A banán bálványképének bűvöletében
nőttem fel. Már csak azért is, mert annyira ritka
volt, hogy amikor mégiscsak felbukkant végre, mindenki mindjárt
tudta, hogy itt a karácsony. Sárga villanás a pult
mögött, rándulás a kígyózó
sorban: itt a banán. Ívelt híradás egy másik
világból. Amelyhez nyugati rokonaink mintegy magától
értetődően tartoztak. Amennyiben minden bonyodalom
nélkül rendelkezésükre állt a banán.
Ők pedig bizonyíték gyanánt évről
évre hoztak belőle. Mi pedig az ő kérdésükre,
hogy: "még mindig nem lehet kapni itt ezt a micsodát?", csak
lemondóan legyinthettünk: "Most már karácsonykor
sem". Egyáltalán, igyekeztünk életünket,
nehogy nagylelkűségüknek fölöslegesen útjába
álljunk, minél sötétebb színekkel bemutatni,
és ezáltal a valósághoz meglepően közel
kerültünk. De nemcsak nekünk volt szükségünk
rokonainkra, hogy ismét ráébredjünk, milyen rossz
dolgunk is van valójában, hanem nekik is szükségük
volt ránk, hogy ismét rádöbbenjenek, milyen jó
dolguk is van voltaképp, úgyhogy mi végső soron
értük viseltük el a szocializmust, nekik pedig végső
soron a mi kedvünkért lett évről évre
jobb.
Ennek ellenére minden évben újra meg újra
elfogott minket a félelem, hogy idén nem jön nyugati
csomag, de hála Heinz bácsinak, mégiscsak jött.
Majdnem akkora volt, mint én, cipeltem a szomszéd gyerekek
orra előtt: "Odané má, de jó neki!" Sőt
kibogoznom is szabad volt, csak szétvágni nem volt szabad
a madzagot, mert az nyugati madzag volt. Aztán anyu az egész
családnak felolvasta a tartalomjegyzéket, pedig azt már
ismertük tavalyról. És végre kipakolta a csomagot.
És a konyhaasztalon ott nyújtózott egy kis jóléti
gleccser.
Így nőttem fel szép lassacskán. Nemcsak
a banán elfogyasztása volt tápláló,
hanem a birtoklása is. Amennyiben, lévén hiánycikk,
mindenkori birtoklójának a kiválasztottság
ismérvét kölcsönözte. De míg más
hiánycikkek csak alkalmanként tűntek el, így
például továbbra sem volt kapható vécépapír,
viszont egyszerre csak lett fogkefe, addig a banán hiánycikk
jellege állandó maradt. Adható volt fejenként
öt darab, ha ismét eljött a karácsony. Úgyhogy
többször is be kellett állni a sorba, és a gyerekeket
is be kellett vetni, hogy erősítsék a családi
jelenlétet. Arról nem szólva, hogy a ládák
tartalma rohamosan fogyott. És én a sorban újra meg
újra megpróbáltam előre kiszámítani,
hogy nekem jut-e még. Annál több reménykedéssel,
minél kevesebb volt a remény. Mert minél kevesebb
lett a ládában a banán, én annál közelebb
jutottam a banános ládához. És tényleg
pont abban a pillanatban kerültem sorra, amikor még épp
öt banán hevert a láda fenekén. A pult fölött
nyújtottam az öt márkámat az eladó felé,
ő azonban nem volt hajlandó észrevenni a gyerek kezét.
Merthogy a mögöttem álló asszony gyömöszölte
a szatyrába az utolsó, mesebeli banánokat. Úgyhogy
megcsapott az a lelki csupaszság, amelyet a banán totális
elvesztése okoz az emberben. Belső vákuum, amely mögöttem
a sorban megannyi sóhajtás gyanánt szakadozott. Mire
az eladó felfordította a ládát: "Csak nem nyeshetem
ki a bordáim közül azt a szirszart!" És így
vált a banán megtagadása révén, bálványképe
igazán lenyűgözővé. A hiány és
a bőség feszült viszonya robbanásszerű
kitörésekhez vezetett, úgyhogy már az első
évtizedekben éreztem egy-egy tizedmásodpercig a rendszerváltást
a levegőben, és egy hang azt mondta, hogy "Akasszátok
ki, hogy elfogyott". Fürkészdarázsszerű zúgással,
mindenki mindenkinek cikcakkban elébe vágva, próbált
a sor önmagától megszabadulni, és néhány
utcányira ismét összeverődni. De én még
mindig ott álltam az ötmárkás bankjeggyel a pultnál.
És láttam, amint hátul a raktárban megjelent
a vízvezetékszerelő nevű hiánycikk. És
a hiánycikkek kölcsönös vonzásának
törvényéhez híven vállán egy egész
láda banánnal eltűnt.
Így lettem egyre idősebb. A banán bálványképének
bűvöletében, hiánycikkektől közrefogva.
És megint jött egy nyugati vendég, és a rágógumin
kívül banánt is hozott. Hálálkodásunk
még Heinz bácsit is meglepte, aki maga sem tudta mindaddig,
hogy ő ennyire nagyvonalú. Úgyhogy ily módon
kiérdemeltük a következő nyugati csomagot. És
a konyhaasztalon elnyújtózott már megint egy jóléti
gleccser. És a csokoládétáblák és
a marcipántéglák tömörsége láttán
hatalmas lelki szilárdság fogott el. Belső fény,
de úgy, hogy még a pudingpor is azt sugározta. És
bennem még akkor is ragyogott a visszfénye, amikor már
rég elpakoltunk mindent, és még csak másnap
volt karácsony. Azonkívül a csomagillat még egy
darabig ott terjengett a konyhában. És aki csak oda benyitott,
mind azt mondta: "Olyan szag van itt, mint nyugaton". Mert mindennek, ami
odaátról jött, ez a hallatlan neonszerű illata
volt. A messzeség aromája áradt a banán képéből.
Még nagybácsikám levetett nadrágjának
is ez a körülöttem gyorsan elillanó, neonszerű
illata volt. Egész nagybácsikánknak ilyen szaga volt,
amikor kiszállt az autóból, és hozta a banánt.
Csakhogy volt egy lényeges különbség közte
és köztünk: az, hogy ő banánra gondolt,
amikor banánt hozott. Mi pedig egy másik élet jelképét
vettük át hálálkodva. Ugyanígy, nem rágógumit
rágtam, amikor rágtam a rágógumit, hanem a
szabadság birodalmát őröltem a fogaim között.
Így lettem fokozatosan felnőtt. Tulajdonképpen
már bele is nyugodtam életem hiánycikk jellegébe.
"Ugye nincs fogkefe?" - kérdeztem rögtön, amikor beléptem
a boltba, hogy megfosszam az eladót a tagadó válasz
diadalérzésétől. De hiába, mert amikor
a vécépapír felől érdeklődtem,
arcomba vágta, hogy "Toronyóra lánccal nem kéne?"
A vízvezetékszerelő is meghalt, ami pedig a banánt
illeti, most már tényleg nem volt karácsonykor sem,
aki mégis beállt a sorba, már csak megszokásból
tette. De a banán titokzatos neonszaga még mindig köztünk
terjengett. Így történhetett, hogy egyszer Drezdában
elmentem az újvárosi pályaudvarra, és a pályaudvari
vécé előtt, az ottani, a nyolcvanas évek során
a szilárd halmazállapothoz közelítő vizeletszagban
egyszerre csak megéreztem egy ismerősnek rémlő
illatot, amely még akkor is érezhető volt, amikor
ismét felcsapódott a vizelde ajtaja. Mire én, orrom
után, mentem tovább. És egy ajtón keresztül
egyenesen átléptem nyugatra. Gyermekkorom jóléti
gleccserei ragyogó barlanggá álltak össze. Az
eladónők fel és alá sétálgattak
a fényben. Korallszínű ajkaikkal hírt adtak,
nyomatékosabban, mint valaha, egy másik világról.
Ebben a világban sajnos csak a nyugati pénz volt érvényes,
ezzel szemben a szükségét az ember csakis keleti pénzért
végezhette. És mégis egyre nehezebb volt csak úgy
elmenni a fénybarlang mellett. Már csak azért is,
mert Heinz bácsinak köszönhetően néha volt
nyugati pénzem. Vagy azért, mert hozzászoktam, hogy
egy kicsit elálldogáljak a ragyogásban, és
beszippantsam a szabadság illatát. Főleg pedig azért,
mert a barlangokból egyre több lett országszerte. Már
a kisvárosi vasútállomásokon vagy a barnaszén-vidék
peremén is volt egy-egy barakk, amelyre ki volt írva, hogy
Intershop. Lehetőleg észrevétlenül óvakodtam
be. Mert hát ki örül neki, ha észreveszik rajta,
hogy egy másik életre vágyakozik? Ha az arca a fürdőkádak
láttán üressé válik a csodálkozástól?
Ha a krómmal szembesítve kissé hülyének
látszik? Mindenesetre kínos egy ilyen pillanatban ismerőssel
találkozni. Aki az embernek a maga részéről
elmagyarázná, hogy ő csak véletlenül van
itt, már amennyiben meg nem próbálunk rögtön
keresztülnézni egymáson. A bőség támaszpontjai,
és ők teszik csak igazán érezhetővé
nyomorúságunkat. Jóléti katakombák,
amelyek réges-rég aláásták az országot.
Míg végül én is megkérdezem magamtól,
hogyhogy mindig Heinz bácsi, hogyhogy soha az életben nem
én? És tömegesen az utcára vonultam, és
torkom szakadtából bizonygattam, hogy én is vagyok
valaki. erre leomlott a fal, amely még elválasztott minket
a nyugattól. És mindenki rohant, hogy banánt vegyen.
De amikor banánnal megrakodva hazamentem, már ott is volt
banán. És nekiláttam a banánnak, mintha nyugati
rokonaim banánevésben szerzett negyvenévi előnyét
valaha behozhattam volna. És minél több banánt
ettem, annál kevésbé vettem észre, hogy banánt
eszem. Végül a sok banánevéstől elfelejtettem
a banánt. Különben is szem elől tévesztettem,
akármekkora kupac volt is belőle az ananász meg az
articsóka között. Mert már régóta
zöldsalátát eszem, akár a rokonaim. És
nem érzem a nyugati szagot, amióta nekem is nyugati szagom
van. A marcipánok észrevétlenül gleccserkednek
a konyhaasztalon. És a magasztos fény is eltűnt, amióta
minden sarkon ott virít a haladás banánja. Igen, a
banán eltüntette a banánt. A hiánycikk hiánya
a bőség álmát. Már a szabadságot
sem érzem, amióta mindenki azt mondja nekem, hogy ez itt
a szabadság. És ami ennél is rosszabb: nyugati csomagot
sem kapok többé. Ahogy a nagybácsikámmal is megszakadt
a kapcsolat, mert már nem volt szükségünk egymásra
mint kontrasztra. Egyszóval a banán pusztulása az
én legfőbb utópiavesztésem. Csak nagy ritkán,
ha éjjel kihajolok az ablakon, olyankor mintha az égbolt
nyugati felén a végtelenül távoli holdsarló
a banán bálványképét utánozná
még egyszer, utoljára.
MÁRTON LÁSZLÓ FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu