1
A nosztalgia oka, azt hiszem, a szerelemben keresendő. Persze
ezzel nem mondtam sokat: általában mindennek az okát
a szerelemben kereshetjük. Ha engedve a csábításnak
a magam személyes megvilágításába helyezhetem
a kérdést, helyesebben átvilágításába,
mert csakugyan tetőtől talpig átvilágítja
az embert, akárcsak - honnét vehetnék eredetibb hasonlatot!
- a röntgensugár, a nosztalgia oka nem más, mint az
emlékezet. Persze a nem pontos, nem teljes, nem tökéletes,
torz emlékezet, tulajdonképpen nem is az emlékezet,
hanem annak tévedései. És nem is az idő hájrétege
igazolhatja ezeket a tévedéseket, nem is maga az időbeli-térbeli
távolság, hanem valamiféle lelki szelektálók
tudattalan működése, akik rutinosan rögzítik
emezt, s ugyanilyen rutinosan törlik amazt.
Szeretném lerántani róluk a leplet, ezekről
a hazugokról. Ez a kísérlet mindenekelőtt a
megszabadulás, a lélektani engedetlenség kísérlete.
Ugyanakkor szeretnék maximálisan koncentrált és
következetes lenni, különben sehogy sem boldogulok velük.
A múlt héten íróbarátom, Jurko Izdrik
M. J. bestiális meggyilkolásáról írt
nekem. Mikola az utóbbi években valóban két
végén égette a gyertyát, várható
volt, hogy ha nem is kés, de májzsugor lesz a vége.
Sztanyiszlavban hosszabbnak tűnnek a decemberi éjszakák,
mint máshol, minthogy teljességgel hiányzik a fény
az udvarokról, kapualjakból, lakásokból. A
sötétség feloldja a gátlásokat, az ostoba
agresszió, amely levezetést keres, a legvédtelenebbeket
pusztítja el.
M. J. jár a fejemben, a sötétség, a síkos
járdák, álnok lépcsőházak, elsötétített
liftek meg az ezernyi egyéb, hétköznapi veszély.
Ugyanakkor alkalmam van megfigyelni, hogyan élednek föl ők
(tekintsem őket rendezőknek?), és hogyan vernek át
bennünket. Az előzékeny emlékezet rögtön
egy másik, ellentétes, egykor megélt valóság
képét vetíti elém, felidézi a soha vissza
nem térő napfényes augusztust, a sűrű,
buja növényzetet, a tavat, a fürdőzést a
meleg, zöldes vízben, az ízléstelenségig
részletezi, egészen a fagylaltfoltokig az ingen (plusz tejszínhab!),
az ekcémákig a strandkabin résén át
meglesett női hónaljakban, az összegyűrt Orbit
cigarettásdobozig a parti fövenyen, de ez sem elég:
különleges effektusok jelennek meg, azaz szomorúfüzek,
facsónakok, csikorgó evezőlendítések,
mindenféle esztrádmuzsika, amely az elsősegély-állomás
hangosbeszélőjéből szól - igen, puzónok,
mindenekelőtt puzónok, Eduard Hil, Edita Pjeha. Szofija Rotaru,
az Orera együttes - helyben vagyunk, a hetvenes évek első
fele, a lehető legrémesebb időszak, ha hinni lehet
a disszidenseknek és későbbi saját meggyőződésemnek.
Kutatom magam az egészben, és elkezdek, amennyire lehet,
küzdeni ellene.
2
Fontos, hogy az emlékezettel való küzdelemben valamiféle
rendet teremtsünk. Valóban: milyen alapon érezhetnek
nosztalgiát ezek a már valóban megöregedett,
és többnyire teljesen talajt vesztett emberek? A fiatalokon
kívül mi késztetheti őket, hogy szomorúan
és sajnálkozva nézzenek körül? Hol csal
az emlékezetük, amely az elveszett paradicsomról szóló
különös látomásokat szüli?
Az anyagi jólét? Felteszem, csakugyan majdnem beköszöntött
az idő tájt, a hatvanas-hetvenes évek fordulóján.
Ez minden valószínűség szerint az olvadás
sajátos tehetetlenségi erejének köszönhető,
minthogy ekkoriban a korábbi rezsim fanatikus gigantomániája
végre - ideiglenesen - átadta a helyet a nem egyszerű
egyszerű emberrel való törődésnek. Őszintén
szólva, nem túl sokáig tartott az egész, alig
fél évtizedig, de azért volt, volt, nincs mit tenni:
a "Carmen" pipereszappan az enyhén dekoltált spanyol cigánylánnyal
a csomagolásán, a lehetetlen illatú "Chypre" kölni,
az "Uborka" lotion és az öntudatlanul a dekadens költőktől
kölcsönzött nevű "Este" szúnyogirtó.
És még sok-sok dolog.
Általában valamiféle parfümfronton végbement
bársonyos forradalom volt ez. Az illatokat felejtsük el, de
a nevek, a nevek! Valakinek a felső vezetésből a fenyőerdő
lehetett a mániája, aminek következtében lépten-nyomon
címke-tűlevelek egész kazlaiba botlott az ember: "Tűlevél"
szappan, "Tűlevél" fürdőkivonat, "Tűlevél"
fogkrém, az utóbbiból "Erdei" is volt. A fogkrémeknél
maradva, megjegyzem, ekkoriban szorították ki végleg
az anakronisztikus fogporokat, a személyi kultusz időszakának
ezt az elmaradhatatlan higiéniai cikkét (lásd Kornyej
Csukovszkij gyerekverseit mint ennek az esztétikának a hamisítatlan
kifejeződéseit). Ezenkívül ekkor jelent meg egy
izgalmas újdonság a szájüreg számára:
a szájvíz!... Hogy is hívták - "Fiatalság"?
"Frissesség"? "Reggel"? Valami ilyesmi.
Valóban, a tárgyi világ boomja volt ez, nem tagadhatjuk,
ahogy nem tagadhatjuk a megannyi szalvétát, asztalterítőt,
tarka viaszosvásznat, takarót, paplant, a reménytelenül
színes függönyöket az egykori lehetetlenül fakó
függönyök helyett, a valamiért alpesi tájat
és hattyúkat, pláne szarvasokat ábrázoló
faliszőnyegeket. Elefánt nem volt, de lehet, hogy tévedek.
A klasszikus művészet határozottan bevonult az
egyszerű dolgozók lakásába. Az alkotásokat
az aranyozott kerettel együtt bármelyik "Kultúráruk"
kultusznevet viselő boltban megvásárolhatta az ember
- többnyire Brjulov "Délidő Itáliában"
című képét, Vasznecovtól a "Három
óriás"-t, Perovtól a "A lövészek kivégzésének
reggelé"-t, meg a másik reggelt, csak éppen a fenyőerdőben,
Siskintől. Szemlátomást az utóbbi lehetett
a favorit, ha ugyan nem a bajnok: erdős rónaságai
a mai napig ott élősködnek valahol a kollektív
tudattalan sztereotípiákkal zsúfolt zugaiban, és
nem egy ukránt késztetnek arra, hogy különösebb
ok nélkül kedvelje a hatalmas északkeleti országot.
Itt-ott találkozhatott még az ember a "Volgai zsellérek"-kel,
az "Ismeretlen lány"-nyal, az "Elrepültek a varjak"-kal, az
öntudatos ukránok okvetlenül beszerezték maguknak
"A zaporozsjei kozákok levelet írnak a szultánnak"
című festményt és/vagy Sevcsenko arcképét,
ugyanattól a Rjepintől.
A zenekultúra sem toporgott egy helyben, így aztán
számos lakásban megjelent a pianínó. Ez a hangszer
valamiért pontosan olyan alternatíva nélküli
volt, mint a hűtőszekrény, bár rendszerint tisztán
dekoratív funkciót töltött be. Egy idő után
a hűtőszekrény is, de erre valamivel később
került sor.
A zene ettől függetlenül mindennap, mindenhol szólt.
A néhol még ma is használatos reproduktorokon, vagyis
hangszórókon kívül (nem véletlenül
nevezték őket torzítónak, bár a reproduktor
szót ebben az értelemben sokkal kifejezőbbnek érzem)
voltak még rádió-gramofonok, rádió-magnók,
kombájnok (rádió, magnó és gramofon
egyben), tranzisztoros rádiók, zömmel balti márkák,
ezek a strandokon látott Spidolák és Selgák
örökre összekapcsolódtak az emlékezetemben:
spidola és selga, selga és spidola, ahogy a lengyelek is
nyilván mindig együtt emlegetik Zwirkót és Wigurát,
az oroszok Minyint és Pozsarszkijt, vagy Saccót és
Vanzettit vagy tudom is én, kit.
A televíziókészülékek alighanem külön
figyelmet érdemelnek. A képernyők a hatvanas évek
végére már egész visszafogott méretűre
zsugorodtak, a dizájn is érezhetően fejlődött
a világűr meghódításának hatására,
illetve valamilyen nyugati minták koppintása révén,
bár azért emlékszem a korábbi Rekordokra és
Rubinokra, talán Tavaszokra is a maguk laza harminc évvel
korábbi, göbbelsi formáival; emlékszem, milyen
gondosan kiválasztották számukra a díszhelyet
a szobában, milyen féltő gonddal takarták le
a külön erre a célra rendszeresített terítővel
a por és a legyek ellen; este jött el az idejük, éjjeli
állatok voltak, pontosan a szürkület és a sötétség
határán a forráshoz gyűltek, a transzformátor
elmondhatatlanul monoton zúgása közben életre
keltek, majd az elviselhetetlenül hosszú, percekig tartó
bemelegedést követően kigyulladt kékes fényük;
először a hang jött meg; olyan volt az egész, mint
egy kultikus szertartás vagy meditáció; valamiért
(a mozi tehetetlenségi ereje?) mindenki úgy gondolta, hogy
teljes sötétben kell televíziózni, úgyhogy
a házigazda lekapcsolt minden létező lámpát
és világítóeszközt, a szomszédok
- ha hívták őket, akkor is hívatlanok voltak
- izgatottan elhelyezkedtek a legjobb helyeken, megszűnt az élet,
a legkisebb mozdulat is illetlenségszámba ment a Legfrissebb
Moszkvai Tévéhíradó, a Moszkvai Balettbemutató
vagy a Moszkvai Mozgóképalkotás színe előtt
(akkoriban a filmeket még mozgóképnek nevezték),
a bizonyosság által hatványozott jólét
szeánsza volt ez, csak az atombomba (amerikai? kínai?) ingathatta
meg ezt a stabil, pozitív világot.
E világban ezenkívül számos ruha létezett,
igaz, egyértelműen a téli évszak igényeit
szem előtt tartó darabok, vaskosak, ormótlanok és
- akárcsak a középkori páncélok - súlyosak.
Olyannyira azok, hogy nem is a könnyű-, hanem a hadiipar jutott
eszébe róluk az embernek. Volt belőlük elég
a boltokban: usankák, halinacsizmák és - ennek megfelelően
- kalocsnik, pufajkák, orenburgi pihekendők, kabátok
és felsőkabátok valamiféle különös
és inkább díszítő jellegű, gyanús
prémből készült gallérokkal és
kézelőkkel (ó, a kipusztított mókuspopuláció!),
vattanadrágok, "Ég veled, fiatalság!" szövetcipők,
amiket szartaposónak is neveztek, gumicsizmák és szurkosvászoncsizmák,
ugyancsak szartaposók, bundák, na persze, bundák,
hiszen bundát venni a törvényes nej számára
egyet jelentett a hasonlóképpen törvényes (a
szó minden értelmében) férj anyagi sikerével.
Hiszen bundát minden tizenöt vagy húsz évben
egyszer vásárol az ember! Hiszen mind ugyanabból a
köpönyegből bújtunk elő!
Igen, egyértelműen eurázsiai, kicsit medveszerű,
másfelől kicsit militáns irányzat volt ez,
sokkal inkább az Uralaljára, mint a Kárpátaljára
bazírozva, de hát mit számítanak ezek a reakciósok!
(Mellesleg felettébb érdekes lenne megnézni, milyen
változáson ment keresztül az emberi táj Galíciában
a negyvenes évek második felétől kezdődően.
Táj alatt mindenekelőtt a környezetet értem,
különösen a ruházatot. Megvizsgálni, miként
vesznek egyik napról a másikra a feledésbe a mindenféle
Mazepa- és konföderáta-sapkák, kalapok és
kiskalapok, mellények, bricseszek, lovaglónadrágok,
"Raglan" és Mackintosh" típusú kabátok, kockás
casquette-ek, lábszárvédők, és hogyan
töltik ki nyomban a teret az újabb és újabb usankák,
bundák és pihekendők. És persze a szurkosvászoncsizmák.
Ám mindez csupán kitérő, s jobb, ha időben
leállunk, mert könnyen átcsúszhatunk a tájjal
kapcsolatos más, immár korántsem kívánatos
észrevételek terepére.)
Ha már a ruházatról esik szó, nehéz
említés nélkül hagyni a legintimebb darabokat.
A súlyos és ormótlan, ámde fűtött
biztonság és jóságos higiénikusság
általános paradigmája szükségképp
ezekben a végső dolgokban is megmutatkozott. A vastag gyapjúharisnyák,
más néven egyszerű harisnyák (száz százalék
üzbég gyapjú!), amelyek hajlamosak voltak fenékben
vagy térdben buggyosodni, a flanel alsószoknyák, családi
alsónadrágok, golyóálló, hét
lakatra zárt, gyalázatos színű melltartók,
szürkéskék fűzős és gombos gatyák,
illetve a lényeg: a vastag, térdig érő, bolyhos
kötött nadrágok - egytől-egyig arra voltak hivatva,
hogy a húgyhólyagot, a herezacskót, a prosztatát
és a tejmirigyeket megóvják a hipotetikus meghűléstől,
támogassák az egészséges szaporodást,
ugyanakkor súlyos akadályokat gördítsenek a szexuális
vonzalom elé, s komoly szerepet játsszanak a társadalom
magas erkölcsi színvonalának megőrzésében.
Szex, azt hiszem, csakugyan nem is volt, ahogy nem volt dezodor, bikini,
hully-gully és hula-hop sem. A szovjet filmek ábrázolták
ugyan a szerelmet, de ez az angyalok szerelme volt. Ami a házasságtörést
illeti, egészen kétségbeejtő volt a helyzet.
A bordélyok és mindenfajta prostitúció hiánya
teljességgel kizárta a bűnbeesés lehetőségét.
A szűkös tér, a szörnyűséges lakáskörülmények
nem engedték, hogy az ember normális módon, otthon
foglalkozzon ilyesmivel. A szállodák halvány reménysugara
maradt csupán, de ahhoz el kellett utazni egy másik városba,
és megtanulni egyértelmű ajándékokkal
lefizetni a szállodai személyzetet. Ezért tettek szert
különös jelentőségre a szakszervezeti beutalók
a különféle nyári üdülőhelyekre...
Ezek révén legalább évente egyszer sikerült
a lakosság nagy részének flörtölni egy kicsit.
Az "Este" szúnyogirtó csodás illata űzte el
az éjjeli lugasok ködét. Egy-egy ilyen flört néha
egy egész évtizedre biztosította az édes emlékeket.
Valóban angyalok voltak.
Olykor viszont sor került a már említett, józan
és felelősségteljes fajfenntartásra, sajátos
túlórázásokra, éjjeli váltásokra.
És így is maradt volna örökre, de minden örökkévalóságnak
vége szakad egyszer.
Emlékszem, láttam is ezt a véget, vagyis a pillanatot,
amikor egyszeriben megváltozott minden: a rock-and-rollal, pláne
a big-beattel (ugyanez az időszak, a hatvanas-hetvenes évek
fordulója) jött az összes többi - a bikini, a forrónadrág,
a verekedések a táncparketten, a szaxofonok meg a szex. Nem
állítom, hogy a szerelem is ekkor jött. Az azért
korábban is kellett hogy legyen.
3
Nem, nem igazán meggyőző ez az egész, különösen
ami az árubőséget illeti. Ha valaki ilyen alapon nosztalgiát
érez, az inkább csak másodlagos nosztalgia lehet.
Mi van ezen kívül?
Talán a békesség? A nyugalom, a rend, a törvényesség
rendkívüli állapota? Megrázkódtatások
nélküli élet, amely pontosan meghatározott szabályok
szerint működik, biztos előrehaladás a kijelölt
és egyedül lehetséges úton: bölcsőde,
óvoda, iskola, hadsereg, főiskola, üzem, nyugdíj,
szakszervezeti temetés. Az olyan-amilyen komfortérzet mögött
az állt, hogy akkoriban az emberek a párt nyomán úgy
képzelték: az élet megtervezhető, mint amikor
az ember összespórolja a pénzt bútorra vagy -
lesz, ami lesz! - autóra. Sehol egy őrült éjjel
az utcán, semmi bűnügyi krónika, fej nélküli
holttest a konténerben, megfojtott csecsemő, kábítószeres
boszorkányszombat, sehol semmi jele a világvégének,
ellenkezőleg, elektronika, gáz, lift, olcsó és
többnyire megbízható tömegközlekedés,
forró fürdők, televíziók esti fénye.
Az információ szigorú adagolása - mindenekelőtt
ez keltette ezt a mesés illúziót. A tömegtájékoztatás
egyoldalú képet festett a valóságról,
sehol semmiben nem merültek fel problémák, ellentmondások.
A világ kerek egésznek látszott, nem engedte megkérdőjelezni
saját logikáját. Mindenben valamiféle, már-már
mágikus kettősség állt fönn: két
tévécsatorna - a központi és a köztársasági,
két rádióadó - a moszkvai és a kijevi,
két előfizetett újság - a fővárosi
és a helyi.
A plusz információ iránti igény kielégítésére
léteztek képes, szakmai, illetve - a szórakoztató-kritikai
igények kielégítésére - szatirikus újságok
(egy központi, egy köztársasági). A női
újság neve csakis "Szovjet nő" lehetett, ebben a munka
hősnőiről, többgyermekes családanyákról
írtak, verseket közöltek az első szerelemről
és novellákat az erkölcsi szépségről,
a hátsó oldalakon éles kritikának vetettek
alá minden "divatot" és "stílust" - hát persze,
az imént említett gatyák és nemezcsizmák
körömszakadtukig védekeztek a szörnyűséges
miniszoknyák, kontyok, klipszek és műszempillák
ellen. A női szépségideált továbbra
is Csernyisevszkijek és Nagyezsda Krupszkaják által
szabott irányelvek határozták meg. A hímnemű
kamaszokról azt lehetett tudni, hogy nem szabad maszturbálniuk,
ennélfogva a legjobb, ha az ember minél kevesebb szabad időt
engedélyez nekik, és a repülőmodellezés
különféle területeire irányítja őket.
Lehet, hogy a kezdők által szerkesztett gépekről
valóban péniszre, sőt falloszra asszociálhatott
az ember, s így valamiképp kompenzálódott valami.
Az ukránok számára létezett az "Ukrajna"
című lap, a méhészek számára a
"Méhészet". Az irodalmi szó szerelmesei előfizethettek
egy vagy több vaskos folyóiratra, amelyekben ezt a szót
korábban ezerszer mérlegelték, meghányták-vetették,
kijavították, lerövidítették, egyeztették
és kihúzták. Pedig a honi irodalom e hívei
minden eshetőségre készen eleve jó szakemberként
ragadtak tollat, s természetesen tökéletesen tisztában
voltak a sorok közti olvasás lehetőségével.
Az információadagolás nemcsak pozitívumokat
jelentett. Ha a Nyugat került szóba, rögtön működésbe
lépett a szublimálás. A totális katasztrófák
legsötétebb képei - a hihetetlen ciklonoktól
és tornádóktól kezdve a diáklázadásokig,
újságírók kirablásáig, államelnökök
meggyilkolásáig és napalmtüzekig a dzsungelban
- egész életükön át kísértették
a másik világ halálraítélt lakóit.
A másik világnak minden kétséget kizáróan
ütött az órája. Mindamellett rendkívül
fontos volt megakadályozni, hogy a vég előtt emberiségellenes
nukleáris fegyvereket vessen be - hiszen tudjuk, milyen rettenetes
a haláltusáját vívó vadállat.
Az ország vezetése ezért szállt síkra
olyan keményen és következetesen a béke ügye
mellett az egész világon: a békepolitika határozottságot
követelt, a békét legjobb tankok segítségével
támogatni, s erről nem csupán a kicsiny csehszlovák
népnek volt alkalma meggyőződni.
Az információadagolás pontosan meghatározott
és betartott paramétereket, a tűrés, tiltás
és támogatás mércéjét jelentette.
Amikor a nyolcvanas évek második felében előbb
megsértették az arányokat, majd egyre nyíltabban
túladagolták az információkat, ezért
történt, ami történt. Nem bírta ki a rendszer.
Szóval ez valóban fontos volt. S ezt a különleges
információs klímát semmiképp sem hagyhatjuk
számításon kívül, ahogy nem hagyhatjuk
számításon kívül az újévi
"Kék lángocskákat", a szívélyes hangulatú
(micsoda kifejezés!) örökzöld slágereket,
illetve a Stirlitzről szóló, rendkívül
bensőséges, meghitt filmsorozatot. De azt hiszem, volt még
ez-az.
Mert hát voltak bizonyos rituálék, hivatalos ünnepek,
a hiányzó élelmiszerek és italok előre
látható epizodikus feltünedezései újévkor,
március 8-án, május 1-én és 9-én,
illetve november 7-én, voltak epikus születésnapok,
homéroszi évfordulók és apokaliptikus besorozások,
voltak gyakori, bejelentés nélküli vendégségek,
különleges szomszédi közelség, világnézeti
azonosság és kollektivizmus. Emlékszem az óriási,
még valamilyen császári-királyi diófára
gyerekkoromból, emlékszem a nyolc szomszéd családdal
közösen tartott diószüretre, emlékszem, hogyan
osztoztunk a dión, s aztán hogyan tettük fel az egészre
diadalmasan a koronát egy nagy össznépi vodkázással,
borozgatással és késő éjjelig tartó
dalolással (szombat volt, bár ennek nem volt jelentősége).
Van ebben az egészben valami nagyon szláv, együgyű
és szelíd. A birodalom restaurálói pontosan
tudják, mit csinálnak, amikor időről időre
a szláv fülemüle-lélekre hivatkoznak.
Végül pedig voltak egyszerű szláv neveket
viselő hokijátékosok (mondjuk Ragulin), akik fényes
győzelmeket arattak az undorító kanadai profik meg
a mindenféle csehszlovák reakciósok fölött.
És talán ez volt a legfontosabb.
4
Később, évtizedek múltán, miután
kétségtelenül átkerültél a saját
dimenziód másik oldalára, ott találod magad
egy amerikai kisvárosban, és élesen beléd hasít
valami olyasmi, mint az emlékezet villanása. Rájössz:
mégiscsak lehetett valami hasonlóság, különben
egyesek már beszéltek is róla korábban, úgyhogy
nem csodálkoztál, nincs ebben semmi meglepő. Az antipódusok
szükségképp hasonlítanak egymásra, ez
a lényege bizonyos metafizikai egyensúlynak, ha egyáltalán
feltételezzük, hogy létezik ilyesmi. Elég, ha
arra gondolunk, hogy mindkét ország - Amerika és a
Szovjetunió - születésénél ott találunk
egy hajót, amelynek ágyúdördüléseivel
új történelmi korszak kezdődik.
Mégis: nem tudom nem észrevenni, hogy meglehetősen
sok hasonlóság van közöttük. Olyannyira, hogy
az átlagos, tipikus amerikaiak (na persze nem a New York-i démonok,
szörnyetegek és perverzek, nem, a normálisak, akiket
tősgyökeres amerikaiaknak neveznek) eszményi szovjet
embereknek tűnnek a szememben, akiket mellesleg valójában
nem sikerült létrehozni, bármilyen makacsul próbált
is szelektálni a rezsim.
Igen, mindenekelőtt a kollektivizmus, a gondolkodásmód,
vagy nem, nem is gondolkodásmód, hanem az érzés,
a sejtüregekig hatoló érzés, hogy része
vagy a társadalomnak annak összes belső képtelenségével
- a demokráciával, az egyenlőséggel - együtt,
amelyet meghatványoz az erős állampolgári aktivitás.
Igen, az önkéntesség mint a környezettel kötött
kompromisszum és az önbizalom formája ("siessetek jót
cselekedni"). Igen, a rendes családi élet, a házastársi
hűség, a gyermekekről való gondoskodás,
az ótestamentumi biblikusság, a baptista becsületesség,
elnézést, a protestáns etika, s ennek nyomán
a kommunitárius és a kommunista teljes összemosása.
Igen, a hagyományos családi örömök, a jókedv,
mikor Halloween előtt közösen (papa, mama, gyerekek) szemet
és fogat vágnak a sárga tökfejekbe. Igen, a kollektív
fáradozás szeretete, a részvétel a helyi felvonulásokon
és ugyancsak helyi sportversenyeken, az iskolai fúvószenekarok,
az iskolások akrobatamutatványai. Igen, a részvétel
az önkéntes tűzoltóbrigádban. Igen, a szegények,
a csökkent képességűek és a rendőrség
önzetlen segítése.
Pontosan így nézett volna ki a kommunizmus, ha a szovjetrendszer
a Lehetséges bizonyos aberrációi folytán gazdaságilag
hatékonynak bizonyult volna: szupermarketek árubősége
és a polgárok szabadideje a sportpályán meg
a hobbi-klubban. Vagyis míg a Szovjetunióban mindez csupán
reménytelen terv lehetett, addig az amerikai kisvárosban
valóra vált.
Úgyhogy ha egy szép napon, ki tudja, miért, ez
is ugyanúgy kifúj, ezeknek az embereknek több mint elegendő
okuk lesz a valódi nosztalgiára.
5
De ami valóban meghökkentően hasonlatossá
tette a két rendszert, vertikális formát adott nekik,
és ki tudja, talán igazolta is a jövendő szemében
létezésüket, amely korántsem bővelkedett
nemes cselekedetekben, az a kozmikus fellángolás. Pár
hete, amikor hirtelen felindulásból újból megnéztem
Tarkovszkij "Solaris"-át (lám, ezek a pillanatnyi vágyak
az amerikai kisvárosban!), azt hiszem, végre megértettem,
mi a valódi message-e ennek a filmnek. Nem más, mint a szerző
által élesen érzékelt határvonal az
emberek és a Világűr kapcsolatában. A "Solaris"
a kétféle tudat közti határon született:
a hódító magabiztosságát felváltotta
a tragikus csalódottság. A két szuperállam
kozmikus ambíciói beleütköztek a végtelen
küszöbébe.
Az ötvenes évek végétől, ténylegesen
1961. április 12-től a szovjet társadalom a kozmikus
pszichózis örvényébe merült. A kommunizmus
építése új, szédítő dimenziót
nyert. Jurij Gagarin diadalmasan masírozott végig a világon,
miután minden bizonnyal az egész évszázad,
ha ugyan nem az egész történelem elsőszámú
embere lett, a hierarchia alacsonyabb szintjeire szorítva holmi
Kolumbuszokat és Galileiket. Nem véletlenül volt orosz,
párttag és klasszikusan kevert, részben munkás-,
részben parasztszármazású. Ő volt a
teremtés koronája Marx szerint, és részben
talán Hegel szerint is. Iszonyatosan közelinek tűnt a
kozmosz, a zeneszerzők és költők rögtön
dalokat szereztek "nyomainkról" a távoli bolygók porlepte
ösvényein, meg az almafákról (természetesen
Micsurin-féle fákról), amelyek nemsokára a
Marson virágoznak; az iskolások magától értetődő
természetességgel és meggyőződéssel
jelentették ki, hogy ha felnőnek, űrhajósok
lesznek; a középiskola alsóbb osztályaiban kétségünk
sem volt afelől, hogy úgy tíz év múlva
menetrend szerinti űrhajókkal repülünk majd más
bolygókra, akárcsak most Kijevbe az AN-24-essel. Az új
típusú (szocreál) tudományos fantasztikum nem
csupán az időszaki kiadványok megállíthatatlan
patakjában tört fel. A dalokról már beszéltem,
de ezenkívül ott volt a mozi, az animációs film,
a tömegtájékoztatás. Ott volt az iparművészet,
vagyis szkafanderes emberek jelentek meg a hucul fatányérokon,
a petrikivkai meg az opisnyai kerámiákon. Szinte minden városban
"Kozmosz"-ra kereszteltek, ha nem egy mozit, akkor egy kultúrpalotát
vagy komplexumot. Ma is felismerhetőek ezek a jellegzetes romok
az óriási mozaikpannóikkal: sisakos arcok, csillagok,
üstökösök, keringő műholdak. A nem különösebben
találékony, elgondolásaikban és döntéseikben
kevéssé önálló szovjet formatervezők
olyan szemérmetlenül kirabolták ezt a kincsesbányát,
hogy alig tudnék mondani olyan terméktípust, amelyet
elkerült volna az általános kozmoszizálás
- az Orbit cigarettától és a Szputnyik borotvapengétől
egészen az újévi fenyődíszekig (igen,
emlékszem az üvegűrhajósra, amit valaki lesodort,
leesett az ágról, és darabokra tört!). Nagyjából
a hetvenes évek elejére álmunkból felkeltve
is gondolkodás nélkül, hibátlanul el tudtuk sorolni
a világűrt megjárt összes szovjet asztronauta
vezeték- és keresztnevét. Összességében
olyan tizenöt évig, vagy talán egy kicsit rövidebb
ideig tartott ez a pszichózis, ám minthogy tízszeresére
fokozta az Amerikával folytatott szenvedélyes, elszánt
konkurenciaharc, egyre drámaibb színezetet kapott. Széles
körben vitatkoztak azon, mi jobb, földre szállni, ahogyan
mi csináljuk, vagy vízre szállni, ahogyan ők;
mi nagyobb dolog, a világ első űrhajósának
lenni, vagy elsőnek lépni a Holdra; mit reálisabb
porba dönteni a Marsról, a Fehér Házat vagy a
Kremlt.
A korszak végén hirtelen meghalt Gagarin, végrehajtva
lázadó évtizede legfőbb esztétikai parancsát,
amelyet egyik őrült amerikai kortársa talált
ki - fiatalon meghalni. Mindenki az ő haláláról
beszélt. Mit beszéltek - valóban láttam embereket,
aki siratták, és nem is voltak kevesen. Ez volt a bolygóközi
romantika vége. Mi ingathatta meg az élménynek ezt
az egységét?
Az eszme önmagát győzte le. A romantika meg a győzelembe
vetett hit helyett (miféle győzelem? mi felett?) jött
a felajzott tömeg szemében nem túlságosan vonzó
pragmatizmus, az ambiciózus meghódítás átadta
a helyet a jóval szerényebb kutatásnak. A hetvenes
évek végén már azzal cikiztük egymást,
hogy fogalmunk sincs, repül-e éppen valaki, vagy sem. A Rendszer
románca a Kozmosszal viharos volt, de rövid, metatörténelmi
perspektívából nézve mikroszkopikusan elenyésző.
Epilógusnak nem maradt más, mint az extraszenszek, bioenergetikusok,
politikai asztrológusok, kozmikus gyógyászok elszabadult-grafomán
bacchanáliája, a sarlatán istentiszteletek és
a totalitárius-paravallási csoportosulások. Meg az
orosz lélekhez hasonlóan kiszámíthatatlan orosz
szputnyikok, amelyek időről időre elszabadulnak pályájukról.
De a románc közepén minden bizonnyal ott ül
ő, a nosztalgia.
6
Nemrégiben rájöttem, hogyan szabadulhatnék
meg tőle.
Az egészhez elég az idők végén elvetődni
New Yorkba. Elég, ha kedved támad az évezred utolsó
napján megnézni az Óceánt. Hiszen New Yorkban
az embert sohasem hagyja nyugodni a gondolat, hogy ott van közvetlenül
az Óceán mellett, és gyakorlatilag nem látja.
E térbeli paradoxon leküzdésében a térkép
segít. "Nézd - mondta barátom, aki már tíz
éve él, ha ugyan nem több ideje, a Sárga Ördög
barlangjában - nézd, nem én vettem észre először:
Manhattan körvonalai kísértetiesen emlékeztetnek
egy férfi nemi szervre, amely az amerikai anyaföld felé
fordul. Ha szüksége támad, előbb azt erőszakolja
meg, aztán pedig az egész Maradék Világot.
Testében az afrikai és latin Bronxok és Harlemek mindig
új és új vére buzog, lejjebb a Chinatown fékezhetetlen
étvágyú hangyabolya nyüzsög, együtt
a mindenféle görög-indiai-babiloni-osztrákmagyar
kutyulékkal. Alsó nyúlványa, forró előbőre,
feje nem véletlenül a Wall Street és környéke,
a jelenkori civilizáció epicentruma: üveg, fém,
felhőkarcolók tetői és szurdokai, aranycsillogás,
világtőzsde, a pénz játéka, a matéria
gépezetének üzelmei. De ha tényleg hímtag,
akkor Brooklyn a tojásai, vagy tudományos nevén testiculái.
A herezacskó alján meg az igazi rest of best: Brighton Beach
eldugult ülepítőkádja."
Az évezred utolsó napja verőfényes volt,
még a zacskó alján is. Előző nap leesett
az errefelé, ebben a meleg miazmák által védett
zónában ritka hó, belepte az Óceánhoz
vezető utakat, de azért lassan közeledtünk - kínkeservesen
ment, akárcsak valami téli sztyeppén, valakinek az
óriási lábnyomaiban bukdácsoltunk, hasztalan
próbálva ráakadni az általuk jelzett léptek
mentén valami King-Kongra. Az Óceán önmaga maradt,
teljesen közönyösnek tettette magát holmi önkényes
évezredek és kronológiák iránt, mintha
legalábbis az örökkévalóság fölött
rendelkezne. Hatalmas sirályok röpködtek, velük fotóztuk
magunkat, háttérben a láthatatlan Portugáliával.
Végül megindultunk ugyanazon a havon keresztül az ellenkező
irányba, ahol a jellegzetes és igen ismerős soklakásos
lakótömbök mögött (ó, ezek a lakótelepek,
a hetvenes évek valóra vált álmai a lakáskulcsról,
a sors iróniája így újév előtt!),
igen, a mesebeli-odesszai, még mindig szimpatikusan egzotikus, egyedülálló
cégtáblák mögött (Volna Restaurant, Ribnaja
baza, Sushi Bar Sadko) felsejlett a miniatűr Szovjetunió,
a világ mikroszkopikus méretűre zsugorított
Egyhatoda, annak klónja, bacilusa, az orosz Amerika, az Egyetemes
Formatervező újabb gegje - ugyanazé, aki Ukrajnát
megrágott szív, Manhattant meg hímtaghoz hasonló
nyúlvány alakúra formázta.
S már ott is vagy a közepében, és minden
megelevenedik, az önreprodukció valamiféle szuperbiológiai
képessége révén: usankák, pihekendők,
hátbaveregetések, mocskos latyak a lábam alatt, Alla
Pugacsova, műbőr, aranyfogak, mit-álldogál-fiatalember,
izzadt bundák szaga, utcai cseburek- és heringárusok,
tolongás bármi előtt, amit féláron,
negyedáron, ingyen adnak, na meg persze egy csemegebolt, az is tele,
és sorba állnak valamiért - Uram irgalmazz! halkonzervért
-, és az oldalba könyökölések, a csizmaszárak,
a napraforgóhalva, és Gennagyij Hazanov, és a dühös
eladónők vakkantásai, a veszekedés a helyért,
a közösség meleg lehelete, igen, minden jel szerint ez
az, december harmincegyedike, szilvesztereste, az utolsó órák,
az utolsó sötétedés, az utolsó naplemente,
csak melyik év? - hetvennyolc? nyolcvankettő? Brezsnyev vagy
már Andropov alatt történt? Jegyre adták a pezsgőt
vagy pult alól? És egyáltalán, mit keresek
én itt, rémséges-édes ifjúságom
e táján?
Nem, nem a csikorgó evezőlendítések és
nem a tavak zöldes vize, nem a sűrű pázsit és
nem a strandkabinban meglesett első meztelen testek - hanem a fülledtség,
a súlyosság, a lábra taposások, a nyakba lihegések
meg a döglött halak! A rengeteg döglött hal!
Így hát nem maradt más, mint hogy azt ismételgessem,
amit még akkor, azokban az időkben tanultam: "El innen, minél
messzebb!".
Belső menekülőm csak a metróban kezdett megnyugodni,
hat-hét megálló után, amikor érezhetően
kevesebb lett a vagonban az orosz szó. "Hálistennek kínaiak"
- sóhajtottam, és szeretettel néztem az új
felszállókat. És nemcsak őket öleltem
volna legszívesebben a keblemre - hálistennek, négerek,
mondtam, hálistennek mexikóiak, indiaiak, perzsák.
Hálistennek itt az egész Kozmosz. Jó, hogy egészen
Manhattanig utazunk. Feloldódunk esti fényözönében,
és többé senki se talál meg minket.
Bibliográfia
ANDRUHOVICS, Jurij
Rekreáció
JAK Világirodalmi Sorozat - Osiris, 1999
"Carpathologia cosmophilica"
Magyar Lettre Internationale, 24
"Erc-herc-perc"
Magyar Lettre Internationale, 37
"Kis intim urbanisztika: Lemberg és Kijev"
Magyar Lettre Internationale, 39
"Az egységes Európa igaz története"
Magyar Lettre Internationale, 41
"Közép-keleti revízió"
Magyar Lettre Internationale, 42
"Shevchenko is OK"
Magyar Lettre Internationale, 46
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu