(ÚJVIDÉK) Kiveszett belőlem mindennemű gyűlölet
vagy harag. A hetek óta tartó belső émelygést
inkább a ravaszul és fondorlatosan tért hódító
fojtott csönd idézi elő. Ugyanez a csend honolt 2001.
szeptember 11-én, amikor összeomlottak a New York-i kereskedelmi
központ toronyépületei. A csendet hirtelen hangzavar törte
meg: az utcákon dudálni kezdtek az autók. Amerika
- végre! - romokban hever. A tömegek ismét ünnepeltek.
A televízióban a polgárok sorba nyilatkoztak: Mégis
van Isten! Aztán újra beköszöntött a
már ismert nyálkás csend. Rámeredt az országra
a szerb paradoxon, hiszen a kollektív emlékezeten felderengtek
az iszlám terroristák és a bűnös harmadik
világrend szereplői. Ki az ellenség? Az al-Khaida.
Bosznia, Koszovó. NATO? A több mint tíz éves
háború? Mit akar az Isten? Erre továbbra sincs válasz,
s ameddig nem lesz, addig nincs tovább. Hátramarad a fuldoklásra
emlékeztető kivárás, a megszakadó, majd
az újra meg újra ismétlődő némaság,
hiszen az ország polgárai nem tudnak dönteni. Megint
kutyaszorítóba kerültek, megint mindenki ellen, egyszerre
Amerika ellen és az al-Kaida ellen.
Hosszan tartó, mindmáig befejezetlen iszapküzdelem
az idegennek vélt, ellenségesnek tartott nagyvilággal.
Kínos körülmények között kilopták
az ex-elnököt az egyik szerbiai börtönből és
Hágába szállították. Az ország
napok óta némán leste, mi lesz vele. Beismerő
vallomást tesz-e? Elismeri-e a bíróság intézményét?
Titokzatos félelem lett úrrá az embereken. Ha a szabad
választásokon (azok voltak, ne tagadjuk, felettébb
kívánatos agymosással) rendre nyerő politikus
elismeri bűnrészességét, akkor a tömegeket
is beárnyékolja a felelősség; lehet, hogy az
egész Szerbia a felelősség kelepcéjébe
zuhan. Ergo, felülkerekedett a vélekedés, nem szabad
elismernie a bűnöket, inkább áldozza fel magát,
minek köszönve Szerbia ártatlan marad. A közvélemény-kutatások
kimutatták: az állampolgárok Szerbia legnagyobb nemzeti
hősének Mladic tábornokot, a srebrenicai tömegmészárlások
parancsnokát tartják. Utána következik Karadzic,
a boszniai szerbek vezére. Milosevic az ötödik helyre
zuhant, még Kostunica is megelőzte. A hírhedt boszniai
tábornok a belgrádi kávéházakban tanyázik,
a köztársasági elnök viszont nem tud róla.
Jugoszlávia köztársasági elnöke felháborodva
tiltakozik: fogalma sincs, hol kószál a tábornok.
Senki sem tudja, hova tűnt. Eltűnt. A föld nyelte, esküdöznek
a politikusok. Csak a szomszédok rázzák hitetlenkedve
a fejüket: a napokban még itt járt, éppen bevásárlókosárral
látták.
Országszerte terjesztik a két világhírű
boszniai háborús bűnös posztereit, még
az állami tulajdonú fizetőrámpák ablakain
is kettejük fotója díszeleg. Körülötte
a rendőrség sétafikál, nem zavarja őket
a háborús bűnösök mosolya. Mosolyognak ők
is. Parancsba jött: a rendőrség mosolyogjon és
legyen udvarias. Káromkodni sem szabad, mint a diktatúrában.
Szerbia lassan-lassan a mosoly országa lesz, teszi közzé
a kormány. A régi hősök tehát továbbra
is derűlátóan mosolyognak. Belgrád előtt
a balkáni háborúk rokkantjai árusítják
ugyanezeket a posztereket. Kezüket, lábukat Horvátországban
és Boszniában vesztették el. Ők is mosolyognak.
A tárgyalás kezdetekor azonban feltűntek Milosevic
poszterei is. Egyre nagyobb számban, egyre tolakodóbban.
Népszerűsége váratlanul felfelé ível.
Gyengéd atyai mosoly tűnik fel az arcán: mintha csak
közölné népével: megbocsátottam néktek,
feledni fogom október 5-i felelőtlen fellobbanásotokat.
A legjobb lenne besötétíteni a szobát, teljesen
elszigetelve élni, mondjuk egy- két évig, amíg
a per tart, hogy ne hálózzon be a külvilág, és
hónapokon át figyelni a bírósági tárgyalást.
A képernyőn felpereg a múlt, a maga valójában:
tárgyilagosan, hiszen több mint tíz éven keresztül
kizárólag a képernyőn tárulkozhat fel
hiteles mivoltában. A valóság az elmúlt évtizedben
a képernyőre költözött, minden illúzióvá
vált, ami nem került oda. Továbbra is így lesz.
A valóság csalóka és a képernyő
szimulációja csupán. Közben le kéne jegyezni
minden egyes gondolatot, amely akárcsak egy másodpercre is
felvillan bennem, megírni a tárgyalás tárgyilagos
krónikáját, amely tulajdonképpen nem a hágai
ENSZ-bíróság kamerái előtt zajlik, hanem
az utcán, a szomszédos lakásban, az irodákban,
a kaszárnyákban, az államhivatalokban, a bíróságokon,
a stadionokban, de csak a képernyőn kap hiteles formát.
Fel kéne tárni annak a vészjósló metamorfózisnak
a titkát, amelynek során az ex-elnök hívévé
váltak azok is, akik egy évtizedeken keresztül át
már-már személyes ellenségei voltak.
Villog a képernyő, kínos lassúsággal
telnek a napok. A távoli városban a vádlott arcán
nem tűnik fel a posztereken látható atyáskodó,
megbocsátó mosoly. Az arc egyre dacosabb, némileg
dölyfös is. Nem rendítik meg a tömegsírokról
szóló elbeszélések. Egyedül veszi fel
a küzdelmet a világgal, mint hazája, Szerbia. A felszabadult
sajtó mérlegeli a küzdelmet. Milosevic kiütötte
a tanúkat, hirdetik a szalagcímek. Az egyiket a másik
után. Lenyűgöző intelligencia! Egy nulla a javára!
Kettő nulla! A független és az állami sajtó,
a televízió szakemberei tárgyilagos hangnemben bizonygatják,
hogy Milosevic óriási morális fölénybe
került a bírósággal szemben. Tárgyilagos
hangnemben nyilatkoznak, merthogy őket sem érdeklik a bűntények,
csak a jogi procedúra. Az albán tanúk hangjára
immár senki sem figyel. A gyermeke előtt gyilkolták
meg az apát. Ásták a tömegsírokat. A rendőrség
etnikailag tisztogatta a terepet. Szanálta, így mondják.
Hűtőkocsikban tömegesen szállították
Szerbiába a holttesteket, hogy még a csontok se maradjanak
ott lenn Koszovóban. Nehogy a bűzlő holttetemek fertőző
betegséget terjesszenek. A kormányelnök kimondja: az
ex-elnök immár Hága gondja, nem a miénk. Tehát
az albán hangokat nem kell hallani többé. Ha volt tömeggyilkosság,
ha voltak tömegsírok, akkor az Hága belügye, nem
a miénk. Kik szervezték meg a hűtőkocsi-karavánt?
Senki sem tudja az egész Szerbiában. Mindenki ártatlan.
Ez már Hága belügye, nem a miénk.
(Az elnök mi vagyunk)
Az utcára kilépve ismerősökbe bukkanok. Olyanokba
is, akik éveken keresztül várták ezt a napot.
Amióta megkezdődött a tárgyalás, az ő
arcukról eltűnt a mosoly. Nem, senki sem tud semmit. Senki
semmiről sem akar tudni és beszélni. Vagy pedig csak
néhány barát ejt szót a tárgyalásról,
ők is suttogva, félénken. Mitől félnek?
A legtöbben azt válaszolják, nem nézik a helyszíni
közvetítést. Soha többé nem érdekli
őket ilyesmi. Senki sem kíván nyilatkozni szemtől-szembe.
Senki sem kívánja áruláson kapni magát.
Végső ideje valami másról beszélni.
Csakhogy, miről? Nincs többé miről, nincs téma,
a szavak elvesztették hitelüket. Rövid időn belül
azonban kiderül, lopva mégis figyelik a tévéközvetítést.
Az állampolgárok szenvedélyesen nézik a helyszíni
közvetítéseket, de azt állítják,
még csak rá sem pillantanak a képernyőre, mivelhogy
nem érdekli őket. Semmi közük hozzá. Ők
ártatlanok. Tanácstalanul vizsgáljuk egymást.
Lelki szemeik előtt vad összevisszaságban sorakoznak
fel a könnyelmű feledés homályába elmerült
dolgok. Újfent feltör a Nyugat-ellenesség. Most hogy
összeomlott az ex-elnök hatalma, el kell végezni a leltárt.
Nem lehet titkolni: nem csak a szuronyok védték az ex-elnököt,
hanem a vágyak és az eszmények is. A legjobbak álltak
mögötte, utólag el kell ismerni: a legjobbak, ellene csak
a marginálisok nyilatkoztak, a kékszeműek és
az álmodozók. A legjobb filmrendező állította
eszményképül, akit ünnepelt a világ Cannes-tól
Los Angelesig. A legjobb író, akit Nobel díjra javasoltak,
s természetesen olvasta a világ Párizstól Moszkváig.
A Tudományos Akadémia. Az egyetemi tanárok, a szellem
mindenre kapható emberei meneteltek a sorban, kivéve a kevéske
renegátot, hitehagyottat, külföldi bérencet és
árulót. Az üzletemberek lelkesen tapsoltak a pódiumokon.
A háború kifizetődött! A Sava Központ kongresszusi
termében tapsolt az üzleti és a politikai elit. Hullott
a vörös szegfű a történelmi sétaútra.
Az Elnök diadalittasan magasba emelte mindkét karját.
Az ország tapsolt neki. A munkások boldogan helyeselték
a szocializmust, amely legalább annyira volt nemzeti, mint szocialista.
Az Elnök képviselte a kapitalizmust, a szocializmust, a baloldalt,
a jobboldalt, a szélsőséget és a centrumot:
nyolc évtized után ő állította helyre
a nemzeti érzést és a nemzeti méltóságot.
Tilos azonban kimondani: Az elnök mi vagyunk! Ebben a pillanatban
rá kell döbbenni mindenkinek: ha az ügyész vádjai
megalapozottak, akkor bármennyire bizonygatja, hogy a felelősség
személyes, mégis mindenkinek szembe kell nézni önmagával.
Hiszen a tömeg virágokat dobált a frontra vonuló
tankokra, az egyházi főméltóságok megáldották
a harcosokat. Az egyházi főméltóságok
még időben védelmükbe vették a boszniai
szerb háborús bűnösöket. S csak alig néhányan
emelték fel szavukat mindez ellen. Nem, ez a hágai kihívás
abszurd és megengedhetetlen. Szakadékba vezet. Közvetlenül
a szakadék szélén meg kell állítani
a lavinát. Megszólalnak még azok is, akik tíz
éven át hallgattak. Itt csapda rejlik, mindannyiunkat felelősségre
akarnak vonni, figyelmeztetnek az egyszerű emberek. Hága nem
illetékes, állítja az egykori ellenzéki értelmiségi!
A tegnapi ellenzékiek rájöttek, hogy könnyű
volt ellenzékinek lenni, ám amint hatalomra kerültek,
Milosevic csapdájába estek.
(autóbusz Dortmundból, nyugdíjalap az EU-tól,
népkonyha a norvégoktól)
Szerbiába, mintha mi sem történt volna, csakugyan
megérkezett a tavasz. A piacra indulva egészen szokatlan,
majdnem teljesen új, narancssárga autóbuszba szállok
be. Az utasok ámulva szemlélik, mint a gyermekek. Megtapogatják
az üléseket, jól ki vannak tapétázva,
s minden ragyog benne, mintha a mesékből érkezett
volna. Dortmund városától kaptuk ajándékba,
dicsekszik a busz vezetője. Az autóbusz Dortmundból,
a nyugdíjalap az EU-tól, a népkonyha a norvégoktól.
Donáció érkezik minden irányból.
A dollár bűnös illata rövid időre elfeledteti
a múltat. De az állampolgárok mégis elégedetlenek:
a Nyugat soha sem tudja megtéríteni az adósságát.
Néhány száz millió dollárral akarja
kiszúrni az itt élő emberek szemét. Még
milliárdokkal sem lehet! Az utcák tömve hömpölygő
tömeggel. Az első napsugár kicsalogatja az állampolgárokat
a kávézók utcai teraszaira, a pincérek fürgén
hordják ki a gyalogjárdára a székeket, az asztalokat.
Reggel, délben és este. Munkanapon és ünnepnapokon.
Naponta bocsátják el az embereket, a munkanélküliek
tábora napról-napra nő. Negyven százalékot
tesz ki a számuk, vagy többet? Nehéz megállapítani,
a statisztikai paraméterek bizonytalanok. Beköszöntött
a tétlenkedő mediterrán életformára
emlékeztető koratavasz, kizöldült a piac, a pultokon
narancs- és citromhegyek tornyosulnak, mellettük spenót-
és tavaszi zöldsaláta-kupacok kínálgatják
magukat, egymás hegyén-hátán zöldhagyma-
és kis piros retekcsomók díszelegnek. A kofák
alkudoznak. Néhányuk továbbra is német márkában
számol. Európában már bevonták a márkát,
mindenütt az euro az érvényes fizetőeszköz,
de itt még márkában számolnak és fizetnek
az emberek. A mesteremberek kizárólag márkában
számolnak. A városban óriási építkezések
folynak. A menekültek új városrészt építenek,
ajándékba kapott telkekre pompás palotákat
emelnek. A villanygazdaság embereit a paloták jól
biztosított bejáratai mögött fegyveres őrök
várják: ők bizony nem fizetnek, mert elüldözték
őket őseik földjéről. A pénz is
hömpölyög, akár a tömegek. A háború
gyümölcsei beértek, mint a piactér, virul az ország.
Az állam elszegényedett, a polgárok egy része
iszonyatosan meggazdagodott. A másik része páriasors
felé közeleg, a populista tömeg ugrásra készen
áll. A felingerelt tömeget a hágai tárgyalás
emlékezteti a múltra. Csillapítani kell őket,
mert különben új lázadásra kerül sor
Szerbiában. Legyen Szerbia a mosoly országa! Minden
rendben lenne, csak Hága ne irritálná a tömegeket.
(együtt meneteltek, a nacionalisták, a demokraták,
a nép és a titkosrendőrség)
A szerbiai kormányelnök erélyesen tiltakozik. Kiszolgáltatni
Mladic tábornokot, a srebrenicai haláltábor ekzekuturát?
Szinte lehetetlen, hiszen abban az esetben polgárháborús
veszély lépne fel. Olyan ez a kijelentés, mint egy
megbocsátható nyelvbotlás. Új polgárháború
tör ki, amelyben a szerbek a szerbek ellen emelik fel a kezüket?
A köztársasági elnök nyilatkozik: neki is felfordul
a gyomra, ha azt hallja, hogy Hága. Valójában azonban
ez az új szerb politikai elit legrealistább, s egyben biblikusan
pontos mondata. Az ezredvégen kétszer volt egységes
a nép. A nyolcvanas évek végén, midőn
megválasztották Milosevicet, majd több mint tíz
multával, amikor Kostunicát ültették Milosevic
trónjára. Mindkétszer együtt meneteltek, a nacionalisták,
a demokraták, a nép és a titkosrendőrség.
A nyolcvanas évek végén, aztán 2000. október
5-én, megint. A titkosrendőrség boldogan ölelkezett
a polgárokkal, miközben füstölgött a parlament
és az állami televízió épülete.
Az ország különböző harctereit bejáró
félkatonai egységek tagjai előtámolyogtak a
füstfelhőből, és magasra emelt fegyverrel hirdették:
győztünk. Senki sem kérdezte: ki győzött
valójában? A felfegyverzett nacionalisták odakiáltották
a fegyvertelen liberálisoknak: Végre, igazából
győztünk, leráztuk magunkról Milosevic ólomsúlyait.
De elenyészett az örömmámor: a speciális
rendőrosztagok állig felfegyverkezve kivonultak az utcára,
és bejelentették: nem hajlandók háborús
bűnösöket hajkurászni az utcán, továbbá
nem hajlandók őket letartóztatni. Az emberek megbámulták
a fegyvereseket, sokan kávéval kínálták
meg őket. Szegény harcosok, több mint tíz éven
át járták a harctereket, de mindvégig betartották
esküjüket, mely imigyen szólt: ez az egység nem
fog szerbre lőni, bármit tesz is az illető. A sajnálkozó
állampolgárok rábólintottak: a tiltakozás
helyénvaló, nem fognak e derék hadfiak a kofák
szoknyája körül futkározni, és háborús
bűnösök után szimatolni. A kormány fejet
hajtott: az egységet a következőkben csak terroristák
ellen fogják bevetni. S máris felröppent a hír:
a közeljövőben várható az albán terroristák
bosszúja. A kormányalelnök szorgosan mérlegelte:
hol és mikor. Bizonyára az al-Khaida áll majd
mögöttük. Ha a terrorizmus felüti a fejét, akkor
az október 5-i vértelen forradalom szakadékba vezet.
El kell tehát kerülni a polgárháborút.
Ez az akarat a Hága ellenes ellenszenv gyökere. A tárgyalás
kínos egyhangúsággal folyik tovább. Az ex-elnök
végtelenül pontos adatokkal rendelkezik, még azt is
tudja, hogy melyik üzletre nézett egy koszovói albán
ház ablaka. Pontosan tudja, melyik ablakból lőttek
az albán terroristák. Az értelmiség és
a titkosrendőrség megbízható adatokkal fegyverezte
fel a vádlottat. A nemzetközi alapítványok támogatását
élvező független szakértők naprakészen
szállítják az adatokat Hágába. Az ex-elnök
a telefon előtt ül és jegyzetel. Sokan sajnálkoznak:
állva kell telefonálnia és jegyzetelnie. A független
értelmiségi szakértők szinte naponta nyilatkoznak
az állami televíziónak. Neki is joga van védekezni,
hogyan leszünk jogállam különben? A belgrádi
jogi kar professzorai óriási többségben kiállnak
az ex-elnök mellett. A hágai bíróság nem
kerülhetett a belügyi szervek titkos adatainak birtokába,
az ex-elnök azonban még azt is tudta, melyik albán siheder
utazott külföldre valahol a nyolcvanas évek kezdetén,
amikor ő még csak álmodozott a hatalomról,
a koszovói lázadásnak pedig nyoma sem volt, és
teljességgel valószínűtlennek tűnt. A
vádlott tündököl, ismételgeti a közvélemény.
Akik megkérdőjelezték mindezt, azoknak osztatlan megvetést
jutott. Megszületett a három szerb boszorkány: Borka
Pavicevic, Sonja Biserko, Natasa Kandic. Három nő hónapokon
keresztül farkasszemet nézett a közvéleménnyel.
Az állami televízió műsorvezetője sajnálkozva
mérte őket végig. Ezek a boszorkányok nem tárgyilagosak.
A nézők betelefonálnak: a boszorkányok bizonyára
zsidók, őket kell Hágába küldeni.
(A szövetségi miniszter multikulturális tortát
szeletel)
Grafittók díszelegnek a város utcáin. Magyarok
kifelé! Ez Szerbia. Zsidóellenes falfirkák. Minden
irányból romaellenes jelszavak. Az újvidéki
polgármester egy meszelővel letörölt egyet, de
pár nap múlva virított helyette tíz. A hágai
bírósági tárgyalás közben a falfirkák
új jelentésekkel gazdagodtak. "Szerbiát Hágába
cipelték"; "Slobo, veled vagyunk!" A köztársasági
elnök dönt: csak akkor adjuk ki a többi háborús
bűnöst, ha törvényt hozunk. De másfél
éve alatt nem sikerült törvényt hozni. Az ingerlékenység
növekszik, az amerikai kongresszus leállítja a dollársegélyt.
Bezárulnak Szerbia előtt a pénzintézmények
kapui. A képernyő egyre zaklatottabb. Ennek ellenére
sem adjuk ki őket, mondja az egyik fél. De muszáj
lesz kiadnunk, máskülönben elveszünk, bizonygatja
a másik. Működésképtelenek a kórházak,
a betegek haldoklanak. A képernyő megszólaltatja a
haldoklókat. Ki kell adni, könyörögnek az orvosok.
Szerbiának azonban mosolyognia kell. A szövetségi
miniszter multikulturális tortát szeletel Belgrád
központjában. Faljuk a tortát, legyünk multik,
legyen mit forgatnia a BBC-nek és a CNN-nek. Ámuldozzon a
nemzetközi közvélemény: milyen gyönyörű
torta, milyen sok, habbal. A háborúnak vége, bűnösök
nincsenek. Áldozatok se léteznek. Úgy mint régen.
Egy könyvet forgatok a kezemben. A történet 1944-ben játszódott
le Bácskában, az egyik tanú Nagyidai Pál a
magyar és a német tömegsírokra emlékezve
Shakespeare tollára kívánkozó középkori
öldöklésjelenetet elevenít fel. Ez nem Auschwitz
precíz és rideg embertelensége, hanem valóságos
balkáni bacchanália. A tanúságtevő belép
egy udvarba, a fiákeron harmonikások ülnek és
muzsikálnak. A fiákerok körül mulatoznak, táncolnak,
isznak. A tanú bepillant a mázsaházba, ahol sok-sok
halott hever. "A mázsaházból vastag ágon folyik
ki a vér abban a folyókában, amely arra a célra
volt építve, hogy a mérésre bevezetett jószág
vizeletét elvezesse". Több mint ötven év múlt
el. A háborúnak akkor is vége volt. Bűnösök
nincsenek, áldozatok sincsenek. Ha akkor lettek volna, akkor ma
bizonyára nem lennének. Milyen jó lenne kitalálni
egy ugyanilyen hágai multikulturális tortát, sok habbal
és dísszel, aztán egy shakespeare-i banketten megfeledkezni
a bűnösökről és az áldozatokról.
Ez lenne a hágai sztori - happy enddel. S senki sem emlékezne
rá, hogy vastagon folyt a vér a folyókában,
amely arra a célra volt építve, hogy a mérésre
vezetetett jószág vizeletét elvezesse.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu