(VILNIUS)
Az euro-optimisták áldásai és az euro-szkeptikusok
szitkai, a jobb élet vágya és a nemzeti identitás
elvesztésétől való félelem kötélhúzása
közepette az Európai Unióhoz való közelgő
csatlakozás egy fontos dologra szerintem már rámutatott
- hogy valamennyien egyetlen test vagyunk. Nincs más hátra,
mint megkörnyékezni ezt a testet, a testünket, és
rávenni, hogy az eszére hallgasson, ne engedje át
a terepet az érzelmeknek.
Az elmúlt tíz évben az "Európa" szó
és az "Euro-" tő minden származéka egyet jelentett
a modern és új élet szellemével. De mint mindig,
ha valamit túlzásba visznek, kiüresedett, közhellyé
vált, és a jelentése is megváltozott valamelyest.
Alig néhány éve a kiadók még szenvedélyesen
hangoztatták, hogy várják az "Euro-regényt"
- azt a könyvet, amely végre kitör a helyi problémákból,
és meg tudja rendíteni az európai olvasót.
Ma az "Euro-regény" az európai irodalmi sztenderdet
jelenti (ha egyáltalán van ilyen), klisé-irodalmat,
negatív konnotációval. Az eurooptimistákat
egy időben vállalkozó szellemű, eleven embereknek
láttuk; mára olyan álmodozókat látunk
bennük, akiket az Euro-istenségbe vetett naiv hitük miatt
joggal tesznek nevetségessé. Eurolitvánia jövőjét
valószínűleg olyannak képzelik, mint egy osztrák
kisváros: euro-virágágyasokkal, euro-járdával,
euro-burgerekkel és euro-unalommal.
Évtizedeken keresztül dédelgettük a vágyat,
hogy a vén Európa részévé válhassunk.
A litvánok számára ez azt a világot jelképezte,
amelyben érdemes élni. Úgy éreztük, származásunknál,
földrajzi helyzetünknél és mentalitásunknál
fogva odatartozunk, de a sors mindig elszakított tőle. Párizsba
vágytunk, ehelyett Moszkvát kaptuk - ez pedig hideg volt
és ellenséges. Úgyhogy mára, amikor ez az Európa
hirtelen túlságosan is elérhető közelségbe
került, ez az intimitás nyugtalanítóvá
vált.
Litvánia "igen-" és "nem-"táborra oszlik. Az "igen"-tábor
Európa elfogadására bátorít. A "nem"-tábor
tisztában van a jelentőségével, és igényeket
támaszt az "igen"-táborral szemben. A "nem"-táborhoz
tartozó litván bizalmatlan ember. Rosszat sejtek, azt mondja.
Hogy lehet, hogy ez az Európába vezető út ilyen
rövid és könnyű? Ez az Európa valamit biztos
forral a hátunk mögött, azért enged be olyan könnyen.
Elnézést, de meggondoltuk magunkat. Nem kötünk
ilyen üzletet. Nem engedjük a nemzetünket ilyen könnyen
a nemzetek krematóriumába.
Igazából csak mostanában kezdődtek komolyabb
viták a csatlakozásról, amikor kiderült, hogy
a nemzet jelentős része sehova sem akar menni - se
keletre, se nyugatra. Azok az emberek, akik így gondolkodnak, igavonó
lovaknak érzik magukat, akik a nemzet kivételezett csoportját
szállítják egyik rendszerből a másikba,
a régi politikai berendezkedésből a maiba, a maiból
pedig az eljövendő új rendszerbe, anélkül
hogy valaha is kényelmesebb életben lehetne részük.
S hogy a politikusok arra kapacitálják őket, hogy
menjenek el a népszavazásra. és mondjanak "igent Európára",
csak növeli a kételyeiket. Ebből valaki megint hasznot
fog húzni, de nem ők - a "nyomorultak".
Ezek az emberek többnyire a szüleim nemzedékéhez
tartoznak - olyanok, akik a háború előtt, alatt vagy
röviddel a háború után születtek. Gyerekek,
akik még nem szavazhatnak, nyílt leveleket írnak a
felnőtteknek: legyetek szívesek, adjátok nekünk
Európát ajándékba, gondoljatok ránk,
amikor szavazni mentek. Nekünk kell majd az eljövendő
Litvániában élnünk, nem nektek. Kelletek nekünk
ágyútölteléknek, és megnyerjük a
háborút.
Ezektől az emberektől mindig azt kérték,
hogy valamiféle jövő érdekében dolgozzanak.
A szovjetek azt parancsolták nekik, hogy építsék
a kommunizmust, a Független Litvánia azért könyörgött
nekik, hogy húzzák szorosabbra a nadrágszíjat,
és tartsanak ki néhány évig összeszorított
foggal a szabad állam kiépítése érdekében.
Most megint valami homályos célt kínálnak nekik
- az Európai Uniót. Úgy érzik, hogy ők
az építő-vesztesek. Az eljövendő épület
terve már elavult, még mielőtt lefektették
volna az alapokat. Egyik alapot rakatják le velük a másik
után, anélkül hogy engednék befejezni a saját
házukat, és végre beköltözni.
Mostanra egyszerűen elfáradtak. Minden energiájuk
ráment az eddigi építkezésekre, nincs már
kedvük mindent elölről kezdeni. Szeretnének végre
leülni és pihenni.
Van még egy csoport, amelyik nem támogatja ezt az európai
irányt. Érvelésük egyszerű: egyszer már
benne voltunk egy unióban, minek ugorjunk fejest egy másikba?
Alkalmi párhuzamokat vonnak - részben ironikusan, részben
komolyan - a függetlenség és a szüzesség
között. Hagyjuk-e elvenni az ártatlanságunkat?
Legyünk-e újabb menyasszony Európa háremében?
A szüzesség bajnokai egybehangzóan állítják,
hogy ha egyszer bent leszünk Európában, majd nyilván
kiderül, ki viseli a nadrágot. Vagyis a vőlegény
már megvan, csak eddig nőnek volt álcázva.
A csatlakozásról szóló vitáknak
van egy érdekes aspektusa: a különböző országok
példáira való kölcsönös hivatkozás:
- Svájc - mondja a szkeptikus. - Nézd meg őket.
Évszázadok óta jól megvannak minden unió
nélkül.
- Hülyeség - mondja az euro-optimista. - Svájc egy
bank, egy pénzlerakóhely. Ahol mi vagyunk, semmi esélyünk
arra, hogy malacpersely legyen belőlünk.
- Írország - áll elő ő a kártyájával.
- Norvégia - vág vissza a szkeptikus.
- Akkor nézd Portugáliát - kontrázik az
optimista.
A legélesebb érv, amit az optimistáktól
hallottam, egyszerre volt ijesztő és pesszimista. A litvánok
ma Spanyolország, Írország vagy Anglia földjein,
építkezésein és bárjaiban dolgoznak.
De ha kimaradunk az Európai Unióból, senkinek sem
kell olyan messzire mennie: a szomszédos Észtország
farmjain verejtékezhetünk és szűkmarkú
észt farmerek nyomorúságos filléreiből
tengethetjük életünket.
Ez már komolyabban vehető érv, hogy belépjünk
az Európai Unióba. Semmi nem sérti jobban a litvánok
büszkeségét, mint ha azt hallják, hogy valami
észt vagy lett túljárt egy litván eszén.
Mindegy, hogy kosárlabdáról vagy életszínvonal-mutatókról
van szó. Ez azért van, mert más jelölt országok
más megvilágításban jelennek meg. Kevesebb
a hasonlóság köztük és Litvánia között:
ha elmaradunk mögöttük, mindig ott vannak a történelmi
körülmények, amelyekre hivatkozni lehet. Minket "jobban"
elfoglaltak és vörösebbre festettek, így a következmények
is súlyosabbak. Az észtekkel és a lettekkel viszont
ugyanabba a hátrányos helyzetű kategóriába
esünk. Valamennyien az Orosz Birodalom berkeiben töltöttük
a 19. századot, felszabadultunk 1918-ban, majd a 40-es évek
elején újra megszálltak minket, a 90-es évek
elején pedig egyszerre váltunk azzá, amik ma vagyunk.
Kétszáz év közös történelmének
köszönhetően nagyítóüveggel figyeljük
ezeknek az országoknak minden lépését. Lemaradni
tőlük katasztrófa volna. Fel kéne adni azt a
szokásunkat, hogy mindig másokat vádolunk, el kéne
ismernünk saját hibáinkat.
Csakhogy ez inkább hasonlít egy szocialista munkaversenyre,
mint partnerségre vagy közös cél keresésére.
A litván optimisták általában úgy képzelik
az EU-csatlakozást, mint az európai futballbajnokság
döntőjébe jutást. Mintha nem partnerekkel, hanem
riválisokkal volnánk körülvéve. Az észtek
esetleg megvesztegetik a bírót, ő több pontot
ír a javukra, és mielőtt észrevennénk,
ők vezetnek a játszmában. De mi lesz a döntőben?
Hogy kaphatunk rendes bírókat? És mennyi időre
van szükségünk, hogy eljussunk Németország
szintjére, és Európa-bajnokok lehessünk?
Mindezzel együtt azonban a litvánok szenvedélyes
játékosok és szurkolók, úgyhogy részt
fognak venni ebben a játékban. Ez az enyhe elégedetlenség
az eljövendő csatlakozással kicsit az esküvő
előtti leánybúcsúra emlékeztet. Sajnáljuk
a lánykori szabadságot, a romantikus csókokat, éjszakai
sóhajtozásokat és hajnalig tartó keringőzéseket.
De ha elhalasztanák az esküvőt, a menyasszonyból
mindjárt sebesült partizán válna, akit a társai
otthagytak a csatamezőn, mert lusták voltak magukkal cipelni
az Euro-mentőállomásra.
Gyerekként szerettem nézni a Balti-tenger horizontját.
Tudtam, hogy a másik oldalon ott van Európa, és ha
nem volna a vasfüggöny, világosan lehetne látni.
Akkor úgy gondoltam, hogy sosem fogom látni a világot.
Ez szomorú volt, de nem volt mit tenni. Ott bóklásztam
a part mentén azt remélve, hogy találok valamit, amit
partra vetett a tenger: egy cipőt, amit egy európai viselt
- egy svéd, egy francia vagy egy német -, egy üveget,
egy zsebkendőt vagy valami más partra sodort külföldi
holmit. Sosem találtam semmit. Furcsa, mert manapság
néha előfordul, hogy a tenger kidob ezt-azt a partra.
Megszoktuk azt az Európát, amelyhez sosem tartoztunk,
és azt gondoltuk, nem is fogunk soha tartozni, és megijedtünk
attól az Európától, amelynek hamarosan a részévé
válhatunk. Minden olyan politikai unió, amelyhez eddig Litvánia
tartozott (a lengyel birodalom, a Szovjetunió) szintén a
nemzetek egyenlőségét hirdette, de ránk nézve
mindig tragikus kimenetelű volt. Ezért nehéz sokaknak
elhinni, hogy ezúttal ez másként lesz, és Litvánia
nem lesz másodrendű az új unióban. Azt hiszem,
egy időre sajnos be kell érnünk a másodosztállyal,
de a tetőn utazni is jobb, mint ott maradni a várakozók
között a peronon. Időközben, ezen a másodosztályon
utazva hozzászokhatunk a gondolathoz, hogy európai expanzió
sosem volt és nem is lesz. Egyszerűen egy valamikor szétzilálódott
kontinens próbálja visszaszerezni az elveszített koherenciát
- a két Európa igyekszik eggyé válni.
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA