Hát itt vagyunk Bukarestben. Vizsgáljuk meg, hogy tényleg
különös-e ez a város, vagy németül, mert
így mintha még pontosabban tudnám kifejezni, mire
is gondolok: "ist Bukarest eine merkwürdige Stadt?" Merkwürdigkeit
annyit tesz, hogy különösség, furcsaság. Miért
van az, hogy minden balkáni város valahogy olyan különösnek,
furcsának tűnik?
Két magyarázat is kínálkozik. Az egyik
szerint ezeket a városokat elsősorban a történelmi
folytonosság hiánya jellemzi, mivel úgy ötven
évenként mindig mindent újjáépítenek
bennük. A második szerint pedig az, hogy ezeknek a városoknak
nem alakult ki az azonosságtudata. Mindkét magyarázat
tulajdonképpen ugyanannak az éremnek a két oldala,
nem is lehet elválasztani őket egymástól: bizonytalanok
önazonosságukban, és éppen emiatt van az, hogy
szeretnének mindig mindent elölről kezdeni. Így
aztán soha nem is jutnak egyről a kettőre. Ebből
adódik az a konok kitartás is, amellyel mindig mindent lerombolnak,
és megpróbálnak megint a nulláról indulni,
azaz megint mindent újra felépíteni.
De ha már a mi fura balkáni városainkról
beszélünk, felmerül az a kérdés is, hogy
milyen városokat tekintünk rendesnek, normálisnak.
Ez a pedig odavezet, hogy azt is megkérdezzük: miért
tartjuk az egész balkáni régiót némiképp
különösnek, furának. A Balkánnak valahogy
sohasem sikerült jellegzetes képet kialakítania önmagáról,
nincs saját védjegye, valami olyan megbízható,
kézzelfogható sajátossága, amire bátran
lehetne hivatkozni és ami erőt ad, amikor új társaságba,
"jobb körökbe" kerül az ember. Ha valaki azt mondja: "Párizsból
jövök", a városnév puszta hallatára szélesre
tárulnak előtte az ajtók és szívek.
A "Budapestről érkeztem" kijelentés is azonnal bizalmat
ébreszt. Ah, igen, Budapest! - a monarchia második fővárosa,
igazán elragadó császárváros. De Szófia
vagy Bukarest? Dubrovnikkal más a helyzet, mert mindenkinek azonnal
Raguza jut eszébe, és Raguza fényes történelmi
múlttal dicsekedhet. Igen, azt bárki büszkén
mondhatja, hogy: "Dubrovnikból jövök". De mit ér
az olyan ember, aki... hogy is mondjam... horribile dictu csak annyit mondhat,
hogy: "Bukarestből jövök"?
Mint ahogy van olyan nemzeti hovatartozás, amely már
eleve jó ajánlólevél, vannak olyan városok
is, amelyekre bárki büszkén hivatkozhat, míg
mások valahogy nem mutatnak jól egy névjegykártyán.
A mai Európában magyarnak lenni jó dolog, előnyt
jelent. A magyaroknak olyan megbecsültségben van részük,
ami egy románnak vagy egy ukránnak nem jár. "Román
vagyok" - ez ma nem hangzik igazán jól. Ez a nemzeti
hovatartozás nem jelent elismertséget, megbecsültséget,
inkább valamilyen zavaros, kusza, kétes helyzetre utal. Talán
ez az oka a gyakori "postai kézbesítési hibáknak"
is: mintha nehéz lenne kimondani, hogy RumÄnien, Hauptstadt
Bukarest; sokkal jobban hangzana így: RumÄnien, Hauptstadt
Budapest. Mintha csak az munkálna a tudatalattikban, hogy Budapest
fővárossal Románia is a "rendes", az "elfogadható"
országok közé tartozna.
Ami, köztünk szólva, nem is lenne akkora őrültség...
Most azonban inkább gondolkozzunk el ezen az állításon:
die merkwürdige Hauptstadt RumÄniens, Bukarest. Románul
a város neve többes számban van: Bucurestii Már
ebből is kiviláglik, hogy ez az egyedülálló
és a politikai hatalom központosítása révén
létrejött főváros nem is egy, hanem többszörös
azonosságtudattal rendelkezik. Vajon a többszörös
azonosságtudat-formák közül egyik-másik
nem kerekedik-e a többi fölé? Úgy sejtem, hogy
igen. A város nevének többes száma: Bucurestii,
több, egymással harcban álló alkotóelemre
utal. De ez a belső harc nem a protestánsok lelki küzdelmeire
emlékeztet - ami a megtépázott azonosságtudat
tragikumával járna -, hanem a ránk, románokra
olyannyira jellemző nemtörődöm és hanyag
eleganciával párosul. Emlékezetükbe idézem
Raymond Poincaré egykori francia köztársasági
elnök szellemes megjegyzését, még karrierje kezdetéről,
gyakorló ügyvéd korából, amikor is azt
mondta: "Ez a Kelet kapuja, itt semmit nem kell igazán komolyan
venni". Bukarest az itt élők jóindulatú nemtörődömségének
és a hódító hatalmak közömbösségének
köszönhetően lett és maradhatott főváros.
Utcáin sétálva nem érezzük sem a hódítók
büszkeségét, sem a legyőzöttek drámai
keserűségét. Az alaphangulat összetevői:
némi kellemes semmittevés és a nem túl mély
érzésekből, értékekből áradó
báj, vonzerő, mindez moll-hangsorban előadva.
Bukarest identitása éppen olyan elmosódott, mint a
négy évszak határvonalai: néha már áprilisban
ránktör a júliusi hőség, január
és március helyet cserél, szeptember és
november eleje szinte megkülönböztethetetlen egymástól,
akárcsak május és mondjuk július közepe.
A bukarestieket mindig meglepi, ha decemberben valóban olyan az
időjárás, amilyennek télen lennie kell.
(a kedélyes semmittevés bája és élénk
társadalmi-társasági élet)
Egy ilyen többszörös identitású város
utcáin járva-kelve önkéntelenül is feltesszük
a kérdést, hogy milyen lehetett a múltja, mi
az, amit megőrzött a történelme során, és
mi az, amitől időközben megvált? Amikor egyik
napról a másikra egy olyan ország fővárosa
lett, amelynek lakossága tulajdonképpen még nem is
vált egységes nemzetté, Bukarest nem volt több
békés kisvárosnál, amelynek utcáin roskatag
házak bóbiskoltak. A külföldi utazók leírásaiból
tudjuk, hogy szelíd letargia lengte be ezt a nagy kiterjedésű,
bonyolult keleti kertre emlékeztető települést.
De az igazán jó szemű utazók felfigyeltek a
kisemberek kedélyesen csipkelődő humorára,
pezsgő életkedvére, néhány előkelő
arisztokrata család nyugatias életvitelére, tettrekészségére.
Ez a derű és élénkség, ez a nyugat-európaiakra
jellemző cselekvési vágy vezette ki szép fokozatosan
az országot 1821 után a görög fanarióta
uralom apatikus korszakából. Bukarest egy olyan ország
fővárosa lett, ahol egy parasztokból álló
népet kellett állampolgárokká, nemzetté
nevelni. Az átalakulás során Bukarest levetette provincializmusát.
A 20. század elején már számított: kiérdemelte
Georges Duhamel szeretetét, felébresztette R. W. Seton-Watson
érdeklődését, kiváltotta Czernin gróf
mély ellenérzését és Olivia Manning
lenéző utálatát. A modern kor felrázta
várost. A francia életstílus lett a követendő
példa. A századeleji Bukarestben a kedélyes semmittevés
bája aranyozta be a hétköznapokat. Gondtalanul lehetett
múlatni az időt, de ugyanakkor - és ebben nincsen
semmi ellentmondás -, élénk társadalmi-társasági
élet zajlott, amelyben az itt lakók és az itt megforduló
külföldiek egyaránt részt vettek. Hogyan lehetett
meg egymás mellett, de egymást nem zavarva, hanem kiegészítve
ez a "békebeli" életérzés, és ezzel
egyszerre a politikai erőszakosság, vagy az a sok vidám
bolondozás, magával ragadó őrültség,
ami végül is a régi Európa vesztét okozta?
Aki csak ismerte a két világháború közötti
évek Bukarestjét, egybehangzóan állítja,
hogy szinte minden pénz híján és kapcsolatok
nélkül is bárki vígan élhette világát
ebben a pezsgő társadalmi-társasági környezetben.
Montherlant híres mondása, mely szerint az, aki nem élt
Párizsban 1938-ban, nem tudhatja, mi a boldogság, kis módosítással
Bukarestre is talál, ahol a két világháború
között egy olyan kellemes életforma alakult ki, amelyet
ma már elképzelni sem tudunk, és amely négy
különleges adottság elegyéből jött
létre. Melyek voltak ezek? Hát, elsősorban a gondtalanság,
ami sajnos a magasabb célokra való törekvés hiányát
is jelentette, aztán a beszélgetés művészete,
a csevegésé, amely mindig értelmes és élvezetes
tudott maradni, bár a leggyakrabban csupa csip-csup dologról
folyt a szó. Ide tartozott a másokkal való együttlét
öröme, ami bizony azzal is járt, hogy bármit el
lehetett mondani, oda lehetett vágni bárkinek, a legnagyobb
kíméletlenséggel, de a legcsekélyebb felelősség
nélkül, és végül, de nem utolsósorban
az értékek viszonylagosságának felismerése.
Ez magába foglalta a legváltozatosabb életszemléletek
teljes skáláját, a vidám cinizmustól
kezdve egészen addig az elszánt elhatározásig,
hogy ezzel a felszínes vidámsággal bármi áron,
akár erőszakot is alkalmazva, de végleg le kell számolni.
Mint látják, minden rokonszenves elemben ott rejlett önmaga
tagadása is. Bukarest identitásának titka virágkorában
is ellentmondásosságában rejlett.
(az egységesség tökéletes hiánya -
Az alapvető rendetlenséget, az aránytalanságokat
a bukarestiek örömére soha nem sikerült felszámolni
- a politikai hatalom esztelen modernizálási törekvései)
De ez az ellentmondásosság nem csak a lelki adottságokban
rejlik. A szemlélő elé táruló
városkép egységéről csak egyet mondhatunk:
nincs is. Bárhol is járjunk, bármelyik negyedét
vizsgálgatjuk, egységességnek nyomát sem találjuk.
És ez nem csak a Ceausescu-korszak óta van így, ez
mindig is így volt. A Mogosoaia-hídon, amelynek 1877-ben
Calea Victoriei-re (a Győzelem útja) változtatták
a nevét, a "normális" városképhez szokott szemlélődő
("normális" alatt értendő minden olyan város,
amelyre büszkék lehetnek az ott lakók) hamarosan belátja,
hogy Bukarestet éppen az egységesség tökéletes
hiánya jellemzi. Hajdanán nem sokat adtak arra, hogy a házak
egyenes vonalban sorakozzanak egymás mellett, és ez ma sem
alapvető elvárás. Amikor az első városrendezések
történtek, akkor is csak a mértani vonalakból,
formákból túlságosan is kilógó
szabálytalanságokat igyekeztek orvosolni. Az alapvető
rendetlenséget, a lépten-nyomon jelentkező aránytalanságokat
a tősgyökeres bukarestiek legnagyobb örömére
soha nem sikerült felszámolni. Bár azóta sok
kísérlet történt a minden áron való
uniformizálásra, az erőszakos bontások és
a modernizálási mánia sem tudott egységes építészeti
jelleget kialakítani: még a főutcák épületei
is megőrizték alkalom- és ötletszerű architektúrájuk
sajátságait. Maguk a főutak a hajdani utcák
nyomvonalán alakultak ki, ide-oda kanyarogva követve a telkek,
kertek és épületek határvonalát, tehát
nem az építkezések igazodtak az előre megtervezett
útvonalakhoz, hanem éppen fordítva történt.
Azóta a gyönyörű parkokból, kertekből
nagy területeket hasítottak ki a politikai hatalom esztelen
modernizálási törekvései, és a zöldövezetet
elfoglalták az autó-hordák számára kiépített
utak. Az utcák és utak kanyarjai, a jobbra-balra tekergő,
kacskaringós sikátorok mégis gyermekkorunk falun töltött
nyarainak kertek alatt vezető ösvényeit idézik.
A házak stílusa csak az építtetőktől
függött, beleálmodhatták legtitkosabb vágyaikat,
kívánságaikat, ábrándjaikat.
Ami még ma is bájos Bukarestben, az tulajdonképpen
egykori lakóinak, az egyszerű kisembereknek köszönhető.
Az ő bölcsességüket, felismert lehetőségeik
megvalósítását őrzik a máig változatlanul
fennmaradt régi épületek, utcácskák. Nem
nagypolgárok élnek itt, hanem egyszerű, de vállalkozó
kedvű és talpraesett kisemberek. Az igazi Bukarest arculatát
éppen ők, ezek a mindennapi emberek, kézművesek,
kereskedők, szabadfoglalkozásúak alakították
ki. A sikeres vagy csak egyszerűen szerencsés vállalkozói
réteg saját szintjét is igyekezett fölülmúlni.
Tevékeny, életrevaló, gyors sikerre vágyó,
két lábbal a földön járó, de álmodni
is tudó, tréfáskedvű, de titkaikat magukban
tartó emberek voltak, egyszerre hagyománytisztelők
és újítani vágyók. Nekik köszönhetjük
a mai Bukarestet. Egyszerű társadalmi származásukra
utal az a sok kis templom, amelyet félretett pénzecskéikből
ők maguk emeltek város-szerte mindenütt. Ezek a kis
templomok egykori építőik túlbuzgóságtól
mentes igaz hitének, megfontolt adakozókedvének, hagyománytisztelettel
párosult újító kezdeményezésének
a bizonyságai. A templomépítők eléggé
kételkedők és fösvények voltak ahhoz,
hogy ne költsék fényűző díszítésekre
a pénzüket, de azért pontosan tudták, hogy mi
elengedhetetlen a szimbolikus jelképek hatásának érvényesüléséhez.
Nem a templom, hanem a társadalmi és a társasági
élet állt életük központjában, nem
a mély lelki élet volt az alapvető szükségletük,
sokkal inkább a másokkal való együttlét
öröme. Nem holmi "személyes tér" birtoklására
törekedtek, amelyről annyit filozofálnak korunkban,
hanem inkább a magán- és közélet, a modern
kor és a hagyományok egybeolvasztása volt a céljuk,
egy olyan harmonikus életvitel kialakítása,
amely az egész balkáni térségre annyira jellemző.
A tősgyökeres bukaresti folyton hangoskodik és szívesen
nevet, de gyakran rosszmájú és hirtelen haragú,
mindig számolni kell váratlan érzelmi kitöréseivel.
Bármikor képes baráti jobbot nyújtani annak,
akivel az imént még haragban volt. A történelem
megpróbáltatásait bátran elviselte, de nemegyszer
megdöbbentően állhatatlan. Anton Pann régimódi
történeteinek hőseire és Tudor Musatescu vígjátékainak
szereplőire ismerünk bennük.
Ha gondolatban Bukarest fölé emelkedem, és végigrepülök szabálytalan és váratlan alakzatokat mutató térkép-rajzolata fölött, úgy érzem, hogy ez a város az egymástól annyira különböző negyedek lakóinak váratlan, de néha zseniális ötleteiből született. Nem az uralkodó réteg, hanem a lakónegyedek jómódú és derék polgárai formálták egykori arculatát. A város fokozatosan fejlődött ilyenné: egy ház épült egy másik mellé, majd (meglehetősen ötletszerűen) felhúztak melléjük egy harmadikat is. Így alakultak ki a városnegyedek. Érthető hát, hogy miért éppen ezek az egyszerű, vidám természetű, vállalkozó kedvű, de ugyanakkor kissé nemetörődöm emberek estek elsőkként áldozatul Ceausescu városromboló programjának. A mértani rend Übü királya, az egyenesek és párhuzamosok megszállottja egyaránt gyűlölte a mindig kedélyes, de örökké kételkedő, nagyvonalú, magukkal és másokkal szemben is elnéző, néha túl merész tréfákat is megkockáztató bukarestieket és sajátos építkezési stílusukat, életszemléletük e szemmel látható bizonyságát. A kommunisták - a kispolgárság, a magántulajdon és az életöröm esküdt ellenségei -, gyűlölték Bukarest építészetét. Ceausescu egyik fő célja az volt, hogy ezeket az embereket és ezeket az épületeket, vagyis mindazt, ami számunkra Bukarestet jelentette, végleg eltörölje a föld színéről. Az erőszakos átalakítás drámai következményekkel járt: eltűntek a véletlenszerűen egymás mellé épített, bájosan eklektikus házak, a kedves aránytalanságok, az urbanisztika egyeneseinek fittyet hányó kanyargós vonalak, az útkereszteződésekben váratlanul ott zöldellő, és a villamosokat kitérőre kényszerítő kis parkok, a járdák, amelyeket teljesen kisajátítottak maguknak a fák, az úttestig nyújtózó kertek, egyszóval a magán- és közszféra jótékony egybeolvadásának ezernyi meghitt jele.
Ha esténként végigsétálok azokon a kis utcákon, amelyek valahogyan mégis megmaradtak a hajdani városból, egy megcsonkított univerzum tereiben bolyongok. Az univerzum több, mint rend, inkább olyannak képzelem, mint egy teljes oktatási rendszert. Aki ebben az univerzumban él, az teljeskörű védelem alatt áll, semmi baj nem érheti. Ha valaki tudja és érzi, hogy szeretet és gondoskodás veszi körül, egészen más ember lesz, mint az, akit állandóan üldöznek és igyekeznek sarokba szorítani. A Securitate mindent ellenőrzött, mindent megtorolt. Tudtuk, hogy a városrombolás személyi szabadságunk és biztonságunk elleni merénylet, és fő célja, hogy tudatosítsa bennünk a kiszolgáltatottság érzését. A régi Armaneasca utcát megcsonkították, a Sagetii utcát darabokra szabdalták, az Italiana utcát más irányba térítették, és mindent a földdel tettek egyenlővé, ami az útjukba került. Azt a szépen megmunkált kőtömböt, amelyet az egykori Caimata kolostor helyére emlékül állítottak (a kolostor falai között Eminescu is lakott), kétfelé vágták, és a bontási anyagokkal együtt egy törmeléktelepre szállították.
A házak, a negyedek pezsgő életének eltűnésével közös emlékezetünk egy darabja is elveszett, mint ahogyan egy látvány emléke is kitörlődik a memóriánkból, ha a kép, amelyhez kötődött, nincs többé. Az emlékek elhalványulnak, eltűnnek, ha nincs, ami felidézze bennünk. Egyáltalán nem meglepő, hogy a fiatalabb nemzedék, amely nyomdokainkba lép, mintha amnéziában szenvedne. A kommunisták terve bevált. Amint az épületeket egymás után letarolták, és a régi utcák szerves hálózatát önkényesen kijelölt, az élet gyakorlati elvárásait figyelmen kívül hagyó útvonalakkal helyettesítették, amint a régi Bukarest a szinte a szemünk láttára fogyatkozott, egyre nyilvánvalóbb lett számomra, hogy lelki egyensúlyom és egészségem, belső énem sértetlensége mennyire függ szülővárosom teljességétől, sértetlenségétől. Az a Bukarest, amelyet Ceausescu az eljövendő idők színterének szánt, legalább annyira kibírhatatlan, elviselhetetlen, mint a napi rendszerességgel ismétlődő szónoklatainak kontárul hevenyészett nyelvezete. Elvi szinten a Nép Házának Bukarestje tökéletesen megfelelt a pártszónoklatok ideológiai-nyelvi zagyvaságainak. Igen, a Nép Háza maga a testet öltött hozzá nem értés, annak a szellemnek a materializálódása, amely elhatározta, hogy a nép átnevelésének érdekében Bukarestet le kell rombolni. Ennek a visszataszító építménynek a gyűlölet az alapköve, mert az alacsonyabbrendű mindig halálosan gyűlöl mindent, ami jobb, ami felsőbbrendű, mint ő maga. Arrogáns vulgaritásával a Nép Háza a ránk kényszerített rend és önmagunk ellenkezés nélküli feladásának szimbóluma. És hogy mindez kinek használt? Természetesen a hatalomnak. Az, amit Heidegger Gestell-nek nevezett, nálunk az építészet és városrendezés terén fizikai valósággá vált. Ez számunkra, románok számára ma is állandó szellemi agressziót jelent. Még ma is mérgezi a lelkünket, és közben hat reánk, átalakít, megváltoztat: amint lassan hozzászoktat visszataszító jelenlétéhez, folyamatosan küldi felénk a zsarnokság üzenetét. Pedig azt hittük, hogy sikerült végleg megsemmisítenünk, és íme, itt van közöttünk, saját cinkosaivá tett, még mindig függünk tőle.
Úgy látom, hogy a mai Bukarest légkörét még mindig szennyezik a kommunista pusztítás következményei. Ennek a primitív ideológiának a plazmái titokban tovább élnek az új város szöveteiben, a barbár és visszafordíthatatlan csonkítások, pusztítások okozta sebhelyekben, hiányokban. A város építészeti és szociális szerkezetének erőszakos megváltoztatásával - ez utóbbit tömeges deportálások révén valósították meg -, egy mutáns alakzatot hoztak létre. Társadalmi összetartás csak ott van és ott működik, ahol jól meghatározott kollektív azonosságtudat alakult ki. Ha a felek között ez nem adott, nem számíthatunk szabad versenyre, egyéni kezdeményező készségre, hanem csak "utasítást adó - parancsot végrehajtó" - típusú kapcsolatokra. Bukarest új megjelenési formája egyszerre bántó, szánalmas és erőszakosan lehengerlő. A most elkezdődött új évszázadban meg kell találnunk annak a módját, hogy hogyan őrizzük meg testi-lelki épségünket abban a városban, ahol az utcákon a gyógyíthatatlan megalománia, az agresszív primitívség és a visszataszító pöfekszkedés az úr.
Kapcsolatunk lakóhelyünkkel mindannyiunkra döntő hatást gyakorol. Nem kell mindenben egyetértenünk Frobenius-szal vagy Spenglerrel, hogy elfogadjuk azt a tanításukat, miszerint környezetünk az idő múlásával titokzatos módon legbelső életünk részévé válik. Minél többet éltünk, annál inkább érezzük, hogy mindazoknak az elképzelt vagy valós, mikro- vagy makrokozmikus világoknak, amelyekbe valamiképpen - empírikus vagy metafizikai szinten - beletartoztunk, végül mi magunk is a termékeivé válunk. Vegyük először is a lakást, a házat, amelyben élünk, és amely magán hordja személyiségünk lenyomatát. Egy idő után már nehéz eldönteni, hogy mi formáltuk-e környezetünket a saját képünkre, vagy éppen fordítva történt. Ez az elmélet kulcskérdése. Bár sok adat enged következtetni környezetünk teratológiai (ford.: azaz fejlődési rendellenességek, torzszülöttek kialakulására utaló) hatására, ne csüggedjünk, őrizzük meg reménykedő bizakodásunkat, hiszen még mindig változtathatunk azon, amivé mások akartak bennünket formálni. Merem állítani: Románia politikai jövője is függ attól, hogy a mai fiatalok milyen urbanisztikai környezetben érnek felnőtté. Még egyértelműbb az összefüggés a társadalmi kapcsolatok alakulása és városaink középületei, közterei között. A jövőnkért vívott harc közterek és területek kialakításával, középületek emelésével kezdődhet el. A következő nemzedékek derűs nyugalmának, rendíthetetlenségének záloga, letéteményese az a környezet, amelyben ma élünk.
Befejezésül játsszunk egy kicsit. Kérdésem:
"Melyik irodalmi műfaj fel meg leginkább Bukarest jellegének?"
A válasz nem lehet a tragédia, mert Bukarestnek nincs arisztokráciája.
De a regény sem, mert bár van néhány nagypolgári
negyed, ezek soha nem játszottak meghatározó szerepet.
A líra ugyancsak távol áll ettől a prózai
helytől, amely csupa ellenségeskedés, nyomor és
alig takargatott bűn. Az édeskés hollywood-i vagy az
elegáns, nosztalgikus bécsi melodráma sem felel meg
a hely szellemének. Végül is egy vegyes műfaj
marad: szarkasztikus, már-már gonoszkodó melodrámára
gondolok, kegyetlenség és érzelgősség
elegyére, sorsszerűen bekövetkező erőszakkal.
A darab alaphangulatát mégis az határozná meg,
hogy a szereplők mindenen tudnak nevetni, és bárkit,
bármit képesek nevetségessé tenni. A szerzője
Hasek, Feodor Sologub és Caragiale, mindhárman, egyetlen
személyben. Egy másik műfajra is gondolok: lehetne
egy olyan film is, amely a Kusturica-féle kegyetlen képeket
a Jiri Menzelre jellemző iróniával és elnéző
szeretettel tudná láttatni.
Hát, tisztelt publikum, tessék, csak tessék! Az
Istenek Bukarestben is otthon vannak.
Ford. Nagy Zsuzsanna
(Ford.: ha lehet, a város nevét román karakterrel:
Bucuresti - cédille-jel írt s-sel
Valamint: Ceausescu, Mogosoaia, Musatescu)
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu