Egy idő után már mindenütt felismertem őket.
A villamoson és az üzletekben, utcákon, játszótereken.
A mosdók környékén, a gyorsétkezdékben,
ahová kintről is bejárhatnak az emberek.
Középkorú férfiak általában,
akik - ha kihúznák magukat - még nem lennének
öregek. De ezek itt valami roppant terhet vonszolnak a vállukon.
Oldalazva osonnak végig az utcán, behúzzák
a farkukat - mondanám -, ha nem lenne kegyetlen ez az allegória.
Mondom, felismerem őket. De hogy ilyen sokan vannak, csak
azóta tudom, mióta én is közéjük
tartozom.
Az ember eleinte optimista. Végül is, ha igaz, megmentették
az életemet. A szerencsésekhez tartozom. Azokhoz, akiknek
az áll a flepnijén, hogy gyógyultan távozott.
Nem is értettem, hogy a többiek miért olyan csendesek,
a várótermekben és a folyosókon, ahol az ember
egy ilyen műtét után ácsorogni szokott. Hogy
miért sunyítanak.
Ami engem illet, sokat beszéltem. Még le is írtam,
hogy hogyan kell elkerülni a szokatlan, a kellemetlen helyzeteket.
Bizakodtam, hogy nem fog legyűrni a kór. Kinevettem a betegségemet.
Elmúltak az évek, lejárt a túlélési
idő. Most már egyre kevesebbet nevetek. Kezdem megérteni,
hogy miért sunyít, és miért szorítja
össze a száját a sok elnyűtt, ápolatlan
beteg.
Ha megkérdezik tőlem, hogy vagyok, vonogatom a
vállamat. Valami baj van? - noszogatnak. Tudják, hogy ebben
a műfajban a gyógyulás sohasem végleges. Én
pedig csak rázom a fejem.
Akkor meg?! Ez van a szemükben. Ha nem beteg, akkor ugyebár
egészséges az ember. Harmadikutasok nincsenek. Én
pedig örüljek, főfoglalkozásban. Ne vonogassam
a vállam, fel a fejjel, és éljem - ha már így
alakult - ezt a kis ajándék-életet.
Hát élem. Pontosan ugyanúgy, mint a többi
húgyszagú kisöreg.
*
A remisszió ugye haladék. Az ember berendezkedik, ideiglenesen.
Kitűz magának mindenféle célokat, szokássá
szelídíti az új, szokatlan helyzeteket. A gyógyszereket
például felírja magának, betanulja: el ne felejtse
valamelyiket. Pelenkát cserélget, lemosakszik, magára
csorgatja a kölnivizet. Attól, hogy netán valamit megérezni
rajtam, rettegek. Pedig a vazelin elkerülhetetlen, és még
a legjobb kenőanyagnak is penetráns bébiillata van.
Ápolt, idősebb hölgyek körül érezni
ezt a langyos pelenkaszagot.
Délelőtt, úgy, mint régen, dolgozom.
Az, hogy úgy, mint régen, persze túlzás. Van
olyan pirulám, ami enyhén szólva kikapcsol: mint tengeri
kagyló, zúg tőle a fejem. Egy ideig nem vettem be
reggel, de később már nem lehetett elodázni:
ez a legfontosabb gyógyszerem. Ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy
- például - semmi se jut eszembe. Vagy hogy minden szó
más és más nyelveken. Persze igaz, hogy sok helyen
és sokféle nyelveken éltem. Eddig mindegyiknek megvolt
a fiókja. Most ezeket a fiókokat keverem.
Ez tehát a munka. Körülbástyázom
magam, ülök a nagyszótárak gyűrűjében,
és - szavakat keresek. Van persze, amit nem találok. Akkor
következik a telefon. Felhívok valakit az Óvilágból,
és furcsábbnál furcsább kérdésekkel
zaklatom. Nem jut például eszembe az áramszedő
vagy az ütköző: idestova fél évszázada
személygépkocsin utazom. Szerencsére mindig akad valaki,
aki elmagyarázza. Hónap végén fizethetem a
hívásaimat.
Igaz, hogy van ebből a keresgélésből
mindenféle előnyöm. Rég elfelejtett, hasznavehetetlen
szavak jutnak menet közben eszembe. Beütöm őket:
a tiplit falba vertük, a kripli szerencsétlen, és a
krapli vacak. Ettől persze még a munka nem halad.
Általában két és fél, három
órát dolgozom. Erőltetni nem érdemes: elalszom
a papíron. Vagy érzem, hogy rossz, amit csinálok.
Ezt persze sosem tudom egészen biztosan.
A nap hátralévő része küszködés.
A fájdalmat minden nap ki kell játszani. Másra nincsen
idő, és mást nem is érdemes csinálni.
Este pedig az altatók. Így fejeződik be
a nap.
*
Mozognom kell, állandóan nem maradhatok ülve. Ez
az egyetlen pont, amiben megegyeznek az orvosok. Csak hát egy ilyen
radikális kibelezésnek vannak mellékhatásai
is. Szövődmények - mondják róluk kedvesen.
Vizeletcsorgás, impotencia. Nekem ráadásul mindkét
lábfejemen elsorvadtak az idegek. "Örömünket - közli
a rákbetegek számára kiadott kis színes füzet
- gyakran beárnyékolja a terápia valamelyik mellékhatása.
Ez sokszor még a betegség okozta panaszoknál is kellemetlenebb."
Első olvasásra megható ez az őszinteség.
Azután, nézzük csak: beárnyékolja, mellékhatások,
kellemetlenek. Ma már csak ezen a finomkodó fogalmazáson
nevetek.
Dél felé, munka után, minden nap sétálni
megyek. Elvánszorgok a bankig, körüljárom a lakótelepet.
Fix útvonalakon, a nyilvános vécék itineráriumán.
Az első hónapokban kiszámítottam, hogy nagyobb
baj nélkül mettől meddig lehet. Az angol vécéken,
ezt mondanom se kell. Állva nem tudja elvégezni a dolgát,
akibe beleszerelték a zárószerkezetet.
Egyedül mindez jól megoldható. Az ember fegyelmezett.
Minden más, ha példának okáért Hófehérkét
kísérgetem.
- Ide még beugrunk! - mondja az asszony, amikor én
már mindent kiszámítottam. Nem érti szegény,
hogy miért ordítok. Hogy bennem egy ilyen apró változás
miatt felrobbannak a szelepek.
Mit szépítgessem a dolgot? Morcos vénember
lett belőlem. Nem akarom elkísérni a feleségemet.
Hát csak így. Egyre ritkábban megyek az
emberek közé. Másokkal, függő viszonyban
nem tudom elkerülni az úgynevezett kellemetlen helyzeteket.
Átnézem ezt az oldalt: nem tudom befejezni. Nem
áll el, csöpög, mint a vizelet. Pedig ezen a ponton be
kellene habarni a rántást, hogy a szövegnek tartása
legyen. Én meg itt staubolok. Hintem a port, álcázom
a kis színes szerint mellékes, kellemetlen részleteket.
*
Azt szokták mondani, hogy megmentették az életemet.
Hát ez csak részben igaz. Mert arról, amit életnek
neveznek, le kellett mondanom. Nem eszem, nem iszom, nem tudok fennmaradni
este. Nem beszélek, szótlan, mogorva lettem. Lassan, de biztosan
elveszítem a barátaimat.
A látóhatár hosszában a tenger. De
én még csak lubickolni vagy álmodozni se tudok. Átöltözni
is nehezen, ez pedig a társasági életben - mondják
- elkerülhetetlen. Így lesznek normális emberekből
- mosdók körül tébláboló, sorukra
váró öregek.
Éjszaka néha felteszem magamnak a kérdést:
egészség-e, hogy meghosszabbították az életemet?
Szerencséje van-e annak, aki - mint mondják - gyógyultan
távozott? Nem vagyok biztos benne. Csak az élet minőségével
párosult lét igazi szerencse. Ez most egy tünetmentes
időszak. Tünetmentes? Nem fedik a valóságot a
szavak.
A második szövődményről pedig
még nem is beszéltem.
- A legfontosabb nemi szerv az agy! - vigasztalt az orvos. Vajon
mire gondolt? Hogyan is működik ez? A testi és a lelki
funkciók tudtommal elválaszthatatlanok.
"Kétségtelen, hogy a rák szövődményei
kárt okozhatnak a beteg nemi kapcsolataiban" - mondja a már
idézett füzet. - "Az orvostudomány korszerű módszereivel
azonban a károk súlyossága enyhíthető."
Magyarán: meggyőzik az embert, hogy a boldogsághoz
a tradicionális nemi élet - nem is olyan lényeges.
"A nők nagy többsége - erősködik
a csalafinta kiadvány - nem külseje és testi képességei
miatt szereti a férfiakat." Eleinte mi is kinevettük a diszfunkciók
úgymond enyhítésére kiagyalt fantáziadús
módszereket. Azután elmúltak az évek. Ma már
- hogyan is mondjam? - amolyan szomorú szeretetben élünk.
Takaréklángon, alig-emberek.
Közben pedig egyre inkább hatalmába kerít
a félelem. Szép fiatalasszony a feleségem. Mi lesz,
ha betelik nála is a pohár? Ha az ő számára
is terhessé válik ez a goromba öregember? Ez a - hogy
úgy mondjam - korlátozott szerelem?
Egyelőre nem látom mindennek semmi jelét.
De előfordul, hogy nem hagy aludni a rettegés. És
másnap, újra, fel a fejjel! Élem tovább ezt
a kis ajándék-életet.
*
Mindent összevetve, az első időkben örül
a kibelezett. A betegség csatát veszített. Aztán
rájön, hogy ez lesz ezután az élet. Véglegesen.
A második stádium a dühöngés. Végül
pedig, a csend. Beszélni, kivel? És minek? Ezért írom
ilyen nehezen ezeket a jegyzeteket.
Ez itt az életem. Nézem: Hasonlítanak egymásra,
a kezdet és a vég. Ahogy a kör bezárul. Ennek
még örülni is lehet: feszes lesz tőle a szöveg.
Igaz, hogy sok minden nem sikerült, de igaz az is, hogy sok mindent
elértem. Kimondtam ezt-azt, volt tízezer diákom. Felneveltem
négy szép, egészséges gyereket.
Ami a többit illeti: ez itt ma már nem az én
világom. Én még mindenfélében hittem.
Például a szolidaritásban. Mihez kezdjek egy olyan
társadalommal, ami nem óvja, hanem kilöki magából
a leggyengébb láncszemeket?
Elnyűtt, középkorú férfiak. A
villamoson és az üzletekben, a mosdók környékén,
a Kentökiben.
Valamikor, ennek van ma már negyven éve, üzent nekem
egy sorstárs Kanadából. A kerecsendi szatócs
világgá futott fia. "A szabadságom lett a börtönöm"
- írta. Az ember nem felejti el az ilyen kitételeket.
Valahol élet és halál mezsgyéjén
van egy pillanat, amikor valami nála nagyobbra bízná
magát az ember. Ez a szegény Márton is könyörgésre
fogta. "Uram, mindent elvettél már tőlem - írta.
- Hazám, népem, csendem, örömöm... Vess rám
egy pillantást elmenőben, mint koldusodra a küszöbön.
S az éneket ne tépd ki belőlem. Ezt hagyd meg csak.
A Szót... Köszönöm."
Hát igen. Ez még megvan, a Szó. Ennek még
örülni tudok. Mert a kétségbeesés nagy erő.
És minden jó mondat egy-egy győzelem.
FERDINANDY György
Szerencsétlenségem története
Magvető, 1988
Furcsa, idegen szerelem
Szépirodalmi, 1990
Üzenőfüzet
Pesti Szalon, 1991
A francia vőlegény
Magvető, 1993
Mágneses erővonalak
Orpheusz, 2000
"Feketék közt egy szibériai"
Magyar Lettre Internationale, 8
"A mádi zsidó"
Magyar Lettre Internationale, 12
"Ujjlenyomatok"
Magyar Lettre Internationale, 39
SZILÁGYI Zsófia
Ferdinandy György
Kalligram, 2002