Ma 6 milliárdnyian vagyunk a Földön. Ötven év
múlva 9 milliárdnyian leszünk. Bolygónkon eddig
több mint 80 milliárd ember született meg. A földgolyó
népességének egyharmada Kínában vagy
Indiában él. Az olaszoknál vagy a spanyoloknál
ma kevesebb gyerek születik, mint a svédeknél és
a norvégoknál. Az átlagéletkor Franciaországban
82 év a nőknél, és nem egészen 75 év
a férfiaknál. A demográfiai statisztikák és
fejlődésük képet ad - "pontos" képet,
mondják némelyek - a társadalmakban végbemenő
változásokról.
Túl sokan vagyunk? Európában kevés a gyerek?
A bevándorlás volna a megoldás a populációk
elöregedésére? Az abortusztörvények liberalizálása
vajon megmagyarázza-e, legalább részben, a termékenység
csökkenését? Sorolhatnánk azokat a kérdéseket,
amelyekre választ a demográfusoktól várunk.
De vajon nekik kell-e megfelelniük rájuk? Némelyekre
igen. De csak némelyekre.
A szám központi helyet foglal el a demográfiában,
de a valóban fontos mutatók a számok variációi.
A francia nők termékenysége ma 1,8 gyerek egy nőre
számítva. Negyven évvel ezelőtt egy gyerekkel
magasabb volt. A csökkenés hozzájárult a francia
népesség elöregedéséhez. Fél évszázaddal
ezelőtt a földgolyó lakóinak kevesebb mint egyharmada
élt városokban. Ma csaknem a fele. Miféle változások
következnek ebből a tényből?
A szám különleges szerepet játszik a demográfiában,
de a népességtudomány igazából csak
akkor született meg, amikor struktúrák is, jelen esetben
a halálozási struktúrák napvilágra kerültek.
A népszámlálás hagyománya jócskán
megelőzte a demográfia megjelenését, amely
a 17. század közepén történt.
A népszámlások
A népszámlálás gyakorlata rendkívül
korán megjelent, hiszen már a suméroknál is
agyagtáblák bizonyítják, hogy időszámításunk
előtt 5000 és 2000 közt számba vették
az embereket és a javakat. Időszámításunk
előtt 3000-ben Mezopotámiában is voltak népszámlálások,
amelyeket az adományok számba vétele kísért:
az összeírásnak ugyanis nemcsak közigazgatási,
hanem vallási motívumai is voltak. Ugyanebben az időszakban
Egyiptom is elvégzi a maga népszámlálását
adózási és katonai célokból.
A Biblia több összeírásról is beszámol.
A Sinai hegyen Isten megparancsolja Mózesnek, hogy csináljon
általános népszámlálást. Az ősi
kínai civilizációban a népszámlálás
a földek felosztását és az adók megállapítását
szolgálta. De számláltak Indiában is, az inkáknál
is. A népszámlálás gyakorlata napjainkig folytatódott.
Elvileg minden ország számba veszi, többé-kevésbé
rendszeresen, saját népességét. India például
1871 óta minden tizedik évben teljes népszámlálást
hajt végre. Kína ezt kevésbé rendszeresen csinálja.
Nyomban jegyezzük meg, hogy fogalmilag a számlálás
egyszerű művelet: számszakilag egy férfi egyenlő
egy férfival, és egy férfi egyenlő egy nővel.
A művelet semleges, senki sem gyanakodhat, hogy volna bármiféle
ideológia is egy ország lakosainak a számba vétele
mögött. Mégis, több mint két évszázaddal
ezelőtt, az Egyesült Államok első népszámlása
során az indiánokat nem számlálták össze.
A rabszolgák körében fölösleges volt elkülöníteni
a nőket és a férfiakat. A fehér nők
életkora nemigen számított. A fehér férfiak
voltak igazán fontosak. Csak ők érdemeltek ki valamivel
pontosabb életkor-összeírást. Dél-Afrika
gyakorlatát az apartheid idejében ugyanezek a jellemzők
határozták meg.
Szeretnék emlékeztetni rá, hogy az utóbbi
időben sokan megkérdőjelezték a népszámlálásokat,
mert túlságosan nehézkesnek és vitatható
minőségűnek tartották őket. Az egyik
demokratikus országban még a legitimitását
is vitatták egy ilyen műveletnek: alig több mint egy
évtizeddel ezelőtt a német alkotmánybíróságnak
kellett megítélnie néhány, a népszámlálási
tervben szereplő kitételt.
A népszámlálás ellátja anyaggal
a demográfusokat is, de hogy tudományáguk egyáltalán
létrejöjjön, hogy tudományos státusra tarthasson
igényt, ahhoz bizonyos szabályszerűségeket kellett
feltárni.
Halandósági törvény
A "demográfia" szó csak a 19. században jelenik
meg, de halandóságelemzést, amelynek nyomán
a demográfia megszületett, már a 17. század közepén
végeztek. Egy angol kereskedő, bizonyos John Graunt nekiállt,
hogy aprólékosan kielemezze London város halálozási
értesítőit. 1662-ben közzétette elemzésének
eredményeit. A táblázat, amelyet elkészített,
kor szerint mutatja a halálozásokat: "100 megfogant és
élve született egyénből mintegy 36 meghal hatéves
kora előtt, és talán ha egy 76 éves korában".
Graunt felállított egy halálozási és
egy túlélési sort is. Úgy találta, hogy
születéskor 100 emberből 64-nek van esélye, hogy
megélje a hatéves kort, 40-nek, hogy a megélje a 16.
életévét és így tovább.
Nem feladatunk, hogy vitassuk ezeket a számokat. Ami lényeges
itt, hogy kapcsolat létesült a mortalitás és
az életkor közt. Ma már annyira hozzászoktunk
ahhoz, hogy az élekor kategóriáiban gondolkozzunk
a szociológiai, gazdasági, politikai stb. diskurzusban, hogy
nehezen tudnánk elképzelni, itt igazi tudományos forradalomról
van szó. A halálozási esély összekapcsolása
az életkorral nem más, mint egy szabályszerűség
felismerése. Egyben azt is jelenti, hogy mind a véletlent,
mind a vallást háttérbe szorítjuk. A mortalitási
folyamat mindjárt nem esetleges, ha az életkor is szerepet
játszik benne. A halál nem csap le véletlenszerűen
és bárkire. Ha felismerjük ezt a szabályszerűséget,
azzal azt állítjuk, hogy sorsunk nem cselekedeteink többé
vagy kevésbé erényes mivoltának közvetlen
következménye. Nem az isteni büntetés szabályozza
a halandóságot. A halandóságnak van egyfajta
rendje, amelynek lényeges összetevője az életkor.
Ekkortól kezdenek tehát "a mortalitás törvényéről"
beszélni.
A 17. század második felében, nem sokkal Graunt
művének megjelenése után nagy szellemek kezdenek
el érdeklődni a mortalitás iránt. A Huygens
testvérek 1669-ben folytatnak levelezést az emberi élettartamról.
A fizikus és probabilista Christiaan Huygenst az foglalkoztatja,
mennyi az "esélye" egy bizonyos életkor elérésének.
A két testvér vezeti be a döntő fontosságú
megkülönböztetést a várható életkor
vagy átlagéletkor, és a valószínű
vagy közép-élettartam között. Valamivel később
Leibniz kezd az emberi életről elmélkedni, s eközben
eljut az életkilátások kiszámításához
is. A csillagász Halley ugyancsak a halálozások alakulásával
foglalkozik az élekor függvényében, és
megalkot egy "halálozási táblát", azaz olyan
táblázatot, amely a népesség túlélését
az életkorral összefüggésben írja le.
Ezek a szabályszerűségek nem kizárólag
a mortalitás sajátjai, más jelenségek is a
korral összefüggésben változnak. A házasságkötések
száma, a termékenység vagy a mobilitás is függ
- kisebb vagy nagyobb mértékben - az életkortól.
A női termékenység nagyjából a 15-50
év közti életkorra korlátozódik. Annak
a valószínűsége, hogy egy nőnek gyereke
legyen, a korral arányosan nő egy meghatározott életkorig
(például 30 év), majd ezt követően csökken.
De az életkor szerinti termékenység görbéi
akkor is ugyanezt az ívet mutatják, ha arra vagyunk kíváncsiak,
hogy a nőknek sok gyerekük van-e, vagy korlátozott a
családnagyság.
A népesedés kérdései iránt érdeklődő
első szerzőket általában az emberek számának
alakulása foglalkoztatta.
Az emberi faj megsokszorozódása
Konfuciusz és tanítványai azt vallották,
hogy a népesség nagysága az állam virágzásának
jele és tényezője. Sokkal később, a
16. században Jean Bodin mondja, hogy nincs más gazdagság,
mint "az emberekben mért gazdagság".
Platón, időszámításunk előtt
mintegy 350 évvel úgy becsüli, hogy a városállam
lakóinak ideális száma 5040, mert ennek a számnak
(7!) igen sok osztója van (59), vagyis lehetővé teszi,
hogy a polgárokat igen sokféleképpen csoportosítsuk.
A következő faktoriális (8! = 40 320) már túl
magas számot ad, s így a városállam kormányozhatatlanná
válna. Mindent meg kell tenni annak érdekében (törvények
segítségével), hogy a népességet állandó
szinten tartsuk. "A törvény által megkövetelt és
elégséges gyerekszám egy fiú és egy
lány."
Arisztotelész a városállam ideális méretét
a "helyes mérték" szerint határozza meg: "Tíz
ember nem tudna városállamot alkotni; de tízszer tízezer
sem."
Az emberi faj megsokszorozódása: így veti fel
a kérdést a 17. század. Kétféle módon
lehet közelíteni a kérdéshez. Az egyik, ha megvizsgáljuk,
hogy egy családalapító házaspár leszármazottai
milyen gyorsasággal szaporodnak: a házaspárnak van
két gyereke, azoknak ismét lesz két gyerekük
és így tovább. "N" nemzedék alatt az így
kapott népesség 2n: azaz harminc generáció
alatt a leszármazottak száma egymilliárdra emelkedik.
Ez a szám 1000 év alatt érhető el, ha az egyes
generációk közt 33 éves időközökkel
számolunk. A gyorsan elérhető számok nagysága
elég annak bizonyítására, milyen veszélyes,
ha az emberi lények minden ellenőrzés nélkül
szaporodnak. Cantillon vagy Mirabeau szerint az emberek nem sokban különböznek
az állatoktól: "Az emberek úgy sokasodnak, mint az
egerek a pajtában, ha módjukban áll korlátozás
nélkül élni", írta Richard Cantillon 1755-ben.
Egy következő megközelítés abban áll,
hogy a népességszámot a földgolyó korlátaival
vetik össze a tér és a rendelkezésre álló
nyersanyagforrások szempontjából. Ez a malthusiánus
megközelítés. A népesség mértani
haladvány szerint nő, állítja Malthus, a létfenntartáshoz
szükséges eszközök viszont számtani haladvány
szerint. Ez igen gyorsan nagyfokú egyensúlytalansághoz
vezet: a népességnövekedési faktor 1, 2, 4, 8,
16... 1024 és így tovább, míg az erőforrásnövekedési
faktor 1, 2, 3, 4, 5, 10 és így tovább.
Tíz időperiódus alatt (250 év, ha azt vesszük,
hogy a népesség minden 25 évben megduplázódik)
az egyensúlyi helyzetből (egy az egyhez) az egyensúlytalanságba
jutunk, ahol az arány 1024 a 10-hez.
Az emberek számának folyamatos növekedése
miatt érzett aggódás némelyeknél igazi
szorongássá vált az 1960-as években. Demográfiai
robbanásról vagy túlnépesedésről
beszélnek (ami, mellesleg szólva, nem egészen ugyanaz),
és mindenféle katasztrófákat, főként
nagy éhínségeket jelentenek be.
A generációk élete
A demográfus az állapotváltozások és
az állapotváltozások valószínűsége
iránt érdeklődik. A halál a legradikálisabb
állapotváltozás. De a házasság egy nőtlen
férfit férjjé változtat, egy gyerek születése
a nőből anyát csinál, egy állandó
lakost a költözés elvándorlóvá tesz
és így tovább. Hogyan lehet felmérni ezeknek
az állapotváltozásoknak a valószínűségét?
1950-ben annak az esélye, hogy egy újszülött Franciaországban
nem éri meg az első életévét, 50 százalék
volt; ma tízszer kevesebb.
Foglalkozhatunk valamely egyszerű állapotból egy
másik egyszerű állapotba való átmenettel
- ilyen például az elhalálozás valószínűsége
-, de foglalkozhatunk a sokrétű állapotok közti
átmenettel is: például ha azt vizsgáljuk, hogyan
lesz egy mezőgazdasági övezetben élő nőtlen
férfiból városi házasember.
A "demográfiai elemzés", amely tekintélyes mértékben
fejlődött a háborút követően (főként
a francia demográfus, Louis Henry hatására), megpróbál
pontosan leírni minden demográfiai jelenséget és
alakulásának összetevőit. Hogyan alakul a mortalitás
az életkor, a halálokok függvényében,
hogyan alakul az egyes generációk házasságkötéseinek
aránya vagy termékenysége és így tovább.
A nők ma kevesebb gyereket szülnek, és egyre későbbi
életkorban vállalkoznak gyerekszülésre. A megfigyelt
változások inkább esetlegesek, a "pillanathoz" kötöttek,
vagy a generációk magatartásváltozásai
egy hosszabb időperspektívába illeszkednek?
A különféle jelenségek közt fennálló
kapcsolat is hasonló elemzések tárgyát képezi.
Például a nők azért szülnek-e kevesebb
gyereket, mert kisebb arányban házasodnak? Vagy azért
halnak-e meg gyakrabban rákban az emberek, mert ritkábban
halnak meg tuberkulózisban?
Egy másik ág nem azért kapcsolja össze a
demográfiai jelenségeket, hogy leírja a természetüket,
hanem hogy szimulálja a demográfiai trendeket: ez a népességdinamika.
Elméleti populációk
A matematikus Euler már foglalkozott népességdinamikával,
de az 1930-as években egy másik amerikai, Alfred Lotka formalizálta
dinamikus keretek közt a demográfiai nagyságrendek viszonyát.
Például amikor egy népességen belül a
termékenység és a mortalitás állandó,
a népesség "stabilizálódik", ami azt jelenti,
hogy korstruktúrája nem változik. Amikor egy populáció
stagnál, különféle egyenlőségek igazolhatók:
például hogy a születések aránya egyenlő
a születéskor várható életkor fordítottjával.
Az ilyen modellek teoretikus értékűek. A módszer
formálisnak tűnhet, pedig egyáltalán nem az.
A régi korok népessége vagy mostanában a fejlődő
országok népessége a stabil népességekhez
hasonlítható. Így a Lotka által kimutatott
formális relációk a mortalitás, a termékenység,
a korstruktúrák közt óhatatlanul igazolódnak.
Egy jelzőszám ismeretében más jelzőszámokra
lehetett következtetni, épp a Lotka által kimutatott
formális relációk alapján.
Az ENSZ-konferencia akcióprogramja a népességről
és a fejlődésről, amelyet Kairóban fogadtak
el 1994-ben, céljai közt említi a világ népességének
lehető leggyorsabb stabilizálását. Egyes felelős
politikusok akkor úgy látták, elég, ha azonnal
megállítjuk a világ népességének
növekedését, s akkor a fejlődési problémák
maguktól megoldódnak. A népesség dinamikája
azonban úgy működik, hogy egy olyan gyors növekedés
után, mint amelyet az emberiség több évtizeden
keresztül produkált (2 százalékos nagyságrendben
évente), a lendület lehetetlenné teszi az azonnali leállást.
Ugyanúgy, ahogy egy vonatot sem lehet egy pillanat alatt megállítani,
a világ demográfiai növekedése sem állítható
meg azonnal. Még ha a termékenység nyomban le is csökken
a generációk pótlásának a szintjére,
a világ népessége akkor is hárommilliárd
fővel növekszik.
A népesség dinamikája teszi érthetővé
a demográfiai elöregedést is. Egy népesség
növekedésének lassulása, amely a termékenység
csökkenésével függ össze, szükségképpen
együtt jár az időskorúak relatív súlyának
emelkedésével. Ha a világ népessége
stagnál másfél évszázadon keresztül,
amivel az ENSZ egyik perspektívaváltozata számol,
az emberiség egyharmadát, állandósult állapotként,
a hatvan év fölötti személyek teszik ki.
Gyakran halljuk, hogy a fejlett országokban, ahol alacsony a
termékenység, a jövőbeli munkaerőhiánnyal
úgy lehet szembenézni, ha elősegítjük
a bevándorlást. Egyetlen bevándorlási hullám
azonban nem elég, hogy az elöregedés hatásait
kiegyenlítse, hiszen az országba érkezett bevándorlók
maguk is öregszenek. Következésképpen folyamatos
bevándorlásra van szükség, hogy a befogadó
országban elkerülhető legyen a népesség
elöregedése.
Minthogy az összefüggés szükségszerűen
fennáll a mortalitás, a termékenység és
a korstruktúra közt, a rendellenességek létezése
- azaz a várakozásokkal ellentétes eredmények
- fontos információ. 1957 és 1982 közt Kína
nem tett közzé demográfiai adatokat, ennek ellenére
az 1982-es népszámlálás nyomán lehetővé
vált a kínai népesség korpiramisának
megalkotása. A korpiramis nem felelt meg a mortalitás és
a termékenység feltételezett alakulásának.
A piramison található bevágódás erős
mortalitást jelzett, összefüggésben a "nagy ugrás"
idején dúló éhínséggel. Egy populáció
múltja volt leolvasható a piramisról, a termékenység,
a mortalitás és a korstruktúra összefüggéseinek
köszönhetően. Ugyanígy, a mai Dél-Koreában
a fiúgyermekek nagy túlsúlya a születésekben
a lánygyermekekkel szemben fennálló diszkriminációt
jelzi.
A népességdinamika azonban nem keverendő össze
a populációk determinista mechanikájával.
A mechanisztikus illúzió
Ha a születések száma alacsony, miközben minden
más állandó, a munkakínálat idővel
csökken. De a születések száma változhat-e
anélkül, hogy az értékrendek vagy az életmódok
változnának? Akkor hát milyen következményekkel
járhat a születésszám csökkenése?
Segítségül lehet hívni a bevándorlást,
ha a munkakínálat meghaladja a keresletet. A nők aktivitásának
növekedése is kitöltheti a keletkezett hiányt.
Franciaországban ez történt. A születések
arányának csökkenése nem indukál tehát
mechanikus módon csökkenést a 20-25 évvel későbbi
aktív népességben.
A várható élettartam nő. Ez nem eredményezte
azt, némelyek várakozásával szemben, hogy emelkedett
a nyugdíjba vonulási életkor, épp ellenkezőleg.
Valójában itt sokkal inkább véletlen egybeesésről,
mint következményről van szó. Ám ez megint
azt mutatja, hogy a fejlődési irányok lehetnek paradox
jellegűek.
A házasság volt az a keret, amelyben a nemzés
hagyományosan végbement. A fejlődő országokban
egyébként, például Indiában, a házasodási
életkor növekedése volt a termékenység
korlátozásának egyik eszköze. A házasságkötések
száma és a termékenység közt azonban nem
merev a viszony. A nyugati társadalmakban a házasság
intézményének megkérdőjelezése
a termékenység csökkenését nem magyarázza,
de a házasságon kívüli születések
számának erős növekedését igen.
A népesség tényleges dinamikája nem korlátozódik
a populációk egyszerű mechanikus működési
módjára. Malthus, mint említettük, azért
nyugtalankodott, mert úgy látta, igen gyorsan nő a
szakadék a népesség és a rendelkezésre
álló erőforrások közt. Sötét
jóslata szerint az emberiség arra van ítélve,
hogy ne lépje át a rendelkezésre álló
erőforrások minimumának szintjét. Az utóbbi
évszázadok gyors technikai fejlődése azonban
megkavarta a leosztást.
Az 1960-as évek végének, 1970-es évek elejének
katasztrófa-forgatókönyvei, a Római Klub vészjelzése
azon alapult, hogy a világ népességének
növekedése hosszú távon változatlan marad,
és ugyanolyan ritmusban növekszik (évi 2 százalékos
növekedés, ami 35 év alatt a népesség
megkétszereződését jelenti). Könnyű
volt kimutatni, hogy a föld korlátait így gyorsan elérjük.
Ám a világméretű demográfiai növekedés
azóta lelassult, és immár nem látszik lehetetlennek
a népesség stabilizálódása, holott harminc
évvel ezelőtt ez a forgatókönyv képtelenségnek
tűnt.
Az is a mechanisztikus illúziók körébe tartozik,
gondolhatnánk, amikor azt állítják, hogy a
migrációs mozgásokat az a demográfiai egyensúlyhiány
indítja majd be, amely a Földközi-tenger északi
és déli vidéke vagy Mexikó és az Egyesült
Államok közt áll fenn. Márpedig a mai migrációs
hullámokra jobb magyarázatot ad a történelem,
mint a demográfia. A migrációt a szegény országok
demográfiai növekedése táplálja, de nem
szükségképpen a legsűrűbben lakott övezetek
adják a legtöbb elvándorlót.
A demográfia mechanisztikus koncepciója oda vezet, hogy
az okokat és a következményeket egyszerű láncolatként
képzeljük el.
Az általánosan elfogadott okok
Ha valamely demográfiai fejlődés okait és
következményeit szétválasztjuk, egyszerűvé
tesszük a dolgokat. Így érvelhetünk azzal, hogy
a nők egyre gyakrabban vállalnak munkát (gazdasági
ok), és kevesebb gyerekük születik (demográfiai
következmény). A termékenység csökkenése
(demográfiai ok) maga is felelős a demográfiai elöregedésért
(demográfiai következmény); ez utóbbi (demográfiai
ok) megnehezíti a nyugdíjak finanszírozását
(gazdasági és pénzügyi következmény).
A gyakori tévedés abból adódik, hogy hajlamosak
vagyunk egyetlen, állandó okot megjelölni egy jelenség
alakulásának magyarázataként. A termékenység
csökkenése például ugyanúgy volna magyarázható
a 18. vagy a 19. században és ma is, Afrikában éppúgy,
mint Ázsiában, vagy adott országon belül a különféle
társadalmi csoportokban. De a fejlődő országok
esetében a dolgot több ok is magyarázhatja: hatékony
népesedéspolitika, a középosztály megerősödése,
ahol a norma a korlátozott családméret, az életszínvonal
általános növekedése, sőt, bizonyos esetekben
a szegénység súlyosbodása.
A társadalmi okok se nem szükséges, se nem elégséges
magyarázatok. Nagyon ritka, hogy volna egyetlen "A" ok, amely automatikusan
generálná "B" következményt. A valószínű
modell inkább az, hogy "A" esemény megvalósulása
megnöveli "B" esemény bekövetkezésének a
valószínűségét. A változandóság
tiltja, hogy egyszerű determinizmusban gondolkodjunk, miközben
az emberi populációk környezetükkel - azaz a gazdasági,
társadalmi, ökológiai és politikai közeggel
- szoros kölcsönhatásban változnak.
Egy stabil rendszer
Ha a jelenségek valamely együttese alapján próbálunk
meghatározni egy populációt, "demográfiai rendszerről"
beszélhetünk. Egy ősi populáció meghatározott
időszakban, ha éppen nincs súlyos válsághelyzetben,
tekinthető stabil rendszernek, "minthogy a demográfia egyik
aspektusának minden módosulása hajlamos az eredeti
változást ellensúlyozó módosulásokat
gerjeszteni", írja az angol demográfus, Wrigley. Ha a termékenység
oly módon nő, hogy a rendelkezésre álló
erőforrások nem elégségesek a népesség
táplálására, nő a halálozási
arány, s ez visszaállítja az egyensúlyt. Belebocsátkozhatunk
egy válság módszeres elemzésébe is:
egy járvány nyomán bekövetkező erős
mortalitási periódus után a párok fiatalabb
korban állnak össze, így több gyerekük születik.
Ez történt például az 1348-as fekete pestis után.
A társadalom egész sor szabálya garantálja
egy populáció állandóságát. A
Pireneusokban például az egyensúlyt születésszabályozás
révén tartották fenn: tilos volt az örökösök
közt a házasságkötés, és egy családból
csak két gyerek köthetett házasságot. A többi
gyerek nőtlenségre, illetve pártában maradásra
volt ítélve. A házasságkötésre
csak kései életkorban kerülhetett sor. A gyerekek egy
részének el kellett hagynia a vidéket. A házasságkötések
számának korlátozása és a mobilitás
volt a rendszer stabilitásának két paramétere,
amely garantálta a népesség állandóságát.
Mindenek fölött álló parancs volt, hogy a földeket
nem szabad elaprózni.
A demográfiai berendezkedés a kontextustól függ.
Az imént idézett példában a hegyvidéki
környezet jelenti a kényszert, minthogy a termőföldek
szűkösen állnak rendelkezésre. A "kontextus" fogalmát
azonban nem szabad visszavezetni annak a helynek a fizikai jegyeire, amelyben
az adott népesség él. Például erős
különbségeket mutattak ki két szomszédos
svájci közösség - az egyik katolikus, a másik
protestáns - demográfiai viselkedésében. Noha
ökológiai szempontból hasonló környezetben
élnek, kontextusaik igen eltérőek. A katolikus közösség
geopolitikai pozíciója elég ahhoz, hogy egyedivé
tegye őt, hiszen protestáns közösségekkel
van körülvéve. A katolikus házasságkötési
piac így sokkal szűkebb. És minthogy a kontextusok
különbözőek, a két közösség
demográfiai berendezkedése sem lesz ugyanaz: a katolikus
egyházközségben a gyermekhalandóság és
a termékenység sokkal magasabb, mint a protestáns
egyházközségben, itt viszont a végérvényes
házasságkötési tilalom sokkal erőteljesebb.
A demográfiai rendszernek ezzel az európai modelljével,
amelyet a kései házasságkötés és
az erős termékenység jellemez, szembeállíthatjuk
a kínai modellt, amely három évszázadon át
garantálta a népességegyensúlyt: a házasságkötések
igen koraik voltak és általánosan elterjedtek, a termékenység
viszonylag alacsony volt, a halandóság pedig magas. (A gyerekgyilkosság,
különösen a lánygyerekeké, elterjedt gyakorlat
volt.)
Az igen széles értelemben felfogott és szándékoltan
elégtelenül definiált fejlődés aztán
törést eredményezett.
Változás, haladás és törés
Mindenekelőtt a fejlett országokban, de a világ
országaiban általában is, végbement az a folyamat,
amelyet demográfiai átmenetnek nevezünk, azaz az áttérés
a magas születési/halálozási arányszámmal
jellemezhető helyzetről az alacsony születési/halálozási
arányszámmal jellemezhető helyzetre.
Az orvostudomány és a higiénia fejlődése
magyarázza a halálozási arányszám csökkenését.
A halálozások csökkenése magyarázhatja
a születések számának csökkenését
is. De állhat mögötte társadalmi változás
is. Mindenesetre a demográfiai átmenet általánossá
válása megnehezíti, hogy a mai társadalmakat
az egyensúly szempontjából elemezzük, hiszen
az egyensúlyt változatlannak, állandóan tételezzük.
A pireneusi térbeli-társadalmi rendszer akkor robbant
fel, amikor az egyenlőség értéke általánosan
elfogadottá vált, azaz a forradalom idején. Magának
a rendszernek a működése ugyanis a magától
értetődőnek tartott egyenlőtlenséget
feltételezte. Ugyanígy századunkban a nők autonómiavágya
is mélyen átformálta az emberi reprodukció
feltételeit. Hatékony fogamzáselleni módszerek
jelentek meg és váltak könnyen hozzáférhetővé,
jogilag éppúgy, mint anyagilag.
A világ minden országát a fejlődés
vágya mozgatja, még ha nem is mindegyik ugyanazt érti
a szón. Kína esetében ez mindenekelőtt a lehető
leggyorsabb gazdasági növekedést jelenti. Másoknál,
például a skandináv országoknál az is
cél, hogy minden egyes ember életfeltételei javuljanak.
Ha a populációk dinamikáját a fejlődéssel
összefüggésben akarjuk elemezni, az interdiszciplináris
kutatás roppant kiterjedt, sőt végtelen területén
kell kalandoznunk. Hozzáférhető fogamzásgátlási
eszközök hiányában a pároknak igen kevés
választásuk van az utódnemzés terén.
Ha a férfiak és a nők közt nincs egyenlőség,
a társadalom továbbra is rákényszeríti
a nőkre az erős termékenység modelljét.
Az életszínvonal emelkedése nélkül nincs
fejlődés. Ám ha világméretekben terjed
el a fogyasztói társadalom modellje, az a tartós fejlődést
veszélyezteti. Ezek a dinamikák egyébként kockára
teszik az értékeket is, ami eleve ellehetetlenít minden
kizárólag tudományos beszédet.
Tudomány vagy politika?
Amikor 1968-ban Paul Ehrlich kiadta The Population Bomb című
bestsellerét, stanfordi biológus-hírnevével
egy alapjában militáns beszédmódot legitimált.
Azt írta: a demográfiai növekedés (azaz valójában
a szegény országok) az egész Földet veszélybe
sodorja. A bizonyítás fölösleges volt, lévén
Ehrlich elismert tudós, következésképpen diagnózisa
eleve helyes.
Hosszan sorolhatjuk azokat a példákat, amelyekben összekeveredik
a tudomány - megérteni a demográfiai, gazdasági,
társadalmi dinamikákat - és a politika: kell-e liberalizálni
az abortuszt, vagy sem; el kell-e fogadni, vagy sem olyan drákói
népesedéspolitikát, amely megakadályozza, hogy
a házaspároknak egynél több gyerekük legyen?
A szavak ritkán semlegesek. Ha demográfiai robbanásról,
városi túlnépesedésről beszélünk,
nem teszünk mást, mint hogy fenntartjuk a tudomány és
a politikai összemosását. Megérteni a migráció
dinamikáját vagy elemezni a külföldiek beilleszkedésének
jellemzőit nem azt jelenti, hogy ítéletet mondunk
arról, jobban tiszteletben kell-e tartatni a bevándorlás
szabályait vagy arról, legitim-e a házasságkötéssel
szerzett állampolgárság. Ne keverjük össze
a műfajokat!
A mechanikus megközelítés vagy tudomány és
politika összekeveredése: mindkettő veszélyforrás.
Olyan tudományt eredményezhet, amely manipulálja a
jól ismert "tárgyakat", a születést, a halált,
a házasságkötést, a válást, a migrációt
és így tovább.
Konklúzió
Térjünk vissza azoknak a számoknak a jelentéséhez,
amelyekkel a demográfus foglalkozik. A népességtudomány
természetesen az emberek számszerűsítése,
összeadási és kivonási játék. Ez
a népességmatematika azonban, noha elvben egyszerű,
értelmezését tekintve komplex. Ha például
egy város szüntelenül növekszik, olyannyira, hogy
a világ egyik legnagyobb agglomerációjává
válik, megváltozik a természete. A mennyiség
minőségi változásba csap át. Az új
városlakók állandó szaporodása, akár
belső okokból történik, akár bevándorlás
útján, átalakítja a várost, átalakítja
az uralkodó értékeket. Amikor egy adott népességen
belül az időskorúak aránya egyre nő, a
népesség elöregszik. De nem mindegy, hogy a hatvan éven
felüliek aránya 10 százalék vagy 30. Mikor válik
sürgetővé új értékek felbukkanása?
A születéskor várható élettartam növekedése
(mennyiség) csak akkor fordítható le életminőség-javulásként
(minőség), ha a jó egészségben megélt
évek száma is emelkedik. Ha egy populáció időhorizontja
nő (a megélt évek száma), nagy valószínűséggel
minden életkor stratégiája és magatartása
(minőségi jelleg) is megváltozik.
A demográfusnak épp annyi figyelmet kell fordítania
a mennyiség és a minőség kölcsönhatására,
mint magukra a számokra.
MIHANCSIK ZSÓFIA FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu