is megközelíthető - Pityert építette soknemzetiségű orosz muzsikhad ama neves orosz cár vezényletével, aki Hollandiában, illetve abban a bizonyos Németországban töltötte tanulóéveit, ahol egyebek mellett elsajátította a táncot, a dohányzást, a borotválkozást és a harc mesterségét is.
A dolog a "munka frontján" indult: amint megkaptam a személyi igazolványomat, azon nyomban, még május végén elszegődtem egy geológusexpedícióba hozd-ide munkásnak, amiért is az idő kiteltével, júliusban, óriási summa: 210 rubel 36 kopejka ütötte a markom - márpedig ezzel már nyugodtan neki lehet vágni Leningrádnak, mit se törődve azzal, hogy a személyi igazolványt azon melegében ellopták tőlem a J. folyó menti strandon, ahol ugyan már épült a hatalmas vízi erőmű, de még lehetett fürödni. Hogy pontosabb legyek, a lopás célpontja nem a személyi igazolvány maga volt, hanem büszkeségem, a magamvarrta, kekiszínű vitorlavászon farmer, annak a zsebében lapult a paszport - később, tél elején vissza is "csempészték" hozzám, bedobva a kerítésünkön, hisz akkor még nem fújtak új szelek, hanem minden csupa szovjet volt, s a mások személyije csak a spionoknak meg a diverzánsoknak kellett, nem pedig a világ hívságairól mit sem sejtő, csóró szovjet kamaszoknak. Úgyhogy mindössze egy anyakönyvi kivonattal - jószerivel tehát dokument nélkül - keltem útra.
Öntudatom azonban így sem ismert határt, nem úgy, mint mostanság, mióta megroggyantam, megroppantam, sőt majdnem meghibbantam a fejlett szocializmus s az azt szükségszerűen felváltó vadkapitalizmus kikerülhetetlen vastörvényei folytán, de megtette a magáét az orosz irodalommal, ennek képviselőivel és produktumaival való intenzív és tartós kokettálás is. Történetünk idejére azonban már helybéli híresség voltam: egy egész novellám megjelent a K-i komszomolista című lapban, sőt főszerkesztő-helyettese voltam az Üdeség című szamizdat irodalmi lapnak, melyet utóbb a helyi hatóságok mélyen elítéltek burzsoá formalizmus és elvtelenség vádjával egy fényképről átrajzolt Paszternák-portré miatt, akit pedig már akkor négy éve mindenünnen kitiltottak, csak mi hittük úgy - tévesen -, hogy közben megbocsátottak neki. Mindenesetre 1962-1963 telén a folyóirat minden szervezőjét kizárták a komszomolból, mit se törődve azzal, hogy jómagam például soha egy percig se voltam a nevezett szervezet tagja - nyilván senkinek se fordult meg még véletlenül sem a fejében, hogy létezhet olyan, korombéli, írni-olvasni tudó egyed a földkerekségen, aki ezt a kommunista jugendet megúszta volna. Hidegvérrel fogadtam hát a megérdemelt büntetést, amit a rákövetkező év végén megfejeltek egy olyan istentelen komszomol-jellemzéssel, aminek hála nem vettek fel az ország egyetlen bölcsészkarára sem, ezért aztán ma is hatalmas lukak tátonganak a műveltségemben, példának okáért nem olvasok se ógörögül, se perzsául, viszont 36 éves koromig vedeltem a vodkát, a sört, a bort, egyszer sárgaságba estem, és háromszor nősültem.
De ez akkor még mind a jövő zenéje volt, igaz,
mostanra meg menthetetlenül elnyelte a múlt. Felszálltam
hát a Leningrádba tartó, helyjegyes személyvonatra
elbűvölő barátaim társaságában,
akikkel együtt pötyögtük a Moszkva írógépen
a szamizdatunkat - átütő papír, indigó,
négyszer három példány -, s akiknek egyike
aztán be is mószerolt a komszomolistáknál,
mondván, hogy én rángattam bele ebbe a mocskos ügybe,
egy másikukat meg kizárták az erdészeti főiskoláról,
de furcsa módon vissza is vették, miután oly fergeteges
karriert csinált a funérok és deszkák terén,
amilyen csak a megfelelő szervekkel fönntartott gyümölcsöző
kapcsolat esetén lehetséges - ezt viszont manapság
nemhogy szégyenleni nem kell, hanem épp ellenkezőleg.
Mi több, becses elöljáróink java egyenesen büszke
arra, hogy egyívású jelenlegi Elnökünkkel,
adjon az Isten neki erőt és türelmet, hogy ne kurvuljon
el idő előtt a mi felforgatott életünktől
- de most nem erről akarok szólni, hanem...
"Robog a vonat, kattognak a kerekek" - gajdolták társaim,
héthúros gitáron kísérve a nótát.
Én meg csak bámultam kifelé az ablakon, megbabonázva:
bámultam a hatalmas síkságokat, az elsuhanó
állomásokat, ahol, Szibériától eltérően,
már nem mogyorót, hanem cseresznyét árultak.
Meg voltam döbbenve, amikor a pityeri kocsikísérő
- civilben még diák - csak állt kukán, amikor
Ahmatováról akartam értekezni vele, viszont büszkén
mutogatta az akkor még súlyos hiánycikknek számító
hétszínű golyóstollat, meg a kétsoros,
különböző fogazású műanyag fésűt,
amely, mint ugyancsak nagy büszkén hozzátette: arra
is jó, hogy a tetveket (sic! - J. P. ) az ember kivakarja vele.
Sok érdekes és említésre méltó
dolog történt még útközben, de az idő
szaladt, s már ott is voltunk Leningrádban, a Moszkvai pályaudvaron:
előttünk a hatalmas oszlopos építmények,
csatornák, emlékművek, paloták, és más
hasznos kulturális nevezetességek, mármint, ha van,
aki még mindezt hasznosnak tekinti, s nem azzal henceg, hogy ma
már új régi nóták kellenek.
Jómagam kissé mindjárt az első estén
összekavarodtam, viszont annál jobban megismertem a való
életet, melyben az írónak, a megfelelő alkotóerő
elérése érdekében, megfelelő ideig fortyogni-rotyogni
kell. De a lényeg: a megfelelő idő - hisz a leves
is zavaros lötty, ha túlfő, a tej kifut, a krumpli szétmállik,
miért lenne akkor kivétel az eleven ember?
A zavar azzal kezdődött, hogy amikor azon az estén fentebb említett társaimmal, s bizonyos, akkori nézőpontomból vénnek látszó leányzókkal elhagytuk az akkori Nyevszkij egyik szuterénjében megbúvó "Kavkáz" éttermet, hirtelen elfeledtem, hogy idegen városban vagyok, s barátaimnak búcsút intve, felugrottam az első, arra közeledő trolira. Aztán minden homályba borult. Sötét utcákon bandukoltam, valami szakállas alakba kapaszkodva, akivel Okudzsava örökzöldjeit gajdoltuk két szólamban. Egy ismeretlen gépkocsitelepen ébredtem a pityeri nap első lágy sugaraira - összegémberedve és teljes magányban, egy ismeretlen teherautó vezetőfülkéjében.
Reggeli kékség tündökölt a fejem felett. Az álmos portás még csak rám se mordult, mikor kiosontam éjjeli menedékemről, a járókelők se csodálkoztak, amikor hollétemről érdeklődtem, s útbaigazítást kértem, hogy juthatok az erdészeti kollégiumba, ahová társaim már bekvártélyozták magukat. Legnagyobb meglepetésemre csak 75 rubelem maradt, így hát azonnal elindultam megint a Nyevszkij felé, de ezúttal már nem vedelni, hanem a hajdani Singer-házba, hogy könyveket vegyek.
Jó hosszú listát állítottam össze,
fel is olvastam rögtön a bamba unalomba süppedt eladónőnek.
A neveket Az orosz nyelv gazdagságáért és szépségéért
című cikkből szedtem a Novij mir egyik 1951-es számából,
melynek szerzője, bizonyos Taraszenkov, a sárga földig
lehord, dekadensnek, szovjetellenesnek titulál mindenkit - köztük
Babelt, akiről "tudjuk, milyen jó firma volt" -, akiket annyira
szerettem volna végre elolvasni, mióta Nyikita Szergejevics
Hruscsov elverte a port rajtuk mint a "rothadó értelmiség"
képviselőin, merthogy elszakadtak a néptől,
nem őrzik atyáink hagyatékát, meg hasonlók.
- Van maguknak Akszjonov, Ahmadulina, Babel, Bulgakov, Voznyeszenszkij,
Jevtusenko, Zamjatyin, Zoscsenko, Pilnyak, Platonov, Remizov, Szologub,
Hlebnyikov?? - hadartam, a listámmal hadonászva. Az eladók
meg csak álltak, eltátva vörösre rúzsozott
szájukat, és bámultak a bunkó vidékire,
mire én, óhajuknak megfelelően, sietve távoztam
a legkevésbé sem vendégszerető intézményből.
És azonnal a Fontánkán magasodó Közkönyvtárba
mentem, ahol azért csak találtam párat a fönti
listából - s bár 50 rubel letét ellenében,
de 25 rubel árú könyvet mégiscsak magammal vihettem,
hogy aztán soha az életben ne is vigyem vissza. Lelkiismeret-furdalásom
viszont egy szikrányi sincs, egyrészt mert így is
dupla áron megfizettem, másrészt meg nekem köszönhetően
K. város számos polgára élvezhette e műveket,
ami tagadhatatlanul nyomot hagyott a város műveltségi
szintjén.
De megint előreszaladtam. Pedig történetünk tanulsága még hátravan: mert az olvasás - az olvasás, a kultúra - kultúra, de mi tagadás, a pénz is pénz, ha meg nincs, tudjuk, mi van. Így hát csak egyet tehettem: már indultam is a Kusljovka teherpályaudvarra, a gazdag orosz föld adományait - gyümölcsöt meg zöldséget - kirakodni.
A munkában nem volt semmi ördöngős, de azért tudni kellett a csínját-bínját. Amikor például a rakodómunkások megkérték a főnököt, hadd egyenek egy kis kovászos uborkát a vodkához, és az durván nemet mondott, másnap első dolguk az volt, hogy egy uborkáshordót "véletlenül" pont a főnök irodája előtt ejtsenek el, mire a dongák szétestek, csurgott a sós-savanyú lé mindenfelé, de büntetni nem volt kit, mert a tettest persze senki se adta ki. Csak gajdolták bőszen a közismert nótát:
Alma, szilva, káposzta,
Gagarin, Mikoján, Hruscsov!
Hova megy a búzácska?
El, a majmok honába!
Mert amúgy alma, körte, répa, hagyma, káposzta az volt bőven, meg valami miatt iszonyatosan sok ukrán szilva. És ettük is, vég nélkül. Megegyeztünk a sofőrrel, aki minden áldott este berakott pár láda szilvát az ülés alá, amit kinn a kapun túl elosztottunk - nem testvériesen, hanem szépen, egyenlően. Fenséges volt! Igaz, egyikünknek hasmenése támadt tőle, a másiknak szorulása, nekem nem lett egyik se, éltem, mint hal a vízben. Merthogy, ráadásként, még börtönből kihelyezett nők is dolgoztak velünk, akik miközben káromkodtak, mint egy kocsis, rendesen ráncba szedtek bennünket, s mi minden történhetett volna, mi mindennel dicsekedhettünk volna ősszel az osztályban, ők meg szépen teherbe estek volna, az idejüket megfelezték volna - de addig-addig alkudoztunk velük, míg egyszer csak összeszedték és elvitték mind. Ez is mutatja, milyen igazságtalan a világ.
Így aztán munka végeztével be kellett érnünk
a Téli Palotával, az Ermitázzsal, a Nyári kerttel,
ahol a cár meg Puskin - egyszóval mindazzal, ami egyszer
s mindenkorra meghatározta tudatos életem legeslegelejét.
Azóta is, mikor kinézek az ablakomon, itt, Moszkvában,
a Lenyingradszkij proszpekten, az ostoba dalszöveg eleje jut eszembe:
"Hallgasd, Leningrád, Néked szól dalom...", de a folytatásra
az istennek se emlékszem. Helyette mindig egy és ugyanaz
a kép úszik elém: két szakadt részeg
támogat egy dagadt lábú, felpüffedt testű
asszonyt az italbolt elé, nagy óvatosan leültetik egy
ládára, kezébe nyomják a harmonikát,
az asszony meg rázendít: "Szlusáj, Lenyingrád...",
a két szakadt meg táncra perdül...
Ugyanilyen szakadt hajléktalannak nézhettek engem is,
amikor, már évekkel később, megint odavetett
a jódolgom Leningrádba, nevezetesen a Z. nevű folyóirat
szerkesztőségébe, ahol a sértődött
arcot vágó szerkesztőségi kisasszony hitetlenkedve
meredt az általam orra alá dugott, V. M. Suksin aláírását
viselő ajánlólevélre, és eszébe
se jutott bedőlni a mesének, hogy én a (véletlenül)
véresre vert képemmel, szakadt bőrkabátban,
az éjszakai vonat hagymaszagától bűzölögve,
szóval hogy én lennék a jövő prózájának
reménysége. Nem is publikáltak akkor tőlem
semmit, csak jóval-jóval később, de erről
igazán nem a sértődött kisasszonyka tehet. Meg
nem is az a másik, akivel az a nagy szerelem esett, a recsegő
lemez édesbús dallamára - a húsz szomszéddal
megáldott társbérletben, ahol egész egyszerűen
én voltam a "felismert szükségszerűség",
aki engedelmesen felmossa a padlót, meg kölcsönad egy
kis pénzt, ha kell...
... Amint összejött végre a pénz a visszaútra,
még indulás előtt gyorsan vettem magamnak egy akkortájt
rettentően divatos vörös inget, és fáradtan,
de elégedetten megjelentem szeptember elsején honi iskolánk
küszöbén.
- Hát te, Popov, minek öltöztél ki úgy,
mint Dilis Miska Jézus nevenapján? Örül a bolond
a vörösnek, mi? - kérdezte gúnyosan az osztályfőnöknő,
akit mindenki csak Donga nyanyának csúfolt a görbe lábai
miatt.
- Csak vigyázzon, mit mond - felelem neki félhangosan
-, mert még valaki félreérti, és azt hiszi,
a zászlóról beszél, aztán börtön
lesz a vége! És tudja meg - folytattam nagy öntudatosan
-, az inget Leningrádból, a hős városból,
a forradalom bölcsőjéből hoztam, ahol mindeki
ilyenbe jár!
- Avagy úgy... - nézett rám a szemüvege fölött
Donga nyanya, teljesen elképedve.
- Na azért! - zártam le, megbocsátóan -
ha megbocsátani sokszor nem is lehet. Megbocsátás
nélkül viszont - lőttek az egésznek...
Moszkva, Lenyingradszkij proszpekt, 2003 március
KISS ILONA FORDÍTÁSA