(RÓMA) - Korunkban az olyan fogalmak, mint nemzetközi demokrácia
vagy a nemzetközi jog, csak nyomokban lelhetők fel. Eltekintve
az ENSZ-től és más nemzetközi intézményektől,
nem létezik olyan liberális alkotmány, amely szabályozná
az államok közötti konfliktusokat. Magát az ENSZ-t
is inkább tekinthetjük amolyan vitafórumnak az egyes
országok között, mint komoly politikai döntések
kohójának - és ennek oka nem egyéb, mint hogy
az államoktól eltérően nem áll hatalmában
kényszeríteni, nincs joga végrehajtatni a döntéseket,
vagy szankcionálni a kihágásokat. Következésképp
a nemzetközi kapcsolatok nagyjából úgy működnek,
ahogy egy dzsungel különböző fajta állatai
kommunikálnak egymással. Van persze egy sor tárgyalás,
ám némely országok hellyel-közzel kivonhatják
magukat alóluk, és az ifjabbik Bush kormánya így
is tesz: valósággal sportot űz a tárgyalások
elmulasztásából. Ma az erő és a hatalom
uralja az országok külpolitikáját.
Franciaország és Oroszország az egyik oldalon,
az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság
a másikon - a két oldal nemrégiben összeütközésbe
került a Szaddam ellen alkalmazandó stratégia ügyében.
Ha a különböző országok egy liberális
nemzetközi demokrácia részesei volnának, az opciókat
szavazásra bocsátották volna, hogy az emberiség
döntsön (most nem fontos, hogy a világ minden egyes lakójának
lett volna szavazati joga, vagy az országoknak egyenként).
De senki sem merte indítványozni, hogy bolygónk hatmilliárd
lakója döntse el az Irak körüli vitát. Egy
ilyen javaslat nevetségesen utópisztikusnak hat. Itt az erősebb
győzött, vagyis az Egyesült Államok. Busht csak
az amerikai választók érdeklik, és fütyül
arra, hogy mit gondolnak a kínai, francia, vagy orosz tömegek.
Az USA természetesen ettől még tulajdoníthat
némi jelentőséget az ENSZ nevezetű védőpajzsnak,
bár, mint láthattuk, ez valójában nem lényeges.
De ha hiányt szenvedünk nemzetközi jogban, hogy viselkedhetnek,
vagy inkább hogy kellene viselkedniük a nyugati liberális
demokráciáknak? Ma Szaddam, holnap meg Észak-Korea
jön, vagy neadjisten Szaúd-Arábia vagy Szíria
vagy Szudán? Itt is kétféle álláspont
ütközik egymással, és mindkettő ugyancsak
paradox.
A francia vagy német álláspontot rossz nyelvek
"status quo-pártinak" nevezik, vagyis lényegében cinikusnak.
Ez az álláspont abból a stratégiából
vezethető le, amelyet a demokratikus Nyugat az egész hidegháború
idején követett: támogassuk, akármekkora diktátor
vagy despota, mert fontos, hogy a barátunk maradjon. Ha egyszer
nevet adunk a legfőbb ellenségnek - először a
nácizmus, aztán a Szovjetunió, majd néhány
iszlám állam játszotta el ezt a szerepet *, nem számít,
hogy a szövetségeseink demokraták-e, vagy nem, egészen
addig, amíg szembeszállnak a legfőbb ellenséggel.
A Nyugat magáévá tette Mao mondását:
"mindegy, hogy fehér a macska, vagy fekete, csak kapja el az egeret".
De ez a Realpolitik kinyitotta a gonosz ázsiai államok Pandora-szelencéjét:
mind Szaddam, mind pedig - horribile dictu * a tálibok jó
darabig élvezték az USA támogatását
és jóindulatát. Ma viszont az új amerikai politika
- legalábbis szimpatizánsai szerint - az elvi kérdéseket
részesíti előnyben: vagyis az új vezérelv
az lett, hogy minden zsarnokot el kell űzni, és a helyébe
demokráciát teremteni. Noha nyilvánvalóan a
saját érdekeiket szem előtt tartva cselekszenek, szeptember
11-e után az USA keresztes hadjáratot hirdetett a demokrácia
és a liberalizmus meghonosításáért szerte
a világon.
Ez a vélemény ellentmond annak a nézőpontnak,
amely az amerikai politika nagylátószöge helyett kizárólag
az önös érdekből eredő gazdasági
kalkulációkat veszi figyelembe: az olaj fölötti
ellenőrzést és a politikai-katonai imperializmust.
Most akkor melyiknek van igaza?
Személy szerint úgy látom, hogy mindkét
tézis, jóllehet ellentétes, igaz: az egyik azért,
mert egy nagyhatalom ritkán indít egyetlen okból háborút.
Nem egy * sokszor elmés * politikai elemzés éppen
ott követ el szarvashibát, hogy túl egyszerűen,
lineárisan gondolkodik: kifejleszt egy kulcsot, amellyel megfejtheti
az eseményeket, és kijelenti, hogy a többi nem érdekes.
Persze, hogy az Egyesült Államok és az Egyesült
Királyság az olaj miatt indított háborút
Szaddam ellen - de nemcsak ezért, hanem politikai okokból
is (például, hogy elégtételt adjon Izraelnek,
és aztán a palesztinok javára kérje tőle
számon ezt az apró szívességet - legalábbis
remélem, hogy így lesz), valamint ideológiai okokból
(a demokrácia mint exportcikk a fejletlen országokban), megelőző
védekezésképpen és így tovább.
Pszichológiai okok is állnak a háború mögött,
ha nem is pszichopatológiai okok: ifj. Bush Ödipusz-komplexusa
is lehet egy tényező, amellyel megmagyarázhatjuk ezt
az ügyetlenül meghozott döntést. Ebben a komplexitás-elméletben
- melyet magam is osztok - az egyes motívumok nem alkotnak merev
hierarchiát: a háborúnak mindig több oka van.
Maga az eredmény is ennek az összetettségnek a nyomát
viseli magán.
De beszéljünk most csak a demokrácia misszionáriusairól.
Aki ellenáll nekik, valójában ezt mondja: "nem a mi
feladatunk leváltani a diktátorokat". Sőt, a liberális
demokráciának kutya kötelessége elfogadni a politikai
pluralizmust, méghozzá nemzetközileg is: ha egynémely
rezsimben kiütköznek is az önkényuralom szimptómái,
nekünk továbbra is legitimként kell kezelnünk ezeket
a rendszereket. Így van ez az ENSZ-ben is, amelynek a Föld
majdnem minden országa tagja, azok politikai rendszerétől
függetlenül. Mostanáig a Nyugat egyfajta relativizáló
filozófia szellemében legitimálta a diktatúrákat:
tényként könyvelte el, hogy bizonyos kultúrák
(iszlám, kínai stb.) még nem képesek eljutni
a demokrácia szintjére, így aztán az őket
kormányzó despotizmusok tulajdonképpen elkerülhetetlen
állomásai az ilyen országok történelmének.
Ez egyébként a Harmadik Birodalommal szemben is érvényes
álláspont volt: Franciaország, Nagy-Britannia és
később az USA úgy döntöttek, hogy csak akkor
üzennek hadat Németországnak, ha emez fenyegeti a szomszédos
országok autonómiáját. A nyugati demokráciák
egészen addig semmilyen szinten nem szóltak bele a fasiszta
rendszerekbe, amíg azok tevékenysége nem terjedt túl
Olaszország, Németország, Spanyolország, Magyarország
(stb.) határain. 1999-ig (a koszovói háborúig)
a nyugati államok (hallgatólagos) vezérelve ez volt:
tolerálunk minden diktatúrát, amíg azok meg
nem támadnak minket vagy szövetségeseinket (akkor is,
ha ezek a szövetségesek semmilyen értelemben sem nevezhetők
demokratikusnak). Amikor tehát Szaddam lerohanta Iránt, a
Nyugat meg sem kísérelte megállítani, sőt,
pénzzel és fegyverekkel támogatta az agresszort, hogy
a siíta fundamentalisták tüze még véletlenül
se aludjon ki. De ezt a vezérelvet a szegény világban
sokan színtiszta cinizmusként értelmezték,
amikor az Al-Kaida, a Hamasz és mások jártak jól
vele: a nyugatiak cinikus egoistákként tűntek fel,
akiket csak a szex és az alkohol éltet, és akik azt
sem tudják, mit kezdjenek jó dolgukban, élvezik a
demokráciát és a liberalizmust, süketen és
vakon az elnyomott népek szenvedéseire. Mellesleg a harmadik
világból sokan meg vannak győződve arról,
hogy a Szaddam-féle zsarnokok a nyugati politika következményei
- és meggyőződésüket fényesen bizonyítva
érzik az Amerika pénzelte iraki-iráni háború
által.
De íme, itt az alternatíva, amelyet a Demokrácia
Keresztes Háborúja nyújt. Ez azonban a szegény,
elnyomott népek előtt nem látszik nagyvonalúbb
stratégiának az előzőnél: "a demokráciát
nem szabad fegyverrel rákényszerítenünk azokra,
akik ebben még hiányt szenvednek, mert így semmi sem
különbözteti meg ezt a kényszert a klasszikus invázióktól".
Amerika az ideológiai imperializmus országa - ahogy a Szovjetunió
is az volt a maga idejében *, csakhogy az ideológiai imperializmus
is csak imperializmus. A demokrácia viszont egy mégoly termékeny
talajra sem plántálható be kívülről,
és nem is műszer, amely kellő felszereltséggel
bárhol alkalmazható: a demokrácia egy kultúra
belső fejlődésének eredménye, valami,
amit lépésről lépésre megtanulható,
hiszen az adott kultúra mindig kifejleszti a maga politikai reflexeit.
Bármit is tesz tehát a Nyugat, az mindenképpen
rossz. Ez a Nyugat double bindja, vagyis az, ami eleve gyanússá,
sőt, gyűlöletessé teszi annak számára,
akinek nem jutott a jólétből és a szabadságból:
Ha a Nyugat vonakodik a humanitárius beavatkozástól,
az önzés vádjával kell szembenéznie, ha
viszont megtámadja a világ diktatúráit, rásütik
az imperialista arrogancia bélyegét. De nem egyszerűen
egy külső szemrehányásról van-e szó:
maga a Nyugat is bizonytalan, tétovázó, mindig rossz
lóra tesz. Hogyan másszon hát ki ebből a double
bindból?
A magam részéről kétlem, hogy ki tudna
mászni belőle: lehetetlen ugyanis, hogy kilépjen önnön
etnocentrizmusából - és így mindig, jogosan,
kritizálható. De melyik politika nem etnocentrikus? A Nyugat
döntéshozatalkor mindig jól tudja, hogy az adott döntés
a világ valamely részének nem felel meg. Ha bizonyos
államok jól járnak is, mások biztosan boldogtalanok
lesznek: Koszovó esetében például az albánok
örültek, a szerbek nem annyira. A gazdag, hatalmas, szabad országok
szomorú sorsa ez: a többiek vagy felnéznek rájuk,
vagy pedig gyűlölik őket. A harmadik világ ugyanazért
gyűlöl bennünket, amiért ünnepel. De éppen
ezért a Bush-féle projekt - az Amerikával szemben
érzett gyűlölet kiirtható, amint eltesszük
láb alól bin Ladent, Szaddamot, Kim Jong-Ilt, meg a többi
Amerika-ellenes népirtót - szemlátomást bukásra
ítéltetett: a szuperhatalmat éppen azért gyűlölik,
és azért neheztelnek rá, mert szuperhatalom. Akkor
is gyűlölni és irigyelni fogják, ha nem tesz semmi
rosszat, hát még, ha ellenségei közt az a meggyőződés
üti fel a fejét, hogy éppen a nagy amerikai jólét
és szabadság okozza az ő nyomorukat és a szabadságuk
hiányát.
Ez a meggyőződés egyébként Nyugaton
is igen népszerű: sokan úgy tartják, hogy a
szegények és elnyomottak nélkül nyoma sem lenne
az ő gazdagságuknak és szabadságuknak. A jólétet
és a szabadságot úgy tekintik, mint egy játékot,
amelynek végeredménye nullára jön ki: ami valakinek
van, abban mások hiányt szenvednek. A Nyugat egy tekintélyes
része majd' elsorvad a nagy lelkiismeret-furdalásban (amely
egy szerintem téves gazdaságelméleten alapul). Amíg
erős és szabad marad a Nyugat, ez a hatalom és szabadság
mindig bűnnek minősül, amellyel egyszer majd el kell
számolnunk. Elvégre "a fehér ember átkának"
is megvan az eredménye, nem igaz?
A Nyugat álláspontjának paradox volta mindig megmutatkozik,
valahányszor a demokrácia mint egyetemes érték
felkent hordozójává avatja magát. A kérdés
szakértői előszeretettel hozzák fel erre a
száti példáját. Így nevezték
India egyes tartományaiban a feleségégetés
rituáléját, amely egészen a 19. századig
elterjedt volt. A brit kormányzók természetesen megbotránkoztak
azon, hogy az elhunyt sírja automatikusan az özvegy máglyája
is lesz egyben, és betiltották ezt a "barbár szokást"
- hanem, ahogy mesélik (nem tudom, ebből mennyi igaz) maguk
az asszonyok lázadtak fel a gyarmatosítók törvényei
ellen, amely az ő életüket óvta volna meg. A
double bind abban áll, hogy bármit tettek a britek, mindenképp
saját magukkal kerültek ellentmondásba. Azzal, hogy
betiltották a szátit, jó imperialisták módjára
jártak el, de a Nyugat irtózik önnön imperializmusától;
ha viszont nem tiltották volna be, bűnrészességet
vállaltak volna a nők elnyomásában.
Amerika már hosszú évekkel ezelőtt kénytelen
volt szembesülni saját bűnösségével
Szaúd-Arábia cinkos támogatásában: nem
átallt egy antidemokratikus wahabita rendszer vezetői alá
adni a lovat, amely rabszolgasorban tartja a nőket. Később
aztán azért támadták Amerikát, kívülről
és belülről egyaránt, mert megtámadta
a fundamentalista iráni és afgán rezsimeket, vagyis
rá akarta kényszeríteni a Nyugat modelljeit és
értékeit a különböző eredetű,
évezredes kultúrákra.
Ugyanez az ellentmondás körvonalazódott akkor is,
amikor Szaddam lerohanása került napirendre. Aki ellenezte
a háborút, azt állította, hogy semmit sem lehet
rákényszeríteni másokra, még a szabadságot
sem. (Persze, a nácizmust és a fasizmust is fegyverrel győzték
le 1945-ben, és a demokrácia sem teljesen békés
eszközökkel került a helyükbe; de Olaszország
és Németország nem Irak, mindkét országban
megvoltak már a demokrácia csírái, mindkettőnek
bőven volt tapasztalata a fejlett nagypolgári életből.)
Aki viszont támogatta a háborút, az Chiracot és
Schrödert nevezte cinikusnak: csak azért, hogy elkerüljünk
egy kényelmetlen, fáradságos és kínos
háborút, jobb szerették volna, ha az iraki nép
örök időkig Szaddam igáját nyögi. Mindkét
fél kölcsönösen azzal vádolja a másikat,
hogy cinikus az arabokkal szemben. Kinek van igaza? Én úgy
látom, hogy mindkettőnek, és mindketten tévednek
is. Ha az erkölcsi oldalát nézzük a helyzetnek,
mindkét politika döntésképtelen.
De a döntésképtelenség csak egyik következménye
ugyanannak a nyugati univerzalista látásmódnak: amilyen
hangosan kiabál az egyik fél az egyetemes eszmék zászlóvivőjeként,
olyan könnyen és szükségszerűen kerül
ellentmondásba önmagával. Mert amilyen ellentmondást
nem tűrően igyekszik rákényszeríteni
az egyetemes értékeket másokra, olyan mértékben
fog ez a kényszer a másik fél szemében felületes
gesztusként feltűnni. A Nyugat antiglobalista tömegei
és városi gerillái, Seattle-től Genováig,
egy nagyszabású kísérletet testesítenek
meg és hajtanak végre: hogyan szabaduljunk meg rossz lelkiismeretünktől.
Minden demokratikus hatalom meghozza tehát a maga döntéseit,
lehetőleg úgy, hogy a kecske is jóllakjon (saját
nemzetközi érdekei), és a káposzta is megmaradjon
(vagyis a világszerte elfogadható politikai-morális
értékek se szenvedjenek csorbát). De ez a döntésképtelenség
mindig viszály és konfliktus forrása lesz, a demokráciák
mindig haragban lesznek egymással, amennyiben kölcsönösen
vádolják egymást cinizmussal és azzal, hogy
"elárulják az ügyet".
EÖRSI SAROLTA FORDÍTÁSA
BENVENUTO, Sergio
"Az igazság angolul beszél"
Magyar Lettre Internationale, 37
"Olasz nyelvjátékok"
Magyar Lettre Internationale, 39
"Bevándorlók konkurenciája"
Magyar Lettre Internationale, 40
"Az adófizetők pénze"
Magyar Lettre Internationale, 41
"Miért utálom Berlusconit?"
Magyar Lettre Internationale, 42
"Platón és a gének"
Magyar Lettre Internationale, 44
"Csak egy barbár hiszi a többi kultúrát barbárnak"
Magyar Lettre Internationale, 47