Október volt, a fecskék már melegebb éghajlatra
költöztek. Ilyenkor az időjárás egy éjszaka
alatt megváltozik attól függően, mit hoz a szél,
mely ráncossá teszi a Moldvát, megborzolja a vízfelszínt
és továbbrepül az erdők felett. Reggel kiléptem
a házunk kapuján és a vízparton haladtam egészen
a falu széléig, ott a töredezett országútra
fordultam, amely az utolsó kunyhón túl felkanyarodik
a dombra. "Községi népkönyvtár", állt
a lepattogzott sarkú, zománcozott táblácskán,
melyet már csak két csavar tartott a ház falán.
A nyitott ajtón keresztül megláttam a már odabent
várakozó Michálek bácsit. Nem vette könnyedén
a dolgot. Itt POLITIKÁRÓL van szó, mondogatta gondterhelten.
A postahivatal vezetőasszonya is megérkezett már,
úgyhogy együtt voltunk: a választási bizottság
elnöke, elnökhelyettese és a jegyző.
- Vezeted a krónikát? - recsegte az öreg szokásához
híven üdvözlés gyanánt, én meg bólintottam,
hogy persze. A választásra jogosultak jegyzéke a nagy
asztalon hevert, amelyet a téren lévő új kocsmából
hoztunk át az öreggel. A listán szereplő nevek
többsége ki volt húzva * ők már pénteken
eljöttek szavazni. Tudtuk, hogy szombaton tizennégy óráig
nem sok szavazóra számíthatunk már. Esetleg
a környező községek és tanyák néhány
lakosára vagy néhány helybélire azok közül,
akik a városba járnak dolgozni és pénteken
már nem értek ide vagy túl fáradtak voltak.
A többiek pedig egyáltalán nem jönnek el, mert
számukra édes mindegy, hogy ki fogja a választókörzetet
képviselni a Cseh Köztársaság Szenátusában.
Az öreg a szívén viselte az ügyet, úgyhogy
előző este személyesen végigjárt néhány
házat, és a kocsmában is agitált. Engem is
rá akart venni, hogy tartsak vele, de én elutasítottam,
nagyon bántotta, hogy nem leszünk mintaközség,
ami pedig mindig is voltunk, és nem mi leszünk az elsők,
ha a részvétel ilyen alacsony marad.
Lassan vánszorgott a délelőtt, az ajtót
tárva hagytuk, hogy kilássunk az országútra.
A szél az aszfalt mentén növő berkenyék
hosszúkás leveleit morzsolgatta ujjai közt, a friss
őszi levegő a bejáratnál összecsapott
a könyvtár kissé áporodott szagával.
Egy darabig rendezgettem a könyveket a polcokon, leltári
számokat írtam be, és rendet tettem a nyilvántartásban,
az utóbbi időben alig kölcsönzött valaki,
nyáron a folyónál kempingező turisták
vettek ki könyveket, meg a három kilométerrel lejjebb
a vízparton lévő gyerektábor lakói.
Mélyet szippantottam a szomorú őszből,
a kéményekből és a kertekből felszálló
csípős füstből. A közelgő tél
érzése és szorongató sóvárgás.
Minden fél órában kimentem a vécére
és hosszasan ittam a csapból, közben a lábam
alatt billegtek a fellazult kőlapok. A régi törött
üveg kettéhasította az arcomat, a hosszanti repedésben
több éves piszok telepedett meg, víz csöppent a
nyakkendőmre. Elölről, a könyvekkel teli helyiségből
az öreg köhögése hallatszott.
Érkeztek néhányan, kezükben borítékolt
választási értesítők, az öreg pápaszeme
mögül szigorú tekintettel ellenőrizte a személyi
igazolványokat, annak ellenére, hogy születésüktől
ismerte a helyieket, sokszor születésüktől ismerte
a szüleiket is, sőt, nemegyszer még a szüleik szüleit
is, hiszen túl járt már a nyolcvanon. Szürke
zakót és egy ősrégi mintájú elnyűtt,
a zöld valamely meghatározhatatlan árnyalatát
mutató nyakkendőt viselt. Arcát simára borotválta,
ritkás haját gondosan hátrafésülte, és
tisztességesen vizsgálgatta a papírokat.
Tizenegy körül megettem egy almát, aztán
leültem a székre az urna mögé, amely középen
állt egy kis asztalon, a piros-kék államcímer
sugárzott az ajtó felé és még az országútról
is látni lehetett. Fejem fölött a falon a köztársasági
elnök fényképe függött, amelyet most akasztottunk
fel az öreggel. Oldalt, válaszfüggöny mögött
két szavazókabin volt kialakítva. Figyeltem, ahogy
a nedves plafonról leválik a vakolat, és apró
darabkákban a választók jegyzékére és
Michálek bácsi fejbőrére hullott. Az öreg
újra meg újra a jegyzéket böngészte, azokét,
akik még a faluban laktak, akik itt maradtak a fél falu elárasztásával
járó közeli duzzasztógát üzembe helyezése
után is.
Aztán, közvetlenül tizenkét óra
előtt, a mi kis választóhelyiségünkbe
egyszerre hárman is érkeztek: az idős Navrátil
házaspár és a kövér Chládek úr
az egykori vízimalomból. Ülve maradtam a szavazóurna
mögött és hagytam, hogy Michálek bácsi kiélvezze
a három választót, az igazolványok ellenőrzését
és az útbaigazítást, miként kell a szavazócédulákat
kitölteni. Azután Navrátilék a fülke felé
indultak, Chládek úr pedig kilépett a könyvtár
elé a postavezető asszonnyal * és ekkor történt.
Akkor vettem észre Táňát, amikor
belépett az ajtón, kissé megijedtem, hogy került
ide egykori szerelmem egyik pillanatról a másikra. Csinos
volt, piros szvetterben és sötétkék miniszoknyában,
vastag sarkú cipőbe bújtatott hosszú lábai
egy pillanatra megálltak a helyiség elején.
- Gondoltam, hogy itt leszel - mondta üdvözlés
helyett, és kissé gúnyosan végigmért.
- Hogyhogy?
- Mindig is ilyen voltál, ilyen...
- Milyen?
- ...államalkotó, vagy mi.
- De hülye vagy...
Táňának fülig ért a szája,
de nem jött beljebb, csak elmélázva körülnézett.
- Szavazol? - kérdeztem - Még nem vagy kihúzva.
- Most jövök a busztól, aztán megyek
is a kéglibe. Sose szerettem az ilyen mókákat - mondta,
és fejével a választói névjegyzék
meg Michálek bácsi felé biccentett.
- Hát akkor meg mi dolgod itt? - mondtam bosszúsan.
- Vagy dobj be valamit az urnába, vagy nyomás innét.
- Csakhogy nincs nálam semmi, tudod? - mondta Táňa,
és lassan felém lépdelt. - Mit is dobhatnék
ebbe az urnába... - Nagyvilági járása, luxusruhái
az agyonfogdosott könyvek között és átható
illatú parfümje kissé felkavarta a községi
népkönyvtár falaiból áradó penészszagú
levegőt. Cipősarkai felém kopogtak, miközben
Táňa kezei fölfelé kúsztak a combjain,
egészen a rövid kék szoknya alá, amely így
oldalt kissé felgyűrődött, Táňa
csücsörített kirúzsozott ajkaival, közben
még mindig az urna felé tartott, kezei most ismét
lefelé haladtak a szoknya alól, ujjai közt megvillant
egy darabka fehér anyag, de mást már nem láthattam,
mert Táňa előttem állt, és deréktól
lefelé eltakarta az asztalkán álló szavazóurna.
Rám szegezett tekintettel lassan egész mélyen lehajolt,
aztán kétszer koppantak a cipősarkak, én meg
úgy ültem a széken, mintha odaszegeztek volna, és
csak ennyit bírtam halkan kinyögni: - Táňa, ne
hülyéskedj... Tudod, hogy nem bírom... -, de eddigre Táňa
már megint egyenesen állt a címerrel ellátott
urna előtt, és jobb kezében fehér bugyit tartott,
pontosan a szavazócédulák számára kikészített
doboz nyílása fölött. Ebben a pillanatban a csöndet
halk csattanás törte meg, az öregnek leesett az olvasószemüvege,
koppant egyet az asztal lapján; Táňára bámult,
mondani akart valamit, de nem bírt megszólalni, csak tátogott,
akár egy partra vetett hal, sárga kerek szemeivel. Visszanéztem
Táňára, felugrottam a székből, kirántottam
a kezéből a fehérneműt, és a zakóm
zsebébe gyömöszöltem, nehogy az öreg meglásson
valamit. De ő már köhintett, és rekedt hangon
megszólalt: mit jelentsen ez, rémülten körülnézett,
Chládek úr éppen visszatért kintről,
és Navrátilék is kiléptek a kabinokból,
kezükben a borítékokkal. Táňa hármat
lépett hátra, hogy helyet adjon nekik, majd elmosolyodott
és körbepördült, rövid szoknyája fellebbent,
és kivillant alóla színes, pöttyös fehér
bugyija. Aztán hátat fordított és könnyed,
topmodell-léptekkel elhagyta a választóhelyiséget.
Az egész talán csak néhány másodpercig
tartott. Visszahuppantam a székre. Navrátilék az urnába
dobták a cédulákat. Chládek úr is leszavazott
és elment, a postavezető asszony még kint állt
és dohányzott, csak mi ketten maradtunk bent az öreggel.
Ránéztem, még mindig ugyanott állt, és
hol az ajtóra, hol meg rám nézett.
- Mi volt ez? - tört ki belőle, és még
nagyobbra tátotta a szemét.
Megvontam a vállam, ő meg fogta magát, kiszaladt,
eltűnt a könyvtár sarka mögött, a helyiségben
csak Táňa parfümillata lebegett, mintegy annak bizonyságaképpen,
hogy mi történt egy pillanattal ezelőtt e falak közt.
A zakóm zsebébe nyúltam és megtapintottam a
finom anyagot, még egy bizonyíték, hogy igaz volt.
Nem, nem látomás volt. De érvényesen
leadott szavazatnak sem minősült, ebben igaza volt az öregnek.
Aztán visszajött és nekem rontott, karjaival hadonászott,
a falig hátráltam, ott kénytelen voltam megállni.
Rövid, de zavarodott kérdésekkel bombázott.
- Hát ez meg mi volt?
- Én nem tudom, Michálek bácsi...!
- Mit csinált az a nőszemély?
- Fogalmam sincs, mit csinált...
- Hova tetted?
- Mit?
- A zsebedben van.
- A zsebemben...?
- Mit jelentsen ez az egész, én láttam...
- Komolyan nem tudom, miről beszél...
- Mit műveltetek? - krákogott Michálek bácsi,
és csapkodni kezdte a vállamat az aktatáskámmal,
amelyet a földről vett fel, amikor pedig megfordultam, a hátamat
ütötte vele.
- Nem csináltam semmit, hagyja abba...
- Micsoda szégyen! - hörögte az öreg kifulladva.
- Én nem tehetek róla, hogy mit csinált,
hiszen én...
Végül elkaptam Michálek bácsi kezét,
és lenyugtattam. Visszakísértem az asztalhoz a papirosai
mögé, amelyeken még annyi kihúzatlan név
szerepelt.
- Micsoda szégyen...
- Ne bolondozzon, Michálek bácsi, hiszen semmi
sem történt...
- Éppen amikor olyan sokan voltak itt. Navrátilék
ráadásul a szomszéd faluban laknak, egykettőre
híre megy az ügynek...
- Senki nem látott semmit.
- Meg akartam kérdezni Chládeket, de már
elment.
- Mit akart tőle kérdezni?
- Hogy nem látott-e valamit...
Közeledett a délután két óra,
és világos volt, hogy senki nem jön már a mi
szavazóhelyiségünkbe. Nem maradt más hátra,
mint hogy szétválogassuk a mi falunk és a környező
települések néhány száz szavazócéduláját,
összeszámoljuk őket, borítékba tegyük
és leragasszuk a borítékokat. Pontosan az előírások
szerint jártunk el, amelyeket az öreg a legapróbb részletekig
betanult. Aztán autóba ültünk, és bevittünk
mindent a járási székhelyre. Éppen időben
érkeztünk vissza, hogy elcsípjük a bajnoki futballmeccs
második félidejének utolsó harminc percét.
A vizesárkon túli pályánál
csoportokban ácsorogtak az emberek, a falu történetének
utolsó mérkőzésére voltak kíváncsiak,
mivel a következő szezonban a harmadosztályú
járási bajnokság nélkülünk zajlik
majd. A fiatal srácok többsége, akik képesek
voltak legalább eltalálni a labdát, a környező
falvakból jártak át, és többé már
nem akaródzott nekik ebben a haldokló faluban játszani.
A fő ok azonban az volt, hogy néhány nap múlva
egy helyi gazda ki fogja húzatni a földből a kapukat,
hogy bekeríthesse a telket, a saját kaszálóját,
amelyet a kárpótlás keretében kapott vissza
nyolcvankilencben.
Az öreggel a vendégek kapuja mögött álltunk,
akik a járás túlsó csücskéből
bumliztak hozzánk autóbusszal. Az aprócska lelátó
fateteje alatt ücsörögtek néhányan a padokon,
de az emberek többsége a fehér partvonalak vagy a kapuk
mögött ácsorgott. A tribün mindkét oldalán
egy-egy választási óriásplakát állt,
mintha a cseh parlament felsőházának képviselőjelöltjei
a mi rövidnadrágos, stoplis cipős fiainkat figyelnék.
Az egyik plakát a lelátó jobb oldalán, a másik
pedig a balon állt. Elgondolkodtam, micsoda véletlen folytán
kerülhetett a baloldali pártot képviselő jelölt
a jobb oldalra, a jobboldali pedig a balra. De aztán rájöttem,
hogy ez viszonylagos, mert csak akkor van így, ha a tribünnel
szemben állok. Ha ott ülnék a padokon, akkor éppen
ellenkezőleg, a jobb bal lenne és megfordítva.
- Mennyi az állás? - kérdeztem Valentánétól,
a toronyház méretű, ötvenes asszonyságtól.
Férjével közvetlenül mellettünk állt,
és egyfolytában üvöltözött a gyep felé,
ahol a játék zajlott.
- Nulla nulla - mondta Valentáné, és ordítani
kezdett. - Gyerünk fiúk, gyerűűűűnk...!
Olyan hangja volt, mint egy szirénának, Valenta
úr eközben csöndesen álldogált, csak bólogatott
a felesége felé, aki valószínűleg jobban
értett a focihoz, de az is lehet, hogy csak hangosabb volt.
- Ne rágja már magát, Michálek bácsi
- mondtam az öregnek, aki mellettem toporgott, és folyton arra
a híres-neves választásra gondolt, amelyet Táňa
tönkretett. Az autóban, amikor a szavazócédulákat
vittük, végig szitkozódott, mintha bizony én
toltam volna le az alsógatyámat a választási
urna előtt.
- El kell menni hozzájuk. Még ma - mondta Michálek
bácsi, aki a falu utolsó meccsét egyáltalán
nem élvezte, mert folyton arra gondolt, mi történt délben.
- Kihez kéne elmennünk? - kérdeztem.
- Kihez, kihez!? Hát Navrátilékhez át
a szomszéd faluba, aztán meg a malomba Chládekhez.
- Az istenért, minek?
- Hogy minek? Még kérdezed? Hát nem érted,
mekkora galibát okoztál? Hisz a köztársaság
meggyalázásáról és a választás
semmissé tételéről van szó, az ilyesmiről
törvény rendelkezik...
- De én nem csináltam semmit...
- Ne kiabálj - intett le dühösen az öreg.
- Hiszen én nem csináltam semmit, Michálek
bácsi - suttogtam. - Én egyáltalán nem tehetek
róla, hogy Táňa odajött, nem én hívtam
oda, már régóta semmi közöm hozzá...
- Csönd legyen! Tudod te egyáltalán, micsoda
szégyen lenne, ha a környéken megtudnák, mi történt?
Óriási slamasztika kerekedhetne belőle. Mi átvállaltuk
a választások lebonyolításának felelősségét
a környező falvaktól, és ez megtiszteltetés,
nagy megtiszteltetés, mi mindig élen jártunk, jobbak
voltunk, mint a többiek, és itt POLITIKÁRÓL van
szó, mindez a POLITIKÁRÓL szól...
- Góóól... - bődült el Valentáné,
mindketten összerezzentünk, mert éppen nem figyeltük,
mi történik a pályán. - Góóól...
- morajlottak fel a többiek is. Egy nullra vezettünk.
- Tragédia ez a Honza, minek állítja be
mindig? - szidta Valentáné a kettes számot viselő
védőt. - És az a Novák gyerek, odanézz,
úgy kering ott, mint gólyafos a levegőben - engedte
el magát Valentáné, hosszú bőrkabátjában,
festett, dauerolt hajával. - Miért nem küldi be inkább
Káját csatárnak...
- És mit mond nekik, Michálek bácsi? - kérdeztem
az öreget. - Mit kérdezünk tőlük?
- Óvatosan meg kell tudakolnunk, nem láttak-e valamit,
és rá kell vennünk őket, nehogy valahol elmondják...
- Én nem megyek sehova.
- De igen. Elviszel Navrátilékhoz, és be
is jössz velem - kötötte az ebet a karóhoz.
Nem szóltam többet, a focit figyeltem. Az edzőnk
cserélt, úgyhogy Valentáné boldog volt: - Gyerünk,
Kája, húzzá' bele! - harsogta az új csatárnak.
- Mér hagyta benn ennyi ideig Mirdát, csak elszúrt
mindent... Ha bezzeg Kája játszott volna az elejétől...
- kesergett Valentáné Michálek bácsinak.
- Melyik az a Mirda? - kérdezte az öreg, az asszony
kitörésétől megszeppenten - A nyócas?
- A Mirda, az most nem játszik, Michálek papa,
azt cserélték le.
- De kár... - mondta az öreg elhaló hangon.
- Nem, éppen ez a jó, a Mirda egy lajhár!
Michálek bácsi, maga oda se figyel.
- Miért nem jött szavazni? - kérdeztem Valentánét,
hogy egy kicsit védjem az öreget.
- Pff, ki szavazna ezekre... - mondta, és fejével
a plakátokon látható gigászi arcképek
felé bökött.
Csak néhány perc volt hátra a mérkőzésből,
az öreggel a kapu mögött álltunk a gyepen, zakóban-nyakkendőben,
és láttuk, ahogy Kája tíz méterről
mellélőtt. Valentáné a fejét fogta.
- Láttam én má' lovat hányni, kígyót
térdelni, na de ilyet még nem... - üvöltötte
a pálya felé, és rágyújtott egy cigarettára.
Körülnéztem, nem áll-e itt valahol Táňa,
azt kívántam, bárcsak ne lenne itt, csak felizgatná
az öreget, akit már amúgy sem lehetett elviselni. Azt
reméltem, meggondolja magát, és nem kell ellátogatnunk
a választókhoz, úgyhogy inkább hallgattam és
vártam, hogy véget érjen a meccs. Észrevettem,
hogy voltaképp nem mi vagyunk az egyetlenek, akik nyakkendőt
viselnek, a színes plakátokon látható urak
szintén öltönyben voltak, és a szemükből
valahogyan sugárzott a POLITIKA, magamban ismételgettem Michálek
bácsi kedvenc szavát, ízlelgettem, a nyelvemen tartottam,
POLITIKA, P-O-L-I-T-I-K-A, olyan sósnak tűnt, mint a PÉNZ
vagy a FIZETÉS, mintha a szónak sós íze és
illata lenne a számban, mint amikor az ember megszagol egy agyonfogdosott,
elnyűtt, sok ezer ember ujjának és tenyerének
izzadságától sós papírpénzt.
A bíró sípjának éles hangja
szakított ki merengésemből, Táňát
sehol sem láttam, lassan mentünk az öreggel a kocsi felé,
az országútnál összefutottunk a fűrésztelepen
dolgozó öreg Sklenář úrral.
- Na, mi lett az eredmény? - kérdezte.
- Egy null - válaszoltam.
- Azt tudom, a meccset én is láttam. A választások
eredményére gondoltam.
Már sötét volt, amikor hazaértünk,
nagyjából két órát ücsörögtünk
Navrátilék nappalijában, Michálek bácsi
óvatos taktikával érdeklődött a választások
felől, például, hogy tetszett-e nekik a választóhelyiség.
Navrátilék semmit sem láttak abból, ami délben
történt, vagy ha láttak is valamit, azt ügyesen
titkolták. Az öreg ennek köszönhetően végül
csak megnyugodott, jobb kedvre derült, csakhogy hazafelé az
autóban megint elkomorult.
Az erdőben haladtunk, az aszfalt nedves volt az októberi
estében, bekapcsoltam a fűtést és imádkoztam,
érjünk már haza, hogy kitehessem az öreget, és
végre nyugtom legyen.
Először csak halkan, magában mormogott mellettem
az ülésen, aztán hangosan is rákezdte.
- Bíztam benned, Pavel, azt gondoltam, értelmes
vagy, kiskorod óta ismerlek, utódomnak választottalak
és megbíztalak községi krónika vezetésével,
tudod te, mit jelent ez? A községi krónika! És
erre te ilyesmit művelsz... Micsoda szégyen az egész
falunak, hogyan simítom majd el ezt helyetted...
Nevetnem kellett, de uralkodtam magamon, már nem próbáltam
neki elmagyarázni, hogy én semmiről sem tehetek és
hogy semmit sem csináltam, nem is lett volna semmi értelme.
Az országút a Moldva völgyébe ért, és
a félig elárasztott faluban néhány ablak, piros
cseréptető és fehérre meszelt fal világított.
- Holnap még elugrunk Chládekhez - mondta búcsúzóul
az öreg, amikor megálltam a háza előtt. - És
ne feledd a krónikát!
Vasárnap délelőtt kattant a kertkapu kilincse,
felemeltem a fejem az asztaltól, és egy pillanatra megláttam
Táňát az ablakban, feje a fák között
lebbent, majd eltűnt a verandán. Még egy pillanat,
és erélyes kopogás hallatszott az ajtón. Táňa
bejött, előttem a községi krónika feküdt
nyitva, amelyet az utóbbi negyven évben Michálek bácsi
vezetett. Az én első írásom két héttel
ezelőtt született, a kilences sorszámú bejegyzés
néhány sora egy halálesetről szólt.
Az efféle bejegyzések mind gyakoribbak voltak, ha egy születést
keresnék, sokat kellene visszafelé lapoznom. Éppen
a Cseh Köztársaság szenátusi választásáról
szóló bejegyzést kezdtem megfogalmazni.
- Szevasz, te nemzetébresztő - mondta Táňa,
miközben átlesett a vállam fölött.
- Szia. A bugyidért jöttél? - kérdeztem
rögtön.
- Ha akarod, megtarthatod. Mondjuk fétisnek... - nevetett
Táňa, és elnyúlt a fal melletti heverőn.
- Kösz - mondtam, és odadobtam a zakómat,
mely eddig a széktámlán lógott. - A bal zsebében
van.
- Jó muri volt, nem?
- Hmmm...
- Most mi van, te magad mondtad, hogy valamit kell az urnába
dobnom, és tényleg semmi más nem volt nálam.
Arra gondoltam, hogy...
- Na ne hantázz, jó?
- Én nem hantázok...
- Az egészet előre kitaláltad.
- Megőrültél?... Miért tettem volna?
- Láttam, hogy volt rajtad még egy bugyi, amikor
ezt már levetted.
- Ugyan, Pavelkám, és azt nem vetted észre,
hogy harisnyában voltam? Néha egyszerűen két
bugyit húzunk, az egyiket a harisnyanadrág fölé,
hogy le ne csússzon, érted már?
- Na jól van.
- Megsértődtél?
- Ha nem ismernélek... De az öreg eléggé
kikészült az egésztől.
Táňa nevetett, fektében a nevetés
hangosan zengett, becsaptam az öreg krónikát, és
megfordultam a széken, hogy lássam. A támlára
könyököltem, fejemet a tenyeremre hajtottam.
- Voltaképpen miért nem szavaztál?
- Hogy miért? A szavazásnak semmi értelme.
Mire jó a szenátus? Ezt magyarázd meg!
- A szenátus a parlament felsőháza, a demokrácia
egyfajta biztosítéka, az öregek tanácsa, amely...
- Ezt én is olvastam az újságban. Számomra
bőven elegendő egyetlen parlament és egy választás.
Különben is, ebben az országban mindenki azt csinál,
amit csak akar.
- Hát akkor? Azért jöttél, hogy kiszellőztesd
a házat, vagy hogy almát szedj?
- Egyik sem. Ma nagy nap van. Délután jön
egy vevő. Egy zsák pénzt hajlandó fizetni a
kégliért, és a lére most nagy szükségem
van. De előbb persze mindent alaposan meg akar nézni. Nem
fogok sokat teketóriázni. Ha tetszik neki, elviszek mindent,
még az utolsó ruhásszekrényt is, és
eladom a házat a kerttel együtt.
- Ha még élne a nagymamád meg a nagypapád,
akkor...
- Akkor még mindig az övék lenne, és
akkor nem adhatnám el, világos, nem? És ne kezdd megint
ezt a prédikációt, tudod, hogy ki nem állhatom.
Ebben egyszerűen mások vagyunk. Te ilyen fazon vagy, egy istenhátamögötti
hazafi, íródeák, afféle Jirásek. Én
meg a városban akarok élni, lakásra van szükségem,
pénzem meg nincs. Pofonegyszerű az egész, nem értem,
miért kellene itt maradnom.
- Szóval lakásra van szükséged? Hát
máris kidobott az a taxisofőr?
- Semmi közöd hozzá - mondta Táňa,
összehajtotta a darabka fehérneműt, akár egy zsebkendőt,
és bedugta kopott farmernadrágja zsebébe.
- Az öreg miattad szapul engem, egészen bekattant,
úgy viselkedik velem, mintha hazaáruló lennék.
Mintha a szavaim idézték volna meg, valaki megkopogtatta
az ablakot. Kimentem a verandára, ahol Michálek bácsi
állt pulóverben és vadászkalapban.
- Na gyere, Pavel, megyünk Chládekhez.
- Ne bolondozzon már, én nem megyek sehova.
- Beszélnünk kell vele, észrevétlenül
kikérdezni és így tovább. Máskülönben
este mindent kikotyog az új kocsmában...
- Én tényleg nem megyek sehova, Michálek
bácsi, nekem bőven elég volt a tegnapi kínlódás
Navrátiléknál.... Nem megyek, és kész.
Az öreg egy pillanatig döbbenten állt.
- Akkor nincs mit tenni. Egyedül megyek...
- Ahogy tetszik.
Az öreg leült a lépcsőre, és az
állát vakargatta. Melléültem, mindketten az ajtót
néztük, Michálek bácsi fennhangon végiggondolt
mindent, én meg tudtam, hogy ki kell bírnom ezt a néhány
percet, aztán elmegy és végre nyugtom lesz. Tíz
percen keresztül ásítoztam, míg végül
az öreg föltápászkodott, és elindult a folyó
felé, a malom irányába, amelynek már régóta
hiányzott a kereke, az árokban évek óta nem
folyt víz, és lassacskán megtelt törmelékkel.
Visszatértem a szobába. Táňa hason
feküdt, bal kezével könyökölt, a jobbal meg
írt valamit az előtte heverő nyitott krónikába.
- Ez nem lehet igaz - ugrottam oda, és kitéptem
a kezéből a tollat. - Mi az ördögöt firkálsz!?
Táňa sietve összecsapta a kemény fedelű
füzetet, és villámgyorsan maga alá csúsztatta.
- Semmit nem firkálok - mondta elnyújtott, ostoba
hangon. - Egy bejegyzést készítettem a választásokról.
- Nem hiszem el! Add ide!
- Ne félj, az iskolában mindig jelest kaptam a
fogalmazásaimra...
- Menj a pokolba! Idejössz, aztán mindig valami kalamajkát
csinálsz.
- Igazad van. Az előző munkahelyemen is azt mondogatta
a főnököm, ahol maga megjelenik, kisasszony, ott mindig
történik valami.
- Stimmel. Mutasd, mit írtál be!
- Nem mutatom. Nézd meg akkor, amikor már elmentem.
- Add ide!
- Nem.
- Gyerünk!
Táňa bal oldalára fordult, a krónika
a pokrócon hevert. Kezembe vettem, és állva fellapoztam
az utolsó megírt oldalt. A községünkben
lezajlott választásról szóló két
bevezető soromhoz, gondos női kézírással,
további hat sor kapcsolódott. Tömören és
velősen azt beszélte el, ami tegnap délelőtt
történt a választási urna előtt. Aláírás
gyanánt T. H. monogram szerepelt.
Lerogytam a heverőre, és becsuktam a krónikát.
Táňa figyelt, és éppen úgy mosolygott,
ahogyan a választóhelyiségben, amikor tenyerét
lassan fölfelé húzta a combján. Megdörzsöltem
a homlokom és a szemem, aztán csak a fejemet csóváltam.
- Te komolyan nem vagy normális. Tudod, mit csináltál?
- Aha, írtam egy bejegyzést.
- Az öreg megöl, ha ezt meglátja. Meggyaláztad
a krónikáját.
- Hát akkor tépd ki, ha ennyire nem tetszik...
- Hmmm... Ha nem vetted volna észre, a lap másik
felét is teleírta még Michálek bácsi.
Ráadásul az oldalak végig számozva vannak,
úgyhogy kitépni egyet sem lehet. Egyszerűen nincs mit
tenni...
- Akkor hagyd így. Végeredményben csak az
igazat írtam, nem? A krónikáknak az igazságot
kell elbeszélniük.
- Ezt a krónikát 1930-tól írják,
én vagyok a negyedik krónikás...
- Túlzásba viszitek az egészet, ti nagy
patrióták. Ennek a falunak már úgyis meg vannak
számolva a napjai, egyik fele elárasztva, a másikból
meg szinte mindenki elköltözött, a víz miatt nem
adnak ki soha többé építési engedélyt.
Csak néhány víkendház marad itt, aztán
kész. Ámen. Jobb lesz, ha megbékültök a
gondolattal.
- Hát igen... És akkor most mit csináljak?
Az öregnek rettentő fontos a krónika. Még egy
füzetet is hozott, az a címe: HOGYAN ÍRJUNK SZEBBEN?
Az első köztársaság idejéből való,
azért kaptam, hogy ne okozzak botrányt a macskakaparásommal...
- Ne sóhajtozz már annyit, gyere sétáljunk
inkább egyet. Különben élve megposhadsz ebben a
viskóban...
A falu fölött, a kápolnánál nekivágtunk
a dombnak az erdő felé, az ösvényen süppedős
volt a sár, és a lábam kicsit fázott az edzőcipőben.
Csipke- és kökénybokrok mellett haladtunk el. Már
megint a lemenő nap előhívta szorongás és
az a szomjúság. Az elhagyott vadászháznál
átléptünk a félig kidőlt kerítésen,
és Táňa vizet pumpált a tenyerembe a mohával
benőtt öreg rozsdás kútból, hogy ihassak.
Az erdőben gyalogoltunk, telet lehelt ránk, és minden
olyan volt, mint amikor együtt szoktunk lenni: ő beszélt,
én meg szinte végig hallgattam.
- Neked is le kéne innen lépned, minél előbb,
különben megzakkansz -mondta Táňa, amikor kerülővel
visszatértünk a falu ellenkező felére.
- Épp ezt nem akarom tenni.
- Nem megy veled semmire az ember. Egy éven át
próbáltalak kihúzni ebből a letargiából,
de ameddig itt élsz, semmi sem fog változni. Itt élve
el vagy temetve, az egyedüli időtöltésed, hogy
a könyvtárt ápolgatod, vezeted a krónikát
és hülyét csinálsz magadból, mert mindent
elvégzel a többiek helyett, ami nekik nem tetszik. Ne hagyd
magad, értsd meg, hogy mindegy nekik...
- Nem így van...
- De igen. Mi tart itt téged? A gyerekkori szerelmed,
Libuąe Engelmanová, három évvel ezelőtt
elköltözött, amikor elbontották a vendéglőjét
a folyó miatt, miért is maradt volna, a fiatalok mind a városba
mentek, itt szép lassan minden elpusztul, kihal, de ezt te nálam
is jobban tudod. Tényleg, mennyi a község lakóinak
átlagos kora, krónikás? Ezt biztos kiszámoltad.
- Aha.
- Na, mennyi, mondjad!
- Durván ötvennyolc év.
- Na, látod! És ebben benne van az én huszonöt
évem, mert még mindig ide vagyok bejelentve.
- Lerontod az átlagunkat, ha eladod a házat és
elmész.
- Legalább lesz mit írnod a krónikába.
Az ösvényről kiértünk az országútra,
már a kanyarból látszott a Szent Pál templomocskája
előtt parkoló ütött-kopott fehér ©koda.
A plébános minden vasárnap egykor jött el a városból,
úgy húsz ember gyűlt össze a misére tőlünk
és a környező falvakból.
A kis ház előtt, amelyben a postahivatal működött,
Táňa megállt egy sor lombos díszfánál.
A különös, széles levelek lángoltak az ősz
színeiben: sárgák, okkerszínűek, barnák,
nem emlékszem, ki és mikor ültette ide ezeket a gömbkoronás
fákat, azt sem tudom, hogy hívják őket, ezeket
a közönséges madárberkenyék és hársak
közé jött betolakodókat. Az egyik ág frissen
törhetett le, csak egy fényes, még élő
kéregdarabkán függött. Táňa leszakította
a törzsről, és fáklyaként magasba tartotta
a nyers októberi szélben. Szokatlanul ellágyultan
mosolygott rám.
- Szép. Otthon vízbe teszem majd. Egy kis ideig
kitart még, mielőtt kiszáradna és lehullatná
a leveleit.
Az országúton a templom felé közeledtünk,
az öregasszonyok és más szomszédok csoportja
lassan oszlott a mise után, figyeltek minket, ahogy feléjük
tartunk.
- Meg kellene nekik mondanunk, hogy ez a gally már le
volt törve - mondtam -, nehogy azt higgyék, hogy letörtünk
egy ilyen szép ágat...
- Miért mondanád? Hadd gondoljanak, amit csak akarnak...
- mondta Táňa.
- De így úgy tűnhet, mintha mi...
- Érdekel is engem, mi hogy tűnik! - fakadt ki Táňa.
- Nem mi törtük le ezt az ágat, nem igaz? Fütyülj
rá, mi hogy tűnik...
- Na ja, csakhogy...
- Jól van, akkor odamegyek hozzájuk, és
azt mondom: szép jó napot az egész gyülekezetnek,
kérem bocsássák meg, hogy egyáltalán
megszülettem... Így jó lesz?
Nem szóltam többet, odaértünk hozzájuk,
köszöntünk, és amikor már elhagytuk őket,
éreztem a tekintetüket a hátamon.
- Ez mindig is idegesített benned - folytatta ingerülten
Táňa, - ahogyan igyekszel elkerülni minden nézeteltérést,
és mindenkihez jó akarsz lenni. Egész életedben
jó voltál, mi? Otthon megmondták, hogy engedelmeskedni
kell anyucinak meg apucinak meg a tanító néninek,
szorgalmasan kell tanulni és nem szabad rosszalkodni az iskolában,
te pedig engedelmeskedtél, nem olvastál krimit a pad alatt,
csakis klasszikusokat, tiszteletben tartottad a hagyományokat, nem
szóltál bele a felnőttek beszélgetésébe...
Elmosolyodtam, Táňa pedig lemondóan legyintett.
- Csodálkozom - mondtam -, hogy egyáltalán
szóba állsz egy ilyen lehetetlen marhával...
- Mert dühít, hogy ilyen tehetetlen vagy. Mindenbe
beletörődsz, mindenkinek aláveted magad. A világ
szart sem ér, egész egyszerűen rossz, úgyhogy
vagy hagyod magad a földbe döngölni, vagy megpróbálsz
valahogyan ellenállni...
- Éppen ezt nem akarom mondani.
- Mit nem akarsz mondani?
- Hogy a világ rossz és gonosz. Mert gyengeségnek
érzem ezt kimondani, gyenge vagyok, ha nem bírom másként
látni a dolgokat és elhinni, hogy minden másként
van, minden megváltozhat. És ha így vesszük,
akkor mindenről én tehetek, az én tökéletlenségem,
hogy...
- Miről tehetsz te? Arról, amit mások tesznek?
Hogy a többi ember olyan, amilyen? Hát az aztán nem
rajtad múlik.
- Ha elsőként nem magaddal foglalkozol, akkor egy
kicsit mindig felelős vagy a mások hibáiért...
- Inkább ne is folytasd, mert mindjárt elsírom
magam miattad...
Elértünk a házig, amelyet Táňa
örökölt, és amelyben ő maga is lakott, míg
be nem költözött a városba.
- Emlékszel, amikor a kerítést mázoltuk?
- mosolyodott el Táňa, és a léckerítést
nézte, melynek fehér színe kissé megkopott
már. - Három éve még nem voltál ennyire
reménytelen eset...
- Abbahagyhatnád már, Táňa, ezt a
témát már elég alaposan kivesézted...
- Hát akkor szia, Pavel, és még mielőtt
egészen bepenészednél, gondolkodj el egy kicsit a
házról, meg ilyesmi. Ha akarod, neked is szerzek vevőt.
- Kösz...
Délután kettő körül Michálek
bácsi megkopogtatta az ablakomat a botjával, kinyitottam
és kihajoltam az udvarra.
- Nos, minden rendben van - jelentette be elégedetten.
- Szerencséd van, Chládek sem látott tegnap semmit.
A falu jó híre megmenekült...
- Örülök - mondtam halkan, mintha beismerném
a bűnömet.
- Vezeted a krónikát? - kérdezte az öreg.
- 'gen...
- A hét elején beugrom, és együtt elkészítjük
a választásról szóló bejegyzést.
- Egyedül is elboldogulok, Michálek bácsi...
- Nem, nem, ez most rendkívül fontos dolog. Először
írsz egy piszkozatot, én átolvasom, aztán majd
beírhatod.
Megborzongtam, vajon nem akarja-e majd az öreg megnézni
a krónikát is, de ő katonásan szalutált,
és vadászkalapjában elindult az országúton
a főtér felé, s eközben mit sem tudott arról,
hogy Táňa bejegyzésével megsemmisítette
az elmúlt két nap összes diplomáciai erőfeszítését...
Az ablakban állva beszívtam a kerti fák és
a hideg folyó illatát.
Este a folyó felől hideg áramlott a szobámba, az árnyak megnőttek. A lámpa helyett a tévét kapcsoltam be, rendkívüli műsorban számoltak be a Cseh Köztársaság első, történelmi jelentőségű szenátusi választásáról. A képernyőn számok és nevek váltották egymást, és többek között annak a két jelöltnek a fényképe is feltűnt, akik tegnap az óriásplakátokról figyelték a harmadosztályú járási bajnokságnak a mi falunkban utolsó mérkőzését. Az első körben egyikük sem szerezte meg a szavazatok abszolút többségét, ami a mi választókörzetünk számára azt jelentette, hogy két hét múlva következik a választások második fordulója az ezerkilencszázkilencvenhatos év októberében, ebben a melankolikus választási hónapban.
Beke Márton fordítása