***Néhány szó a sztereotípiáról
Vajon igaz-e, hogy Haussmann amiatt vágta Párizs középkori
testébe a sugárutakat, mert úgy könnyebb volt
lövetni? Vajon igaz-e, hogy Berlin sugárútjainak szélességét
a felvonuló lovascsapatok egy sorban parádézó
lovasainak száma határozta meg? Egy biztos, hogy mindkét
tétel sztereotípia, melyet hajlamosak vagyunk gondolkodás
nélkül elfogadni.
A hatalom szereti a sztereotípiákat. Nem kell sokat magyarázkodni,
segítségükkel könnyű pozitív vagy
negatív érzelmeket előhívni, a kétkedés,
a vita könnyen elkerülhető. Ráadásul
a sztereotípiának majd' mindig van valami valóságmagja
is. Legfeljebb csak annyi történik, hogy egy másodlagos
igazság, egy másodlagos valóságelem lesz elsődlegessé
erősítve. Különösen akkor, ha az elsődleges
fontossága, jelentése unalmas, bonyolult, nem eléggé
tetszetős, nem eléggé könnyen érthető,
mondhatnánk nem eléggé demagogizálható.
A demagógia természetéhez hozzátartozik, hogy
mindig csak egy bizonyos társadalmi rétegnek, csoportnak
akar megfelelni.
Több kérdés merülhet fel a bevezetőben
említett példákkal kapcsolatban. Az egyik, vajon
tényleg a tüntetők, sztrájkolók, lázongók
halomra lövetése volt-e a célja Haussmann-nak a sugárutak
megépítésével? Feltételezhetjük-e,
hogy a 19. századi "belle epoque" establishmentje ennyire gonosz
és velejéig romlott volt, és mindezt még titokban
is tudta tartani? Hiszen biztosak lehetünk benne, hogy a városatyák,
a hatalom vezetői nem tárták a nagy nyilvánosság
elé, de még a szűkebb felső osztály tudomására
sem hozhatták gonosz szándékukat. Ugyanis, ha az elegáns
párizsi sugárutakon ágyúznak, úgy ledőlnek
az azt szegélyező paloták, házak is. Nem hiszem,
hogy a gonoszság olyan erős összekötő kapocs
lenne, hogy bárki feláldozná otthonát egy nagy
összeesküvés oltárán. Ha el fogadjuk azt,
hogy a hatalom rettegett a proletariátustól, és semmitől
sem riadt vissza annak a célnak az elérése érdekében,
hogy kordában tartsa azt, akkor a sugárutak munkásnegyedekben
épültek volna (könnyebb lövetni), az elegáns
kerületekben pedig megmaradtak volna a girbe-gurba utcák, hiszen
így az ilyen városrészek könnyebben védhetők.
A tüntetőket és randalírozókat egyszerűbb
lett volna így megállítani az elegáns városrészek
peremén.
Nem akarok városi gerilla harcmodor kidolgozó szerepében
tetszelegni, csak gyanakszom, hogy a Haussmann báróról
szóló legendák egy részének jelentéstartalma
túlságosan is könnyen érthető. Különösen,
ha mindehhez hozzátesszük, hogy az európai városok
sugárútjainak többsége a mai belső városmagot
alkotó valamikori középkori város erődítéseinek
kapuitól sugarasan kiinduló országutak nyomvonalán
helyezkedik el. Ezek a radiálisan futó országutak
nemcsak a későbbi sugárutakat jelölték
ki, hanem a későbbi telekstruktúrákat is meghatározták.
Ezt a középkor utáni városfejlődést
egy igazán jellegzetes "városi szavunk" is őrzi, a
boulvard. A kifejezés a bulwerk szóban gyökerezik, mely
eredetileg erődítményt jelentett. Egyértelműen
utal arra, hogy a várost körülfogó, lebontott erődítmények
helyén alakultak ki a mai körutak, vagyis bulvárok.
Nem szorul sok magyarázatra, hogy a 19. századi sugárutak
rendszere magában rejti a csatornázás, a folyóvíz,
a városi életet elviselhetőbbé tevő
fasorok, zöldsávok, később a metróvonalak
és a legkülönbözőbb kommunikációs
rendszerek megteremtését. Talán ez a felsorolás
kevésbé érthető, és bonyolultsága
miatt nem igazán tetszetős, de arra talán érdemes,
hogy újragondoljunk egy sztereotípiát.
A bevezetőben feltett második kérdésnél
ismét tettenérhető egy alapsztereotípiára
építő újabb sztereotípia. Ahogy a gaz
kizsákmányoló, hatalmát féltő,
retrográd royalista francia arisztokrácia összeesküszik,
hogy halomra lövesse a kommunárokat, úgy a németek
pedig szeretnek vonulni, fölvonulni, parádézni. Pedig
az út-szélesség meghatározásának
sok-sok eleméből egy nagyon fontos: hány lovaskocsi,
lovas, ne adj isten, hány autó fér el egymás
mellett? Ezt mi, kockafejű technokraták úgy hívjuk:
az út áteresztő képessége vagy kapacitása.
A dolog pedig úgy áll, hogy az út szélességét
akár a mai napon is meghatározhatnánk az egymás
mellett lovaglók számával. Feltűnő ugyanis,
hogy két egymás mellett lovagló szélessége
közel egyenlő egy lovaskocsi, hintó, fiáker szélességével,
és ez közel azonos egy mai automobil szélességi
méretével. Mondhatnánk, egy nyolc lovast befogadó
út szélessége körülbelül azonos egy
mai négysávos út méretével.
Mint ahogy a Római Birodalom városaiban sem vágtattak
fel és alá quadrigák, mert szélesebbek voltak
a "szabványosnál", úgy ma sem láthatunk ugyanezen
városokban Forma I-es pilótákat száguldozni.
Az ok azonos.
A forgalommal, az utakkal kapcsolatban a futurisztikus pesszimizmus
mindig is megmaradt. Ahogy ma teljes okkal fulladásos halált
vizionálunk a környezetszennyező automobilok láttán,
ugyanígy valaki kiszámította a 19. század fordulóján
Londonban, hogy ha a lovaskocsik számának növekedése
nem áll meg, a környezetszennyezés oly mértékű
lesz, hogy 2000-re London házainak földszintje el fog tűnni
az utakon fölhalmozott lótrágyában. A bejáratok
az első emeleten lesznek, mondhatnánk, londoni emberünk
egy lótrágyába temetett újkori Pompejit vizionált.
***Bársonyos változások érzelmes vizsgálata
Az Európában tíz évvel ezelőtt lejátszódott
politikai változások fontosságát senki sem
vitatja. A Szovjet Birodalom összeomlásának geopolitikai,
gazdasági, világpolitikai, nemzetiségi következményeiről
már sokat írtak. Kevés szó esett azonban arról,
hogy mennyi új módszer született arra nézvést,
hogy hogyan lehet egy politikai hatalmat, berendezkedést átalakítani,
nyersebben fogalmazva, megdönteni illetve megszerezni. Pedig ezek
a technikák merőben újak, és szinte példa
nélkül állóak voltak.
Európa egyik fele több évtizeden keresztül
a sztereotípiák fogságában élt. Mint
ahogy ez a hosszú fogságok esetén lenni szokott, a
fogoly lassacskán hozzáidomult az őt körülvevő
körülményekhez, és kezdte ezeket természetesnek
hinni. (nota bene: ez is egy sztereotípia)
Vizsgáljuk azonban csak azokat a típusokat, melyek közösek
az Európa másik felén felfedezhetőkkel, és
amelyek befolyásolják a városainkról alkotott
jelen illetve jövőbeni elképzeléseinket.
Nem véletlen, hogy az 1990-es évek fordulóján
senki sem beszélt forradalomról, földcsuszamlásszerű
változásokról. Legfeljebb csak a váratlanságot,
felkészületlenséget emlegették, ami talán
annak tudható be, hogy a Szovjet Birodalmon kívüliek
nem ismerték fel a Birodalmon belüli folyamatok jelentőségét,
már csak újszerűségük okán sem.
Ez a furcsa, sodródó állapot talán az elnevezésen
érhető tetten leginkább. Tíz év után
sem keletkezett egy általánosan elfogadott, mindenütt
egyformán értelmezett név. Viszont se szeri se száma
az emóciókra építő "bonmot"-knak, vagy
költői megfogalmazásoknak. A legelhíresültebb,
a "bársonyos forradalom" önmagában is a legellentmondásosabb,
mert pontosan kifejezi a politikai változások életre
hívóinak újszerű látásmódját.
Legtömörebb kifejezése a progresszív politikai
átalakulásokra utaló romantikus-emocionális
sztereotípiák megkérdőjelezésének,
kifigurázásának. Végső soron annak bizonyítéka,
hogy ezek tarthatatlanok és idejét múltak.
Menjünk csak egy kicsit vissza az időben, és képzeljük
magunk elé a "permanens forradalom" lázában égő
hatvanas évek végi Európa diákságát
és azt, ami ezután következett. Nem tisztem kontinensünk
demokratikusan fejlődő fele értelmiségének
változásait taglalni, de azt megkockáztatom, hogy
a forradalmi romantikus sztereotípiák ott, ha nem is olyan
erővel, de mind a mai napig tovább élnek. A szovjet
blokk országaiban nem egyszerűen a csalódottság,
a reménytelenség okán változik meg a viszony
ezzel a progresszív értelmiségi örökséggel
kapcsolatban, hanem egy újragondolási folyamat következményeként.
Racionális szinten ugyanis éppen ez időben merül
föl a gyanú, hogy az "ez a harc lesz a végső","a
föld fog sarkából kidőlni", "csak összefogni
hát" stratégiák egyáltalán nem érvényesek,
nem relevánsak többé, tehát csak tiszteletre
és megértésre méltó historizáló
romantikus kifejezések. Ezekkel a sztereotípiákkal
egy időben a hatalom által újra élesztett és
demagóg formájukban felhasznált "anyaföld", "vaterland",
"haza", "nemzeti identitás" stb. hívószavak progresszív
jelentése is kiüresedett.
Még ma is a cinikusság vádját vállalja
magára az, aki nemcsak racionális szinten változtatta
meg viszonyát a forradalmi eszményekkel kapcsolatban, hanem
érzelmileg is. Ez az átalakulási folyamat márcsak
azért is fontos Közép-Kelet-Európában,
mert az az értelmiségi réteg, mely ezt az újraértelmezést
végrehajtotta, nem az establishmentbe való bekerülést
tűzte ki célul, mint oly sokan Európa nyugati felén,
éppen ellenkezőleg, a politikai hatalom urai rejtőztek
továbbra is a forradalmi romantika mögé, míg
a közép-keleteurópai értelmiség progresszív
része új utakon kezdett járni.
***Progresszív eklektika
Létezik-e progresszív eklektika? Fából
vaskarika, vagy a "bársonyos forradalom" kifejezéshez hasonlóan,
ellentmondásos meghatározás. Megmutatja annak az építészeti,
urbanisztikai kontribúciónak a jellegzetességét,
mellyel Közép-Kelet-Európa hozzájárul
globalizált világunk multikulturájához.
Az eklektika szinte már megszületésekor a pöffeszkedő
hatalom megtestesítőjének tűnt. Mivel a stílus
szinte szinonimájává vált a hatalomnak, majdnem
természetes, hogy mindenki ellene lázadt. Minden magát
valamire tartó művész, művészeti irányzat
gyűlölte. Jóformán a teljes 20. század
az eklektika szapulásának jegyében telt el. Még
az egymás legyőzésére, megsemmisítésére
törő stílusok képviselői is az eklektikát
tartották fő ellenségüknek. Nem kímélte
a szecesszió, az úgynevezett modernisták pedig legszívesebben
földig rombolták volna eklektikus épületeinket,
városainkat. Ha a zsigeri gyűlölet mára már
el is múlt, az eklektika hamisságáról, epigonizmusáról,
szolgalelkűségéről és értéktelenségéről
szóló sztereotípiák még most is erősek.
Ha valahol mégis megőrizendőnek tekintik az ilyen
típusú értékeket, az leginkább valami
kultúrantropológiai motiváción alapszik, és
nem értékorientált elemzésen. Szinte
nincs értékesnek tartott eklektikus épület. A
védendő kategóriába inkább épületegyüttesek,
városrészek, utcák, városi terek kerülnek.
Vizsgáljuk meg a fenti sztereotípiát vagy inkább
sztereotípia halmazt ugyanazzal a gyanakvással, amelynek
segítségével túljutottunk a forradalmi romantika
korszakán. Próbáljuk meg megtalálni a mélyen
gyökerező antipátia okait. Nem azért, hogy az
eklektikát rehabilitáljuk, hanem azért, mert együtt
élünk vele. Körülvesz bennünket, már
eléggé megszoktuk, talán egy kicsit meg is szerettük.
Néha azt hittük, hogy az eklektika mégiscsak az Európa
ezen térségében brutálisan megszakított
szerves fejlődés titkos megjelenítője. Lassan
megteremtődik, vagy már meg is született egy másik
sztereotípia: az eklektika a polgári Európa építészeti
stílusa.
Ha ez utóbbi definíciót fogadjuk el, akkor megtagadjuk
századunk szinte minden egyes nagy alkotóját és
gondolkodóját. Ha az első meghatározást,
vagyis az eklektika teljes tagadását tekintjük mértékadónak,
akkor nem hiszünk saját szemünknek, érzéseinknek,
vagyis zombiként elfogadjuk, hogy helyettünk mások gondolkodjanak,
érezzenek. Tehát az eklektikával kapcsolatban előállt
egy tipikusan közép-keleteurópai dilemma.
Ha az eklektika munkamódszerét vizsgáljuk, már
az első pillantásra feltűnő, mennyire mai. Szinte
vegytiszta módon alkalmazza a dekonstrukciós módszert.
Kiválaszt magának elemeket, és ezeket kontextusukból
kiragadva kezeli. A kontextusból való kiragadás gyakran
oly mértékű, hogy az egyes önmagukban is releváns
építészeti elemeket még szemiotikai értelmüktől
is megfosztva teremti újjá. Ráadásul úgy,
hogy a szemiotikailag immár értelmetlen elemek halmazából
nem egy egységes új stílust teremt, hanem újabb
és újabb keverési variációk segítségével
majd' mindannyiszor egy-egy új stílusú épületet
hoz létre. (Bár komolyan gondolom, hogy a tehetséges
alkotók által ilyen módszerrel épített
épületek szinte mindegyike önálló stílust
képvisel, az egyszerűség kedvéért mégis
elfogadom az eklektikát mint definíciót.)
Talán ez a munkamódszer a gyűlöletre okot
adó egyik tényező. Hiszen már a barokk vagy
a reneszánsz is dolgozott ugyanezzel a kontextusból kiragadó
munkamódszerrel. Csak éppen egy majdhogynem egységes,
új, univerzális rendbe helyezte őket. Nem hagyott
teret a parttalan variációknak. Nem is beszélve arról,
hogy az eklektika neobarokk vagy neo-reneszánsz vonulata a reneszánsz
vagy barokk újraértelmezett elemeit ismét, immár
másodjára fosztotta meg jelentésüktől,
mondhatnánk, az eredetit megint újraértelmezte. Ez
pedig elviselhetetlen a barokk és a reneszánsz hívei
számára.
Az már könnyebben érthető, hogy egy merőben
új stílus megteremtői, akik vért izzadva, lépésről
lépésre haladva, egészen más területről
veszik archetipikus modelljeiket, miért utálnak egy könnyűkezű,
szertelen, ízlést-stílust kombináló
eklektikus építészt. Képzeljük csak magunkat
azoknak a szecessziós építészeknek a helyébe,
akik hímzésekből, fafaragványokból,
hajtincsekből, hullámokból, növényi formákból
kiindulva, azokat ezerszeres, százszoros, tízszeres nagyításban
még mindig élvezetes, emberléptékű formákat
hoznak létre. Ugyanígy lélegzetelállító
a tömegtermelésből, a kezdeti high-tech vívmányaiból,
hajóépítésből, vagy autó- és
repülőgépgyártásból kiinduló
tisztán funkcionálisan gondolkodó mérnöképítészek
végső soron stílusteremtő tevékenysége.
Annál is inkább, mert ők a mindenfajta stílus
tagadásából jutottak el a stílusteremtés
Kánaánjába. Az ő esetükben a gyűlölet
még inkább érthető, hiszen saját stílusuk
megteremtésével a leginkább tagadott eklektikával
kerültek egy skatulyába, hiszen ők maguk is stílussá
váltak.
Ha a gyűlölők és a gyűlöltek munkamódszere
ennyire hasonló, akkor mi a baj? Mi az a csapda, ami a ma emberét
az eklektika sztereotípiáinak foglyává teszi?
Nem a munkamódszerrel van a baj. A 20. századi hatalom
sokkal rafináltabb annál, semhogy egy hatékony munkamódszert
tiltani vagy gyökeresen megváltoztatni akarjon. Éppen
ellenkezőleg, a munkamódszert, az alkotási folyamatot
nem bántja, hiszen hatékony és tetszetős, csak
a tárgyát változtatja meg. Ellenőrzi, befolyásolja
az elemek halmazát, melyet a művész, az alkotó
használhat, variálhat. Az építésznek
az a benyomása, mintha az alkotási folyamat módszere
mit sem változott volna.
A különböző elemek meghatározásával
a folyamat gyökeresen megváltozik. A hatalom ugyanis, ha valamit
kijelöl, alapjaiban tagadja meg az eklektika munkamódszerét,
hiszen jelentéssel ruházza föl az építészeti
elemet. Az eklektika pedig pontosan fordítva cselekszik, később
felhalmozandó elemeit oly módon fosztja meg jelentéstartalmuktól,
hogy ezek sok esetben szemantikailag értelmetlenné válnak.
Nem kiválasztásuk ad jelentést ezeknek az elemeknek,
hanem az új elemhalmaz új viszonyrendszere ruházza
fel őket ismét jelentéssel.
Az autoritások által befolyásolt építészet
igazi torzszülemény, gondoljunk csak a III. Birodalom építészetére
vagy a szocialista realizmus - gúnynevén a Sztálin-barokk
- alkotásaira. Az épületek látszólag eklektikusak,
de az igazi eklektikától pontosan genezisük különbözteti
meg őket. Az új birodalom vagy a szocreál építészei
nem tehetségtelenebbek, egyszerűen csak elemválasztásukban
nem szabadok.
Mindenfajta új hatalom vágya a végső legitimáció,
melyet leggyakrabban a kortárs művészet támogatásával
próbál elérni. Ezt leginkább a forradalmak
hívei tagadják. Ennek alátámasztására
hadd idézzem Szilágyi Ákos érdekes teóriáját
az orosz-szovjet avantgárddal kapcsolatban. Megfigyelhetjük,
állítja Szilágyi, hogy az 1917 előtti úgynevezett
hivatalos építészek nem támogatták,
nem ismerték el az új forradalmi, proletár hatalmat.
Az új hatalom végső elismerése akkor történt
meg, amikor az előző rendszer "kedvenc" építészei,
művészei ismét támogatottakká váltak,
immár az új által. Ezalatt eltelt tíz esztendő,
és míg az ancient regime egykori támogatott művészei
sztrájkoltak, az új állami berendezkedés hagyta,
hogy a keletkezett vákuumot - az építészetben
is - újak töltsék ki. Ezek az "újak" voltak az
orosz avantgárd képviselői. De az új nem kell
egy retrográd hatalomnak, beéri a régivel, sőt,
elismeri azt. Nézzük meg, hogy az 1917 előtti orosz
és a 30-as évek szovjet hivatalos építészetében
mennyi azonosságot találunk. Ez a szovjet példa mutatja
a legjobban, hogy miért vált az eklektika a hatalom ízléstelenségének,
retrográdságának szinonimájává.
A szabadság kivívása nem abban rejlik, hogy leromboljuk
és teljesen elvetjük az eklektikát, hanem abban, hogy
visszaállítjuk a szabadságát. Ám ahogy
a rombolás és a szabadság helyreállítása
között is rengeteg különböző állapot
lehet, úgy az eklektika önmagában még nem testesíti
meg az alkotás függetlenségét.
Hiszen a hatalom uralni akarja az építészetet.
Erre minden eszköze megvan: pénz és erő. A kérdés
már csak az, hogy ezeket milyen mértékben használja.
Illetve van egy másik megközelítés is, hogy milyen
módon hagyják neki használni.
A "bársonyos forradalmak" országaiban furcsa technikák
alakultak ki. Kis túlzással mind a progresszív eklektika
módszerére épített. Ha a hatalom kiválaszt
egy elemet, ahelyett hogy megfosztaná eredeti jelentésétől,
inkább megerősíti azt. Majd fölkínálja,
íme, láss hozzá. De az ellenálló építész
még mindig nem fogyott ki teljesen az ötletekből. Hisz
az újabb szemantikai lecsupaszításra sikeres
módszer áll rendelkezésre. Kifigurázod, felnagyítod,
lekicsinyíted, túlságosan komolyan veszed, megváltoztatod
a színét, az anyagát, figyelsz, hogy az épületen
mindig árnyékban vagy éppen ellenkezőleg, mindig
fényben legyen, megtervezed, hogy az idő legyen segítségedre,
ez pusztuljon el a legelőbb, ez piszkolódjon be a leghamarabb,
vagy éppen fordítva.
Mindez persze megint ismerős, hiszen az imént leírt
technikákat nemcsak Közép-Kelet-Európában
alkalmazták, alkalmaztuk. Elsőre ezek szinte szó szerint
egy poszt-modern világ megszokott építészeti
módszerei. Az a különbség, hogy alkalmazásuk
a világ egyik felén tényleg kockázatos volt,
még nem elégséges az alapvető különbség
megértéséhez.
Az igazi különbség akkor válik láthatóvá,
ha azt az időszakot nézzük, amikor Közép-Kelet-Európában
megszületik a progresszív giccs. Ez a világ szerencsésebb
tájain nem tettenérhető. Nem lehet a tömegkultúra
kategóriájába elhelyezni, nincs köze a globalizációhoz,
ez tényleg önálló, integer, és a hatalom
- ha elég intelligens - retteg tőle.
Közép-Kelet-Európában a hatalom ellenzéke
felfedezte, hogy a giccs nem ellenség, hanem partner céljai
elérésében. A tömegkultúrát nem
valami retardált, elviselendő, hatalom szempontjából
kezelendő szükséges rossznak tekintette, hanem partnerként
fogadta el. Nem a "small is beautiful" kategóriájába
skatulyázta be, hanem azt gondolta, hogy ez olyan párhuzamos
kultúra, amely hasonlatos a Bahtyin-féle karneváli
kultúrához. Ahhoz a kultúra-felfogáshoz, amely
bármily furcsa, a 20-as évek Szovjetuniójában
nem a forradalmi trendhez csatlakozott, hanem az európai kultúra
eredetének lényegi kérdését tette fel
és kutatta. Bahtyin és Hlebnyikov nyomán kutatta a
karneváli, pogány kultúra gyökereit, átlépte
a monoteizmus határát, és állította
a többistenhit kontinuitását. Ebben a felfogásban
a tömegkultúra nem valami utólag elfogadandó,
szégyellnivaló rossz, hanem a kultúra alapja, világfelfogásunk
gyökere.
Visszatérve a mondottakhoz, napjainkban a "bársonyos
forradalom" győzelme nem valamiféle ideológia általános
diadala, hanem az a pillanat, amikor az értelmiség lakta
ház házmestere elkezd horgolni vagy hímezni egy ízléstelen
terítőt, amire az van írva: szabadság.
Azzal, hogy megszületik mikrovilágunkban a progresszív
giccs, még nem lehetünk biztosak abban, hogy nem a kisfasizmus
felé fordultunk el. Nem tudjuk, hogy a giccs, a tömegkultúra
mitől nem válik gonosszá, mitől marad progresszív
és tiszta. Az ideális állapothoz csak úgy juthatunk
el, ha bízunk abban, hogy a házmesterné következő
terítője, amire azt hímezi, "a munka szabaddá
tesz", nem az új fasisztáknak készül, hanem giccsességénél
és a házmester koránál, tanultságánál
vagy tanulatlanságánál fogva egy másik aforisztikus
giccs-igazságot tartalmaz.
Itt érkeztünk el ahhoz a kérdéskörhöz,
amikor már nemcsak mikrovilágunkról, azaz egyes házainkról,
enteriőrjeinkről, lakásainkról, lépcsőházainkról,
homlokzatainkról van szó, hanem városi léptékben
vizsgáljuk az egyén progresszív giccs iránti
hajlamának hatását.
Eklektikus terek
Már szóba hoztam az európai városfejlődés
alaptételét. Akár a középkorban, akár
a görög-római kultúrában, a zárt,
ellenőrzött várost körülvevő falakon
kívül kezdődött a spontán, hatalom- és
(mondhatnánk), építészek nélküli
világ. Itt voltak a hatalom által el nem fogadott, ugyanakkor
a városi élet szerves részét alkotó
tevékenységek zónái. A kocsmák, a kuplerájok,
a nyomornegyedek, a kertészetek, a szeméttelepek, vagyis
mindaz, amivel a hatalom nem foglalkozik szívesen, mert kellemetlen
(bár hasznot azért - adók formájában
- húz belőle).
A spontán giccs arra is megtanított minket, hogy nem
vagyunk a hatalom által teremtett homogén és üres
tér lakói, ellenkezőleg, terünk telis-tele van
minőségekkel. Néha képzeletünk szépíti
meg, néha rájövünk, hogy a hatalom által
indukált elsődleges érzékelésünk
tere egyben álmodozásainké, szenvedélyeinké
is, melyek olyan minőséget hordoznak, amelyek a teret létrehozó
hatalmat ássák alá alapjaiban.
Minden, amiről eddig szó volt, inkább tartozott
a progresszív giccs tereinek belső tulajdonságaihoz,
melyek könnyűek, légiesek, áttetszők, vagy
éppen sötétek, érdesek, túlzsúfoltak.
Bár az első pillantásra meglepő, de a progresszív
eklektika terei lehetnek akár magaslati terek, vagy áramló
terek, mint a vízé, de hasonlatosak a megdermedt lávához,
vagyis sziklaszerűek, vagy éppen kristályszerűek,
mint a megfagyott víz.
A tér, ami körülvesz bennünket hív, csalogat.
Mivel rajtunk kívül esik, ki kell lépni önmagunkból,
az önmagunk által épített eklektikus kagylóhéjainkból.
Mára már az sem üres, ami körülvesz bennünket.
Nem valami csak fénypászmákkal osztott éteri
üresség, melynek belsejében megtaláltuk és
megteremtettük a magunk helyét. A magunk teremtette viszonyítási
pontjainkat összekötöttük, és ezek a viszonyítási
pontok így új jelentést nyertek (vö. az eklektika
munkamódszerei). Létrejöttek a közlekedés
szerkezeti pontjai. Az ezeket összekötő vonalak, melyek
három dimenzióban helyezkednek el, azaz több rétegben,
és az azokon mozgó ember újabb és újabb
mesterséges teret hoz létre. Az idők folyamán
megszülettek az országutak sugárutak, körutak,
utcák, vasútvonalak, légifolyosók. Tereinket
azonban ugyanúgy, mint oly sok minden mást, a sztereotípiák
fogságába vetettük. Létrehoztuk a szimpatikusak
kategóriáját, ezek az utópiák, és
egy kevésbé tetszetőseket, a realista tereket. Az
utóbbiak az utópia ellentéteiként szerepelnek,
vagy jobb esetben a nagy kompromisszumok árán megvalósult
utópiaként jellemezzük őket. A realista terek
a sztereotípia szerint olyanok, melyek mindig pontosan lokalizálhatók.
Ezzel válik a realista tér az utópia - a nem
létező toposz - teljes ellentétévé.
Kelet-Európa számára mindez fordítva alakult.
A szocializmus évtizedei alatt az utópiák váltak
mindennapivá, míg a realista terek iránti igény
átfordult teljes utópiává.
A 18. század közepéig életünk szakrális
terei egyesítve, a város közepén helyezkedtek
el. A templom, és körülötte a sírkert. Az
élők és a holtak, a lélek és a feltámadás,
egybegyúrva hierarchikusan elrendezve. A fontos halottak a templomon
belül, a lábunk alatt, kívül a kevésbé
fontosak, és akiket már majdnem elfeledtünk, a csontkamrában.
Ez a szerény, de pragmatikusan szervezett halottkultusz megváltozik,
majd egészen más formában újjáéled
a szovjet birodalom országaiban. E különös halottkultusz
szakrális terei épülnek Prágában, Szófiában,
Moszkvában. Friss házasok, óvodások, óvodák
és iskolák, turisták, veteránok zarándokolnak
el ezekhez a városközpontokban megépített mauzóleumokhoz.
Ezek építmények megváltoztatják, átértelmezik
egész környezetüket. utópikus szakralitásukkal
ránehezednek az egyébként ugyanebben az időszakban
profanizált városokra, hiszen építésükkel
egyidőben a szakrális terek megszűnnek, a templomok
tornatermekké, raktárakká, egyes temetők tiltott
zónává válnak.
Megszakad a közösségi és privát terek
szerves fejlődése, az a folyamat, amit Piranesi mutatott
fel először. Történt ugyanis, hogy Piranesi a 18.
században két térképet rajzolt Rómáról.
Mindkettő az utcákat és a házakat ábrázolta,
de míg az egyiken az utcákat és tereket festette ki,
addig a másikon a közélet tereit, vagyis mindazt, ahova
a tulajdonoson vagy építtetőn kívül
más földi halandó is beléphetett, sőt
némely esetben szinte kötelező volt belépnie.
Ezen a térképen ugyanazt a színt kapták a templomok,
a kápolnák, a színházak, az üzletek, a
fürdők, az elöljáróságok, az iskolák,
az egyetemek, a bordélyházak, a korházak, a vendéglők,
mint az utcák. Többségük magántulajdonú
volt, mégis a köz használta.
Piranesi a legismertebb a római példa, de se szeri se
száma az olyan intézményesült közterületeknek,
melyek eredetileg magántulajdonúak voltak. Bern főutcája
elhíresült árkádsorának helyén
valamikor trágyadombok sorakoztak, a házak udvarán
hivalkodó trágyadomb mérete is információul
szolgált egy-egy család gazdagságáról.
Néhány évszázad elteltével, Bern városiasodásának
megindulásával a város, a trágyatulajdonosok
egyetértésével, úgy döntött, hogy
az ominózus dombok helyén árkádokat létesít.
A döntés meghozatalával az addigi tulajdonosok nemcsak
egy ősi szimbólum használatától fosztották
meg magukat, hanem lemondtak magántulajdonú telkük egy
részéről, ahol a világhíres árkádsor
megépült. Így minden egyes telektulajdonos a város
(az építészet) mecénásává
vált, hiszen a köz javára adományozott, nyilvánosság
előtt. Bár az sem zárható ki, hogy némelyik
gazda csak a nyilvánosság nyomásának engedve
tette ezt. (A telekrészek a mai napig magántulajdonban vannak,
csak éppen azóta is közhasználatban.)
A "bársonyos forradalomhoz" vezető út fontos szakasza
a spontán, építészek nélküli téralkotás
megjelenése. Ugyan egy időben bukkannak fel a "small is beautiful"
valamint a központosítástól való függetlenedési
mozgalmak, a szovjet birodalmon belüli törekvések ezektől
alapvetően különböznek. Közép-Kelet-Európa
spontán erői nem függetlenedni akartak, hanem párbeszédre
kényszeríteni a hatalmat. Ami ennek eredményeként
a városi struktúrák esetében történik,
az nagyon hasonló ahhoz, amit a középkori városok
fejlődésével kapcsolatban leírtunk.
A 20. századi szovjet birodalom központi hatalma központi
intézkedéseivel ellenőrizni, korlátozni akarta
az emberek szabad mozgását. A homo economicus migrációját,
letelepedését megakadályozni azonban nem tudta. A
városok peremén nem a dzsungelszerű favillák
jöttek létre, hanem mintha a valamikori városfalakon
kívüli építészet született volna
újjá. A spontán városi növekmények
oly erősnek bizonyultak, hogy a hatalom végülis - még
a politikai változások előtt - kénytelen volt
néhányukat elismerni, mint új települést,
vagy mint a város külső, önálló kerületét.
A progresszív eklektika és giccs végülis jó
társnak bizonyult ahhoz, hogy az élet minden területét
átszövő változás létrejöjjön.
Az, hogy a most ismertetett módszer hogyan hasznosítható
globalizálódó világunkban, vagyis, hogy a kelet-európai
módszer milyen relevanciával bír, álljon itt
Franz E. Kneissl osztrák építész kollégám
története:
"A velencei kutyáknak a rendszeres áradások miatt
szembe kell nézniük egy problémával: Csupasz
hátsó felét senki sem tartja szívesen a hideg
vízbe. Egyikük bemutatta, hogyan lehet elkerülni ezt.
Testét, ahogy a kutyák teszik, kerek púpba görbítette,
de nem a szokásos módon ferdén lefelé, hanem
a hátgörbítés vízszintes, ha ugyan nem
ellenirányú fölfelé mutató képzeletbeli
ívével. A tapasztalt velencei kutya ebben a pózban
a házfalnak támaszkodik, és így - erőinek
gyakorlott elosztásával - a víztükör fölött
ragasztja piszkát a vakolatra - talán, hogy a hideg víz
legcsekélyebb fröccsenését is elkerülje.
Két kérdés vetődik fel: levezethető-e
ebből a DOG ART képzőművészeti irányzata,
s hogy egy párizsi vagy berlini kutya Velencében turistáskodva
ugyanezt a módszert választaná-e, vagy előbb
ki kéne puhatolnia, mi járja errefelé, ha az utcákat
bokáig víz borítja."
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu