Miután Jugoszlávia története katasztrófával
ért véget, a veszteség miatti fájdalom lehetőséget
ad az újrakezdésre, a kapcsolatok új formáinak
keresésére. Egyre világosabban látom, hogy
a kollektív létezésbe illeszkedés nélkül
nincs értelmes élet, bár persze egy közösség
nevében értelmetlenül meg is lehet halni. Tíz
évvel a függetlenség elnyerése, valamint a föderalista
struktúrából és a kommunista rendszer zsarnokságából
való kikerülés után a szlovén nemzeti
állam most azzal áll szemben, ami - ahogy politikai, gazdasági
és médiaelitünk állandóan mondogatja -
kollektív létünk központi kérdése:
a belépés egy újabb kötelékbe, egy új
föderációba, egy újabb egységbe, azaz
a belépés az Európai Unióba és a NATO-ba.
Ám ennek során bizonyos fenntartásokat is
szem előtt kell tartani. Itt van először is az az alárendelt
helyzet, amit a jelölt országoknak az EU-bővítési
folyamatban el kell fogadniuk. Az EU gyakran bírált "demokrácia-deficitje"
miatt is bizalmatlan vagyok. Konkrétan arra gondolok, hogy az Európai
Bizottságot, az EU fő döntéshozó testületét
kinevezett, nem pedig választott politikusok vezetik. Aztán
itt van még az európai nyilvános szféra gyengesége,
amelyhez a komoly nemzetek közötti viták folytatására
alkalmas média és fórum hiánya is hozzájárul
- itt nemcsak politikusoknak, hanem a különböző civil
szervezeteknek és főként maguknak az állampolgároknak
a vitáira gondolok. Fontos integrációs tényező
volna, ha erősebb lenne az államhatárokon túlnyúló
erkölcsi és politikai szolidaritás, hogy kialakuljon
az összetartozás tudata és különböző
formái. Ebben az összefüggésben az EU szégyenletes
passzivitása a jugoszláv háborúk esetében
aligha tartható véletlennek. Inkább annak a bizalmatlanságnak
a félreérthetetlen jele volt, amit az EU tagországok
táplálnak Európa terra incognitája, a Balkán,
a kontinensen belüli sötét földrész iránt.
A mindennapi felfogás triviális nyugat-európai prózájában
ez alapjában véve azt jelentette, hogy a bosnyákokat,
horvátokat és a szerb nemzeti szocializmus más áldozatait
nem tekintették igazi, telivér európaiaknak, és
ezért mindvégig nem is tartották őket érdemesnek
arra, hogy szervezett erőfeszítéseket tegyenek azért,
hogy véget vessenek a megkezdett népirtásnak.
Ha mindezt tekintetbe vesszük, nem könnyű belenyugodni
állami szuverenitásunk részleges feladásába,
vagy felmérni, milyen következményekkel jár ez
egy olyan nemzetek fölötti képződmény esetében,
mint az EU - különösen, ha azt is figyelembe vesszük,
hogy a posztkommunista államok csak nemrég nyerték
el állami szuverenitásukat. Ez mindenekelőtt Szlovéniára
vonatkozik, amely Magyarországtól vagy Lengyelországtól
eltérően egész történelme során
sosem lehetett önálló és független állam.
Miközben Nyugat-Európában hosszú ideje folyik
a vita a nemzetállam hanyatlásáról, mely a
globalizáció miatt következett be, mi, szlovének
az utolsó nacionalizmus-vonat utolsó kocsijába ugrottunk
fel, hogy legitim lépést tehessünk a nemzetállam
irányába. Nem véletlen tehát, hogy túlnyomórészt
még mindig egy etnikai alapú állam tagjainak tekintjük
magunkat, miközben a legtöbb nyugat-európai ország
már több vallású és több kultúrájú
közösségnek kezdi magát tekinteni, ahol a közélet
alapelve a törvény és az alkotmány tisztelete,
nem pedig az etnikai hovatartozás. Az együttélés
gyakorlata sem kizárólag az etnikai identitáson múlik,
hanem sokkal inkább az állampolgárok alkotmányhűségén,
"alkotmány-patriotizmusán", Jürgen Habermas kifejezésével
élve, aki ebben Dolf Steinberger 80-as években megjelent,
a nemzeti princípium elutasításáról
szóló tanulmányához kapcsolódik.
Ám az etnikai identitás még korántsem
nyilvánítható túlhaladottnak, mindenesetre
jóval egyszerűbb, mint az "alkotmány-patriotizmust"
átható bonyolult politikai megfontolások: kétes
előnye az emberi egység más megalapozásaival
szemben abban áll, hogy naturalizálja a történelmet,
vagyis úgy tekinti a kultúrát, mint természeti
jelenséget, a szabadságot pedig mint szükségszerű
adottságot. A nemzetállam, ami az etnikai egység elvét
minden más lojalitás fölé helyezi - ahogy Zygmunt
Bauman Liquid Modernity című legújabb könyvében
meggyőzően kimutatja -, a sikeres közösség
egyetlen példája a modern korban. A nacionalizmus az egyetlen
olyan ideológia, amely elegendő meggyőző erővel
és hatékonysággal vitte végig sokszor erőszakos
ambícióit az átfogó közösségi
státus eléréséig. Kelet-Európában
az "egy nép - egy nyelv" romantikus ideálja, amely magában
foglalja a nemzet lefordíthatatlan és elidegeníthetetlen
szellemét, különösen sikeres volt. Itt az a filozófia,
hogy a nemzetállami szuverenitást organikus módon
kell felfogni - ahogy Johann Gottfried Herder tette -, sokkal termékenyebb
talajra lelt, mint az állampolgár egyetemes identitásának
hangsúlyozása, amelyet a francia forradalom és a felvilágosodás
vezetett be.
Az az elgondolás, hogy egy nép egysége és
önbecsülése legitim módon alapozható az
etnikai homogenitására, fontos indíttatást
kapott a német romantikától. De azt se felejtsük
el, hogy a nemzetállam sikere arra a tényre vezethető
vissza, hogy sikerült elfojtania vagy megsemmisítenie minden
más csoportot, amely megpróbálta érvényesíteni
az érdekeit. Konokul harcolt a helyi intézmények és
a helyileg öröklődő jogok ellen, és mindenkire
rákényszerítette a saját nyelvét és
a saját történelmi emlékezetét. Félretolt
minden más tradíciót, a regionális hagyományoktól
a nyelvi hagyományokig, pl. a provanszál és a breton
nyelvet Franciaországban, a stíriai és az isztriai
dialektust Szlovéniában.
Ha tehát egyetértünk abban, hogy még
ma is elég nehéz a nemzetállam keretein, pontosabban
az etnikai hagyományok keretein kívül gondolkodni -
amit talán elvetünk, de amit a mai világban mégse
tudunk megkerülni -, akkor azt hiszem, volna értelme átgondolni
a különbséget a patriotizmus és a nacionalizmus
között. Minden tudományos szőrszálhasogatás
nélkül ki lehet jelenteni, hogy a patriotizmus a nacionalizmus
megszelídített és civilizált változata;
sőt: kifejezetten nemes érzés is lehet. George Orwell
Politics and the English Language című 1946-os esszéjében
a patriotizmust úgy tekinti, mint a soviniszta nacionalizmus legkevésbé
elfogadható, legkárosabb, legszégyenletesebb és
legbrutálisabb aspektusainak az elutasítását.
Egy nacionalista, aki úgy hisz a nemzetében, mint " a legfőbb
eszmény" megtestesülésében, mint metafizikai
igazságban, szeretné biztosítani övéinek
a kollektív létezését - méghozzá
a másokkal szembeni erőszak és gyűlölet
útján, gyakran áldozatul esve annak az illúziónak,
hogy saját nemzetének hibái és gyengéi
csupán az idegenek összeesküvésének a következményei.
A patriótát azonban a kulturális sokféleség
és különösen az etnikai és vallási
kisebbségek iránti tolerancia jellemzi. Magától
értetődőnek tartja, hogy ezek a kisebbségek
megőrzik saját hagyományaikat - amiképpen ő
maga sem szégyelli egy etnikai közösséghez tartozását,
és nem tér ki a hovatartozással járó
erkölcsi felelősség elől sem.
E megfontolások ellenére - amelyek nem Európa-ellenesek,
inkább euro-szkeptikusak, ami fontos különbség!
- mégis úgy látom, hogy a szlovéneknek jobb
volna, ha részt vennének az európai integrációban.
Azt hiszem, jobb lenne, ha Szlovénia aktív szerepet vállalna
a "sokféleség európai egységének" kialakítását
célzó döntő intézményes folyamatokra
vonatkozó határozatok meghozásában - még
ha ez csak kis szerep lehet is -, ahelyett hogy csupán kívülről
szemlélné őket. Végül is gyakran tehetetlenek
vagyunk szomszédaink politikai és gazdasági, sőt
sokszor leplezetlen területéhségével szemben
- különösen Ausztriára és Olaszországra
gondolok, két EU-tagországra, amelyeknek a kormányzata
egyre populistább és konzervatívabb, és hajlamos
az EU-ellenes retorikára.
Ugyanakkor nem szabad elfeledkeznünk azokról a sajátos
ellentmondásokról, amelyek a szlovének "elegek vagyunk
mi magunknak" típusú fantáziálásaiban
rejlenek, s amelyek hazám mai közéleti vitáiban
abban az irracionális, ugyanakkor belülről fakadó
vágyban nyilvánulnak meg, hogy úgy lehessen összeszűrni
a levet valakivel, hogy ne kelljen utána viselni a következményeket.
Miután Szlovénia sikeresen kimenekült a szétesett
Jugoszláviából és az azt kísérő
vérfürdőből, a politikai elit és a közvélemény
is kinyilvánította, hogy az országnak a továbbiakban
semmi köze a Balkánhoz. 2001. szeptember 11-e, a New York és
Washington elleni terrortámadások után - bár
a szlovén közvélemény erre felháborodással
reagált - voltak óvatos és legalábbis számomra
irritálóan önelégült célzások
arra, hogy az amerikaiak azt kapták, amit globális expanziós
politikájukkal kiérdemeltek. Euro-atlanti szolidaritásról
tehát szó sem volt. És az EU-hoz való csatlakozás
sem úgy jelenik meg a szlovén közvélemény
nagy része előtt, mint lehetőség a kívánatos,
erősebb kötelékek kialakítására
- nemcsak gazdasági vonatkozásban (amit akkor is meg kéne
tennünk, ha egyébként "kívül" maradnánk),
hanem politikai, kulturális és társadalmi tekintetben
is. Inkább úgy fogják fel, mint olyasmit, amitől
tartani kell, mint ami utat nyit a külföldi "spekulánsok"
előtt, hogy hasznot húzzanak a mi erőfeszítéseinkből.
Ezenfelül mulatságos, hogy az EU-ra nemet mondók szerencsétlen
koalíciójában együtt találhatjuk a radikális
baloldalt (amely számára az EU és a NATO csupán
a politikai és katonai hegemónia megtestesülése)
és a radikális jobboldalt (amely szerint a sajátos
szlovén identitás - bármi legyen is az - egész
biztosan eltűnne az átfogóbb integrációban,
hiszen ezt a szlovéneknek a korábbi Jugoszláviában
is alig sikerült elkerülniük). Vagyis a szlovén nép
nem akar visszakerülni a Balkánra, Amerika irányában
a legjobb esetben közömbös, az EU-ban pedig természeti
és emberi erőforrásaink önző kizsákmányolóját
látja. Úgy látszik tehát, mintha nem akarnánk
tartozni sehová.
Az effajta elszigetelődés véleményem
szerint tűrhetetlen. Elég az EU azon történelmi
jelentőségű céljaira gondolni, hogy egész
területén hasonló életkörülményeket
teremtsen és végső soron meghatározza minden
polgára közös sorsának feltételeit. Egy
olyan állampolgárság helyett, amely azon alapul, hogy
az ember lényegi vonásokban osztozik azokkal az emberekkel,
akiknek ugyanaz a nyelvük, mitológiájuk és történelmük,
az európai "kettős állampolgárság" az
ideális forgatókönyv szerint nemcsak a saját
nemzethez való tartozás egy formáját jelenti,
hanem a római, maastrichti, amszterdami, schengeni és nizzai
szerződéssel létrehozott államok feletti vonatkozási
rendszerhez való tartozást is. Ne értsenek félre:
Nincsenek illúzióim. Abszolúte tudatában vagyok
annak a ténynek, hogy a "belföldi" és "külföldi"
szempontok közti ide-oda ingázás dilemmája nem
foszlik semmivé Szlovénia EU-csatlakozásával,
egyszerűen csak internalizálódik. A határ a
helyén marad, de a jelentősége megváltozik.
A szlovén állampolgárok érdekeit mégis
átfogóbban lehet képviselni, ha nemcsak a szlovén
alkotmány védi őket, hanem európai előírások
és törvények is.
Gondoljunk például arra, hogy a külföldieket
Olaszországban manapság így hívják:
"excommunitari", azok tehát, akik az EU-n kívüli országokból
jönnek. Az EU-tagországok polgárai már régóta
hozzászoktak, hogy az EU-ban mindenütt érvényes
munkajog alapján az adott állam polgárainak helyzetét
élvezzék (ami a sport világában, különösen
a futball esetében a legszembetűnőbb). Ez ugyanakkor
szigorúbb politikához vezetett az EU külső határai
tekintetében. Ez az újonnan megerősített Európa,
amely oly békeszeretőnek látszik, kívülről
nézve egészen másképpen fest. A schengeni szerződéshez
nem tartozó országok polgárait másodosztályú
polgárokként kezelik az EU-országokban. Nehezen kapnak
beutazó vízumot és tartózkodási engedélyt
vagy munkavállalási engedélyt; gyűjtőtáborokban
tartják őket fogva Európa új határain,
vagy rövid úton kiutasítják őket. Ha a
politikusok arról akarják meggyőzni a választóikat,
hogy az EU keleti bővítése a köz javára
válik, fenn kell tartaniuk a biztos külső határok
képzetét - és éppen ezt teszi a schengeni szerződés.
Ha a belső határokat sikerrel akarják lebontani, a
külső határokat az EU-nak meg kell erősítenie.
Ám ezzel a politikával ellentétben az EU-bővítésbe
bekerülő kelet-európai országok választói
úgy vélik, több értelme volna gyengébb,
nyitottabb határokat tartani fenn azok között, akik belül
vannak, és akik még nem.
Dick Schumernek például teljesen igaza van, amikor Modern
Slavery című cikkében a Frankfurter Allgemeine Zeitung
2001 márciusi számának angol kiadásában
kijelenti, hogy Lengyelországnak például mind régóta
fennálló történelmi, mind pedig újabb
gazdasági és politikai okokból esetleg nehezére
esik majd új, merevebb határokat elfogadni Litvániával
és Ukrajnával. Ugyanez áll a csehekre és a
szlovákokra. Magyarország az 1920-as trianoni szerződés,
e "dicstelen béke" óta minden magyar támogatására
alapozza politikáját, ami természetesen magában
foglalja a jelentős számú magyar kisebbségeket
a szomszédos Romániában, Szlovákiában
és a maradék Jugoszláviában; Magyarország
időközben egyre világosabban kifejezésre juttatja
azt a reményét, hogy a belülről zárt Európában
jobb védelmet tud majd biztosítani kisebbségei számára..
Szlovénia hatalmon lévő koalíciója,
és ennek hajtóereje, a liberális demokraták
középbal pártja, ha kell, ügyesen tud hivatkozni
progresszista, republikánus, etnikailag közömbös
hagyományaira, és ezzel jelentős és dicséretes
mérvű védelmet tudott biztosítani az olasz és
magyar kisebbségeknek. De a szlovén kormány nem volt
elég nemzeti érzésű és elég érzékeny
a szlovén kisebbségek siralmas helyzetére a szomszédos
országokban, mindenekelőtt a kisebbségek gyorsan szertefoszló
jogaira Olaszországban és Ausztriában. És határproblémáit
sem oldotta meg Horvátországgal. Ami azzal függhet össze,
hogy a horvátok kollektíve irigykednek a szlovénekre,
mert hazánknak Horvátországgal ellentétben
csak egy rövid háborút kellett kiállnia, így
többé-kevésbé érintetlen ipari és
szociális infrastruktúrával kezdhette meg függetlenségét.
Általában véve lehet azt mondhatjuk, hogy az európai
normák érvényesítése a modernizálás
irányában ható pozitív lépésnek
kell tekinteni, viszont a szigorú schengeni előírások
átvétele a külső határok vonatkozásában,
egy olyan időszakban, amikor a jelölt országok még
belépésre várnak, negatívan is hat. Nem kétséges,
hogy a bővítési folyamat kérdéseket
vet fel Európa határaival kapcsolatban, bár persze
rokonszenvesebb és előkelőbb volna "határok
nélküli Európáról" álmodozni. Az
ilyen utópikus fantáziálásra is szükség
van. De nem kéne szem elől téveszteni azt a tényt,
hogy míg ezek a határok nyugaton, északon és
délen egyértelműen vannak meghatározva, keleten
- és ez Európa Achillész-sarka - egyáltalán
nem. Ebben az összefüggésben nem hiszem, hogy kellő
figyelmet fordítunk arra, hogy Szlovénia kijátszhatná
a "Balkán-kártyáját" - mégpedig nemcsak
gazdaságilag, hanem a kultúra, a tudományos kutatás
és képzés terén is. Például egy
"Délkelet-európai Egyetem" alapításával
európai hídként működhetne a tudás,
a kritikus szemlélet, az információ és a szakképzettség
közvetítésére az egykori Jugoszlávia és
a Balkán kevésbé szerencsés részei irányában,
ahelyett hogy elfordulna a régiótól, szabadulni próbálna
tőle, mintha Szlovénia valamiféle cordon sanitaire
volna, ez a sors egyébként még szintén elérhet
minket.
***
A jobboldali politikai pártok jelentős hasznot húznak
az EU változó határaiból, miközben a baloldali
és középpártok csak döbbenten állnak
és néznek. Az EU-n kívüliek elleni programokkal
fellépő pártok Európa-szerte mindenütt
jelentős közönségtámogatásra tettek
szert. Ide sorolható a dán Volkepartie, Jörg Haider
FPÖ-je Ausztriában, a Silvio Berlusconi vezette jobboldali
blokk Olaszországban, a spanyol középjobb párt,
a Partido Popular, a francia Front National és a belga Vlaams Blok.
Bár ezekben az agresszíven jobboldali pártokban politikailag
csak néhány közös vonás van, valamennyien
osztoznak abban a célkitűzésben, hogy lehetőleg
minél inkább megkeserítsék a bevándorlók
életét. Ha lehetne, legszívesebben visszatoloncolnák
a bevándorlókat oda, ahonnan jöttek, és jelentősen
korlátoznák a különböző etnikumok keveredését.
Ne felejtsük el, hogy ezek a jobboldali politikusok az idegengyűlölet
szítása során korántsem provinciális
módon érvelnek, ami automatikusan közfelháborodást
váltana ki az etnikai hecckampányok ellen. Ezek a pártok
sok esetben éppen az Európai Unió nyújtotta
eszközöket használják fel.
Véleményem szerint a szlovének az ilyen törekvéseknek
sokkal hatékonyabban tudnak majd ellenállni, ha bent leszünk
az EU-ban, mint ha kívülről, szelíden próbálnánk
apellálni a nemzetközi nyilvánosság toleranciájára
és az ésszerű belátásra, amelyekből
manapság nagy hiány mutatkozik. Gondoljunk csak például
arra, hogy Jörg Haider ellenszegült annak, hogy az osztrák
alkotmánybíróság döntésének
megfelelően kétnyelvű, német és szlovén
nyelvű helységnévtáblákat tegyenek ki
Karintiában, ahol évszázadok óta nagyszámú
szlovén etnikai kisebbség él. Vagy arra a dacos kijelentésére,
hogy a karintiai szlovének nagy része nem is szlovénül,
hanem "vendül" beszél, mert a szlovén közösség
látszólagos csökkentésével könnyebb
volna az alkotmányban garantált etnikai-kisebbségi
státusukat aláásni, és az ebből a státusból
következő törvényi védelmet megtagadni,
bár ennek a gyakorlatban egészében véve nyilván
ritkán szereztek eddig érvényt.
Nem volna szabad szem elől tévesztenünk a következő
paradoxont: kinyilvánított EU-ellenes beállítottsága
dacára Haider pártja sohasem mulasztana el egyetlen lehetőséget
sem arra, hogy jól megtömje a zsebét a mezőgazdaság
és a műemlékvédelem céljára szolgáló
EU strukturális alapokból; olyan pénzekből
tehát, amelyek kimondottan a szolidaritás elősegítésére
vannak szánva, ahogy ezt Klaus Ottomeyer Die Haider-Show. Zur Psychopolitik
der FPÖ című elemzésében kimutatta (Drava
Verlag, Klagenfurt /Celovec, 2000). És az sem véletlen, hogy
Haider örül a határokat átlépő partneri
kapcsolatok lehetőségeinek a hasonló érzelmű
szomszédokkal, Dél-Tirollal, valamint Venetóval és
Friauli-Venezia Giuliával, olyan észak-olasz régiókkal,
ahol a határok menti együttműködés erősítené
a gazdaságot és különösen a turizmust.
Ahelyett hogy egy magas életminőségű föderalista
Európa megteremtésére törekedne, az EU egyre
inkább olyan kezd lenni, mint Amerika "elkerített közösségei",
ahol a jómódú negyedek lakói felfegyverzett
őrökkel, magas ingatlanárakkal és korlátozott
bebocsátással tartják fenn területük etnikai
és társadalmi-gazdasági homogenitását.
De vigyázzunk, ez nem az amerikai politikai-gazdasági urbanizmus
olcsó imitálása vagy az amerikai nyomás eredménye,
hanem teljességgel "belföldi", teljességgel európai
reagálás egy valóságos kihívásra.
Gondoljunk csak bele, hogy Európának azok a régiói,
tanúsítják a legnagyobb mérvű ellenállást
a külföldiekkel szemben, amelyek gazdaságilag a legsikeresebb
régiók közé tartoznak, és ezt a státust
csak nemrégiben érték el. Sem Ausztriában,
sem Olaszország Friauli-Venezia Giulia régiójában
sincs megközelítőleg sem annyi illegális bevándorló,
mint az egykori gyarmati nagyhatalmaknál, Nagy Britanniában
és Franciaországban.
Az ilyesfajta idegengyűlölet mindenekelőtt erkölcsileg
visszataszító. Hosszú távon azonban gazdaságilag
is kockázatos. Európa alacsony születési arányszáma
alapján (mi, szlovének gratulálhatunk magunknak az
1,2 gyerekhez családonként, mert e tekintetben egészen
európaiak vagyunk) a bavándorlók szakadatlan beáramlása,
állandó migráció kell ahhoz, hogy fenn tudjuk
tartani a magas életszínvonal feltételeit. A munkaerőtartalék
hiánya a következő tíz évben számos
előrejelzés szerint a bevándorlás folytatódását,
nem pedig a leállítását fogja szükségessé
tenni. A nemrégiben Németországban megkezdett, politikailag
nagyvonalú program "zöld kártya", tehát munka-
és tartózkodási engedélyek biztosítására
külföldi szakemberek számára jól példázza
ezt az ellentmondásos helyzetet a mai európai országokban.
Az ilyen ellentmondások lényeges vonása az ellentét
az etnikai veszélyeztetettség érzése (ezek
a sötét bőrű, másfajta emberek veszélyeztetik
a "mi" értékeinket és társadalmi harmóniánkat)
az egyik oldalon, és a gazdasági követlemények
(a német gazdaság ezek nélkül az "importált"
szakemberek nélkül alulmarad) a másik oldalon. Az etnikai
fundamentalizmusnak - nem csak a "németség" eszméjének,
hanem "a magyar lélek", a "szlovénség", a "cseh lényeg"
stb. eszméjének is - szembe kell néznie a szabad piac
fundamentalizmusával.
Időközben az EU-jelölt országok, Közép-Európa
posztkommunista államai maguk is célországokká
váltak számos külföldi számára. A
bevándorlás nagy része, a legális és
az illegális egyaránt, különösen a volt Jugoszláviából
és az egykori Szovjetunióból áramlik ezekbe
az országokba, bár sok bevándorló csak ideiglenes
munkásként érkezik. Ezek az országok nem voltak
felkészülve ekkora bevándorlási hullámra,
súlyosan érintette őket az olyan emberekkel való
találkozás sokkja, akik idegenek, "másfajták",
és rosszul is kezelték.
Ez a helyzet új kérdéseket vet fel a kollektív
identitás értelmével és céljával
kapcsolatban, különösen az olyan országok számára,
amelyek fővárosai és városi központjai
ma az etnikai homogenitás lényegesen magasabb fokát
mutatják, mint a múlt század elején. Az egész
20. század folyamán Krakkó, Prága, Budapest
és Ljubljana - mint városi terek és mint a nemzeti
célok előterében álló helyek - nemcsak
a modernizálódást és az iparosodást
élték meg, hanem kollektív identitásuk nyilvánvaló
és döntő átalakulását is: a nemzeti
kultúrát, tehát azt, ami egy megválasztott
etnikai hagyományon nyugszik, tették meg uralkodó
kultúrájuknak. Ez többé-kevésbé
erőszakos de-germanizálást jelentett, ami jelzi, milyen
messzemenő, nagy hatású és erőteljes
volt a porosz és az osztrák uralom. Az első világháború
után például szlovén területen a felsőbb
iskoláknak legalább a felét szlovenizálni kellett,
mivel az órákat addig kizárólag németül
tartották; a tanítás a többi iskolában
az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása előtt kétnyelvű
volt, németül és szlovénül tanítottak.
A második világháború után ennél
még nagyobb fokú etnikai homogenitás jött létre:
Szlovénia Gottscheer-tartományának idevalósi
német lakossága, a cseh Szudéta-vidék és
Lengyelország terjedelmes részének helybeli német
lakossága a brutális megtorlás szörnyű
forgószelében eltűnt, a holokauszt pedig maroknyira
csökkentette és főként a nagyvárosokra
koncentrálta Kelet-Európa zsidó lakosságát.
De a kollektív identitás rugalmas dolog. A "képzeletbeli
közösségek" (Benedict Anderson kifejezésével)
kirekesztő mechanizmusai az etnikai elv purista formáiban
jutnak kifejezésre, ahogy ez a mai szélsőséges
pártoknál a külföldiek, és mindenki, aki
más, főleg a kelet-európaiak elleni gyűlöletben
megnyilvánul. Ebben a mechanizmusban az a legrosszabb, hogy a bevándorlók
és a vendégmunkások kulturális, nyelvi és
vallási jellegzetességeinek az elnyomására
törekszik, miközben gazdasági erejüket és
szakképzettségüket kész befogadni. Azok az észak-olasz
üzletemberek, karintiai szállodások és flamand
kereskedők, akik lenézik az olyan külföldieket,
akiknek nincs tele a bukszájuk, az olyan illegális bevándorlók
és vendégmunkások munkáján gazdagodnak
meg, akik nélkül a vállalkozásaik nem volnának
olyan jövedelmezőek.
A külföldi munkások kiátkozása
a privilegizált idegengyűlölők által, akiknek
az életét végső soron ezek a megvetett idegenek
teszik kényelmessé - ez az európai képmutatás
legújabb formája. Csakhogy ez olyan képmutatás,
amivel a mai, és attól tartok, hogy az elkövetkező
választásokon is egyértelmű győzelmet
lehet szerezni. Ezt muszáj észben tartanunk, különösen
azért, mert a baloldali és középpártok
vonakodva vagy neurotikusan reagálnak a megváltozó
körülményekre. Rendszerint vagy a legkevésbé
sem törődnek a nemzeti identitással, vagy romantikus
szeszélyként tolják félre. Időközben
a brit miniszterelnök, Tony Blair "harmadik utas politikaként"
emlegetett laza szociáldemokrata alapelvei és a szociális
piacról szóló homályos retorikája továbbra
is viszonylag kevés elkötelezett választót tud
maga mögött felsorakoztatni. A jobboldali pártok így
újabb területeket tudtak foglalni maguknak. A mérsékeltek
és a liberálisok a maguk részéről elérték,
hogy a jobb- és baloldali szélsőségesekből
közös ellenséget konstruáljanak, jól titkolva,
hogy nekik se nagyon vannak szolidaritási programjaik, a pusztán
szóbeli nyilatkozatokon túlmenően Kelet-Európa
"új demokráciáiról", amelyek mára a
megtestesült Másikká léptek elő, ahogy
ezt Slavoj Zizek Less Love, More Hatred című könyvében
(Belgrade Circle Press, Belgrad 2022) remekül kimutatta.
Olyan Európa helyett, amely a fokozatosan bővülő,
tartós szolidaritásra épül - ahogy ez Írország,
Portugália és Görögország Európába
való sikeres integrációjával megkezdődött
-, nem kizárt, hogy az EU keleti bővítése egy
belül megosztott Európához fog vezetni, ahol az új
határok örökségével terhelt állampolgárokat
származási országuk és vásárlóerejük
szerint fogják besorolni. Az egyetlen kérdés az, hogy
mi, szlovének ezt a megosztott Európát belülről
fogjuk-e megtapasztalni. Így vagy úgy, de már most
is tapasztaljuk, kívülről.
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA