Halicsi Daniló, Lemberg alapítója, aligha sejtette,
hogy a hely, amelyet Kelet-Európa leendő legrégebbi
városa számára választott, igencsak érdekes
földrajzi tulajdonsággal bír. Emlékszem a jámbor,
már-már gyermeki lelkesedésre, amely rögtön
elfogott, amikor először hallottam róla. Messzemenően
jelképesnek éreztem, vagyis korántsem gondoltam véletlennek.
A királyi íjból a 13. század közepén
kilőtt nyílvessző telibe találta az "almát".
A fenti tulajdonság nem más, mint hogy a város
területén, szinte teljes egészében kikövezett
és beépített dombjain keresztül húzódik
a két tenger - a Balti- és a Fekete-tenger - medencéje
közti vízválasztó. E ma már láthatatlan
hegygerinc legmagasabb pontja pár száz méterre van
a főpályaudvartól, vagy ahogy errefelé lengyelesen
mondani szokás, a "dvirec"-től. Ettől északra
minden víz a Balti-tengerbe, ettől délre pedig a Fekete-tengerbe
folyik. A névtelen teret keletre és nyugatra, északra
és délre osztó két tengely metszéspontja
szükségképpen a kereskedelmi utak metszéspontjává,
s ennek nyomán a legkülönfélébb - vallási,
politikai, katonai, életmódbeli, nyelvi - inváziók
célpontjává vált. A város német
neve - Lemberg - nem pontosan azt jelenti, amit a latin Leopolis vagy a
szanszkrit Szingapur. Ebben is megmutatkozik a város "vízválasztó
volta": az, hogy egyszerre több kultúrához is tartozik,
miközben egyikhez sem teljesen. Egyik nagy, két világháború
közti regényírója "az eltörölt határok
városának" nevezte. Én ezzel szemben igyekszem ellenállni
annak a merőben publicisztikai csábításnak,
hogy "az épített határok városának"
nevezzem.
Inkább vegyünk egy ezzel homlokegyenest ellentétes
metaforát - a vízválasztó helyett (ahelyett,
ami elválaszt) valamit (még nem tudom, mit), ami összeköt.
A politikusoknak ez alkalmat adna arra, hogy felelevenítsék
a balti-fekete-tengeri eszmét. Én azonban kevésbé
vagyok politikus, pontosabban a legkevésbé sem vagyok az.
Úgyhogy valami másról szeretnék elmélkedni
és beszélni. Például a lembergi csatornarendszerről
- a Poltva folyóról: háromszáz évvel
ezelőtt danzigi, lübecki vitorlások közlekedtek
rajta, és puszta kézzel lehetett fogni benne a kígyóhoz
hasonló atlanti angolnát. Éppen száz éve,
hogy a folyót a föld alá rejtették. Ilyen szempontból
Lemberg Velence tökéletes ellentéte. Itt annyira tapintható
a víz hiánya, hogy a legrégebbi negyedek lakói
Annak sajátos kultuszát ápolják, Aki vízzé
változtatná a bort. Augusztusban a tikkasztó dráma
a tetőfokára hág. Ilyenkor egyedül a környező
erdők és parkok szolgálnak menedékül:
az ősi, valóban királyi növényzet, az
itt-ott leselkedő tavak, liliomok és rejtélyes gyógyforrások,
melyekből - az erdőkből, tavakból, liliomokból
és forrásokból - egyébként egyre kevesebb
van.
Dél lehelete ez, lépésről lépésre
forróbb. Lemberg építészete kicsit latin, kicsit
római, kicsit barokkos. A szovjet időkben Lembergben forgatták
azokat a filmeket, amelyek Párizst vagy Rómát idézték.
Ha a film Londonban vagy Stockholmban játszódott, akkor Rigában
vagy Tallinnban készült.
Lemberget a földközi-tengeri kultúra légköre
hatja át - ha vesszük a fáradságot, hogy megkeressük
benne. Szent Márk szárnyas oroszlánja Bandinelli velencei
konzul házán (Főtér), a firenzei udvar vagy
a dominikánus templom hibátlan smaragd coppolája nem
csupán egzotikum a város térképén. A
város arculatát a 16. századtól kezdődően
mindenféle itáliai száműzöttek, csavargók,
vagabundok, szerencselovagok formálták, a reneszánsz
humanizmus eszméinek hirdetői, a magas quattrocento epigonjai,
a köpönyeg és a kard olyan hősei, mint Pietro di
Barboni, Paolo Rzymianin Dominici, Ambrozy Przychylny vagy Kallimachos
Buonaccorsi, a megannyi "lovagi manierista".
A római vonásokat jelentős mértékben
kiegészítik, helyesebben ellensúlyozzák a bizánci-görög
vonások. Nem csupán az ukrán templomok bizánci
szertartásáról van szó, hanem a sajátos
bizánci mentalitásról is, amely alighanem Európába
való belépésünk legfőbb akadálya,
bár alighanem legfőbb védekezésünk is
e bizonyos belépéssel szemben. Olyan, mint a Szentséges
Szűzanya Mennybemenetele templom a Korniakt-toronnyal - se kitörölni,
se áthúzni nem lehet.
Déli utunknak ezzel azonban még nincs vége. Hiszen
még nem szóltam az örményekről, akik főként
a Krímből reemigráltak, ahol a harcias iszlám
egyre kevesebb teret engedett templomaiknak és boltjaiknak. Tőlük
eredeztethető a városban érezhető keleties
elem. A lembergi gyártmányú perzsaszőnyeget
messze földön szebbnek tartották a valódinál,
és akkor még nem beszéltünk az illatokról,
a gyömbér, kardamon, sáfrány, bors, szerecsendió,
fahéj finom szagáról; az örmények adták
a lembergi városi élet savát-borsát. Ehhez
képest, ha jól tudom, mindmáig senki sem fejtette
meg és olvasta el a régi örmény temető
sírfeliratait, pedig állítólag hallatlan bölcsességek
és elengedhetetlenül fontos tanácsok vannak a kövekbe
vésve. A lembergi örmény közösség végének
1946-ot tekinthetjük, amikor a bolsevikok felszámolták
az örmény katolikus érsekséget.
Ami a zsidókat illeti, ők még az örményeknél
is előbb, valamikor a 14. század végén jelentek
meg Lembergben. Nemcsak rongyszedők, kocsmárosok és
uzsorások voltak köztük, akiket szent felháborodással
bélyegzett meg terjedelmes latin nyelvű költeményében
a 16. századi Sebastian Fabian Klonowic: "Ahogy a rozsda megeszi
a vasat, a moly a ruhákat, / Úgy rombol, pusztít mindent
a naplopó zsidó." Voltak köztük tudós talmudisták,
asztrológusok, varázslók, valamint - feltételezhetően
- a káldeus bölcsesség ismerői, a titkos tudás
hordozói is. Az utolsókat közülük a nácik
pusztították el a negyvenes években, akik pedig később
betöltötték az utánuk maradt űrt, már
közönséges, szovjet, gyökértelen emberek voltak.
A galíciai zsidóság e kihalt ága sok kimagasló
irodalmi személyiséget termett, többek között
a fentebb idézett Josef Rothot, Józef Wittlint, a nosztalgikus
esszéistát, és kétségtelenül Bruno
Schulzot - az édes-perverz ízű, rejtelmes irodalmi
gyümölcsöt.
Ki úszott még a hajón? A németek, vagy
ahogy itt nevezték őket, a "svábok" nyomait a lembergi
külvárosok nyakatekert nevei őrzik. Annak a városrésznek
a neve, amelyet ma Lucsakivnak ismerünk, valójában a
Luetzenhofból származik, Zamarsztinyiv a Sommersteinből,
Klepariv a Klopperből, Majorivka a Majerből, Kuljparkiv a
Goldbergből stb. Ezenkívül megemlíthető
még az igen beszédes Makoljondra (Kenderike) nevű borozótulajdonos
Zamarsztinyivban, valamint Józefa Kun bencés apáca,
a Lembergs schöne Umgebungen, vagyis "Lemberg gyönyörű
környéke" című verseskötet szerzője.
Ki került még ide, ezekbe a kajütökbe és
rakodóterekbe, a fedélzetre meg az árbocra? Ugye elég
csupán felsorolnom őket? Szerbek, dalmátok, arnauták,
argonauták, tatárok, törökök, arabok, skótok,
csehek, mórok, baszkok, szkíták, karaimok, kazárok,
asszírok, etruszkok, hettiták, gótok, fehér
és fekete horvátok, kelták, antok, alánok,
hunok, kurdok, vepszék, küklopszok, agrippák, lesztrigonok,
androgének, ariánusok, cigányok, kinokefálok,
elefantofágok, afrikaiak, mulattok és meszticek, kisoroszok,
moszkoviták és mazochisták. Ferencesek, kapucinusok,
mezítlábas és - elnézést! - sarus karmeliták,
bernardinusok, klarisszák, orsolyiták, szakramentáriusok,
ceciliánusok. Dominikánusok, baziliták, rasztafariánusok,
redemptorisszák, aztán jezsuiták, de még előtte
a trinitáriusok, akik a keresztény rabok keleti fogságból
való kiváltásának szentelték életüket.
Rózsakeresztesek, sztuditák, templomosok, raszkolnyikok,
óhitűek és újhitűek.
Meggyőződésem, hogy valamennyien megfordultak
itt. Persze csak néhányukat említettem, korántsem
teljes a lista. Mert Lemberg a világ közepén fekszik.
Ama bizonyos Óvilág közepén, amely lapos volt,
bálnákon vagy egy másik változat szerint egy
teknősbékán nyugodott, a legtávolabbi tája
pedig India volt, s ennek partjait a Duna, a Nílus vagy talán
az Óceán hullámai mosták.
Még a lembergi növényzet is megőrizte a "mindenféleség"
tagadhatatlan jeleit. A balti erdei fenyő és a krími
ciprus békésen megfér egymás mellett a bízvást
botanikus kerteknek nevezhető lembergi kertekben.
Könnyelmű, hálátlan lények vagyunk,
mi, emberek, arra ítéltettünk, hogy folyton elveszítsünk
valamit. Sohasem értékeljük eléggé azt,
amink van, amivel odafönt megajándékoztak bennünket.
Egyik kedvenc könyvemben, Kripjakevics Történelmi
séták Lembergben című munkájában
van egy szomorú fejezet a már nem létező templomokról.
Néha felteszem magamnak a kérdést: mennyivel lenne
hosszabb és nyomasztóbb ez a fejezet, ha nem 1931-ben írták
volna a könyvet, hanem most? Hiányzik Lembergből az
Arany Rózsa zsinagóga. Hiányzik a tatár mecset
és a tatár temető valahol a Magas Vár dombja
alatt, amelyet a 17. században még mutogattak az élménygyűjtő
utazóknak. Sok minden más is hiányzik, többek
között az évente megrendezett lembergi karneválok,
a vasárnapi lakomák a koldusoknak és a már-már
fantasztikus állatsereglet a Pohuljanka utca környékén.
Egyikünk-másikunk szeretné megőrizni ezeket
legalább egyetlen rövidke verssorban, de rendszerint nem hagyják
magukat, kicsúsznak a kezünk közül. Mert Lemberg
valójában kísértethajó.
A kultúrák idilli, fájdalommentes egymásra
rakódása mítosz. És nem vagyok biztos abban,
hogy nem káros mítosz-e. Különben bízzuk
magunkat a klasszikusra, aki így írt erről a bizonyos
egymásra rakódásról: "Ha valakit városunkban
éjjel álmatlanság gyötör, az fülelje
az éjszaka hangjait. A katolikus katedrális harangjai jól
kivehetően, súlyosan kondulnak: két óra. Eltelik
valamivel több, mint egy perc... s csak ekkor válaszol a pravoszláv
templom harangja gyengébb, de áthatóbb hangon, ugyancsak
két órát jelezve. Rövid szünet után
a mecset órájának rekedtes, távoli hangja hallatszik,
ez azonban tizenegyet üt, valamilyen távoli, idegen, furcsa
időszámításnak alárendelt, rejtélyes
török időt. A zsidó templom tornyán nincs
óra, s csak Isten tudja, milyen órát mutatnak kronométereik
a szefárd, és milyet az askenázi idő szerint."
A klasszikus Ivo Andric, az éjjeli város pedig, amiről
szó van, Szarajevó. Egy szóval sem említem
többet.
A kultúrák egymásra rakódása nem
csupán az eltörölt határok ünnepe. Vér,
szenny, etnikai tisztogatás, emberevés, deportálás
is. Biztos nyelvbotlás volt, és azt akartam mondani: "az
antikultúrák egymásra rakódása". Hiszen
ez is elkerülhetetlen a soknemzetiségű környezetben.
Amikor a 18. század közepén tekintélyes barokk
templomot emeltek a lembergi Szent György dombon, az egy csapásra
a város mindenhonnan látható jelképévé
vált. Ez persze sok római katolikust ingerelt, a Szent György
katedrális ugyanis a keleti szertartás híveié.
A revansra csaknem kétszáz évet kellett várni,
amikor a Privokzalna téren rakétaként az égbe
szökkent a neogótikus Szent Erzsébet templom sudár
tornya, eltakarva ezzel a pályaudvar felől a Szent Györgyöt.
A Lembergbe érkezők azóta nem gyönyörködhetnek
a Szent György domb látképében. Az élménygyűjtők
egy élménnyel szegényebbek lettek. Ez is a már
említett egymásra rakódás egyik példája.
Kultúra vagy antikultúra? Melyik inkább: vallási
csökönyösség, gőg, alkotói versengés
vagy birtoklási vágy?... Nem tudom a választ, bár
abban biztos vagyok, hogy a mai Lemberget már nem lehet elképzelni
a giccses, álgótikus "Elzbietka" nélkül sem.
1918-ban a Lembergért folytatott utcai harcokban a lengyelek
még elsősorban azért győzték le az ukránokat,
mert az övék volt a város - és nem valamiféle
absztrakt, emberfeletti dimenzióban, hanem szó szerint és
személyesen -, övék volt minden kapu, udvar, sikátor,
kívülről ismerték őket, ha másért
nem, hát azért, mert ide beszélték meg első
randevúikat. Az ukránok, akik csak "a mi Lvivünk fejedelmi
dicsőségének" általános hazafiságára
támaszkodhattak, túlnyomó többségükben
falusiak voltak, és rosszul tájékozódtak a
számukra idegen környezetben. Amikor azonban a kivívott
győzelmet követően (a lehető legrelatívabb
értelemben használva a "győzelem" szót) a lengyel
adminisztráció hisztérikus, esztelen megtorlásba
kezdett, valóban úgy viselkedett, mint valami rablóhorda,
mint egy idegen város meghódítója, mint a vak
barbár, akinek nincs füle, hogy meghallja a hamisítatlan
lembergi polifóniát. És ezért elvesztette a
várost. Jaj a győzteseknek! - íme, mindenfajta győzelem
elkerülhetetlen következménye.
Ám itt tiltott területre tévedünk, egyre távolabb
a kultúrától.
Mint látják, nem tartottam meg az ígéretemet,
hogy arról beszéljek, ami összeköt. Hátha
egy méltó befejezéssel még megmenthetem a helyzetet.
A kultúra osztatlanságáról szóló
tézis nem mindig tűnik meggyőzőnek. Észak,
dél, kelet és nyugat kultúrája (nem beszélve
arról, hogy van északkelet és délnyugat is,
és ezeknek is megvan a maguk antipódusa, és mindezeken
kívül még számtalan árnyalat létezik)
épp annyira meghatározhatatlan fogalmak, mint amennyire összekapcsolhatatlanok.
Csak a Földrajz Kiosztója jóindulatából
sikerül néha valamit valamivel összekapcsolni. Ráadásul
ilyen nevetséges alapon - például két tengermedence
vízválasztója révén. Ám ennek
köszönhetően itt és most, az évszázad
és az évezred végén remek alkalmunk nyílik
arra, hogy utasai lehessünk az egyik hajónak, amely, úgy
tűnik, pontosan előre látható irányban
úszik. Sőt az is lehet, hogy bárka, amelyen - akárcsak
a régi, eklektikus Lembergben mindig - összegyűjtöttek
minket, hogy minden élőlényből megmentsenek
egy párt.
Lehetséges más hajó-hasonlat is - részeg
hajó, bolondok hajója, halálhajó. De lehet,
ahogy Rothnál, az eltörölt határok városa
is, úszó Trieszt, vándorló Lviv, Lwów,
Lvov, Lemberg, Leopolis, Szingapur...
Körner Gábor fordítása