Az idei Munkácsy-díjasok között a legfiatalabb
Zsemlye Ildikó szobrászművész volt. Fiatalsága
ellenére komoly szakmai múltra tekinthet vissza. A Képzőművészeti
Főiskola befejezése, 1995 óta egyéni és
csoportos kiállításokon követhettük nyomon
művészete alakulását. Végzős szobrász-szakos
hallgatóként és Derkovits-ösztöndíjasként
vett részt 1995-ben a XIV. pécsi Kisplasztikai Biennálén.
A zsűri különdíjjal jutalmazta az Erdő-sorozat
kiállított darabjait.
Zsemlye szívesen gondolkodik sorozatokban. Egy-egy forma, téma
megtalálásakor - zenei hasonlattal élve - a motívum
minden számára elfogadható variációját
eljátssza. Konstruktív-geometrikus plasztikái az egymásba
hatoló síkok találkozási szögének
finom változtatásával a kitárulkozás
és rejtőzködés hangulati skáláján
mozognak. E keskeny peremmel körbeírt, hegesztett, súlyos
vaskonstrukciók a belétöltött élő
anyagok: a víz, a föld a fű által organikus plasztikákká
válnak.
Egy mű, egy művész képi világának
forrásvidékét meglelni - ha azt a művész
nem tudatosan alakította - szinte lehetetlen, de tapogatózni,
találgatni lehet. Abban biztosak lehetünk, hogy Zsemlye korai
geometrikus konstrukcióit is valóságos tájélmények
inspirálták. Nem az érintetlen buja természet,
és nem az emberi kéz művelte kiskert, hanem egy új
típusú modern tájkép, melyet mérnöki
kezek formáltak, gépek alakítottak, s amely különös
módon teljességében csak akkor tárul elénk,
amikor autóban vagy vonaton utazunk. A városok közelében,
nagy útkereszteződéseknél elterülő
épített tájakra gondolok, melyeket autópályák,
felüljárók, hidak s vonatsínek hálózata
tagol, ahol az útközöket és az útszéleket
precízen kimért földsávok és gyeptégla-sorok
töltik ki vagy kísérik. Betonsávok közé
telepített, megzabolázott természet ez. Nem hasonlít
a városi parkok gondozott ágyásaihoz, természetesebbnek
hat, s mégis pontosan kiszámított. Zsemlye korai szobrai
e geometrizált, precízen megszerkesztett, egyszerre ipari
és természeti tájképekre is emlékeztetnek.
A vas- és bronzkonstrukciókkal párhuzamosan Zsemlye
még főiskolásként módosító,
díszítő nyomhagyásokat végzett a természetben
talált élő fákon. A kilencvenes évek
művészeti törekvéseiben gyakran hangot kapnak
hasonló minimal art-os, ún. kis gesztusok. Ilyenek voltak
Zsemlye természettel való mágikus kapcsolatteremtésének
művészi akciói is, melyeket aztán fotókon
dokumentált. Ezek a növényi lét ideiglenességét
imitáló rövid életű jelek vezettek az Erdő-sorozat
megszületéséhez. Zsemlye bizonytalan támasztékokba
kapaszkodó, megtépázott fáit rövid lábakra
állította, s ezzel még hangsúlyosabbá
vált sérülékeny, törékeny mivoltuk.
A sorozat darabjain a fő motívumot gyakran egyenes vonalakkal
határolt térbeli rajz veszi körül, mely egyrészt
finoman jelzi a birtokba vett tér határait, másrészt
bizonyos erőtereket vizualizál. E támasztékok
szeszélyes esetlegességének ellentétei azok
a posztamenseket kiváltó hosszú, vékony lábak,
melyek e sorozat egyes darabjain jelennek meg először, és
amelyek a következő nagy tárgycsoport szobrainak, a
Bronztájaknak természetes velejárói. A hosszú
lábak által Zsemlye kisplasztikái önhordóvá
lesznek, súlypontjuk eltolódik, s így az az érzésünk,
hogy nem állnak a lábukon, hanem inkább csak támaszkodnak,
miközben lebegnek a térben.
1999-ben Zsemlye Ildikó főiskolai mestere, Jovánovics
György meghívta tanítványait, hogy együtt
valósítsák meg a kilenclukú emberi test mintájára
a kilenc camera obscurát. A camera obscura, a "sötét
szoba" egy zárt doboz, egyetlen nyílással, melyen
a fény átjuthat. Amikor a fény a camera belsejében
van, a kép kifelé tör - ezt Jovánovics negatív
camera obscurának nevezte. A kiállításon Zsemlye
Ildikó egy műfűvel borított, ferde síkon
álló kis játékvonatot helyezett a dobozába,
s az így keletkezett virtuális táj képét
egy papírlapra vetítette. Ez a "fénnyel festett" tájkép
lett Zsemlye Bronztájainak előképe. Művészeti
történések véletlen összecsengése
csupán vagy egymástól időben és térben
távol megszülető művészi törekvések
rokonsága, ki tudja? - mindenesetre a camera obscura, mely Zsemlye
első tájkép-adaptációját inspirálta,
a 19. század tájképfestői számára
fontos segédeszköz volt.
2001-ben elkészült az első Bronztáj - mohával
körülvett töltésrészlet, a síntöredéken
magányos vonat-kocsi áll. Még ugyanebben az évben
a sorozat első elkészült darabjai elnyerik a XVII. Országos
Kisplasztikai Biennále nagydíját.
A vonat-motívum megjelenésével a vonat a tájban,
a táj vonattal, a táj a vonatból viszonylatrendszerében
vizsgálhatjuk Zsemlye tájrészleteit. A tájban
robogó vonat vagy a vonatból látott elfutó
táj élményei összegződnek a "bronztájakon".
A vonatsínek egyenesei által a plasztikák megőrzik
a korábbi munkák konstruktivitását, sík
vagy ferde terepeken jelennek meg a többnyire egyedülálló
vonatkocsik. Sokszor két sín derékszögben találkozik,
a síneken álló egy-egy kocsi inkább memento,
mint száguldó vonat.
Vonaton utazni mással össze nem hasonlítható
élmény. Az útról letérni vagy bárhol
kiszállni nem lehet. Sok költő a vonatablakból
látott képekről, mint élete gyorsan elfutó
éveiről ír. Zsemlye szobrait is beemelhetjük
ebbe a vonatút-életút szimbólumkörbe,
de nála a vonatkocsi maga jelképezi az emberi sorsokat. A
tájtöredékben magányosan vagy párosan
jelennek meg a kocsik, hol büszkén állnak a töltéseken,
hol, mint kisiklott életek, támasztékokkal körülvéve.
Legújabban a művész tájszobraiban megjelent
egy új elem, az autó, méghozzá egy Trabant.
Nem nehéz felismerni benne a művészt magát,
hiszen évek óta ilyen autóval közlekedik. A metaforikus
önarckép megjelenésével a lírai tájszeletek
még személyesebbé váltak, megmaradt a művész
különállása, de az "utazásban" való
részvétele nagyobb hangsúlyt kapott.
Zsemlye munkáinak különös jellegzetessége,
hogy a kisplasztika és az installáció határán
mozognak. Anyaguk a szobrászat legnemesebb anyagainak egyike - bronz,
technikájuk az egyik legősibb eljárás, a viaszvesztéses
bronzöntés. Mégis a kiegészítő
anyagok - homok, víz, moha - ideiglenessége által
a szobrok kapcsolódnak az installáció műfajához
is.
Nagy T. Katalin